A BRICS születése a 2000-es évek végének egyik mérföldköve volt.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően az Egyesült Államok (és annak szövetségesei) által indított közel-keleti háborúk, valamint a 2008-as globális pénzügyi és gazdasági válság eseményeinek sodrában ugyanis öt „feltörekvő gazdaság” (Brazília, Oroszország, India, Kína és a hozzájuk némi késéssel csatlakozó Dél-afrikai Köztársaság) egy olyan új formációt hívott életre, amely explicit célként fogalmazta meg többek között egy (mindenesetre az országok közti viszonyokat tekintve) szimmetrikusabb és egyenlőbb, s az USA dominanciáját meghaladó nemzetközi rend kialakítását. Az országcsoportra irányuló figyelem azonban a 2010-es évek második felére érezhetően mérséklődni kezdett, miközben a BRICS kezdeti lendülete és az együttműködést övező várakozások is alábbhagyni látszottak.

A közelmúltban mindez egy csapásra megváltozott, aminek eredményeként a BRICS mostanra nemcsak ismét a globális érdeklődés homlokterébe került, de egyúttal sokan úgy kezdték el újfent számontartani, mint a jelenleg fennálló nemzetközi rend jövőjének formálásában potenciálisan meghatározó szereppel bíró formációt. A tágabb politikai közbeszédben és a médiában ugyanakkor a BRICS-et illetően rendszerint két – igen egyoldalú – diskurzus ütközik: míg a (főként) nyugati liberális fősodorban nem ritkán egyfajta „keleti diktatúrák” vezette érdekalapú szövetségként értelmezik az országcsoportot, amely az Egyesült Államok által felépített liberális nemzetközi rend és a nyugati demokratikus országok ellen tör, addig vannak, akik egy jobb és egyenlőbb világ letéteményeseként látják – szembeállítva azt az amerikai/nyugati túlsúly által fémjelzett aktuális nemzetközi renddel.

E kétrészes cikk célja, hogy a BRICS kapcsán egy, a fent említettekhez képest árnyaltabb, kritikai narratívát, s egy azon alapuló elemzést kínáljon. A mostani, első írás elsősorban azt mutatja be, hogy egész pontosan mi is az a BRICS, és mi hívta életre, mik az abban részt vevő országok közös érdekei, s hogy milyen tényezők vezettek el e formáció 2023 augusztusában, a dél-afrikai Johannesburgban tartott csúcstalálkozón bejelentett bővítéséhez, s ezáltal a hat új tag meghívásához.

A BRICS mint az unipoláris nemzetközi rend válságának terméke

Amennyiben ténylegesen meg akarjuk érteni a BRICS-et mint jelenséget, elengedhetetlen, hogy visszakanyarodjunk néhány gondolat erejéig a II. világháború végéhez, hiszen a ma ismert liberális nemzetközi rend alapvetően 1945 után, az Egyesült Államok vezetésével és hegemóniája mellett jött létre. Ez utóbbit jól tükrözték az ekkoriban született azon intézmények, amelyek egyfelől egészen máig a globális kormányzás sarokköveit jelentik, másfelől pedig remekül leképeződik bennük az USA nemzetközi rendszeren belüli dominanciájának három főbb aspektusa:

• a politikai szárnyat az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) jelenti,
• a gazdasági/pénzügyi/kereskedelmi dimenziót a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank és az 1995-ben Kereskedelmi Világszervezetté (WTO) alakuló Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) testesítik meg,
• míg a katonai aspektust az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) képviseli.

A felsorolt szervezetek már a hidegháború idején, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szuperhatalmi versengése fémjelezte kétpólusú (bipoláris) világnak is megkerülhetetlen szereplői voltak, a szocialista blokk széthullását és a hidegháború lezárultát követően pedig végképp nem maradt „vetélytársuk”, avagy olyan más intézmények, amelyek a globális kormányzás alternatíváiként jelenhettek volna meg. A Szovjetunió 1991-es szétesésével az Egyesült Államok maradt az egyedüli szuperhatalom a nemzetközi színtéren, ami miatt a 90-es éveket szokás úgy emlegetni, mint az USA „unipoláris (egypólusú) pillanatát”. Ebben az időszakban úgy tűnt, nem maradt olyan potens kihívó az Egyesült Államokkal szemben, amely annak politikai, gazdasági vagy katonai hegemóniáját érdemben megbolygathatta volna.

Ez az unipoláris rendszer azonban hamar válságba került.

