Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Uganda nem a „normalitást” védi a szexuális kisebbségek jogfosztásával, csak a Nyugatról importált homofóbiát

Az elmúlt hetekben komoly visszhangot váltott ki a nemzetközi sajtóban, hogy az ugandai parlament március 21-én egy olyan új törvényjavaslatot fogadott el, amely lényegében kriminalizálja az ország mindazon polgárait, akik valamely szexuális kisebbség tagjaként azonosítják magukat. Bár a kelet-afrikai államban eddigi is radikálisan korlátozták az LMBTQ-közösséghez tartozók jogait, illetve szigorúan tiltották az azonos neműek közti szexuális és házassági kapcsolatot, az új törvény gyakorlatilag jogfosztásnak teszi ki már azokat is, akik szimplán nem heteroszexuálisként határozzák meg magukat.

A frissen elfogadott rendelkezések – amelyeknek hatályba lépéséhez még az ugandai elnöknek, az ugyancsak visszatérően homofób véleményeket megfogalmazó Yoweri Museveninek is rá kell bólintania azokra – a különböző „bűncselekményeket” (pl. ha valaki nem jelenti be záros határidőn belül, hogy a környezetében azonos nemű személyek szexuális viszonyt tartanak fent) rendkívül szigorú módon szankcionálják. Ebbe beletartozik az életfogytiglani szabadságvesztés, vagy legvégső esetben a halálbüntetés kiszabása is. De sokat kockáztathatnak azok a jogvédő és civil szervezetek is, amelyek a LMBTQ-közösséget ért igazságtalanságok ellen lépnének fel.

A hazai közvéleményben az ugandai események talán jelentős részben Bencsik Andrásnak a Hír TV Sajtóklub névre hallgató műsorában elhangzott közelmúltbeli kijelentései miatt kerültek reflektorfénybe, miután a Demokrata hetilap főszerkesztője pozitív fejleményként értékelte a tényt, hogy az afrikai országban a homoszexuális párok tagjait (vagy ahogy Bencsik András az adásban utalt rájuk: „bubukat”) akár halálbüntetéssel is sújthatja az ugandai vezetés. A főszerkesztő véleménye szerint az Ugandában történtek azt bizonyítják, hogy Afrika szembefordul a – Bencsik által „új vallásként” aposztrofált – „másságkultusszal”, és „nem vesz részt ebben a szemétségben”.

Bencsik András Sajtóklubban kifejtett nézetei tehát egy olyan diskurzus irányába mutatnak, amelynek értelmében Uganda és mindazon más afrikai országok, melyek a szexuális kisebbségeket kriminalizáló törvényeket hoznak, végső soron a „normalitás” védelmezőiként lépnek fel. Egy olyan normalitás őrzőiként, ahol Afrika államai „megvédik hagyományos kultúrájukat” – s így egyúttal a heteronormativitást – a romlott Nyugat által propagált „másságkultusztól” és a jobboldalon gyakran emlegetett „nemzetközi LMBTQ-lobbitól”.

De mennyiben is állja meg a helyét az a jelenkori konzervatív narratíva, amely szerint Afrika népei – „józan eszüket” és kultúrájukat megőrizve – a hagyományos nemi szerepek és a heteronormativitás védelmezői lennének? Lényegében semennyire.

Szexuális tolerancia a gyarmatosítás előtti Afrikában

Habár napjainkban Afrika országainak többségében számos, a szexuális kisebbségek legalapvetőbb jogait korlátozó, illetve sértő törvény van életben – sőt, e közösségek tagjai nem ritkán konkrét politikai üldöztetésnek és fizikai erőszaknak is ki vannak téve –, mindez a kontinens történelme folyamán közel sem volt mindig jellemző. Valójában éppen ellenkezőleg: a kortárs antropológiai és történettudományi ismereteink fényében egyértelműen kijelenthető, hogy az európai gyarmati uralom előtti évszázadokban, évezredekben

az afrikai társadalmakban teljesen bevett és elfogadott dolognak számított nemcsak a különböző szexuális orientációk, de általánosságban a heteroszexualitás kategóriáján kívül eső nemi normák és viselkedésminták megléte is.

