Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Noam Chomsky: az USA 21. századi politikáját a Kína felemelkedésétől való félelem formálja

Veszélyezteti-e Kína növekvő befolyása a világrendet, ahogyan ezt az Egyesült Államok és a legközelebbi szövetségese, Nagy-Britannia véli? Mire törekszik Oroszország, s a geopolitikai játszmában milyen szerepe van Indiának?

Noam Chomsky nyelvész és politikai aktivista interjút adott a Truthoutnak, amelyben ezek mellett a kérdések mellett arra is keresi a választ, hogy mi a motorja az új imperializmusoknak.

C.J. Polychroniou: Noam, a nyugati hatalmak egyre inkább a harcias diplomácia melletti kiállásokkal reagálnak Kína domináns gazdasági és katonai hatalommá való felemelkedésére. Mark Milley tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke az indiai–csendes-óceáni térségben tett közelmúltbeli látogatása során azt nyilatkozta, hogy Kína agresszívebbé vált a régióban, a Biden-adminisztráció pedig „a tempót diktáló fenyegetésként” jellemezte Kínát. Rishi Sunak, aki jelenleg a legesélyesebb pályázó Boris Johnson távozó brit miniszterelnök helyére, úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Királyság számára Kína „a legnagyobb fenyegetés”. Sunak megígérte, hogy betiltja az Egyesült Királyságban a Konfucius Intézeteket – a kínai kormányhoz kötődő szervezet által finanszírozott és működtetett oktatási központokat –, ha ő lesz a következő miniszterelnök. Miért fél ennyire a nyugat egy prosperáló Kínától, és mit mond el mindez a 21. századi imperializmusról?

Noam Chomsky: Talán célszerű röviden szélesebb perspektívából áttekinteni a dolgokat, először a félelmek korábbi alakulását, majd jelen felbukkanásuk geostratégiai viszonyait. Itt a nyugat szűk tekintetben értendő, konkrétan az angol–amerikai „különleges kapcsolatként”, amelyben 1945 óta az Egyesült Királyság az USA junior partnere: néha vonakodva, néha pedig buzgón igyekszik kiszolgálni urát – a Blair-időszakban például látványosan.

A félelmek messzire nyúlnak vissza; Oroszország esetében 1917-ig. Robert Lansing akkori külügyminiszter figyelmeztette Wilson elnököt, hogy a bolsevikok igyekeznek megszólítani „az összes ország proletariátusát, a tudatlanokat és a szellemi fogyatékosokat, akiket számuknál fogva arra biztatnak, hogy legyenek ők az urak… ami nagyon is valós veszély, tekintettel a jelenlegi társadalmi nyugtalanságra szerte a világon.”

Lansing aggályainak 40 évvel később – más körülmények közül – újra hangot adott John Foster Dulles külügyminiszter, amikor azon siránkozott, hogy az USA „reménytelenül lemaradt a szovjetek mögött a műveletlen népek elméje és érzelmei fölötti ellenőrzés kifejlesztésében”. Az alapvető probléma az, fejtette ki Dulles, hogy a kommunisták „képesek megszerezni az ellenőrzést a tömegmozgalmak fölött… mi pedig nem rendelkezünk az ehhez szükséges képességekkel… A szegény népeket igyekeznek megnyerni, és mindig is a gazdagokat akarták kifosztani.”

Ezek a kiváltságosak visszatérő félelmei ilyen vagy olyan formában – a történelem során mindvégig.

A tudományos kutatások lényegében osztják Lansing aggályait. John Lewis Gaddis, a hidegháború kiemelkedő történésze 1917-re teszi a hidegháború kezdetét, amikor a bolsevikok fellépése veszélybe sodorta „a tőkés berendezkedés fennmaradását… Az új szovjet kormány mélyen és potenciálisan messzire hatóan beavatkozott a belügyekbe – nem csupán nyugaton, hanem gyakorlatilag a világ minden országában.” A bolsevik beavatkozás mibenlétét Lansing helyesen ismerte fel: a dolgozó emberek világszerte felfigyelhetnek rá és reagálhatnak, félelmetes dominóhatást indítva el – ami a stratégiai tervezésben régóta kiemelt téma. Gaddis ezután úgy érvelt, hogy Oroszország nyugati (amerikai részvétellel zajló) inváziója igazolt önvédelmi fellépés volt a helyes és igazságos dolgok elleni tűrhetetlen fenyegetéssel szemben – amit ma „szabályalapú nemzetközi rendnek” neveznek (ahol az USA szabja a szabályokat).