Politikai és katonai értelemben a legfőbb mérföldkövet ennek kapcsán 9/11, illetve az afganisztáni és iraki inváziók jelentették. Utóbbiak során az Egyesült Államok nemcsak rendkívül költséges és elhúzódó háborúkba bonyolódott bele, de Irak esetében ráadásul – miként azt ma már jól tudjuk – az akkor George W. Bush elnök vezette amerikai kormányzat koholt vádak és egyértelmű hazugságok alapján, valós felhatalmazás nélkül, továbbá a nemzetközi jogot és a – rendszerint éppen az USA által propagált és féltett – „szabályokon alapuló nemzetközi rend” valamennyi normáját sárba tiporva indított háborút egy szuverén ország ellen. A poszt-9/11-es háborúk katasztrofális következményei, az Egyesült Államok egyoldalú és a szövetségeseket gyakran elidegenítő fellépése, illetve az olyan nemzetközi intézmények, mint az ENSZ megkerülése, alapjaiban tépázták meg az USA presztízsét, erősen erodálva az ország imázsát mint „jóindulatú” és a „nemzetközi közösséget konszenzusos úton vezető” hegemón.

Gazdasági értelemben az „unipoláris pillanat” töréspontját a 2008-as, az amerikai ingatlanpiacról kiinduló világgazdasági válság jelentette, melynek nyomán új lendületet kapott a kritika azzal a washingtoni konszenzussal szemben, amely egyfelől a neoliberális gazdasági doktrína egyeduralmát kívánta erősíteni nemzetközi szinten, másfelől pedig alapvető szerepet játszott a 2008-as válság előidézésében.

Az egypólusú nemzetközi rend egyre szaporodó és súlyosbodó válságtünetei időben egybeestek az ún. felemelkedő gazdaságok (emerging economies) mind nagyobb számban történő megjelenésével.

Hangsúlyozandó ugyanis, hogy míg a hidegháború végével és a Szovjetunió felbomlásával politika-katonai értelemben a nemzetközi rendszer egypólusává vált, addig gazdasági tekintetben sokkal inkább beszélhetünk multipolaritásról (azaz több-/sokpólusú rendről) 1989/1991 után.

Bár az Egyesült Államok kétségkívül a legnagyobb és legerősebb gazdaság maradt a 90-es és 2000-es években, mindeközben fokozatosan nőtt a globális gazdasági rend megkerülhetetlen tényezőivé váló országok és regionális blokkok száma. Ilyen volt – már a 70-es és 80-as évek óta – Japán és az Európai Unió. Emellett a 20. század végére, illetve a 21. század kezdetére új gazdasági erőközpontok jelentek meg Kelet- (pl. Kína, Dél-Korea) és Dél-Ázsiában (pl. India), Afrikában (pl. Dél-afrikai Köztársaság, Nigéria) és Dél-Amerikában (pl. Brazília) egyaránt, miközben a 2000-es évek folyamán az az Oroszország is kezdett „magára találni” gazdaságilag, amely a Szovjetunió megszűnése után lényegében társadalmi-gazdasági katasztrófák sorozatát élte át a 90-es években. A nemzetközi politikában, illetve államközi viszonyokban pedig „törvényszerűnek” is mondhatjuk, hogy az egyre jelentősebb gazdasági erővel bíró és/vagy komoly gazdasági potenciállal rendelkező államok előbb-utóbb mindenképpen megkísérlik politika-hatalmi befolyásra is átváltani megnövekedett gazdasági erejüket.

A 2000-es évek vízválasztónak bizonyultak a nemzetközi rendszer poszthidegháborús időszakában: az olyan feltörekvő és mind ambiciózusabb célokat megfogalmazó országok, mint Brazília, India vagy a Dél-afrikai Köztársaság ekkoriban szembesültek a ténnyel, hogy hiába váltak a világgazdaság immár meghatározó tényezőivé, mindez nem járt együtt szerepük, illetve befolyásuk hasonló arányú erősödével a nemzetközi színtéren.

Az egypólusú világrend egyre szaporodó válságtünetei ellenére a globális kormányzás olyan kulcsfontosságú intézményeit, mint az ENSZ, az IMF és a Világbank, vagy a WTO továbbra is egyértelmű nyugati dominancia jellemezte. Elég csupán az ENSZ Biztonsági Tanácsára (BT) gondolnunk, amelynek struktúrája és működési módja végletesen elavult, és a legkevésbé sem tükrözi a 21. századi nemzetközi erőviszonyokat. A BT öt állandó, vétójoggal rendelkező tagját napjainkban is az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Oroszország és Kína adják, azaz a résztvevő felek többsége máig nyugati ország, míg az olyan régiók vagy földrészek, mint Délkelet-Ázsia, a Közel-Kelet, Afrika vagy Latin-Amerika nem rendelkeznek valódi, folyamatos képviselettel a Tanácsban.

