Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Biopolitika és osztálypolitika – WTF baloldal

Ez a cikk több mint 5 éves.

Cikksorozatot indítottunk WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) címen, amelyben azt az egyszerűnek tűnő kérdést tesszük fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban.  A sorozat hatodik darabjában Tamás Gáspár Miklós a biológiainak beállított egyenlőtlenségek, illetve a kapitalizmus által létrehozott osztályegyenlőtlenségek elleni közös munkára szólít fel.

 

Tizenegy esztendővel ezelőtt írtam a „kétféle jobboldalról”.

Magyarországon kétségtelenül kétféle jobboldal van azóta is: az egyik az idegennek tekintett  népek, „fajok”, felekezetek, szexuális orientációk zavarosan definiált tömkelege iránt képviseli az egyenlőtlenség politikáját (ez osztályelfogultságát nem vallja be: etnicizálja és rasszosítja az „alsóbb néposztályokat” a maga fantáziáiban). Ilyesfajta jobboldal van jelenleg kormányon, és van – a nyílt szélsőjobboldallal feszélyezett és feszengő szövetségben – amolyan posztfasiszta (erről ld. itt, illetve itt) társadalmi és véleménytöbbségben pillanatnyilag.

A másik jobboldal – amelyet provinciális közéletünkben igen helytelenül „balliberális”-nak meg effélének titulálnak – a maga ún. piaci fundamentalizmusának következtében elfogadja, sőt: magasztalja a társadalmi, pl. jövedelmi és státuszegyenlőtlenséget, amelyet a „versenyképesség” álnevű civilizációs eszmény alapföltételének tekint.

(Ez – a médiákban nagyon erős – fölfogás etnikai elfogultságát nem vallja be; mélységes soviniszta megvetést tanúsít a görögkeleti-ortodox hagyományú népek: az oroszok, görögök, románok, szerbek mint „a naptalan Kelet” [Bizánc! Balkán!] iránt, és többnyire kritikátlan csodálatot a nyugat-európai és észak-amerikai államberendezkedések és állítólagos „mentalitások”, ám előszeretettel a legszélsőségesebb neokonzervatív tendenciák iránt. Mindeközben azt képzeli – tévesen – , hogy antirasszista és antietnicista, pedig dehogy. A Sziriza kormányzásának válsága és veresége idején a „balliberális” – valójában radikálisan jobboldali – mainstream médiák a görög néppel, nemcsak a görög baloldallal szemben mutatták ki foguk sovén, fajgyűlölő fehérét.)

De amint van biopolitikai és osztálypolitikai jobboldal (számtalan, ám jórészt rejtett közös vonással), vele szimmetrikus ellentétben van biopolitikai és osztálypolitikai baloldal is.

Ennek a világszemléleti és politikai térképét kell fölrajzolnom néhány – erősen egyszerűsítő – vonással.

A biopolitikai baloldal

A kelet-közép-európai helyzet sajátosságai folytán (hiszen pl. Lengyelországban és Magyarországon jóformán nincs többé szervezett, parlamenti, helyhatósági, szakszervezeti, azaz „hivatalos”, képviseleti baloldal vagy balközép) csak a biopolitikai baloldal látható – hiszen a közvélemény zöme a prekariátus és az underclass (szubproletariátus) állapotát, az ún. mélyszegénységet kvázi-etnikai kérdésnek tekinti (hamisan).

A biopolitikai baloldal azokat az egyenlőtlenségeket veszi célba, amelyek még a kapitalizmus előtti rendi (vagy kasztos) társadalmakból származnak: ilyen mindenekelőtt a nők alávetettsége és elnyomása, máig másodrendű szociális helyzetük, továbbá redukciójuk a magánélet (az „otthon”, az oikosz, a biológiai reprodukció) szférájára, szimbolikus és valóságos kirekesztettségük az agoráról, létük és mibenlétük visszametszése a szexualitásra. Ilyen a nyílt és hivatalos homofób kormánypolitika, az LMBTQIIA csoportok hátrányos megkülönböztetése és az ellenük irányuló pszichológiai terror, amelyben a civil társadalom megtévesztett, félrevezetett része is ludas, akár a rasszista jelenségekben.

Ilyen a „faji” megkülönböztetés, a sötét bőrű „honi” kisebbségek elleni széles körű, hivatalos és nyilvános diszkrimináció (amelynek leradikálisabb formája a cigányellenes neonáci terrorizmus, amelynek még a nevét se merik kimondani), újabban a menekültekkel és bevándorlókkal szembeni adminisztratív, rendőri-katonai és informális politikai terror, továbbá a „hagyományos” sovinizmus a szomszéd népekkel szemben, amely még a XIX. századi Magyarország akkori nemzetiségeivel szembeni brutálisan elnyomó és diszkriminatív állampolitikájából ered: ez akkor világbotrány volt. (Még Tolsztoj tiltakozott ellene.)

(Ugyanazokban az államfogházakban ültek nálunk a liberális csodaként magasztalt kettős Monarchia idején a magyarországi szociáldemokrácia és a nemzetiségi – főleg román és szerb – mozgalmak vezetői, többnyire Vácott.)

Ilyen a változatlanul vehemens és mindent megmérgező, néha álcázott, de többnyire nyílt antiszemitizmus. Akár a fasiszta korszakban, kormánytényezők a baloldalt zsidózzák („LEzsidózzák”): a baloldal – mondják – genetikailag idegen, értsd: zsidó. Az újságírók „Soros György újságírói”, értsd: zsidók vagy zsidóbérencek.