Gaddis egy olyan elképzelésre támaszkodott, amelyet az USA Hadügyminisztériuma 1945-ben „logikus logikátlanságnak” nevezett, arra a háború utáni tervre utalva, amelynek értelmében az USA-nak meg kell szereznie az ellenőrzést a világ legnagyobb része felett, és katonai erővel kell körülvennie Oroszországot – vetélytársától pedig meg kell tagadnia az efféle jogokat. A felületes szemlélő ezt logikátlannak találhatja, azonban mélyebb logika húzódik meg mögötte, amelyet a Hadügyminisztérium felismert – és amelyet a rosszindulatúak imperializmusnak hívnak.

A logikus logikátlanság ugyanezen doktrínája uralkodik ma is, amikor az USA az eurázsiai fenyegetésektől védi magát. Eurázsia nyugati határánál úgy, hogy az orosz határig kiterjeszti az általa működtetett agresszív katonai szövetséget, a NATO-t – a keleti határon pedig úgy, hogy „őrszemállamok” gyűrűjével igyekszik körbevenni Kínát, és ezeket Kínára irányított, nagy pontosságú fegyverekkel látja el, továbbá nagyszabású tengeri hadgyakorlatokat (RIMPAC) hajt végre, amelyek alig leplezetten Kína ellen irányulnak. Mindez része annak az átfogóbb körülfogási stratégiának, amelyet a „szubimperialista” Ausztráliával közösen valósít meg, amint azt korábban áttekintettük, Clinton Fernandes kifejezésére és elemzésére támaszkodva. Ennek egyik hatása az lehet, hogy igyekszik rábírni Kínát: támadja meg Tajvant, hogy ezáltal kitörhessen az országot körülfogó gyűrűből, és szabadon kijuthasson az óceánokra.

Mondani sem kell, fordított irányban nincsenek ilyen jogok. Logikus logikátlanság.

Kínaiak felvinulása Amerikában. (Fotó: Paolo Braiuca / Flickr)

Mindig az „önvédelem” nevében lépnek fel. Nem tudok olyan erőszakos hatalomról a történelem folyamán, amely nem az „önvédelem” nevében lépett volna fel.

A Kínától való félelem zsigeribb. Azokból a mély rasszista forrásokból táplálkozik, amelyek kezdettől fogva mérgezték az amerikai társadalmat. A 19. század folyamán kínai embereket raboltak el és hoztak ide, hogy gyakorlatilag rabszolgaként dolgozzanak a vasútépítéseken, ahogy a nemzet kitolta „természetes határait”. Gúnynevüket, a „kuli”-t (coolie) Nagy-Britanniából vették át; a kínai munkások ott is gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztak, s gyarapították Nagy-Britannia vagyonát. Az USA-ban letelepedni próbáló kínai munkások erőszakos rasszista támadásokat szenvedtek el. Az 1882-ben hozott Kínaiak kirekesztésének törvénye 10 évre megtiltotta az országba való belépést a kínai munkásoknak, majd az elsősorban olaszokat és zsidókat célzó 1924-es rasszista bevándorlási törvény – amely sok zsidót az USA-ba való bejutás megtagadása nyomán gázkamrákba juttatott – teljességgel kitiltotta a kínaiakat is az országból.

A sárga veszedelem hisztériája az 1950-es években újjáéledt, miután Kína elképesztő vereséget mért MacArthur hadseregére Koreában. Ezek a félelmek gyakran és sokféle formában élednek fel. Az egyik szint az, amikor Lyndon Johnson arra figyelmeztetett, hogy nagyobb légierő nélkül, amennyiben nem állítjuk meg „őket” Vietnámban, el fognak söpörni minket, és megszerzik „mindenünket”. A másik szint pedig az, amikor a Kongresszus feloldja a Republikánus Párt által kialakított patthelyzetet az összeomló infrastruktúra és a kulcsfontosságú csipipar újjáépítését célzó jogszabályok elfogadása érdekében – de nem azért, mert az USA-nak szüksége van ezekre, hanem hogy felülkerekedjen Kína fejlődésének fenyegetésén.

