A civil szervezetek stratégiai dilemmáiról szóló sorozatunk kiindulási pontja Tiszavasvári, pontosabban Tiszavasvári láthatatlan történetei. Ezzel a címmel jelent meg a Civil Szemle idei első száma^[1], amelynek szerzői, Balázs Anna és Hain Ferenc több éven át vizsgálták a településen zajló folyamatokat, és közelebbről azt, hogy a helyi romák helyzetére hogyan hatott a védelmükben és képviseletükben fellépő civil szervezetek tevékenysége. A kezdeményezésükre létrejött sorozat vitára invitál: párbeszédet kezdeményezne a roma integráció területén dolgozó szervezetekkel, szakemberekkel és aktivistákkal a terepen végzett munkáról és annak hatásairól.

---

A romák társadalmi integrációja folyamatosan napirenden tartott probléma a Mércén. Mi itt és most egy másik perspektívából közelítjük meg a szóban forgó témát, aminek az alapját az általunk összeállított Tiszavasvári láthatatlan történetei. Az 1997-es ún. „különballagás” és az egykori érpataki polgármester 2016-os rendteremtési akciója nyomán keletkező „civil szervezeti boom” és ezek települési hatásai című Civil Szemle tematikus lapszám képezi. Az alábbi szöveget vitaindítónak szánjuk a civil szervezetek stratégiai dilemmáiról szóló sorozatba, amelynek első darabja, a mi gondolatmenetünk egyfajta bemutatása, a folyóiratszám recenziója volt.

A Civil Szemle szám összeállításával eredetileg is az volt a szándékunk, hogy párbeszédet kezdeményezzünk a roma integráció területén dolgozó szervezetekkel, szakemberekkel és aktivistákkal a terepen végzett munkáról és annak hatásairól. Megmutatva, hogy egy olyan településen, amely e kérdés kapcsán vált (köz)ismertté a nyilvánosságban, lokálisan milyen közép- és hosszútávú hatásai látszanak a civil beavatkozásoknak. Azt gondoljuk, hogy a fókuszba állított jelenségnek, társadalmi kihívásnak a megértéséhez ténylegesen közelebb lehet jutni:

• a település történetébe ágyazott, a helyi közösség II. világháborút követő sorsának célirányos olvasatát megalkotva;
• szétszálazva a társadalmi integráció egyes aspektusait – a munka, a lakhatás, az oktatás, a társadalmi együttélés alakulását, valamint a települési közösség mentalitástörténetének változását;
• rekonstruálva az országos nyilvánosság ingerküszöbét is elérő két lokális eset^[1] előzményeit és következményeit.

A Civil Szemlében megfogalmazott belátásainkat szeretnénk itt megosztani és megvitatásra felajánlani, különösen a roma és pro-roma civil szervezetek tevékenysége kapcsán.

A témának aktualitást adó évfordulók

Kettős apropót ad kezdeményezésünknek, hogy tíz éve jelent meg egy hasonló célokat kitűző, szerintünk érdemtelenül visszhang nélkül maradt kötet: Az áldozati szereptől a polgári tudatig. A roma integráció útjai című munka, amire a továbbiakban Pakiv-kötetként hivatkozunk. Valamint tavaly augusztus 8-án múlt 10 éve, hogy elhunyt Nicolae Gheorghe, nagy hatású roma polgárjogi aktivista, szociológus, aki a Pakiv-kötetben Pulay Gergő közreműködésével foglalta össze a romák európai integrációjával kapcsolatos meglátásait.^[2]

Az angolul 2013-ban, magyarul pedig a rákövetkező évben megjelent kötet az adott keretek között nagyszabású vállalkozás írott dokumentuma, ami három tanulmányt – Nicolae Gheorghe és Pulay Gergő mellett Bíró András, illetve Martin Kovats munkáját –, valamint az azok mentén elindított vita leiratát adja közre. A kötet előszavában megfogalmazottak szerint a „szövegek a roma aktivisták önképéről kezdeményeznek mélyreható vitát, valamint arról, hogy milyen célok elérésére kellene törekedniük a jövőben”.

Azt gondoljuk, hogy

a cigányság integrációját célzó folyamatoknak ez a(z ön)kritikus vizsgálata a mai napig példa nélküli kezdeményezés, ami mégis méltatlanul reflektálatlan maradt.

Bíró Andrásnak a könyvben megjelent gondolatmenete ugyan elindított egy rövid életű párbeszédet a Beszélő felületén^[3], de a vita nem a kötet által elsődlegesen felvetett kérdésekre összpontosított. Ehhez hasonló módon alakult a Gheorghe-Pulay tanulmány visszhangja is. Itt érdemi reflexióról – tudomásunk szerint – egyedül Kóczé Angéla évekkel később publikált könyvrecenziója^[4] kapcsán beszélhetünk. Ebben Kóczé kiáll a Pakiv-könyvben megjelölt integrációról szóló párbeszéd kezdeményezésének fontossága mellett, kritikájában azonban éppen azok a gondolatok maradnak visszhangtalanul, amiket Gheorghe a legfontosabbnak tartott: a roma politika és civil aktivizmus (ön)reflexiójának fontossága, az új módszertani elvek kialakításának szükségessége és az identitásalapú roma aktivizmus bírálata.

