A 2022-es év rendkívül fontos változásokat hozott Kolumbia számára. A latin-amerikai ország ugyanis a tavaly május-júniusi elnökválasztás során történelme első baloldali elnökét választotta meg az egykori gerilla és közgazdász, Gustavo Petro személyében. Az új államfő személye és programja az első pillanattól fogva alapvető változásokat ígért a bel- (erről lásd itt és itt), illetve a külpolitika terén egyaránt.

Utóbbi kapcsán elegendő csupán arra gondolnunk, hogy Petro megválasztását követően csaknem azonnal jelezte: egy, a korábbiakhoz képest sokkalta partneribb és kiegyensúlyozottabb viszonyt képzel el országa és az Egyesült Államok között. Ez már csak annak fényében is jelentős elmozdulást vetített előre, hogy Kolumbia hagyományosan az USA legstabilabb szövetségesének szerepét töltötte be a régióban, legyen szó a baloldali erők – akár erőszakos eszközökkel történő – visszaszorításáról, az ún. drogok elleni háborúról (’war on drugs’) vagy a tágabb biztonságpolitikai kérdésekben való együttműködésről.

Petro erősen kritikus álláspontot képvisel valamennyi kérdésben, bel- és külpolitikai törekvéseinek pedig mindeddig láthatóan kedvező környezetet teremt az az új latin-amerikai baloldali hullám, amely 2018 óta bontakozott ki a térségben. E tendenciák nagyban elősegítik azt, hogy Kolumbia baloldali vezetése egyfelől még szorosabbra fűzze viszonyát latin-amerikai szövetségeseivel és felülvizsgálja eddig meglévő kapcsolatait az Egyesült Államokkal, másfelől az ország tágabb nemzetközi színtéren betöltött szerepének újrafogalmazásához is hozzájárulhat.

S míg az előbbiek esetében

Petro hivatalba lépése óta már láthattunk érdemi fejleményeket (pl. a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása Venezuelával vagy a Biden-kormányzattal a drogpolitikát érintő paradigmaváltásról folyó egyeztetések),

addig utóbbi kapcsán viszonylag kevés konkrét, gyakorlati lépést láthattunk idáig.

Mindez viszont alapjaiban változhat most meg. A kolumbiai kormányzat ugyanis még áprilisban jelentette be, hogy Francia Márquez alelnök május folyamán egy jelentős nemzetközi körúton vesz részt. A latin-amerikai ország közvéleménye számára természetesen nem is magának az utazásnak a ténye volt a megdöbbentő fejlemény, hanem Márquez – május 10-e és 18-a között lezajlott – útjának megállói.

Az alelnök három afrikai országban tett látogatást: a Dél-afrikai Köztársaságban, Kenyában és Etiópiában.

S habár Francia Márquez afrikai körútja lényegében úgy ment el a nemzetközi média elsöprő többsége mellett, mintha meg sem történt volna, az említett országokban tett látogatások és azok eredményei valójában több szempontból is komoly súllyal bírnak mind Kolumbiát, mind a fennálló nemzetközi rendet tekintve, így mindenképp figyelmet érdemelnek.

Francia Márquez személye és az afrikai örökség Kolumbiában

Mielőtt részletesebben is rátérnénk magára az afrikai körútra és annak főbb vonatkozásaira, fontos, hogy ejtsünk néhány szót Francia Márquez személyéről, aki nem véletlenül kulcsszereplő a mostani eseményekben. Az afro-kolumbiai származású, jogász végzettségű és két gyermekét egyedülálló édesanyaként nevelő Márquez az akkor még elnökjelölt Gustavo Petro indulótársaként lett a 2022-es kolumbiai választások után az ország első fekete alelnöke, és valószínűleg nem kis szerepe volt abban, hogy Petro győztesen került ki a tavalyi elnökválasztásból.