Vannak mások is, akik közvetlenül fenyegetik túlélésünket. Most éppen Oroszország. A képviselőház hírszerzéssel foglalkozó állandó bizottságának elnöke, Adam Schiff, mélyen gyökerező kulturális problémákra támaszkodik, amikor arra figyelmeztet, hogy ha nem állítjuk meg őket Ukrajnában, akkor a mi partjainkat is megtámadják.

Sosem vagyunk híján a rettenetes ellenfeleknek, de a „hitetlen kínaiak” mindig is különös félelmeket gerjesztettek.

Térjünk át a gazdagokat kifosztani akaró szegényekkel kapcsolatos érthető paranoiáról a második témára: a világrendre és az imperializmusra a 21. században, valamint az USA-nak és az Egyesült Királyságnak a feltörekvő Kínával szembeni súlyos geopolitikai aggályaira.

Hasznos felidézni a globális dominancia tekintetében elődünknek tekinthető Nagy-Britannia tapasztalatait. Az Európa partjainál fekvő sziget legfőbb gondja Európa egyesülésének – és ezáltal a saját ellenőrzése alól kibújó erő létrejöttének – megakadályozása volt. Hasonlóképpen, bár jóval nagyobb léptékben, az USA-t és a nyugati féltekén található fennhatósági területeit tekinthetjük úgy, mint „szigetet” Eurázsia partjainál; ez a világ ellenőrzésének alapja a modern geopolitika alapítójának számító Halford Mackinder „szívföld” (vagy „magterület”) elmélete (heartland theory) szerint, amelyet mostanában újra elővettek a globális stratégiával foglalkozó szakemberek.

A birodalmi Nagy-Britannia logikáját továbbvíve azt várhatjuk, hogy az USA igyekszik megakadályozni a „szívföld” egyesülését olyan független erőként, amely nem áll az USA uralma alatt. Így a szívföld keleti és nyugati végén végrehajtott önvédelmi műveletek is értelmet nyernek.

A szívföld egyesítése miatti konfliktus a második világháború utáni történelem fontos témája. A hidegháború alatt született néhány európai kezdeményezés egy olyan, Oroszországot is magában foglaló, egyesített Európa létrehozására, amely független világpolitikai erő lett volna. Az ilyen elképzeléseket legerőteljesebben Charles de Gaulle hangoztatta, és Németországban is visszhangra találtak – azonban alulmaradtak az atlantista rendszerrel szemben, amelynek a NATO az alapja, és amelyet elsősorban Washingtonból irányítanak.

A szívföld egyesítése újból előtérbe került a Szovjetunió összeomlása nyomán. A Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő „közös európai otthon” elképzelését Mihail Gorbacsov vetette fel, akinek szeme előtt a szociáldemokráciára való áttérés lebegett Oroszországban és egykori fennhatósági területein, valamint egy egyenlő felek közötti partneri viszony az USA-val, és ezáltal egy együttműködésen, nem pedig konfliktuson alapuló világrend megteremtése. Mindennek széles körű irodalma van, például Richard Sakwa történész rendkívüli mélységben foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.

Magától értetődően az USA – a sziget Eurázsia partjainál – erősen ellenzi ezeket a kezdeményezéseket. A hidegháború során mindez nem nagyon okozott problémát a hatalmi viszonyok és a Kreml világhódító összeesküvéséről szóló uralkodó doktrína miatt. Aztán a Szovjetunió összeomlásával a feladat új formát öltött. A széleken volt ugyan némi tétovázás, ám az USA gyorsan magáévá tette az atlanti hatalmi rendszer „bővítésének” politikáját, míg Oroszországnak csupán alárendelt szerep jutott. Oroszország még a Putyin-érában, egészen a közelmúltig is tett egyenlő felek közötti partneri viszonyra vonatkozó javaslatokat. Ezek „az atlantista hatalmi rendszer tartós hegemóniájában hívők számára ellenszenvesek” voltak, jegyzi meg Sakwa.