Ilyen az idősekkel szembeni diszkrimináció és öncenzúra nélküli, önfeledt társadalmi megvetés („nyuggerek” stb.), ilyen a gyerekek autonómiája és méltósága elleni oktatási-pedagógiai merényletsorozat, ilyen a széles körű közönnyel fogadott gyermekbántalmazás,  gyermekszegénység és alultápláltság, az időskori nyomor – vagyis a nemzedéki/életkori represszió és egyenlőtlenség.

A biopolitikai – elsősorban feminista és antirasszista – baloldal szembeszáll a természeti-biológiai különbségeknek a strukturális egyenlőtlenségekké változtatásával, amely a kapitalizmusra jellemző. A kormányzó radikális jobboldal avval vádolja (alaptalanul) a biopolitikai baloldalt, hogy „nem ismeri el” a különbségeket (innen a „Gender Studies” elleni, alpári és műveletlen, tudatlan és értetlen hisztéria, a nem létező „dzsenderelmélet” áltudományos „cáfolata”, meg a többi fölháborító és megvetendő ostobaság). A szóban forgó különbségek többnyire természeti-biológiai jellegűek, ámde a rájuk épített társadalmi egyenlőtlenségek konstruáltak, politikailag intézményesítettek – tehát politikai eszközökkel lebonthatók és megszüntethetők.

Eszünk ágában sincs „semlegesíteni” pl. a nők és férfiak közötti különbséget, amely annyi gyönyörűség, izgalom, ihlet, boldogság és szabadság forrása, szemben a nők és férfiak közötti egyenlőtlenséggel, amely viszont megannyi boldogtalanság, szívtelenség, szolgaság, neurózis, gyűlölködés, igazságtalanság, szenvedés kútfeje.

Azért tapasztalható némi vonakodó tolerancia a biopolitikai baloldallal szemben a (helytelenül) „balliberális”-nak fölcímkézett, „európai”, „nyugatbarát”, EU- és NATO-párti jobboldal körében – amely jobboldal, ismétlem, a görögkeleti-ortodox hagyományú kelet-európai népekkel, szomszédainkkal és sorstársainkkal szembeni sovinizmust nem is tekinti annak, ami, s azt hiszi magáról, hogy antinacionalista és antietnicista, ami nem igaz –, mert a biopolitikai baloldal (látszólag) érintetlenül hagyja a kapitalizmust.

Úgy tetszik, hogy a fasizmus előtti tőkés rend meghaladta a régi – rendi vagy kasztos – társadalmi rendszerek biopolitikai hierarchiáját, amelyben a nemes és a közrendű, az őslakos és a jövevény, az államvallás híve és az eretnek (hitetlen, pogány), a nő és a férfi, a pap (a szellem) és a laikus (a test) stb., azazhogy az úr és a szolga  között értékkülönbséget tételeztek föl. Ezt az „emberi jogok” forradalmi származású, egyre kiterjesztőbben értelmezett elmélete hatályon kívül helyezte, és a liberális-demokratikus gyakorlat megsemmisíteni igyekezett. Ebben – visszaesések ellenére – a polgári társadalom nagy sikereket ért el egy ideig, bár a kapitalizmus egyik életelemének, a gyarmatosításnak (s a vele összefüggő modern, fekete rabszolgaságnak) a patkánymérge – mint láthatjuk – máig hat, az imperializmus-kolonializmus formális fölszámolásának ellenére.

Úgy tetszhetnék tehát, hogy a biopolitikai baloldal NEM antikapitalista – ezért moshatja össze a kormányzó biopolitikai (sovén-etnicista-rasszista-nőellenes-homofób) jobboldal a másik, az „eurofil”, hiperkapitalista, piacbálványozó jobboldallal. A kettőt „liberális” közös fedőnéven azonosítják (tévesen, ám sikeresen). A magyarországi és erdélyi közbeszéd is „liberálisnak” nevez minden antirasszistát és feministát – ez régi trükk: a „liberalizmus” és a „szocializmus” (kommunizmus) „egylényegűségének” állítása tipikus és explicit náci örökség (előzményei a francia és német-osztrák ultrakonzervatív, antiszemita szélsőjobboldalon még a XIX. században).

De nem jogos-e mégis ez az azonosítás, tekintet nélkül mocskos, vérfoltos eredetére?

Természetesen nem jogos. És nemcsak azért nem, mert a kapitalizmus – a náci, fasiszta korszakban – kielégítően bebizonyította, hogy „fajokkal”, etnikumokkal, felekezetekkel, társadalmi nemekkel (gender), szexuális orientációkkal, testi és szellemi fogyatékosokkal, mozgássérültekkel, sőt: egész népekkel szemben olyan intenzívvé tudja fokozni a biopolitikai diszkriminációt, amilyenről az arisztokratikus régmúlt nem is álmodhatott, bár a genocídiumot azért nem a polgárság találta föl; a népirtás minden hierarchikus társadalom jellemzője, az ókorban is művelték. Ám ebben a kapitalizmus se kivétel. Sőt. Auschwitz a kapitalista biopolitika csúcspontja.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a második világháború (a fasizmus első világtörténelmi veresége) utáni nyugati, liberális kapitalizmus a gazdag és fehér centrum területén – továbbá a Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság és a nemzeti fölszabadító mozgalmak nyomása alatt bizonyos korlátozott mértékben másutt is – hajlandó volt (mint látni fogjuk, nemcsak biopolitikai tekintetben) egalitárius (egyenlőségelvű) reformokra. Egy ideig.