Márquez alelnökjelöltként való megnevezése ugyanis egyértelmű üzenet volt arra nézve, hogy egy választási siker esetén megalakuló baloldali vezetés a – történelmileg kirekesztett és kizsákmányolt – afro-kolumbiai és őslakos népesség életében is új fejezetet kíván nyitni.

Kolumbia lakossága jelenleg valamivel több mint 52 millió fő, a legutóbbi, 2018-as népszámlálás eredményei szerint pedig ezen belül 4,7 millióra tehető azok száma, akik magukat feketének, illetve afro-kolumbiainak vallják, ezáltal jelentős, csaknem 10%-os népességarányt téve ki.

Az afro-kolumbiai lakosság eredete – hasonlóan a latin-amerikai régió más országainak fekete közösségeihez – a történelem egyik leginkább tragikus és embertelen időszakához kötődik: a transzatlanti rabszolga-kereskedelem korához. Mai ismereteink szerint 1526 és 1867 között nagyjából 10,7 millió afrikait (férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt) szállítottak hajókon az Atlanti-óceánon át Amerikába annak érdekében, hogy az ottani európai gyarmatokon rabszolgaként dolgoztassák őket (e szám ráadásul nem tartalmazza azt a további közel 2 millió embert, akik már a hajóút során életüket vesztették az embertelen körülmények és bánásmód miatt). A rabszolgák 90%-a az amerikai kontinensen belül Dél-Amerikába és a Karib-térségbe érkezett.

Ezzel párhuzamosan, az 1500-as évektől kezdődően bontakoztak ki előbb a rabszolgaság intézménye és a gyarmati rendszer ellen, majd később a valódi és teljes egyenlőségért folytatott évszázados küzdelmek az Afrikából Amerikába hurcolt rabszolgák, illetve leszármazottaik – valamint más elnyomott csoportok – részéről, s e harc nem egy esetben a mai napig is tart.

A Latin-Amerikában élő afrikaiak milliói ugyanakkor nemcsak a régió társadalmi küzdelmeinek történetére, de egyúttal az itteni társadalmak kultúrájára is jelentős hatást gyakoroltak, gazdagítva, változatosabbá téve azokat.

Ez a fajta afrikai örökség olyan összekötő kapocs Latin-Amerika és Afrika között, amelynek szerepe most felértékelődni látszik a Petro-Márquez páros vezette Kolumbia külpolitikai törekvéseiben:

a latin-amerikai ország (részben) ezen történelmi kötelék kínálta lehetőségeket felhasználva erősíti meg kapcsolatait egy olyan kontinenssel és annak országaival, melyeket mostanáig mellőzött vagy hátat fordított nekik.

Az elmondottak tükrében egyúttal az is nyilvánvalóvá válik, hogy miért Francia Márquez vezette az afrikai körúton részt vevő több mint 50 fős(!) delegációt. Az alelnök látogatása nem utolsósorban komoly szimbolikus töltettel bírt, hiszen míg Márquez ősei rabszolgaként érkeztek Afrikából Amerikába, addig ő maga már országa második embereként tért vissza felmenői hazájába annak érdekében, hogy előmozdítsa Latin-Amerika és Afrika népeinek együttműködését.

Nem véletlen, hogy az alelnök közösségi média bejegyzéseiben rendre a reconexión y oportunidades (újrakapcsolódás és lehetőségek) jelszavakkal írta le útja céljait, sőt dél-afrikai tartózkodása során egy alkalommal maga Márquez nyilatkozta az SABC News riporterének a következőt:

„Történelmi kötelékek fűznek minket az afrikai kontinenshez. Afrikai származású nőként az őseim gyökerei itt vannak ezen a kontinensen. Nagyon erős a látogatásom történelmi kontextusa, annak érdekében vagyok itt, hogy megteremtsem a Dél-Dél együttműködési kapcsolatokat országaink között…”

Miért van szükségük egymásra?

Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy Francia Márquez afrikai körútja csupán szimbolikus súllyal bírt volna. Látogatásának valójában komoly politikai-diplomáciai és gazdasági jelentőséget tulajdoníthatunk, az e területeket érintő célkitűzések pedig már a kezdetektől fogva következetesen megjelentek mind a kolumbiai külügyminisztérium, mind az alelnök kommunikációjában.

A fő prioritások között említhetjük a kétoldalú diplomáciai és kulturális kötelékek erősítését, a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok élénkítését, a fegyveres konfliktusok békés rendezésével kapcsolatos tudásátadást, a klímaváltozás elleni küzdelemben történő közös fellépést, az Afrikai Unióval (AU) folytatott együttműködés fokozását, valamint általánosságban az ún. Dél-Dél kooperáció előmozdítását.

A körút során felkeresett három afrikai ország kiválasztására is a felsorolt célok mentén került sor: a Dél-afrikai Köztársaság elsősorban mint Kolumbia eddig is meghatározó afrikai partnere, továbbá mint jelentős gazdasági tényező és regionális vezető vált Márquez látogatásának egyik állomásává. Kenya útba ejtését többek között az indokolta, hogy az ország Kelet-Afrika létfontosságú kereskedelmi csomópontja (a földrészen zajló kereskedelem kb. 80%-a érinti valamilyen módon az ország Mombasa nevű kikötővárosát), emellett fővárosa, Nairobi az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (United Nations Environment Program, UNEP) székhelyéül is szolgál, számottevő súlyt kölcsönözve ezáltal az országnak a nemzetközi klímapolitika terén. A harmadik megálló, Etiópia mellett nem kis részben az szólt, hogy az északkelet-afrikai állam biztosítja lényegében a „kaput” Kolumbia számára az Afrikai Unióba (az integrációs szervezet székhelye az etióp főváros, Addisz-Abeba), amelyben a latin-amerikai ország 2008 óta megfigyelő tagként van jelen.

Közel sem szimpla PR-fogás, amikor Márquezék arról beszélnek, hogy Afrika sokat adhat Kolumbiának – és fordítva –, s ezt konkrét gazdasági érvek is alátámasztják. 2022-ben egyrészt 158%-kal nőtt a Kolumbiából Afrikába irányuló kereskedelem értéke a 2021-es évhez képest, másrészt nem mehetünk el amellett, hogy napjainkban sokan Afrikát tartják a világ legnagyobb gazdasági potenciállal rendelkező földrészének, köszönhetően nem utolsósorban az itt koncentrálódó hatalmas nyersanyag- és ásványkincslelőhelyeknek, illetve természeti értékeknek. Mindeközben Kolumbia Dél-Amerika harmadik (Latin-Amerikának pedig a negyedik) legnagyobb gazdaságaként, valamint jelentős regionális szereplőként hosszú távon Afrika számára is fontos partner lehet mind gazdaságilag, mind a kontinens Latin-Amerikával ápolt kapcsolatait és a már említett Dél-Dél együttműködést (South-South cooperation) tekintve.

Utóbbi célja, hogy a javarészt a Föld déli féltekén található fejlődő – avagy perifériás és félperifériás – országok, azaz a Globális Dél államai támogassák egymást a különböző, sokszor globális szintű kihívások (pl. klímaváltozás) megoldásában, illetve egységesebben, esetenként közösen képviseljék érdekeiket a nemzetközi színtéren.

A célok és érdekek tehát adottak voltak, Francia Márquez és delegációjának körútja pedig ezzel összhangban számos kézzelfogható eredménnyel zárult, nem egy területen sikeresen rakva le Kolumbia és az afrikai országok jövőbeli együttműködésének alapjait. Kilenc napon át tartó útja során Márquez találkozott mindhárom afrikai ország elnökével, illetve alelnökével, s a felek többek között arról állapodtak meg, hogy a Dél-afrikai Köztársaság nagykövetséget létesít Kolumbiában, emellett Kolumbia is újra megnyitja követségét Etiópiában. Márquez ezen felül az Afrikai Unió alelnökével, Monique Nsanzabaganwával is egyeztett arról, hogy Kolumbia állandó képviselőt nevez ki az Afrikai Unióba.