Putyin ukrajnai inváziója – a tragikus bűncselekmény elkerülésére tett francia és német próbálkozások elvetése után – lezárta a kérdést, legalábbis egyelőre. Európa egyelőre megadta magát az atlantista doktrínának, és még a formális amerikai célt, „Oroszország komoly meggyengítését” is átvette – bármilyen költségekkel jár is ez Ukrajna és mások számára.

Egyelőre. Integráció nélkül a Németországon alapuló Európa is és Oroszország is szinte bizonyosan hanyatlani fog. Oroszország, a maga hatalmas természetikincs-készletével valószínűleg belesodródik egy óriási, kínai központú eurázsiai fejlesztési projektbe, az Új Selyemút kezdeményezésbe, amely most már Afrikban, sőt Latin-Amerikában is terjeszkedik.

Nagy a kísértés Európa számára, hogy csatlakozzon az Új Selyemúthoz, mely már ma is erős, és a jövőben valószínűleg még erősebb lesz. A Németországon alapuló integrált európai gyártási rendszer, amely Hollandiától Oroszország egykori kelet-európai szatellitállamaiig nyúlik, a világ legsikeresebb gazdasági rendszere lett. Ez erősen támaszkodik az óriási exportpiacra és befektetési lehetőségekre Kínában, valamint Oroszország gazdag ásványikincs-készletére, amelyben a megújuló energiára való áttéréshez szükséges fémek is megtalálhatók. Lemondani minderről, valamint a bővülő globális Új Selyemút rendszerben való részvételről is igen nagy ár azért, hogy továbbra is Washington uszályába lehessen kapaszkodni. Az efféle megfontolások rendszeresen fel fognak bukkanni, amint a COVID-válság és Ukrajna orosz inváziója nyomán új világrend formálódik.

Az eurázsiai integráció kérdése egy közös európai otthonban egy általánosabb keretrendszerbe illeszkedik, amelyről egyetlen pillanatra sem szabad elfeledkeznünk.

Vagy együttműködnek a nagyhatalmak, hogy közösen nézzenek szembe a globális válságokkal, vagy együtt menetelnek majd a feledésbe merülés irányába.

Napjaink keserű ellentéteit látva lehetetlennek tűnhet elképzelni egy efféle együttműködést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megvalósíthatatlan volna az elképzelés. 1945-ben sem tűnt kevésbé lehetetlennek elképzelni Franciaország, Németország, Anglia és a kisebb európai hatalmak együttműködését Nyugat-Európában, határok nélkül és közös intézményekkel. Ezek nem mentesek a belső problémáktól, ráadásul az Egyesült Királyság nemrég távozott is – alighanem arra a sorsra kárhoztatva magát, hogy mind haloványabb amerikai szatellitországgá váljon. Azonban az európai együttműködés elképesztő fordulat a több évszázadnyi – és a 20. században kicsúcsosodó – kölcsönös vad romboláshoz képest.

Erre rámutatva írja azt Sakwa:

„Ami egy nemzedék számára szomorú téveszme, egy másik nemzedék számára realisztikus és szükséges projektté válik.”

Egy ilyen projekt alapvető fontosságú ma ahhoz, hogy élhető világ emelkedhessen ki napjaink káoszából és erőszakjából.

C.J. Polychroniou: A kínai–orosz kapcsolatok elmélyültek Ukrajna orosz inváziója után, jóllehet valószínűleg vannak határai a partneri viszonynak. De motiválja bármi más e két autokrata nemzet stratégiai kapcsolatát, mint az USA hatalmának és befolyásának korlátozása? És mennyire aknázhatja ki az USA a kínai–orosz kapcsolatok potenciális feszültségeit és megosztottságait – ahogy azt a hidegháború folyamán tette?

Noam Chomsky: A hidegháború mérlege tanulságos. Még akkor is, amikor Oroszország és Kína közel került a háborúhoz, az USA kitartóan tovább hangoztatta az elképzelt „kínai–orosz szövetség” jelentette hatalmas veszélyt. Hasonló volt a helyzet Észak-Vietnám esetében is. Az ország vezetői felismerték, hogy az igazi ellenségük Kína: az USA a maga páratlanul erőszakos eszközeivel feldúlhatja Vietnámot, de utána el fog menni. Kína viszont mindig ott lesz, állandó fenyegetést jelentve. Az USA stratégái nem voltak hajlandók ezzel foglalkozni.