Az ellenhatalom bukása után

Ámde az is nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus erre addig volt hajlandó, ameddig fönnállt az ellenhatalom és az ellenkultúra: azaz megvolt a – szociáldemokrata, kommunista, kisebb mértékben anarchista – nemzetközi munkásmozgalom (és külső fenyegetésként a szovjet típusú újraelosztó-bürokratikus-tervező államkapitalizmus), illetve megvolt az embermilliókat magával ragadó marxizmus és a komoly riválisként megmutatkozó szocialista és kommunista művészeti kultúra (ma a marxizmus szinte csak a kultúrában, filozófiában, társadalom- és gazdaságtudományban  komolyan vehető vetélytárs, noha sajátos módon az egész világon csak Kelet-Közép-Európában még erről sem tud a közönség; most először a marxizmus nem az alávetett osztály magaskultúrája, ami annak idején a világtörténelmi nóvuma volt – hiszen a munkásmozgalom politikailag szunnyad).

A biopolitikai egalitarizmus a jelenkori kapitalizmusban lehet legitim rendszerellenzéki politika, de csak politika. Lehetnek akár jogilag kodifikált sikerei, de társadalomátalakítási mintaként nem funkcionálhat. A munkahely és a lakóhely elválasztása pl. – a modern kapitalizmus egyik szükségszerű előföltétele – a represszív családmodell és a férfi/nő egyenlőtlenség alapföltétele is; ugyanígy a társadalmi reprodukció és a biológiai reprodukció (fogalmi és politikai) elválasztása ugyanezt produkálja, és a kapitalizmus számára ez is nélkülözhetetlen. Elvben lehetséges lenne törvényi úton kikényszeríteni az „egyenlő munkáért egyenlő bért” normájának érvényesítését, de a társadalmi munkamegosztás – a női munkaerő aránytalan elhelyezkedése bizonyos munkakörökben, foglalkozásokban, beosztásokban, továbbá a háztartás és gyermeknevelés terheinek aránytalan elosztása, és í. t. – ebből csakhamar rossz tréfát csinál. A termelőmunka középponti szerepe a kapitalizmusban lehetetlenné teszi a tőke-munka kontinuumból kiesett populációk (prekáriusok, munkanélküliek, szubproletárok, képzetlenek, betegek, fogyatékosok, idősek, s a mindezek körében fölülreprezentált etnikai kisebbségek és nők) jövedelmi, kulturális, tekintélyi és politikai egyenlőségét – még ún. progresszív újraelosztási politika esetén is, még akkor is, ha ebbe beleértjük a mindenkinek hozzáférhető oktatás, egészségügy, művelődés utópiáját is – , s ez fönntartja a biopolitikai egyenlőtlenségeket. Szükségképpen.

A biopolitikai baloldal nem lehet más – ha elválik a pusztán karitatív és morális tevékenységet folytató, „haladó polgári” csoportoktól, és csakugyan politikai jellegűvé lesz – , csak antikapitalista.

Ez – a valódi baloldal gyöngesége miatt elterjedt előítélettel szemben – nem jelenti a „haladó polgári” (liberális) reformizmussal szembeni közönyt. Csak az illúziók hiányát. Az Egyesült Államokban fönnáll a strukturális rasszizmus, a „faji” szegregáció, a feketékkel szembeni masszív és szisztematikus rendőri erőszak, megmaradt a gettó és a tömeges nyomor a feketék között, láthatók az évszázados elnyomás, diszkrimináció és gyűlölet miatt kialakult szociális és kulturális patológiák – ebből azonban nem következik, hogy a polgárjogi (jogegyenlőségi) törvényhozás, egalitárius-emancipáló bírói gyakorlat és a fölvilágosító (antirasszista) nevelés és önnevelés fölösleges volt vagy egyenesen kártékony.

Idáig juthat el a liberális program – az emancipatív jogrendszer és a represszív társadalmi viszonyok kiáltó ellentétéig – , ami nem kevés, de nem elég.

Még kevésbé valószínű „a polgári progresszió” sikere Kelet-Közép-Európában: hogyan képzelhető el az integratív-emancipatív iskolarendszer és a mindenkit óvó-gyógyító, egalitárius egészségügyi rendszer a nyersen elnyomó, kihívóan egyenlőségellenes, a polgári osztályönzést megtestesítő, etnicista (erről a terminusról ld. itt) és fajgyűlölő, autoritárius kleptokrácia körülményei között? Ma már hazánkban a hátrányos megkülönböztetés jogdogmatikailag még úgy-ahogy fönnálló tilalmának érvényesítése egy-egy lelkiismeretes, jóindulatú bíró kegyétől függ – föltéve, hogy a polgárjogi (jogvédő) NGO-knak még van pénzük és energiájuk pörölni.