Ezzel párhuzamosan a kolumbiai delegáció gazdasági képviselői is konzultáltak afrikai partnereikkel országaik kereskedelmi és gazdasági kapcsolatainak intenzívebbé tételéről, több memorandumot és megállapodást írva alá ezek kapcsán. A kenyai és etiópiai vezetőkkel folytatott megbeszélések során külön hangsúlyt került a kávétermelés kérdésére és az azzal összefüggő tudásátadásra, lévén, hogy Kolumbia, Kenya és Etiópia egyaránt jelentős kávétermelő és -exportőr országok. De említésre méltó előrelépést hoztak az oktatásügyi és kulturális kötelékek erősítéséről szóló tárgyalások is (pl. a spanyol nyelv oktatásának fokozottabb támogatása az afrikai országokban, kolumbiai és afrikai egyetemek egy közös hálózatának létrehozása, új ösztöndíjprogramok a kolumbiai és afrikai fiatalok számára).

A fentieken túl mindenképpen ki kell térnünk még Francia Márquez afrikai útjának két további prioritására is. Az egyik a fegyveres konfliktusok békés rendezésével összefüggő tudásátadás előmozdítása. Gustavo Petro politikájának ugyanis a kezdetektől fogva egyik fő sarokköve a Kolumbiát évtizedek óta sújtó belső fegyveres konfliktusok lezárása, a még aktív gerillaszervezetek pacifikálása és a „Teljes Béke” (Paz Total) elérése. Ehhez az út a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erőkkel (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia, FARC) még 2016-ban – az akkori kolumbiai elnök, Manuel Santos kormánya által – tető alá hozott békemegállapodás teljes körű ratifikálásán, valamint az utolsó nagy, aktív fegyveres szervezettel, a Nemzeti Felszabadítási Hadsereggel (Ejército de Liberación Nacional, ELN) való békekötésen keresztül vezet.

Nem véletlen, hogy a kolumbiai baloldali vezetés úgy véli, Afrika segítségükre lehet mindebben, miután a kontinens országai az elmúlt több mint fél évszázadban – részben a gyarmati rendszer örökségéből adódóan – maguk is számos polgárháborús és regionális konfliktussal kellett, illetve kell jelenleg is, hogy szembenézzenek. Mindennek során egyúttal komoly „tapasztalatokat” is szereztek a fegyveres válságok rendezését és az azokban való közvetítést illetően (az Afrikai Unió legutóbb az etióp polgárháború békefolyamatának elindításában lépett fel mediátorként, s eddig úgy tűnik, eredményesen), így

Márquezék bízhattak abban, hogy a kontinens államai Kolumbiában is támogatást nyújthatnak a béke eléréséhez. E remények egyelőre beigazolódni látszanak, miután a dél-afrikai alelnök, Paul Mashatile jelezte: országa hajlandó szerepet vállalni a Petro kormánya és az ELN közt folyó béketárgyalásokban.

A másik külön is kiemelendő sarkalatos kérdés a klímaváltozás elleni harc, amely Gustavo Petro programjának ugyancsak régóta meghatározó eleme, valamint szintén egy olyan terület, ahol Latin-Amerika és Afrika államainak együttműködése megkerülhetetlen. Egyfelől ezen országok közül csaknem valamennyire igaz, hogy a globális felmelegedésben játszott szerepükhöz képest aránytalanul nagy mértékben sújtják őket a klímaválság jelenlegi és várható jövőbeli következményei, így e kihívás kezelése kulcskérdés számukra. Másfelől Latin-Amerika és Afrika adnak otthont a Föld két legnagyobb trópusi esőerdejének az Amazonas-, illetve a Kongó-medencében (Kolumbia előbbinek közel 8%-át birtokolja), s e területek védelme nemcsak a bolygó éghajlatának szabályozása, de a Föld ökoszisztémájának és biológiai sokféleségének megóvása szempontjából is létfontosságú.