Kissinger diplomáciája utóbb felismerte a tényeket, és kihasználta a kínai–orosz konfliktust. De nem hiszem, hogy ennek lenne tanulsága a mára. A körülmények nagyon mások.

Putyin és szövetségesei láthatóan olyan orosz érdekszférát képzelnek el, amely az atlantista és Kína-központú globális rendszerek között helyezkedik el, függetlenül. Ennek megvalósulása nem tűnik valószínűnek. Valószínűbb, hogy Kína alárendeltként befogadja Oroszországot, hogy nyersanyagokkal, fejlett fegyverekkel, tudományos tehetségekkel és talán egyebekkel szolgáljon.

Vlagyimir Putyin a szakmai készségek világbajnokságán 2019-ben. (Fotó: Worldskills / Flickr)

Az atlantista hatalmak és ázsiai szubimperiális szövetségeseik egyre jobban elszigetelődnek világszinten. A globális dél nagy része távolságot tart: nem csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz, és nem szakítja meg a kereskedelmi és egyéb kapcsolatokat. Komoly belső problémái ellenére Kína kitartóan folytatja nagyszabású fejlesztési, befektetési és kölcsönprogramjait külföldön, valamint technológiai fejlődését belföldön. Messze élen jár a fenntartható energia gyorsan növekedő szektorában, és nemrég egy szuperfejlett csippel kápráztatta el a világot, amelynek gyártása valószínűleg csak évek múlva indulhat meg, de amely központi szerepet játszik majd a magas szintű modern gazdaságban.

Sok a bizonytalanság, de megalapozottnak tűnik, hogy ezek a tendenciák tartósak lesznek. Törést az eredményezhet, ha a Németországon alapuló Európa nem lesz hajlandó tovább elszenvedni az atlantista rendszerben való alávetettségét. Könnyen lehet, hogy a közös európai otthon előnyei egyre csábítóbbá válnak, aminek komoly következményei lesznek a világrendre.

C.J. Polychroniou: Indiát Kína is, Oroszország is és az USA is körbeudvarolja. Van tartanivalója Indiának egy erős kínai–orosz partneri viszonytól? Támaszkodhat a Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd [az USA, Japán, Ausztrália és India négyese] India teljes együttműködésére a Négyes indiai–csendes-óceáni térségbeli küldetésével és célkitűzéseivel kapcsolatban?

Noam Chomsky: India külpolitikai szempontjainak tárgyalása előtt idézzünk fel néhány rideg tényt. Dél-Ázsia súlyos katasztrófával áll szemben. A nyári hőség már most is olyan szintű, hogy azt a hatalmas szegény többség alig tudja túlélni, és a jövőben ez még sokkal rosszabb lesz. Indiának és Pakisztánnak együtt kell működnie ebben és az ehhez kapcsolódó válságokban – például a fogyatkozó vízkészletek kezelésében. Ehelyett mindkét ország megnyerhetetlen háborúkra fordítja szűkös erőforrásait, ami Pakisztán számára elviselhetetlen teher.

Mindkét országnak súlyos belső problémái vannak. Indiában Modi miniszterelnök nagy erővel igyekszik felszámolni India szekuláris demokráciáját, amely, hibái ellenére, mindmáig a posztkoloniális korszak egyik nagy vívmánya. Programjával Modi rasszista hindu etnokráciát igyekszik létrehozni. Természetes partnere a hasonló irányultságú országok egyre bővülő szövetségének; Magyarországnak, Izraelnek és Izrael Ábrahám-megállapodások szerinti partnereinek, amelyek szorosan kötődnek a Republikánus Párt magjához. És akkor még nem beszéltünk Kasmírról, amely a beszámolók szerint a világ leginkább militarizált területe, és ahol brutális elnyomás zajlik. Itt is idegen terület megszállását látjuk, ahogy az Abraham-megállapodások esetében is: ott Izrael és Marokkó kebelezett be és szállt meg bűnös módon idegen területeket.

Mindez része annak a háttérnek, amelyet figyelembe kell vennünk, amikor India nemzetközi kapcsolatainak komoly kérdéseivel foglalkozunk.