Érdekes, hogy bár Gheorghe személyére a mai napig a roma mozgalom meghatározó vezéralakjaként tekintenek, mégis mennyire visszhangtalanul maradt a Pakiv-könyvben megjelent utolsó, és egyben a roma aktivizmusban betöltött több évtizedes tevékenységét összegző és értékelő munkája, a roma és pro-roma közegben egyaránt. Elgondolkodtató, de nem meglepő, hogy e manifesztum összeállításában egy aktivista kötődésekkel nem rendelkező gádzsó szerzőtárs, Pulay Gergő lett Nicolae Gheorghe segítő partnere.

Gheorghe ma is aktuális üzenete: (ön)kritikai megújulás, közös felelősségvállalás és a helyi tudás(ok) elsőbbsége

A Pakiv-kötetben olvasható Gheorghe-Pulay tanulmány egy roma mozgalmár tartalmas életútjának végén megfogalmazott töredékes, nem feltétlenül könnyen olvasható, mégis átfogó üzenet az utána jövő aktivisták számára. Gheorghe a cigányellenesség és a romákkal szembeni erőszak kétezres évekbeli, Európa-szerte megfigyelhető felerősödése kapcsán fogalmazta meg a konklúziót:

a roma integráció liberális, emberi jogi megközelítése nem érte el a neki tulajdonított célkitűzések nagy részét. ^[5](55. oldal)

Saját munkásságával is szembe fordulva, egy új, kritikai nyelvezet keresését javasolta. Gheorghe szerint az emberi jogi megközelítés őszinte és kritikus átgondolása hozzájárulhat a válsághelyzetből való kilábaláshoz és a szövetségesekkel való párbeszéd megteremtéséhez.

Álljon itt néhány, szerintünk önmagában is izgalmas és provokatív, általános érvényű tételállítás, amit Gheorghe a saját aktivista munkásságának tapasztalatai alapján fogalmazott meg:

Talán nem magától értetődő a fentiek jelentőségét belátni és a hétköznapi gyakorlatba átültetni. Lássunk egy konkrét, aktuális, hazai példát.

A (pro-)roma aktivizmus kritikai újragondolására jó alkalom lehet a Polgár Alapítvány az Esélyekért (PAE) oktatási ügykoalíciójának jelenleg is folyó munkája, ami a roma gyerekek iskolai szegregációja elleni küzdelemre (aminek keretében bezárattak egy óvodát Kalocsán), és  a roma gyerekek indokolatlan sajátos nevelési igényűvé minősítésének gyakorlatára fókuszál az együttnevelés mellett foglalva állást. 

A kezdeményezés céljainak fontosságát egy pillanatig sem vonva kétségbe, a konkrétumok, illetve a saját és a Civil Szemlében megírt tapasztalataink alapján azonban úgy látjuk, hogy egy intézmény bezárása például nem jelenti egy településen sem a problémák megoldását.

Jogállami keretek hiányában a – bárhogy is értett és érvényesített – jogérvényesítés nem segít a megfogalmazott célok elérésében.

Érdekes, hogy a fentebb linkelt Jelen-interjúban a megszólaló PAE aktivista mindezt el is mondja, korábban a saját falujában megélt tapasztalataiként.

Mind Gheorghe, mind a saját tereptapasztalataink nyomán azt gondoljuk, hogy egy rendszerszinten diszfunkcionális oktatási rendszert nem a legelőrevívőbb elsősorban a roma gyerekek áldozatiságán keresztül, a probléma egészét leegyszerűsítve kritika tárgyává tenni. Önmagában a kérdés etnicizálása a problémának ezen a szintjén és a megoldáskeresésnek ebben a fázisában nem visz előre. A szövetségkeresés, a más csoportok felé kezdeményezett szolidaritás, az ennek mentén kialakítandó közös szemléleti-, fogalmi keret – azt gondoljuk – beláthatóan reálisabb perspektívát nyit(hatna) a probléma valódi megoldásának irányába.

Ahogy Gheorghe, úgy Szuhay Péter is – a fentebb már hivatkozott „széljegyzetében” Bíró Andrásra reflektálva – ugyanezt ajánlja:

„a foglalkoztatottság, a munkanélküliség, az iskoláztatás, vagy akár az egészségügy területén (de általában a társadalmi egyenlőtlenségek tengelyén) nem szabadna etnicizálni a cigányokat is érintő problémavilágot.”