Érdemes figyelembe vennünk többek között azt a tényt, hogy már a 16. századtól kezdve számtalan példát találhatunk olyan írásos forrásokra, amelyekben maguk az – Afrikát felderíteni szándékozó – európai utazók és a különféle expedíciók résztvevői számolnak be döbbenten az egyes afrikai népcsoportok körében tapasztalt nemi és szexuális viszonyokról, szokásokról. Míg a korabeli beszámolók szerint a Kongó-medencében például portugál felfedezők találkoztak a férfi homoszexualitással mint egy, a helyi társadalmak által akkoriban teljesen elfogadott jelenséggel, addig egy Andrew Battell nevű angol utazó az 1590-es években írta azt a mai Angola területén élő imbangala népcsoport kapcsán, hogy „életmódjukban vadállatszerűek, ugyanis vannak női ruházatú férfiaik, akiket feleségeik közt tartanak”.

Az akkori európai szem számára ugyancsak rendívül „bizarrnak”, sőt „megbotránkoztatónak” vagy „természetellenesnek” hathatott, hogy a részben a mai Dél-Szudán területén koncentrálódó zande törzs körében bevett dolognak számított a leszbikusság a poligám háztartásokon belül. De említhetnénk még az egyiptomi siwa népcsoport mindennapjaiban jelenlévő homoszexualitást is, vagy akár azt a tényt, hogy a nők közti házasság több mint harminc afrikai társadalomban létezett a gyarmatosítást megelőzően (kezdve a mai Nigériától Kenyán át egészen napjaink Dél-afrikai Köztársaságáig).

A kolonializmus előtti Afrikában az egyes népcsoportok és törzsek részéről a heteroszexuálistól eltérő szexuális orientációk és nemi identitások irányába mutatott nagyfokú tolerancia okát részben azzal is összeköthetjük, hogy a kontinens tradicionális kultúrái közül nem egy tulajdonított spirituális jelentőséget a szexualitásnak, más-más spirituális erőt kapcsolva egyik, illetve másik nemhez. Szintén érdemes vetni egy pillantást a korabeli hitvilágra is, lévén, hogy bizonyos afrikai vallásokban a különböző istenségek sokszor férfi és női nemi jegyeket egyaránt magukon viseltek (az ókori Egyiptomban például a háború istennőjét, Sekmehtet gyakran ábrázolták férfi nemi szervvel rendelkező nőalakként).

Homofóbia: a nyugati exportcikk

S hogy miként jutottunk el a hagyományos afrikai társadalmak e toleráns attitűdjétől odáig, hogy ma Ugandában akár halálbüntetést is vonhat maga után, ha azonos nemű emberek szerelmi, szexuális, vagy akár házastársi kapcsolatot létesítenek? A fő törésvonalat e kérdésben is a gyarmatosítás jelenti. Bár európai keresztény misszionáriusok már jóval az 1800-as éveket megelőzően is folytattak hittérítő tevékenységet a kontinensen, a 19. század utolsó harmadától a keresztény tanok terjesztésének üteme és funkciója is átalakult. Miközben az európai hatalmak villámgyors ütemben kolonizálták egész Afrikát,

a kereszténység alapvető fontosságúnak bizonyult a gyarmatosítók számára abban, hogy kolonizációs tevékenységüket legitimálják.

Különösen hangsúlyos szerep jutott mindebben a szexualitás kérdésének, ugyanis ez volt az egyik olyan elem, amely révén az európai hódítók az afrikai népeknek és kultúráknak a nyugati civilizációval szembeni „alsóbbrendűségét” kívánták igazolni. A kontinens népcsoportjai körében jelen lévő homoszexualitást szembeállították az európai heteronormativitással, egyfelől „bűnként” és az „elmaradottság” jeleként értelmezve előbbit, másfelől pedig a heteroszexualitást kiáltva ki az egyelten „természetes” szexuális orientációnak. E folyamatban a kereszténység nem csupán a hagyományos vallások és kultúra visszaszorításában bizonyult létfontosságúnak, hanem abban is, hogy az európaiak ezáltal „fehérre mossák” (whitewashing[1]) Afrika történelmét, és démonizálják az intimitás különböző tradicionális formáit e társadalmakban.