India nehéz egyensúlyozási műveletbe kezdett. Oroszország továbbra is messze a legfontosabb fegyverszállítója. Hosszú és egyre súlyosbodó határvitát folytat Kínával. Ezért bizonyosan aggodalommal szemléli az egyre jobban elmélyülő orosz–kínai szövetséget. Az USA vezette Négyoldalú Biztonsági Párbeszédre kulcsszerep hárul Kína körülfogásában, India azonban vonakodó partner, amely nem hajlandó teljességgel felvállalni szubimperiális szerepét. A Négyes más tagjaival ellentétben India a globális dél többi országával együtt nem hajlandó belekeveredni abba a viszályba, amelyet az USA és Oroszország közötti, Ukrajnában folyó proxyháborúnak látnak. India azonban nem mehet túl messzire az USA elidegenítésében, amely természetes szövetségese is – különösen a reakciós államok Republikánus Párt vezette, formálódó szövetségében.

Összességében tehát komplex a helyzet, még Dél-Ázsia óriási belső problémáinak figyelmen kívül hagyásával is.

Budapest, 2022. május 20.
Donald Trump volt amerikai elnök videóüzenete a Conservative Political Action Conference (CPAC) Hungary elnevezésû, kétnapos konzervatív politikai fórum második napján a Bálna Budapestben 2022. május 20-án.
MTI/Koszticsák Szilárd

C.J. Polychroniou: Az USA-ban politikai és társadalmi zűrzavar uralkodik, és talán éppen egy történelmi átalakulás is zajlik. Az ország befolyása évek óta gyengül a világban, intézményei pedig sötét, reakciós erők heves támadása alatt állnak. Voltaképpen az amerikai demokrácia erőteljesen hanyatlik; olyan radikális terv is felmerült, hogy átszerveznék a szövetségi kormányzatot, ha Donald Trump kerülne ismét hatalomra 2024-ben. Mennyire járult hozzá a birodalmi túlterjeszkedés a belföldi társadalom hanyatlásához, és milyen mértékben hathat ki a belpolitika a külpolitikai döntéshozatalra? Továbbá: várhatóan kisebb vagy nagyobb fenyegetést jelent a globális békére és biztonságra az USA hanyatlása?

Noam Chomsky: Évtizedek óta sok szó esik az USA hanytlásáról. Van benne némi igazság. Az USA 1945-ben jutott hatalma csúcspontjára – olyan magasra, amilyenre nincs történelmi párhuzam. Ez természetesen nem lehetett tartós, és azóta hanyatlik – jóllehet bizonyos tekintetben az USA hatalma alig változott azóta, amint arra Sean Kenji Starrs rámutat a transznacionális vállalatok által ellenőrzött vagyonról szóló fontos tanulmányában.

Ezt az általános témát széles körben tárgyalták már másutt. De hogy a felvetett szűkebb kérdésnél maradjunk, az USA közelmúltbeli hanyatlását leginkább belső csapások okozzák. És a hanyatlás súlyos. Az egyik kritikus mérőszám a mortalitás. Nemrég jelent meg egy tanulmány „Amerika már jóval a COVID előtt is korai halálozási válságban volt” címmel. A tanulmány rámutat, hogy „Már a világjárvány kitörése előtt is többen hatlak meg fiatalon itt, mint más hasonlóan gazdag országokban.” Az adatok döbbenetesek, és jóval túlmutatnak a munkaképes korú fehér amerikaiak körében tapasztalható „kétségbeesés miatti halálozások” jelenségén, amely önmagában is a mortalitás növekedéséhez vezet– ez pedig a háborút és a pestist leszámítva példátlan. És ez csupán az egyik szembetűnő jele annak, hogy mennyire szétesőben van társadalmi-gazdasági és politikai tekintetben az ország, mióta a neoliberális támadás Reagan és Bush alatt megindult, majd Clinton és az őt követők alatt folytatódott.