A PAE antiszegregációs tevékenységének részeként egy, a Mérce felületén publikált beszéd alatt megjelent Facebook-hozzászólások – a platform és az internet nyilvánosságának minden ellentmondásával együtt is – jól példázzák ennek az etnicizáló, az áldozatiságot hangsúlyozó aktivista gyakorlatnak a hatását. Itt (is) aktuális a fentebb Gheorghetól idézett intés, miszerint az új nyelv keresése nem szíthatja tovább az ellentétet romák és nem romák között, hanem épp ellenkezőleg, az együttműködés és a szolidaritás kialakítását kell elősegítenie.

Az iskolai szegregáció nyilvánvalóan egy nagyon összetett probléma, amit magyar vonatkozásában a Civil Közoktatási Platform (CKP) szakértői állásfoglalása szerint, az érintettekkel való egyeztetés hiányában, az EU-s elveket a kormánnyal szemben érvényesíteni akaró Európai Unió Tanácsának képviselői sem értenek pontosan. A CKP összeállítása szerint a Tanács által megfogalmazott feltételek – amelyek szó szerint megegyeznek a belügyminiszter által beterjesztett törvény deszegregációs előírásával – „a magyarországi helyzetben nem hatásosak, esetleg kifejezetten károsak”.

És itt megint csak visszatérhetünk a Gheorghe-Pulay szöveg egy másik kulcsgondolatához, ami a helyi tudást állítja a roma aktivizmus és az antirasszista küzdelem jövőbeni tennivalójának fókuszába:

A helyi tudást szükséges dokumentálni, elismertetni, érvényesíteni – végül is helyi szinten kell megoldásokat találni és alkalmazni ezeket. A romák befogadásának a helyi közösségekben kell megtörténnie, nem bíróságokon és hasonló hivatalos helyeken. (124. oldal)

Gheorghe stratégiai szinten is megfogalmazza az etnikai alapú megközelítésnek alternatívát kínáló „antiidentitárius” álláspontját: Véleményem szerint nem követhetjük a XIX. és XX. századi etnonacionalizmust a nemzetépítésben egy bizonyos roma etnosz alapján (…) Inkább azt javaslom, hogy a politikai értelemben vett roma démosz megteremtése érdekében folytassuk kulturális munkánkat. (123. oldal)

Így válik koherenssé Gheorghe koncepciója a lokalitás és a beágyazottság fókuszba helyezésével, ami a helyi tapasztalatok megértésén és alkalmazásán, illetve az etnikai fókuszú áldozatiság (túl)hangsúlyozása helyett, a démosz részeként megélt szolidaritás mentén felépített érdekérvényesítésen alapul.

Gheorghe memorandumának a Pakiv-kötet előszavában is kiemelt, talán egyik legprovokatívabb gondolata praktikusan és tételszerűen is szembeállítható a PAE igazgatójának elképzelésével, miszerint klónozni kéne a munkájukhoz pénzt biztosító donort, Polgár Andrást. Gheorghe szerint ugyanis mindaddig semmilyen pénzt nem kéne kapnia a roma és pro-roma aktivizmusnak, amíg a sürgetett kritikai megújulás meg nem történik.^[6]

A tiszavasvári példa: a civil beavatkozások helyi következményeinek feltárása a Civil Szemlében

A Gheorghe-Pulay gondolatmenet két konkrét erdélyi – Hargita megyében 2009. május 31-én Csíkszentmártonban, és 2009. július 9-én Csikszentkirályon megtörtént – eset elemzése révén jut el a helyi tudások kulcsfontosságú szerepének a megfogalmazásáig.

A Tiszavasváriban végzett kutatásunk során bizonyos értelemben a fentieken továbblépve nem(csak) egy eseményt, hanem két helyi esetet, és azok településitörténeti- és társadalmi kontextusát rekonstruáltuk. Munkánk során a (pro-)roma civil tevékenységet fókuszba állítva próbáltuk meg az összes érintett szereplőt megszólaltatva feltárni a helyben keletkező releváns tapasztalatokat, tudásokat.

A két helyi esettel összefüggésben szinte minden nagyobb, akkor és most is meghatározó civil szervezet megjelent a településen. Az 1997-ben történtekhez kapcsolódóan az Autonómia Alapítvány, a Partners Hungary Alapítvány és a Roma Polgárjogi Alapítvány, majd később a CFCF (Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekekért Alapítvány). 2016 kapcsán pedig a TASZ, a CKA, a Soros Alapítvány észak-magyarországi támogatási lebonyolítójaként az Alternatív Közösségek Egyesülete, és rajtuk keresztül több kisebb szervezet, köztük mi magunk is, valamint az esetet követően kicsit később a Polgár Alapítvány az Esélyekért. A lapszám alcímében ezt a jelenléti turbulenciát neveztük el „civil szervezeti boomnak”.