Az 1989/1991-et követő nemzetközi folyamatokra reflektálva 1996-ban az akkori orosz külügyminiszter, Jevgenyij Primakov meghirdette a multipolaritás doktrínáját. Ez utóbbi alatt azt az elképzelést kell értenünk, miszerint a nemzetközi rend folyamatainak befolyásolása és a globális kormányzás alakítása nem összpontosulhatnak egyetlen hegemón hatalom vagy egy konkrét országcsoport kezében, ehelyett azokról a nemzetközi rendszer valamennyi jelentős országának, feltörekvő hatalmának és regionális blokkjának bevonásával, konszenzusra törekedve és olyan multilaterális intézmények révén szükséges dönteni, amelyek alkalmasak arra, hogy az államok többségének véleményét megjelenítsék. (Különös tekintettel a Globális Dél egykor gyarmatosított és történelmileg perifériára szorult, ám gazdaságilag egyre nehezebben figyelmen kívül hagyható országaira, amelyek területén ma a világ lakosságának többsége is koncentrálódik). Ez az új vízió a 90-es évek végétől, illetve a 2000-es évek első felétől lendületet adott egyfelől az ún. Dél-Dél együttműködés különböző formáinak (lásd: az India, Brazília és a Dél-afrikai Köztársaság alkotta IBSA-t), másfelől pedig elvezetett a BRICS születéséhez is.

Magát a BRIC betűszót (kezdetben még „S” nélkül) a Goldman Sachs vezető közgazdászától, Jim O’Neilltól szokás eredeztetni, aki elsőként egy 2001-es munkájában hivatkozott így Brazíliára, Oroszországra, Indiára és Kínára (Brazil, Russia, India, China), mint azon feltörekvő gazdaságokra/hatalmakra, amelyek O’Neill akkori várakozásai szerint a 21. század meghatározó gazdasági szereplőivé fognak válni a termelést, a kereskedelmet és a globális pénzügyi rendszert illetően egyaránt. E négy ország összekötése egyfajta „önbeteljesítő jóslatnak” bizonyult: alig öt évvel később az említett államok külügyminiszterei megtartották első találkozójukat, majd 2009-ben immár „hivatalosan” is életre hívták BRIC névre keresztelt együttműködésüket, megtartva az érintett országok állam- és kormányfőinek első csúcstalálkozóját. Ezt követte 2010-ben a Dél-afrikai Köztársaságnak, Afrika akkortájt legígéretesebb jövő előtt álló gazdaságának csatlakozása, melynek révén az innentől már BRICS-re keresztelt formáció afrikai reprezentációt is kapott.

A BRICS karaktere: közös távlati érdekek, informalitás és pragmatizmus

A BRICS születésének körülményeit tehát mindenekelőtt az unipoláris nemzetközi rend válsága és a 2000-es évek során egyre nagyobb számban megjelenő, s a globális kormányzásban maguknak mind nagyobb szerepet követelő (főként a Globális Délhez tartozó) feltörekvő gazdaságok teremtették meg. Beszédes e tekintetben már magának a csoportnak az eredeti összetétele is, hiszen öt olyan országról beszélhetünk, amelyeket földrajzi, történelmi, politikai és társadalmi-gazdasági értelemben, de sokszor még a részt vevő államok víziói és célkitűzései terén is jelentős különbségek (és olykor akár potenciális érdekütközések is) jellemeznek, ám legalább két alapvető fontosságú szempont mégis erőteljesen összeköti őket.

Az egyik a 21. század elején megfogant elképzelés, miszerint a szóban forgó államoknak megvan az esélyük arra, hogy egy új, multipoláris nemzetközi rend önálló pólusaivá, formálóivá váljanak, s e cél érdekeltté teszik őket az egymással való kooperációban. A másik lényeges elem az amerikai hegemónia által fémjelzett, unipoláris nemzetközi rend elutasítása, amely hosszabb távon gátolja ezen országok további megerősödését. Ráadásul e rend stabilitását többek között olyan nemzetközi intézmények garantálják, melyeket máig aránytalanul nagy mértékben az USA, illetve a nyugati/északi országok érdekei határoznak meg, szükségessé téve ezek reformját vagy alternatív, szimmetrikusabb viszonyokat tükröző szervezetek létrehozását.