Az amerikai demokrácia maradványait felszámoló „radikális tervet” pár nappal a 2020. novemberi választás előtt jelentették be, majd gyorsan el is felejtették az azt követő zűrzavarban – és csak az Axios közelmúltbeli vizsgálata irányította rá a figyelmet. Az alapelképzelés az, hogy vissza kell fordítani a politikamentes közszolgálatnak – a működő demokrácia alapjának – a létrehozására irányuló, 19. század óta zajló programokat. Trump elnöki rendeletet adott ki, amely felhatalmazza az elnököt – az elképzelések szerint őt magát, vagy talán pontosabban Őt Magát –, hogy a közszolgálat legfelső pozícióit hozzá hű emberekkel töltse fel, ami a társadalmat ellenőrző erős párt és a Legfelső Vezető fasiszta eszménye irányába tett lépés. Biden visszavonta a rendeletet. A demokrata párti kongresszusi képviselők jogszabályban tiltanák a demokrácia ellen irányuló efféle közvetlen támadásokat, azonban a republikánusok aligha mennek ebbe bele – arra számítva, hogy kisebbségi pártként való tartós uralmuk megteremtésére irányuló jelenlegi kezdeményezéseik csak meghozzák a gyümölcsüket. A John Roberts által vezetett reakciós Legfelsőbb Bíróság ezt jóvá is hagyhatja.

És a java talán csak ezután jön. A Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy foglalkozik egy furcsa üggyel, a Moore kontra Harper üggyel, amely, ha a Legfelsőbb Bíróság jóváhagyja, lehetőséget nyújt az egyes államok törvényhozásának – amelyek jobbára republikánus többségűek a Republikánus Párt jól ismert strukturális előnyei miatt –, hogy olyan elektorokat nevezzenek ki, akik elutasítják, hogy a szavazók többségi akaratához igazodjanak a párthoz való hűség helyett. Ennek a „független állami törvényhozói elméletnek” nincs alkotmányos alapja, és mindeddig annyira botrányosnak tekintették, hogy nem is foglalkoztak vele – most azonban a Republikánus Párt mindent félredobva vetette magát a hatalom megtartását célzó kampányába, bármit akarjon is a figyelemre nem méltatott lakosság.

Nem gondolom, hogy a Republikánus Pártnak a demokrácia aláásására irányuló törekvése a birodalmi túlterjeszkedésből fakadna.

Kiterjedt és alapos szakirodalom foglalkozik ennek természetével és gyökereivel, amelyek a jelek szerint másutt keresendők, elsősorban a hataloméhségben.

Nem világos, hogy ez milyen hatással lesz a külpolitikára. Maga Trump egy elszabadult hajóágyú, akinek fejében egyetlen világos elképzelés sincs azon túl, hogy ÉN! Emellett előszeretettel rombol le mindent, amit valaki más segített felépíteni – miközben nagyon szorosan tartja magát az alapelvhez: még tovább növelni a szupergazdagok vagyonát és a vállalatok hatalmát – legalábbis azokét, akik nem vetemednek őfelsége kritizálására. A republikánus pártbeli vetélytársai olyan áhítattal és félelemmel tekintenek a tömeges szavazóbázis feletti hatalmára, hogy alig nyitják ki a szájukat.

Elég egyértelműnek tűnik, hogy ennek milyen általános következményei vannak a globális békére és biztonságra. Trump diadalai e téren jelentősen fokozták a szervezett emberi társadalom túlélését veszélyeztető két fő fenyegetést: a környezet elpusztításának és az atomháborúnak a fenyegetését. Trump kilépett a küszöbön álló klímakatasztrófával kapcsolatos párizsi megállapodásból, és minden tőle telhetőt megtett az amerikaiakat érintő hatások mérséklését célzó szabályozás felszámolásáért. Továbbvitte a Republikánus Párt (G.W. Bush által megkezdett) programját, amely fel kívánja számolni azt a fegyverzet-ellenőrzési rendszert, amelyet fáradságos munkával építettek ki a végső atomháború veszélyének csökkentése érdekében. Emellett az iráni atomalkuból is kilépett, szembe menve az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával – és ezzel is növelte a globális fenyegetéseket.

Csak találgatni lehet, hogy egy-egy konkrét ügyben mit tenne. Talán azt, amit éppen a Fox Newson hallott.

Az a gondolat, hogy a világ jövője hamarosan ismét ilyen kezekben lehet, szinte felfoghatatlan.

Nincs hát hiány az előttünk álló létfontosságú tennivalókból.

A cikk eredetileg 2022. augusztus 4-én, a Truthout oldalán jelent meg angolul. Fordította: Piróth Attila.

Kiemelt kép: Kiss Soma Ábrahám / Mérce