A helyi civil tevékenységek nagyon rövid összefoglalását adva: 1997-ben, 2009-ben és 2016-ban is az iskola, valamint az önkormányzat diszkrimináló eljárása ügyében indított jogérvényesítési eljárás sikerrel zárult. Ezzel együtt nem lehet lényegretörőbben megfogalmazni az esetek tapasztalatait, mint ahogyan azt Boros Ilona, a TASZ jogi munkatársa a 2016-os események kapcsán a lapszámba vele készített interjúnk során tette: „a romákat érintő legkomolyabb társadalmi problémák csupán jogi eszközökkel nem megoldhatók”. (173. oldal)

Az eseteknek és a civil beavatkozásoknak az országos szinten láthatatlan, lokális következménye, hogy az 1997-es eseményeket követően a társadalmi feszültségek tovább fokozódtak a településen, a cigány és nem cigány csoportok még élesebben szembefordultak egymással, aminek hatására az integráció néhány, helyben elkötelezettebb szereplője is végleg elfordult a romák integrációjának ügyétől.

A 2000-es évek végen a CFCF egyik Tiszavasváriba érkező munkatársa szerint a település ekkorra már menthetetlen terepnek számított az oktatási integráció megvalósíthatóságának tekintetében.

A 2016-os történések kapcsán pedig már az is tünetértékű és szimbolikusan is kifejező, hogy a településen megjelenő civil aktivitások nem az 1997-es és a 2016-os események kapcsán fókuszba került Széles-Keskeny úti oláh cigányok lakta szegregátumot célozták tevékenységeikkel, hanem a település másik végén élő, az ügy kapcsán csak közvetve érintett bűdi városrész romungró lakosait. Ráadásul a helyben élők tapasztalatai szerint jelenlétük és tevékenységük a bűdi szegregátumban élők számára sem hozott bármiféle megoldást vagy segítséget problémákra, helyette viszont sok esetben új, addig nem létező konfliktust és nehézséget generált.

Mellényúlás vagy félreértés? Ahogy a lapszámban is megfogalmaztuk, véleményünk szerint ez a civil működési logikának egy paradox mozzanata, a turbulens, párhuzamos civil aktivitások következménye, ami egyrészt a cigányság integrációjával kapcsolatos különböző elvi és politikai elképzelésekből fakadt, másrészt pedig, ezzel szoros összefüggésben, az eltérő szervezeti célok, eszközök és módszertanok alkalmazásából. 

Mindezt tovább nehezítette a civil beavatkozásra jellemző általános fenntarthatósági kényszer, ami egyfajta versenyhelyzetet teremtett az odaérkezett szereplők között. A civilek közötti küzdelem a helyi cigányság és az általa elérhető források megszerzéséért, a romák integrációját szolgáló elképzelések érvényességének kizárólagosságáért, valamint a saját projektek és pozíciók hosszú távon biztosítandó fenntartásáért folyt.

Ezeknek a problémáknak minden jelenlévő civil szervezet érintettje és különböző mértékben „áldozata” is volt a vizsgált két esetben, emellett azonban azt is fontos kimondani, hogy mind 1997-ben, mind 2016-ban a Tiszavasváriban alakuló helyzet radikalizálódásához az odaérkező civilek is hozzájárultak.

Mi a kötet összeállítása után is úgy érezzük, hogy személyesen és közösen is lenne még dolgunk a történtek kapcsán, és bízunk benne, hogy sikerül másokban is ezt az érzést kelteni. Reméljük, hogy például a név szerint, illetve az érintettség okán megszólított szereplőkkel közösen létrejöhet egyfajta párbeszéd, közös gondolkodás a felvetett kérdések kapcsán, itt, a Mérce felületén!

* * *

Ennek a cikknek azért választottuk „A civil működés lakmusza…” címet, mert azt gondoljuk, hogy sok tekintetben egyre nyilvánvalóbban utolérte a mi saját, nem roma (ebben a vonatkozásban többségi), Magyarországon élő, felsőoktatásban tevékeny, civilként is aktív (probléma)világunk Gheorghe-ét. Memoranduma így mindannyiuknak sok meggondolni valóval szolgál.

Hasonlóan gondolja ezt Pulay Gergő is, aki egy, a Mércén korábban megjelent cikkében azt írta: habár Nicolae Gheorghe a roma integrációhoz fűzött várakozásokról és ezek kudarcairól beszélt, javaslatai tágabb érvényűek. Mai szemmel azt mondhatjuk, hogy a 2000-es évek végén a posztszocialista társadalmi integráció kudarcairól szóló viták, vagy a nyugatra irányuló kelet-európai migráció körül kialakult államközi konfliktusok egyfajta főpróbáját jelentették annak, amit a 2010-es évek közepétől globális migrációs válságnak nevezünk.