Időről időre visszatérő kérdés, hogy végső soron miként is értelmezhetjük a BRICS-et? Vannak, akik ellenhegemonikus szövetségnek tekintik, mások alternatív hatalmi tömbként hivatkoznak rá, míg megint mások érdekegyeztető fórumként írják le. A tisztánlátás kedvéért hangsúlyoznunk kell, hogy a BRICS-re semmiképpen sem hivatkozhatunk szervezetként, miután az együttműködésben résztvevő államok nem rendelkeznek alapítódokumentummal, ahogyan nincsenek intézményesített döntéshozatali mechanizmusaik vagy szabályaik sem. Állandó elemekként mindössze a tagok évente megtartott csúcstalálkozóit, az éves rotációban betöltött elnökséget, valamint a konszenzussal, egyhangúlag meghozott döntéseket emelhetjük ki.

Cikkem alapvetően azt az értelmezést követi, mely szerint

a BRICS (pillanatnyilag) egy olyan (informális) fórum, amely megteremti a koordináció és az együttműködés lehetőségét azon országok számára, amelyek érdekeltek az amerikai dominanciájú nemzetközi rend multipolárissá való átformálásában, illetve a jelenlegi globális gazdasági berendezkedésnek és az ahhoz tartozó intézményrendszernek a számukra előnyösebb módon történő megreformálásában. Mindez magában hordozza azt is, hogy bár a BRICS közel sem mentes a részt vevő országok közti érdekütközésektől vagy lehetséges súrlódásoktól

(lásd az India és Kína közötti határvitát a Himalájában, illetve a két ázsiai ország geopolitikai feszültségeit az Indo-csendes-óceáni térségben és Délkelet-Ázsiában; avagy Oroszország és Kína hosszabb távon eltérő stratégiai érdekeit), az eddigi tapasztalatok alapján az rajzolódik ki, hogy a közös távlati célok elérése érdekében az országcsoport tagjai hajlandóak – és egyelőre képesek is – egymás közti konfliktusaikat háttérbe szorítani, vagy legalábbis alacsony intenzitáson tartani.

A lendületvesztéstől a bővülésig

A 2000-es évek folyamatai és a BRICS-hez fűzött kezdeti remények ellenére a 2010-es évek második fele az új formáció szempontjából egyfajta stagnálást hozott, a BRICS pedig idővel érezhetően elkezdett háttérbe szorulni a köztudatban. Ez több okra vezethető vissza.

A legfontosabb talán a Hszi Csin-ping elnöksége fémjelezte éra (2012-) kezdete Kínában, amely a kelet-ázsiai nagyhatalomnak a nemzetközi színtéren a korábbi évtizedeknél határozottabb és ambiciózusabb fellépését jelentette, továbbá Kína előlépését mint az Egyesült Államok első számú kihívója. Bár a kínai vezetés már korábban is egy multipoláris világrend támogatójaként pozicionálta magát és az ország Hszi elnöksége alatt is elkötelezett maradt a BRICS-en belüli együttműködés iránt, a 2010-es évek második felében úgy tűnt, mintha Kína „egymaga” próbálná meg felváltani az USA hegemóniáját. Ebben az időszakban a BRICS helyett Kína figyelme leginkább olyan dolgokra irányult, mint a 2013-ben elindított Övezet és Út Kezdeményezés (Belt and Road Initiative, BRI), a dél-kínai-tengeri határvita kérdése, vagy az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmi háború (ekkoriban még a Trump-kormányzat ellenében).

A második, inkább gazdasági jellegű szempontot azt adja, hogy a 2000-es évek folyamán számos feltörekvő gazdaság, köztük Brazília, Oroszország vagy a Dél-afrikai Köztársaság is nem kis részben az ekkoriban még továbbra is tartó dinamikus kínai gazdasági növekedésnek és az azáltal is hajtott globális konjunktúrának köszönhették saját gazdasági növekedésüket és megerősödésüket. 2013 után azonban a kínai növekedés lassulni kezdett, ami véget vetett a konjunktúrának és a szóban forgó országok gazdasági teljesítményét is elkezdte visszafogni, mérsékelve ezzel a korábbi optimizmust.