A baloldalnak azt is tudnia kell, hogy a „liberalizmus” elleni, szűnni nem akaró rágalom- és gyűlöletkampány – amelyet a prefasiszta sötét reakció már a XIX. század vége óta szervez, s amelyet a XXI. század elején a posztfasiszta sötét reakció folytat – semmi egyéb, mint A RASSZIZMUS ÁLNEVE (nálunk ebben főszerepe van az antiszemitizmusnak, Nyugaton ez az elem nem annyira erős: egyébként a dolog mindenütt azonos). Ennyiben ez azokat is érinti, akik nem liberálisok; a rég megszűnt SZDSZ-t mocskoló, állandó posztumusz gyalázkodás sem más, mint „kódolt” (világosan kibetűzhető, ugyanakkor zűr esetén letagadható) fajgyűlölet, illetve a jogegyenlőség, a biopolitikai emancipáció heves – és olykor elmekórtani magasságokba emelkedő – ellenzése. A kormányzó jobboldal a liberalizmuson túllépő biopolitikai baloldal puszta létezését sem észlelte még, de erre meg rendelkezésre áll majd a „kommunista” és „internacionalista” vád, amelyet nem lesütött szemmel, hanem dacos, kihívó csakazértis-büszkeséggel fogunk majd üdvözölni, a fűzfán fütyülő rézangyalát.

Nyilvánvaló, hogy semmilyen egalitárius politika – beleértve a szociáldemokrata vágású reformizmust – se folytatható a szokásos európai alkotmányos keretek között (vö. itt és itt). Ám az alkotmányos keretek megbontása (akár az általam javasolt gondolatkísérlet nyomán, akár másként) se lehetséges az osztályharc körülményeinek átformálása nélkül.

Miért csak a biopolitikai baloldal látszik?

A „baloldal” intuitív fogalma a mai Magyarországon szinte kizárólag biopolitikai. Ami ezen fölül van, azt a neoliberális-neokonzervatív médiahálózat és a – finoman szólva – etnokonzervatív (posztfasiszta) állami propagandagépezet az „etatizmus”, az „állami beavatkozás” és „az elavult népjóléti rendszer” tartalom nélküli képzetei alá rendeli. (Megfeledkezve arról a csekélységről, hogy a „jóléti állam” Nyugaton az 1970-es években, Kelet-Európában pedig az 1990-es években szűnt meg – ez a burzsoá ellenforradalom egyik legnagyobb vívmánya! – , holott persze az se volt „szocializmus”, de még államkapitalizmus se.) A neoliberális „ellenzéki” sajtó baloldalinak csúfolja az Orbán- vagy Kaczyński-féle rezsimeket, amikor „államosítanak” (azaz kivásárolnak) egy-egy céget különféle stratégiai megfontolásokból, mintha ez azonos lenne vagy lehetne minden tőkés vállalat ellenszolgáltatás nélküli kisajátításával (szocializálásával), amely a leninista-bolsevik rendszerek jellemzője volt (s amelyhez hozzáadódott a kisárutermelés, az ún. családi vállalkozások, azaz a kisparaszti birtokok, kisipar, kiskereskedelem fölszámolása), s ahol a piacot a népgazdasági tervezés és a normatív-egalitárius újraelosztás (amúgy sikertelen, az egyenlőtlenségeket újjászülő, de mainál persze ezerszer méltányosabb) rezsimje váltotta föl. Ebből persze főleg az derül ki, hogy a (mostanság mind a Magyar Nemzetben, mind a Napi Gazdaságban, mind a Népszabadságban [tévesen] „populistának” leprázott) voltaképpeni baloldalt vagy a tekintélyelvű féldiktatúrát utálja-e jobban a neoliberális „ellenzéki” médiaháló. (Az előbbit. De bennünket inkább csak megvetnek, mert a tényleges  baloldalnak szinte alig van ereje és befolyása.)

Ugyanerre szolgál az Orbán-rezsim szüntelen összevetése a Kádár-rezsimmel, ami alpári hazugság: egyiket se kedveljük, de ettől még nem egyformák.

Felejtsük most el ezeket a rágalmakat és (többnyire szándékos) félreértéseket, félremagyarázásokat. Itt most nem fogom rekapitulálni az osztályelméletemet (kalózverzió a Socialist Register 2006-ból; ez rövidített szöveg, teljes változat csak szerbül és németül). De mindenképpen szükséges különbséget tennünk az „osztályegyenlőség” szociáldemokrata és „az osztály nélküli társadalom” kommunista (és anarchista) ideálja között.

Egészen elvontan és sematikusan: az „osztályegyenlőség” ideálja a forgalmi szférára koncentrál, az elosztási viszonyokat akarja megváltoztatni. Itt most nem taglalhatom a szociáldemokrácia (lenyűgözően érdekes és Magyarországon ismeretlen) történetét, de annyi biztos: a szociáldemokrácia történelmi jellege az alapelvekkel (amelyek forradalmiak voltak) ellentétben alakult ki, és a „polgári demokrácia” (alkotmányos-szabadelvű jogállam, parlamentarizmus: ezt helytelenül nevezik „demokráciának”) keretében (a burzsoáziával és a bürokráciával) megkötött évszázados kompromisszumsorozat adta meg módszerét.