A heteronormativitás keretein kívül eső szexuális orientációk és nemi identitások kriminalizálásában kifejezetten élen jártak a britek, akik afrikai gyarmataikon egy olyan büntetőjogi szabályrendszert vezettek be, amely egyértelműen és szigorúan büntette a homoszexualitást. Nem véletlen, hogy az afrikai társadalmak nyelvében éppen az európai gyarmati uralom alatt honosodtak meg (főként az angolból átkerülve) a homofóbiával kapcsolatos pejoratív kifejezések is, holott ezek addig nem léteztek a kontinens népcsoportjainak szókincsében.

E törvények ráadásul az esetek többségében a dekolonizáció után is, egészen máig éreztetik hatásukat, lévén, hogy a szóban forgó rendelkezések a gyarmatok függetlenségének kivívása után is részei maradtak ezen országok jogrendszereinek, köztük Ugandáénak is, mely egykoron szintén brit gyarmat volt. (Egy 2014-es tanulmány ennek kapcsán arra is rámutatott, hogy a korábban brit uralom alatt álló országoknak „sokkalta valószínűbb, hogy olyan törvényeik vannak, amelyek kriminalizálják a homoszexualitást”.)

Vagyis

az európai államok a kolonializmus révén tulajdonképpen „átírták” Afrika történelmét.

Miközben az egykori gyarmatosítók exportálták a kontinensre a heteronormativitás kizárólagosságát, illetve a homofóbiát, azzal egyidőben javarészt kigyomlálták az afrikai társadalmakból a más szexuális orientációkkal szembeni toleranciát. Ez lényegében azt a helyzetet idézte elő, hogy míg a nyugati világ a 20. század második fele óta mondhatni lassan, de nagyjából biztosan halad a szexuális kisebbségek jogegyenlőségének megteremtése felé, addig az afrikai országok nagy része nyílegyenest ellenkező irányba tart. A kontinens vezetői és az itteni társadalmak többsége mára átvették (internalizálták) a volt gyarmatosítók elmúlt évszázadokbeli homofób attitűdjét. Groteszk módon egy olyan narratívát sajátítottak el, mely szerint napjainkban éppen a Nyugat akarja a homoszexualitást (és egyéb hasonló identitásokat) „exportálni” Afrikába, s ez veszélyt jelent a „tradicionális afrikai kultúrára” – amely, miként fentebb láthattuk, valójában minden, csak nem „hagyományos”.

S ha az afrikai országok LMBTQ-közösségei számára nem okoznának így is elegendő nehézséget és szenvedést a kolonializmus korából megörökölt jogi szabályozások és a jelenkori homofób társadalmi légkör, mindezt tetézi, hogy az elmúlt évtizedekben az egyesült államokbeli neoprotestáns felekezetek (közülük is leginkább a konzervatív evangelikálok) képviselői egyre nagyobb befolyásra tesznek szert számos afrikai országban. A The Independent nevű brit lap például egy 2014-es írásában foglalkozott részletesebben azzal, hogy milyen szerepet is játszanak az amerikai evangelikálok Uganda LMBTQ-ellenes politikájának felpörgetésében.

A cikkben megszólaltatott szereplők szerint közel sem tekinthető véletlennek, hogy Ugandában 2009-ben éppen azután kapcsolt a korábbiakhoz képest jelentősen magasabb fokozatra a melegekkel szembeni boszorkányüldözés, hogy amerikai evangelikálok egy csoportja, élükön Scott Lively lelkésszel látogatást tett a kelet-afrikai országban. Útjuk során szemináriumokat tartottak, törvényhozókkal folytattak megbeszéléseket, sőt Lively egy több órás beszédet is tartott az ugandai parlamentben. Felszólalásaiban a lelkész a homoszexualitás „gonosz intézményének” veszélyére hívta fel a figyelmet, amely arra törekszik, hogy elpusztítsa a „házasságalapú társadalmat”. Az afrikai látogatás során kifejtett tevékenység „hatékonyságát” jól mutatta, hogy kevéssel Lively távozását követően az ugandai parlamentben benyújtottak egy új melegellenes törvényt, amely elindította a kelet-afrikai ország LMBTQ-közössége elleni azon jelenkori politikai-jogi hadjáratot, mely az idén március végén elfogadott legújabb törvényben látszik kicsúcsosodni.