A harmadik tényező leginkább politikai okokkal állt összefüggésben: a BRICS-országok egy részében olyan hatalomváltások mentek végbe ezen időszakban, amelyek átmenetileg vagy akár tartósabban is a BRICS keretében megfogalmazott célok és együttműködés ellen hatottak. A legeklatánsabb példa Brazília, ahol Lula da Silva (2003-2011) és Dilma Rousseff (2011-2016) munkáspárti kormányainak karakteres külpolitikai irányvonalát a szélsőjobboldali Jair Bolsonaro (2019-2022) alatt részben egyfajta elszigetelődés, részben pedig az USA-val meglévő kapcsolatok újbóli megerősítése váltották. Mindeközben Indiában a 2014-ben, a hindu-nacionalista Bharatiya Janata Párt (BJP) élén hatalomra került Narendra Modi miniszterelnöksége alatt sem voltak gyakran felhőtlenek az indiai-kínai kapcsolatok, ráadásul a Modi-kormány első éveiben sokaknak egy ideig akár úgy is tűnhetett, mintha India kifejezetten az Egyesült Államokhoz kívánna közeledni Kína ellenében.

A mostani évtizedben, s különösen 2022-től ugyanakkor a BRICS egyre nyilvánvalóbban új lendületet nyert, amely mögött szintén számos folyamat beazonosítható. Az egyik központi elem a 2022. február 24-én megindult Ukrajna elleni orosz invázió, amely miatt az euroatlanti tömbtől és annak szövetségeseitől szinte teljesen elszigetelődött Oroszország szemében a korábbiakhoz képest is jobban felértékelődött mind a BRICS, mind általánosságban a Globális Déllel ápolt kapcsolatok jelentősége. Másrészt

az orosz fél ellen a konfliktus kezdete óta életbe léptetett példátlan számú és súlyosságú nyugati gazdasági szankciók az addigiaknál is erősebb tanulságként szolgáltak a déli országok számára arról, hogy milyen kockázatokat is rejthet magában az, ha a globális gazdasági és politikai rendszerek/intézmények feletti dominancia aránytalanul nagy mértékben egyetlen ország vagy hatalmi tömb (azaz az Egyesült Államok és az euroatlanti szövetségi rendszer) kezében összpontosul.

Mindez a szóban forgó államokban újfent megerősítette és explicitebbé tette azt az igényt, hogy csökkentsék függőségüket a Nyugattal szemben, illetve a nyugati országoknak a globális ügyekkel kapcsolatos döntéshozatalban meglévő túlsúlyát.

Másodszor, az USA és Kína között a 2010-es évek második felében egyre intenzívebbé váló rivalizálás rámutatott arra, hogy a 2000-es évek válságai és kihívásai egyelőre nem roppantották meg az Egyesült Államok erejét, a Trump-kormányzat alatti konfrontatívabb fellépés Kínával szemben – amit a Biden-elnökség csak még feljebb kapcsolt – pedig annak is tanújelét adta, hogy maga az USA sem kíván lemondani hegemón pozíciójáról. Ezzel egyidőben a kínai vezetésnek fokozatosan szembe kellett néznie a ténnyel, hogy Kína jelenleg még nem képes „önerőből”, egymaga átvenni az Egyesült Államok globális vezető szerepét, ami a kelet-ázsiai nagyhatalom számára szintén az olyan kezdeményezések (újbóli) felértékelődéséhez vezetett, mint a BRICS.

Ez utóbbival egy irányba mutatott a Globális Dél államainak azon továbbra is meglévő igénye, hogy az északi országokkal egyenlő félként jelenjenek meg a nemzetközi színtéren, valamint, hogy a főbb kortárs globális kihívásokkal összefüggésben hozott döntésekben minél sikeresebben képviseljék érdekeiket. E törekvéseket csak még sürgetőbbé és szükségszerűbbé tették számukra az elmúlt évek válságai

(pl. a koronavírus-járvány és a vakcinák egyenlőtlen elosztása az északi és déli országok között, az orosz-ukrán háború okozta élelmiszerbiztonsági nehézségek és a szankciók által kiváltott globális gazdasági problémák vagy a klímaválság mind súlyosabb következményei), amelyek aránytalanul nagy mértékben sújtották/sújtják a Globális Dél országait. Mindez növelte az említett államok az irányú nyitottságát és ambícióit, hogy olyan alternatív együttműködésekhez csatlakozzanak, amelyek az Egyesült Államok és szövetségeseinek globális befolyástöbbletét kívánják ellensúlyozni (vagy akár felváltani).