Ennek a lényege: a szervezett munkásság politikai (fizikai) fenyegetésére támaszkodva elérni a proletariátus életkörülményeinek javítását (béremelés, munkaidő-csökkentés, nyugdíj, fizetett szabadság, beleszólás a munkahelyek irányításába stb.); kivívni a munkásság politikai jogait (általános, nőkre is kiterjedő választójog, parlamenti és helyhatósági képviselet, sztrájkjog, az ellenkultúra autonómiája, marxista kutatás és oktatás, munkássajtó, munkáskönyvtárak, munkáskórusok, munkás sportegyesületek, proletár ünnepek stb.); a – főleg állami – közszolgáltatások kiterjesztése (olcsó tömegközlekedés, ingyenes egészségügy, ingyenes világi iskola, fölnőtt- és szakoktatás, átképzés, munkanélküli-segély, államilag garantált társadalombiztosítási rendszer, szociális lakásépítés, ingyenes fogamzásgátlás, abortusz, szexuális fölvilágosítás, válás, óvoda stb.); kormányzati részvétellel létrehozni a munkásosztály társhatalmát (bankok, takarékpénztárak, energiaszolgáltatók, közlekedési és más kommunális vállalatok államosítása, népgazdasági tervezés,  progresszív adópolitika, állami beruházás a gazdaságba, a magánvállalatok szociális célú állami ellenőrzése, antimilitarizmus és antinacionalizmus, békepolitika, a gyarmatok fölszámolása, antiimperializmus; szövetség a „haladó polgársággal” az agrárius reakcióval, a tisztikarral, a monarchiákkal és az arisztokrácia maradványaival, a hűbéri államegyházakkal és mindenekelőtt a fasizmussal szemben; haladó médiabefolyás, szövetség a baloldali értelmiséggel, progresszív-antikapitalista művelődéspolitika). Mindezt kísérte: aufklärizmus, pozitivizmus, antiklerikalizmus-vallásellenesség, fordista produktivizmus, növekedés- és haladáshit.

Ezekkel a súlyos föltételekkel a szociáldemokrácia korlátozta, de fönntartotta a modern kapitalizmust – így azonban kettős újraelosztási rendszer maradt fönn: a piaci és az állami. Ez természetesen ellentmondás, amelynek következménye a szüntelen és heves politikai osztályharc volt.

A szociáldemokrácia – bár megteremtett évtizedekig, sőt: évszázadig érinthetetlen szociális intézményrendszereket, amelyek nyomai Bauhaus-lakótelepek és főiskolai, népkórházi téglaépületek alakjában máig megszemlélhetők – nem hozhatott létre „új társadalmat” (ehhöz a proletárdiktatúra formájában állandó hegemóniát kellett volna kiharcolnia) még a valaha harcias kommunista pártok támogatásával se, a többpártrendszer és a politikai pluralizmus leggyakrabban a burzsoáziának és szövetségeseinek kedvezett (s ha nem, akkor rendelkezésre állt a hadsereg és/vagy a fasizmus), ezért a szocdem „vívmányokat” időnként visszavonták vagy ellaposították, szűkítették. Az öntudatos, szervezett szakmunkásréteg („a proletár élcsapat”) gazdasági-társadalmi visszaszorulásával (létszámcsökkenés, szalagmunka, automatizálás-robotizálás-miniatürizálás-digitalizálás, „deskilling”, a nemzetközi munkamegosztás kiszélesedése, szabadkereskedelem stb.) a szociáldemokrácia munkáspártból „néppárttá” vált, azaz társadalmi bázisa elsősorban a népjóléti rendszerek klienseiből, állami alkalmazottakból, értelmiségiekből, tehát az állami újraelosztás kedvezményezetteiből szintetizálódott; politikájának középpontjában: a nyugdíj, a segély, az ingyenes egészségügy, ingyenes oktatás állt meg a magas színvonalú, világi-progresszív közszolgálati médiák (pl. a BBC), továbbá a baloldal bástyáinak számító egyetemek és kutatóintézetek autonómiája és kulturális hegemóniája. (Bár mondjuk Nagy-Britanniában a Labour nem szorult ki az üzemekből, a „proletár identitás” alapeleme az NHS, a közegészségügyi rendszer.)

Ha jól meggondoljuk, a „létező szocializmus” szovjet típusú, posztsztálinista (az SZKP XX. kongresszusa – 1956 – utáni) változata sem ért el többet: a piaci reformokkal létrejött az újraelosztás kettős rendszere, amelynek következményei voltak a de facto pluralizmus csírái, persze anélkül, hogy „Keleten” (nálunk) lett volna önálló burzsoázia (ma se nagyon van). A „jóléti állam” állítólagosan „kommunista” változata ugyanakkor páratlan világszemléleti változást ért el avval, hogy a társadalmi értékhierarchia csúcsára – a világtörténelemben először – az évezredek óta megvetett, az eredendő bűn büntetésének tekintett testi munkát helyezte: erről ld. „Vissza a banalitáshoz” c. esszémet, egyelőre sajnos csak csehül és románul. Evvel kiváltotta a burzsoázia és a polgári értelmiség örök gyűlöletét. (Akkor is, ha a „létező szocializmus”, a „kommunistának” képzelt rendszer példátlan méretű kulturális beruházásokat hajtott végre, és buzgóbban ápolta a polgári örökséget, mint a polgárság valaha is tette vagy teszi ma.)

Magyarán tehát, az ilyen vagy amolyan „létező szocializmusok” – Keleten és Nyugaton – nem a kizsákmányolást (az idegen munka elsajátítását, az árutermelést, a bérmunkát, a technikának és a piacnak alárendelt társadalmi munkamegosztást és í. t.) szüntették meg, hanem az elsősorban adózással megvalósított újraelosztást alkalmazva, csökkentették mindenekelőtt a jövedelmi egyenlőtlenséget – s evvel persze (egy időre) sok tekintetben emancipálták és fölszabadították az évezredekig kordában (és műveletlenségben) tartott „népet”. Ezek a változtatások azonban nem voltak időtállók, visszavonhatatlanok, megfordíthatatlanok. Az átalakítás nem bizonyult elég mélynek. Az egyenlőség  még nem szocializmus, ameddig az elkülönült tulajdont (tőkés magántulajdont vagy állami tulajdont) nem szocializálják, az államot nem rendelik alá a társadalomnak – ez azonban persze csak nemzetközi méretekben lehet igazán eredményes. És föl kellene számolni hozzá szinte minden fönnálló jogintézményt: ezeket azonban minden idők leghatalmasabb hadseregei, rendőrségei, titkosszolgálatai, ideológiai-tömegkommunikációs intézményei védik. Ezek védik a népek, országok, régiók, kontinensek, „népfajok” közötti egyenlőtlenséget is.