Érdemes e ponton azt is megjegyezni, hogy az egyesült államokbeli keresztény fundamentalista csoportok erősödése és befolyásuk folyamatos növekedése nemcsak Uganda, de a Globális Dél más országai kapcsán is intő jel kell hogy legyen. A The Independent előbb említett cikke ugyanis többek között arról is ír, hogy „az amerikai konzervatívok ugyan elveszíthették a kultúrharcot a hazai fronton, ám úgy hiszik, hogy a fejlődő világban győzhetnek”.

Hamis diskurzusok hálójában

Az európai – főként brit – gyarmati uralom által Afrikába exportált homofóbiát, valamint az amerikai konzervatív evangelikálok közelmúltbéli, egyre intenzívebb LMBTQ-ellenes ténykedését figyelembe véve látható, hogy Bencsik Andrásnak e témában néhány héttel ezelőtt megfogalmazott gondolatai nem csupán etikai és morális értelemben tarthatatlanok, de egy teljes mértékben fals diskurzusba illeszkednek. Az ugandai vezetés, illetve Afrika országainak többsége nem azért kriminalizálja a szexuális kisebbségeket, mert valamilyen elképzelt „normalitást” védelmeznek, vagy mert az itteni társadalmak „megőrizték hagyományos kultúrájukat” és a „józan eszüket”.

Sokkal inkább amiatt tesznek így, mert a kontinens népei a kolonializmus ideje alatt, valamint a dekolonizáció óta eltelt időben maguk is internalizálták azt a fajta heteronormatív szemléletmódot, mely egykoron az európai/nyugati civilizációban is hegemón pozíciót foglalt el, s ami végső soron azt a fajta szexuális toleranciát szorította ki, amely ténylegesen része volt az afrikai társadalmak kultúrájának a gyarmatosítást megelőzően. Mindezek ismerete egyfelől fontos ahhoz, hogy átlássunk a Bencsik András által megfogalmazott ilyen és hasonló véleményeken, másfelől pedig ahhoz, hogy újfent tudatosítsuk magunkban a tényt, miszerint

a mai Afrika – s általánosságban a Globális Dél – mai formájában a gyarmatosítás történelmének terméke.

Vagyis újra és újra reflektálnunk kell arra, hogy amit ezen társadalmak, országok és régiók esetében látunk, az közel sem egy „természetes állapot”, hanem egy évtizedes/évszázados folyamatnak a – gyakran torz – eredménye. Amennyiben erre tekintettel vagyunk, úgy képessé válhatunk rá, hogy mind a konzervatív és radikális jobboldali, s adott esetben mind a liberális és modernizációs diskurzusok hamis voltát leleplezzük, helyettük pedig új, a tágabb történelmi kontextust és a komplex (globális) társadalmi viszonyokat valóban számításba vevő ellendiskurzusokat képezzünk.

És ha ez megtörténik, onnantól már nemcsak Bencsik András szavait ítélhetjük el, de előreléphetünk annak megválaszolásában is, hogy milyen módon juthat közelebb az LMBTQ-közösség Ugandában és Afrika valamennyi más országában a jogi emancipációhoz, illetve egyáltalán a gyarmatosítás jelenkorban is továbbélő struktúráinak meghaladásához. És nem utolsósorban ahhoz is, hogy mi magunk miként támogathatjuk őket mindebben.

[1] – A whitewashing angol kifejezés eredeti jelentése: valamit eltakarni/elkendőzni. Azonban a fogalmat az 1990-es évektől elkezdték arra a – 20. század nagy részében igencsak elterjedt – jelenség leírására használni, amely szerint a filmekben és egyéb alkotásokban fehér színészek alakították azokat a szereplőket/karaktereket is, akik a valóságban nem fehér bőrszínűek voltak. Mára – e jelentéstartalmat kiszélesítve – gyakran alkalmazzák a kifejezést azon narratív törekvések leírására, amelyek a történelem, illetve a történelmi fejlődés középpontjába egyértelműen a fehér embert helyezik, miközben elfedik, marginalizálják az olyan csoportok történelemben játszott szerepét, mint a latinók, a feketék, és az ázsiai vagy az amerikai őslakos népek.