Érdemes e ponton megemlíteni azt is, hogy Márquez már az alelnökké válását megelőző években is nemzetközileg ismert környezetvédő aktivista volt, a kolumbiai illegális aranybányászat elleni erőfeszítéseiért pedig 2018-ban elnyerte a „környezetvédelem Nobeljeként” is emlegetett Goldman Környezetvédelmi Díjat – mindezt a környezetvédők számára hagyományosan az egyik legveszélyesebb országnak számító Kolumbiában.

Afrikai tartózkodása alatt Márquez ráadásul több alkalommal is hivatkozott Petro azon elképzelésére, miszerint Kolumbiának „életnagyhatalommá” (Mundial de la Vida) kell válnia,

építve az ország biodiverzitásában és természeti kincseiben rejlő lehetőségekre. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Kolumbia baloldali vezetése szerint az országnak arra kell helyeznie a hangsúlyt a jövőben, hogy a rendelkezésére álló energiahordozók (elsősorban az olaj) rendszerint környezetkárosító módon történő kitermelése és a természeti erőforrások (pl. az esőerdők) felélése helyett a jóval magasabb hozzáadott értéket képviselő és hosszú távon is fenntartható gazdasági ágazatokra támaszkodjon. Vagyis azokra (pl. ökoturizmus, géntechnológia), melyek nem elpusztítják és károsítják Kolumbia természeti kincseit, hanem éppen, hogy segítenek megvédeni azt, illetve előfeltételezik annak megőrzését. Márquez látogatása e téren azon szándék kifejezésében is fontos gesztus volt, miszerint Kolumbia nemcsak kész arra, hogy támogassa Afrikát a hasonló jellegű törekvésekben, de az itteni országok (pl. Kenya) környezet- és állatfajmegőrző gyakorlataiból is tanulni szándékozik.

A kolumbiai alelnök és afrikai kollégái egyetértettek abban is, hogy a klímaváltozás elleni közös küzdelmet a Dél-Dél együttműködés egyik fókuszává kell tenni, valamint

együttes erővel kell fellépniük a különböző nemzetközi fórumokon annak érdekében, hogy az Észak engedje el a fejlődő országok adósságait, ezáltal nagyobb mozgásteret adva a Dél államainak arra, hogy erőforrásaikat a globális felmelegedéssel szembeni harcra fordítsák.

Ez utóbbit maga Petro is követelte már tavaly szeptemberi, az ENSZ Közgyűlésben elmondott beszédében.

A Globális Dél szövetsége az átalakuló nemzetközi rendben

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Francia Márquez afrikai körútja történelmi jelentőségű Kolumbia szempontjából. Petróék egyre érzékelhetőbb elköteleződése a Dél-Dél együttműködés felé, illetve az irányú törekvésük, hogy szorosabbra fonják kapcsolataikat a periféria más népeivel, ugyanakkor közel sem számít új keletűnek vagy egyedi esetnek a latin-amerikai régióban.

Latin-Amerikában már a 2000-es évekbeli első rózsaszín hullám (pink tide) során hatalomra került baloldali kormányok is erőteljes támogatói voltak a Globális Dél államai közti intenzívebb kooperációnak. Különösen meghatározó szerepe volt mindebben Brazíliának Lula da Silva első két elnöki ciklusa alatt (2003-2011), akinek a visszatérése most ugyancsak új lendületet adhat Brazíliának és általában Latin-Amerikának az Afrika és Ázsia fejlődő országaival folytatott együttműködések terén. Gondolhatunk itt akár Argentína BRICS-hez való csatlakozásának szándékára, akár a Brazília, a Kongói Demokratikus Köztársaság és Indonézia által nemrégiben életre hívott, az esőerdők védelmét célzó szövetségre.