A baloldali reformizmus legújabb válsága

A mai európai baloldal az egyenlőség (pontosabban: az egalitarizmus) zsákutcáiba nem akar visszamenni, de előre se, inkább csak egyedi esetekben improvizál. A szociáldemokrácia nagyon gyönge, és amint a Sziriza intő példája is mutatja, a nemzetközi tőke nem tűri a leghalkabb ellentmondást se. (Mellesleg az is kiderült belőle, hogy a progresszív reformok hívei nyugodtan lemondhatnak az EU-ról, amely az égvilágon semmire se jó.) Mindig vannak kísérletek – a gyöngülő Podemos vagy Jeremy Corbyn jelöltsége a Labour élére (amelyről ugyanazokat hazudja a Népszabadság és a Magyar Nemzet a tory bulvársajtó nyomán), a kurd baloldal előretörése a törökországi választásokon, a macedóniai és boszniai munkásmegmozdulások, mozgások az indiai szubkontinensen, átalakulások a latin-amerikai „populista” baloldalon – , de ezek sajnos aligha jelentősek.

A Sziriza teljes veresége, kapitulációja számunkra, kelet-európai baloldaliak számára alighanem végzetes fordulat. (Legyen szabad itt megemlítenem, hogy a „balliberális” – valójában radikális jobboldali, neokonzervatív – magyarországi sajtó Görögországgal kapcsolatos átlagteljesítménye lesújtó. Ezekhez a pofákhoz képest a Wall Street Journal, az FAZ és az Economist: kommunista. A liberális Die Zeit kifejezetten „szimpatizáns” interjút közölt Janisz Varufakisszal. Magyarországon még az etnokonzervatív, „nemzeti” lapok és rádiók is – némileg – tárgyilagosabbak voltak, mint a tévesen „liberálisnak” címkézett honi orgánumok.) A Sziriza bukása világossá teszi – sajnos – , hogy a hanyatló parlamentarizmus és a társadalmi demobilizáltság korában, a mai tőkés rendszer és polgári állam keretében nem lehet emancipatorikus és egyenlősítő változásokat elérni.

A jóléti államok nem azért mentek tönkre, mert „nem lehetett őket finanszírozni”, mert „kibírhatatlan volt már az állami túlköltekezés” (ez a legfontosabb hivatalos doktrína egész Kelet-Európában ma), hanem azért, mert megváltoztak a politikai-stratégiai osztályviszonyok, amelyek korábban nagy engedményekre kényszerítették a tőkét meg az uralkodó osztályt, miután a fasizmus 1945 után Európában már nem állt rendelkezésükre. Azt se feledjük, hogy 1968 a jóléti, megreformált kapitalizmus elleni lázadás volt – nem diáklázadás, amint azt a történelemhamisítók beállítják (diák = komolytalan, éretlen, tapasztalatlan, jómódú), elvégre 1968 májusában Franciaországban a történelem legnagyobb proletársztrjkja zajlott, tízmillió munkás tette le a munkát és ment az utcára tüntetni de Gaulle, a kapitalizmus és a neokolonializmus ellen – , olyan kapitalizmus ellen, amelyről már álmodni se mer a hivatalos balközép. Amit megvetően és fölháborodottan elutasítottunk Párizsban, Prágában, Berkeley-ben és Torinóban, az ma nosztalgikus-utópikus ábrándok tárgya. (És az osztályellenség még mindig fontosnak tartja, hogy hazudozzék ’68-ról.)

Az európai, észak-amerikai és kelet-ázsiai kapitalizmusok konzervatív fordulata, brutális nyomásuk a dolgozókra (és a munkából kiszorult szegényekre), a szervezett, nyilvános, elismert (olykor kormányzó) balközép (szakszervezet és párt) eltűnése vagy jobbra tolódása miatt sokan elfelejtik: a jóléti kapitalizmusok is kizsákmányolók (az újraelosztás „ajándékai”, az ún. szociális juttatások javítják a proletárok jövedelmi és „egzisztenciális” – egészségi, lakhatási, művelődési stb. – helyzetét, de nem szüntetik meg az értéktöbblet tőkés elsajátítását, a munka tőke alá rendelését, az időn és az észen uralkodó, a többtermelést és a tőkelogikát szolgáló technikát, ha tetszik: az elidegendést és az eldologiasodást).

Rousseau és Fichte olvasói jól tudják, hogy az egyenlőség nem lehetséges demokrácia, azaz az „állami” és jogintézményeknek, elsősorban a tulajdonnak a társadalom alá rendelése nélkül (ami így antiliberális alapelv), és viszont. Ez a korai kapitalizmusban nem jelenthetett mást, mint kis,  zárt államokat – csak bennük lehetséges önkormányzó közösség – és a nemzetközi szabadkereskedelem megszüntetését. (Az olvasónak tudnia kell, hogy amit a liberális publicisztika „közvetlen demokráciának” nevez, az egyszerűen: demokrácia. Más nincs. A képviseleti, alkotmányos jogállam lehet jó dolog, de nem demokrácia. A kelet-európai szóhasználat „demokráciának” a többpártrendszert, a „szabad” választásokat és a médiaszabadságot tekinti, ami akkor is félreértés lenne, ha még volnának pártok, nemcsak versengő apparátusok, és ha a többi elem is megvolna még.)