Ezzel párhuzamosan ráadásul a másik három „eredeti BRICS-tag” esetében is olyan belpolitikai folyamatok zajlottak le, amelyek ugyancsak megteremtették a kooperáció újbóli felpörgetésének feltételeit: míg Brazíliában a 2022 novemberi elnökválasztáson Jair Bolsonarót legyőzve visszatért a hatalomba a multipoláris nemzetközi rendet pártoló, munkáspárti Lula da Silva, addig Indiában az idő előrehaladtával nyilvánvalóvá vált, hogy a Modi-kormány vezetése alatt India nem kíván elköteleződni egyértelműen egyetlen (formálódó) hatalmi tömb irányába sem. Ehelyett Modiék láthatóan a dél-ázsiai óriás külpolitikai mozgásterének bővítését/megőrzését és önálló globális játékosként való pozicionálását tűzték ki célul, melynek keretében India a nyugati partnerekkel fenntartott kapcsolatok mellett törekszik hangsúlyosabb szerepet betölteni az olyan kezdeményezésekben is, mint a BRICS. A Dél-afrikai Köztársaságot vezető és az évek folyamán egyre mélyebb válságtüneteket produkáló Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress, ANC) pedig Cyril Ramaphosa elnöksége (2018-) alatt a belpolitikai és gazdasági nehézségeket érezhetően külpolitikai sikerekkel és befolyásnöveléssel igyekszik „kompenzálni”, amelyhez a legalkalmasabb eszközt jelenleg a BRICS biztosítja az afrikai ország számára.

A fent leírt tendenciák a BRICS-en belüli kooperáció megerősítésének szándéka és a korábbi célkitűzések újbóli napirendre kerülése, illetve aktualizálása mellett rövidesen elvezettek az országcsoport lehetséges bővítésének kérdéséhez is. Miközben mind több és több feltörekvő gazdaság és déli ország kezdett érdeklődést mutatni a BRICS iránt, az öt tag körében is egyre gyakrabban jelent meg az a vélemény, miszerint együttműködésük nem lehet egy exkluzív klub, előrevetítve azt, hogy a formáció a közeljövőben megnyílhat a csatlakozni kívánó államok előtt. Egy esetleges bővítés ugyanis nemcsak az országcsoport súlyának további erősödésével, de annak lehetőségével is kecsegtet(ett), hogy a jövőben a BRICS váljon a Globális Dél „hangjává” és az amerikai/nyugati dominanciájú nemzetközi renddel szemben kritikus országok elsőszámú fórumává.

2023 folyamán már több mint 40 ország (köztük például Algéria, Bolívia, Indonézia, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Kuba, Szaúd-Arábia és Vietnám) fejezte ki abbéli szándékát, hogy csatlakozzon a BRICS-hez.

A formáció elnökségét azévben betöltő Dél-afrikai Köztársaság elnöke, Cyril Ramaphosa emellett az öt részt vevő állam 2023-as csúcstalálkozója előtt arról is tájékoztatta a négy másik tagot, hogy 23 ország már formálisan is jelezte a dél-afrikai vezetés felé felvételi igényét. Bár a brazil, orosz, indiai, kínai és dél-afrikai állam-, illetve kormányfők között kezdetben nem volt teljes a konszenzus a bővítést illetően, a felek végül egyezségre jutottak: a 2023. augusztus 22. és 24. között Johannesburgban megrendezett csúcson

az öt eredeti tag hat új országot hívott meg, hogy (az akkori elképzelés szerint) 2024. január 1-jétől valamennyien formálisan is csatlakozzanak az együttműködéshez. Ezen hat állam egyik felét regionális szinten meghatározó súllyal bíró déli országok, egész pontosan Argentína, Egyiptom és Etiópia adták, míg a másik felét olajóriások, azaz az Egyesült Arab Emirátusok, Szaúd-Arábia és Irán.

E bővítés mérföldkőnek tekinthető a BRICS történetében, jelezve az országcsoport megnövekedett jelentőségét és vonzerejét. De hogyan is illeszkedik ezen országok felvétele a BRICS tágabb célkitűzéseihez, s egész pontosan hogyan is kell elképzelnünk e formáció hegemóniaellenes törekvéseit a gyakorlatban? Mik lehetnek a BRICS potenciális gyengeségei, és hogyan gondolkodhatunk az együttműködésről kritikai szemmel? A cikk második része ezekre a kérdésekre igyekszik majd választ adni.