A Latin-Amerika és Afrika között intenzívebbé váló diplomáciai, oktatásügyi és kulturális kapcsolatok pozitív hatással bírhatnak az itteni országok társadalmainak alsóbb szintjeire is, lehetővé téve az Atlanti-óceán két oldalán lévő társadalmi mozgalmak és szervezetek számára, hogy egyre inkább közvetlen interakcióba lépjenek, tanuljanak egymástól, kölcsönösen megismerjék egymás problémáit és küzdelmeit, s így egyúttal támogassák is egymást a társadalmi és gazdasági igazságosságért, illetve az emancipációért folytatott harcban.

Latin-Amerika különböző baloldali, antiimperialista és progresszív politikai szervezetei és mozgalmai új ösztönzőerőt és további segítséget jelenthetnek Afrika népeinek a kontinens azon továbbélő problémáinak leküzdésében, mint például az autoriter tendenciák, a neokolonialista kizsákmányolás vagy a nőkkel és szexuális kisebbségekkel szembeni diszkrimináció.

Végezetül, Francia Márquez afrikai látogatása és általánosságban a Dél-Dél együttműködés jelenkori felpörgetése globális léptékben, a fennálló nemzetközi rendszer folyamatait illetően is tanulságosak. Napjainkban, ahogy az orosz-ukrán háború és a fokozódó amerikai-kínai vetélkedés közepette sokan már új hidegháborúról és a kétpólusú világrend visszatéréséről, míg mások egy – az USA globális hegemóniáját követő – többpólusú nemzetközi rend születéséről beszélnek, úgy válik mind kritikusabb jelentőségűvé a Globális Dél népei számára, hogy megújítsák kapcsolataikat, erősítsék minél több területen a kooperációt és közös stratégiákat dolgozzanak ki a legégetőbb globális kihívásokkal összefüggésben.

Bármerre vezetnek ugyanis a kortárs nemzetközi rendszer fejleményei az említett forgatókönyvek közül, a Dél országai csakis egymással kötött szövetségeik révén csökkenthetik annak veszélyét, hogy két vagy akár több jövőbeli hatalmi tömb valamelyikének a befolyása alá kerüljenek, vagy pedig azt, hogy sokadrangú szereplőkké váljanak és ezáltal képtelenek legyenek arra, hogy hatékonyan érvényesítsék érdekeiket a nemzetközi színtéren.

Egy ilyen szövetséget az a tény is létfontosságúvá tesz, hogy bármely formája is következik be egy, a szembenálló nagyhatalmak közti blokkosodásnak, az tulajdonképpen törvényszerűen magával hozza az erőforrásokért folyó, akár nyíltan katonai eszközökkel történő versengést is.

Mindez egyet jelentene a neokolonializmus új életre kelésével és a proxy-háborúk számának ugrásszerű növekedésével világszerte.

S miután az elkövetkező évek, évtizedek geopolitikai küzdelmeiben várhatóan központi szerepet kapó természeti erőforrások, ásványkincsek és energiahordozók jelentős hányadukban a Globális Délen koncentrálódnak (pl. a lítium Latin-Amerikában vagy a kobalt Afrikában), így e potenciális konfliktusoknak és nagyhatalmi beavatkozásoknak egyértelműen a globális kapitalizmus félperifériáján és perifériáján elhelyezkedő országok a „fő várományosai”. E kilátások csak még inkább megerősítik azt, hogy a jövőbeli proxy-háborúk és a centrumországokbeli tőke ellen a Dél népeinek egymással szövetségben, olyan politikai erők vezetése alatt kell fellépniük, amelyek elkötelezettek a társadalmi és gazdasági egyenlőség, az olyan globális kihívások mint a klímaváltozás igazságos kezelése, valamint az egyetemes emberi emancipáció mellett.

Kolumbia mindenesetre az elmúlt hetekben Gustavo Petro és Francia Márquez vezetésével ebbe az irányba tett meg egy első, de rendkívül fontos lépést. Hamarosan meglátjuk, hogy mások is követik-e ezt a példát.