Tehát – még ha el is tekintenénk az emancipáció marxi-kommunista változatától – az osztályegyenlőség szorgalmazása értelmetlen annak a bevallása nélkül, hogy nagy politikai reformok szükségesek hozzá. Az, hogy az egalitárius baloldal ezt pillanatnyilag zárójelbe teszi, jól mutatja, hogy ez a baloldal tudatában van: nem fog akkora hatalomra szert tenni, hogy radikális változásokra keríthessen sort. (És itt a kizsákmányolás megszüntetésének még az eszmei perspektívája is hiányzik.) Magyarországon ráadásul a baloldali osztálypolitikára (egalitarizmusra) hajlamos személyek és kis csoportok is „szociális jogokról” beszélnek, azaz beérik vele, hogy a liberális alapjogi témakatalógust bővítsék. A biopolitikai baloldal se különbözteti meg magát a nagy nyilvánosság előtt az emberi jogi, „jogvédő” csoportok beszéd- és eljárásmódjától. A migránsok befogadása melletti, sok külföldi részvevővel rendezett tüntetésen a Bazilikánál voltak antikapitalista transzparensek: „Kapitalismus tötet” és hasonlók, németül és angolul – a helyszínen több magyarországi ismerőst kérdeztem, észrevette-e, persze dehogy, majd: értetlen nevetgélés: „hogy jön ez ide?”

Akárhogy is legyen, parancsolóan szükséges, hogy a baloldali biopolitika és osztálypolitika egyesüljön. A színtiszta „jogvédő” retorika – amely tiszteletre méltó NGO-k, önkéntes egyesülések szókincséből való, amelynek a leíró és kritikai értéke sajna csekély – a (nálunk ráadásul hatástalan) liberalizmushoz vezet vissza. A puszta újraelosztó egalitarizmus – nagy reformista munkásmozgalom hiányában – ahhoz, hogy a baloldal a haladó állami bürokrácia segédcsapata, szükség esetén pedig „aktivista”, „mozgalmi” ágyútölteléke legyen. A kapitalizmuskritika helyettesítése a „neoliberalizmus”, a „globalizáció”, az „elitek”, az „értelmiség”, a „fogyasztás”, a „pénz”, a „spekuláció”, a „bankokrácia”, a „klímaválság” mint olyan (részleges és zavaros) bírálatával pedig szemlátomást – és nyílegyenesen! – vezet a szélsőjobboldalhoz.

Ez egyáltalán nem azért szükséges, hogy a kis mozgalmi csoportok töredezett bázisának egyesítésével nagyobb befolyást szerezzünk. A régi rendi hierarchia fölbomlásával a polgári társadalmak morálisan egalitáriusok lettek. Éppen ezért a diszkrimináció és a kirekesztés – amelyet „a vér” már nem indokolhat úgy, mint a néhai nemesi társadalmakban – szintén „moralizálódik”: a kapitalizmus számára valamiért improduktívnak, parazitának, ellenségesnek vagy idegennek föltüntetett populációk elnyomása a tőkés ideológia – MUNKA & TŐKE – centrumába kerül. Így sikerül egymással szembeállítani a hasonló vagy azonos osztályérdekű csoportokat (ennek az első fontos történeti esete III. Napóleoné – ezért is foglalkozott vele Marx – , aki először mozgósította reakciós célok érdekében a munkásság egy részét, továbbá a „vidéket” a „város” ellen; a második az 1914 nyári nacionalista mozgósítás; a harmadik a fasizmus; arra a kérdésre, hogy miért nem volt soha Amerikában szocializmus, egyetlen szóban lehet válaszolni: feketék). Mivel az egalitárius éthosz és az etnikai-morális-gender stb. kirekesztés együtt él (a kifogásokat, az ürügyeket a diszkriminációra a „biopolitikai” csoportok determinisztikus morális „leírása” adja meg: a „bűnöző” cigányok, a „lusta” görögök, az „intelligens és álnok” zsidók, a testüktől és érzelmeiktől „begőzölt” nők; Kelet-Európában a nyílt osztálymegvetés is látható még, vö. az előítéletekkel a „műveletlen”, „primitív”, „anyagias” munkásokról, a „rasszista” pórnépről és í. t.) – ezért a biopolitikai és részben az osztályküzdelmek egyaránt az irreleváns moralizálás ideológiai csataterén folynak.

A legfontosabb nem az, hogy pl. a fajüldözők-fajgyűlölők ellenszenvesek, hanem az, hogy a rasszizmus tárgyilag alaptalan, és politikailag az elnyomás puszta eszköze, semmi más – méghozzá nemcsak a színesek és más „idegen fajúak” (újságban: „más kultúrájúak”) elnyomásának az eszköze, hanem mindenkié, mert ez az osztálykonfliktus olyan átértelmezése, amely kizárólag az uralkodó osztálynak és a burzsoá államnak kedvez. Amikor a manipulált közszellem a „munkanélküli” fogalmát a „segélyezett” fogalmával, ez utóbbit pedig a „roma” fogalmával helyettesíti, akkor a szociális rendszer szétverése érdekében éppen az érdekelteket (a sunyi propaganda kifejezésével: a „rászorulókat” vagy a „reménybeli kedvezményezetteket”) mozgósítja saját maguk ellen. Ebben nincsen semmi új, de könyörtelenül le kell szögezni: ez a fasizmus (esetünkben: a posztfasizmus) logikája, amelyhez nem is kellenek rohamosztagok (bár akadnak). A nyelvi példáim magyarországiak, kelet-európaiak, de ez nem helyi jelenség.

A moralizáló rendszerellenzék hátrányai

A jelenkori moralizálás fő hátránya, hogy csak a tőkés kormányzatok jogilag jellemezhető kirekesztő intézkedéseit, rendszabályait veszi célba (egyébként helyesen), és a strukturális repressziót láthatatlanná teszi. Láthatóvá válnak a szegregált iskolába kényszerített roma gyerekek és a kilakoltatott, szüntelenül rendőrileg zaklatott szegény roma családok, de láthatatlanok maradnak a hangtalanul szenvedő öreg parasztasszonyok az elnéptelenedő falvakban, az unalomra és kertévére kárhoztatott betegnyugdíjasok és munkanélküliek a lepusztuló proletár külvárosokban és a szalagmunkások az autógyárban.

Az emancipációs mozgalmak univerzális célkitűzéseivel évszázadok óta rokonszenvező zsidó értelmiség legújabb nemzedéke etnokulturális enklávékat hoz létre, és a történelem fölötti holokausztvallás hívéül szegődik, amivel akaratlanul is alátámasztja az etnicista fölfogást (amelynek a kárvallottja): „nektek Auschwitz fáj, nekünk Trianon”, ami – azon fölül, hogy orbitális marhaság, és össze nem hasonlítható dolgokat hasonlít össze – az új antiszemita taktikával remekül összeegyeztethető. („Ha a zsidók megülnek a maguk helyén, a kóser bisztrókban és a zsinagógában, és nem ártják bele magukat a kelet-európai közügyekbe, lemondanak a vezető állásokról és a politikai meg médiabefolyásról, akkor nem lesz semmi bajuk. Nyugodtan készüljenek a sóletfesztiválra a Kazinczy utcában.”)

Szóval egyrészt az ellenfél (emlékszik valaki ezekre a verssorokra: „én kikiáltom dicsekedve:/az ellenséghez tartozom!”…?), akinek az ellenségei közé tartozunk, a legalapvetőbb stratégiai megfontolások értelmében megosztja, fölőrli, szétszórja az egyébként természetes többségben lévő kizsákmányoltakat és elnyomottakat, de ami most ennél is lényegesebb másrészt: elméletileg és ideológiailag zavar össze bennünket. A fajgyűlölet, etnicizmus, nőellenesség, homofóbia stb. – amelyek ellen nem elég a Parno Graszt szép nótáit hallgatni – egyszerre teszi (társadalmilag: azaz szociológiailag és gazdaságilag) elemezhetetlenné a strukturális repressziót. Az elnyomó biopolitika nem a kizsákmányolás puszta „álcája” – aminek a Komintern tartotta a legrosszabb korszakában – , hanem a lényegi aspektusa, amelynek értelmezésében a reakció legrégebbi és változatlanul mindent eldöntő húzása a döntő: a történelem természetté változtatása (vagy stilizálása).

Ennek egyik korszerű változata: a történelem (és a történetileg változó osztálytársadalom) elválasztása a biopolitikai kérdésektől (ami „természetinek” tünteti föl az uóbbiakat), ami Foucault követőinél a „hatalom” örökkévalóságának (persze negatív örökkévalóságának) a mítoszába torkollik. A foucaultiánus „baloldali konzervativizmus” nem kritikátlan – ahogyan a Kritikai Elmélet ún. pesszimista, „kultúrakritikai” fordulata sem az – , de végső soron tükörképe (s a tükörkép persze fordított) az uralkodó osztály naturalizáló ideológiáinak. Ennél a Freudra és Lacanra támaszkodó diskurzus is radikálisabb valamivel.

A mai baloldalnak – mindenfajta redukcionizmus kizárásával – egyszerre kell biopolitikai és osztálypolitikai beszédet folytatnia, különben törekvései föloldódnak vagy a liberalizmus, vagy a fehér-heteronormatív populizmus polgári tendenciáiban. Azt, hogy a valódi baloldal kiszorult a politikából, nem szabad a vereség álszent fölmagasztosításával politikaidegenséggé (ezen belül a polgári tendenciák iránti, behódoláshoz vezető közönnyé) zenésíteni, hanem – mint mindig – fölkészülten és aktívan várni a megfelelő pillanatra, amikor tehetünk majd valami valóságosat a népi többség érdekében. Ehhöz a biopolitika és az osztálypolitika egyesítésén kívül még két dolog kell: az elméleti és politikai különállás, különösen az éles – de a szélsőjobboldal haszonszerzését meghiúsító – szakítás a liberalizmussal.

Marx.

2015 augusztusában indítottuk el, még a Kettős Mérce blogon első nagy sorozatunkat, amelyben azt a kérdést tettük fel, hogy mi a baloldal Magyarországon, az Unióban, a világban.

A WTF baloldal sorozatban értelmiségieket, aktivistákat, művészeket, civileket, a társadalmi igazságosság hiánya által érintetteket kértünk fel, hogy írják meg, nekik mit jelent a baloldal, mit jelent számukra baloldalinak lenni.

Csaknem félszázan fogadták el felkérésünket - itt találod a megjelent szövegeket.

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.