Indokolatlanul sok roma kisgyerek kap sajátos nevelési igényű (SNI), illetve beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő (BTMN) minősítést az oktatási rendszerben, ami megfelelő tájékoztatás és fejlesztések hiányában lényegében csak megbélyegzi őket, és további akadályokat emel eléjük az amúgy is nehezített pályán. Erre a közös tapasztalatra épül a Polgár Alapítvány az Esélyekért (PAE) oktatási ügykoalíciójának kampánya, amelyben kistelepüléseken vagy szegregált városrészekben közösségi szervező munkát végző aktivisták fogtak össze, hogy felhívják a figyelmet az ilyen minősítések rendszerhibáira, és annak a romákat kiemelten sújtó következményeire. Bogdánné Tímeával, az ügykoalíció Nógrád megyei tagjával, és Rézműves Szilviával, a PAE munkatársával beszélgettünk, a gyermekek világnapján.

Mérce: Elmondanátok, hogy tapasztalatotok szerint hogyan történik ma a sajátos nevelési igényűvé minősítés Magyarországon? Ki dönt erről, mikor milyen felülvizsgálati lehetőségek vannak, és milyen következményei vannak a gyakorlatban? 

Bogdánné Timea: Legtöbbször az óvodai vagy iskolai pedagógus ad jelzést a szülőnek a gyerekkel kapcsolatban, hogy viselkedési vagy odafigyelési problémája van, és javasolja, hogy menjenek el vizsgálatra. A szülők természetesen beleegyeznek, mert többségében azt gondolják, hogy az ő tapasztalataik is teljesen alátámasztják azt, amit a pedagógus érzékel. Aztán elmennek a vizsgálatra úgy, hogy igazából fogalmuk sincs arról, hogy hova viszik a gyereket. Annyit tudnak, hogy azt mondta az óvónéni vagy a tanárnéni, hogy valami probléma van a gyerkőccel, de hogy mi fog ott történni, arról fogalmuk sincs. A gyerek körülbelül 2-3 órás vizsgálaton esik át, a legtöbb érintettől azt halljuk, hogy a 3 óra hosszából egyszer jöhet ki egy szünetre, hogy mosdóba mehessen. A szülő addig várakozik, nem kap semmiféle információt az odabent történő dolgokról, csak a végén egy összesítésben kapja meg a szakembertől a diagnózist, aminek a jelentéséről legtöbbször nyilván nincs halvány lila gőze sem. Olyan szülővel is találkoztam, aki nem kapott diagnózist, hanem azt mondták neki, hogy majd a pedagógus elmondja neki.

Rézműves Szilvia: Fontos tudni, hogy az SNI-ben rengeteg kategória van, a nehézségek jellegétől a súlyossági fokozatokig. A súlyossági fokozatok eleve adottak. Ha valakinél autizmuszavart állapítottak meg, vagy hallássérült, arra nem lehet mondani, hogy nem indokolt. De nagyon sok olyan enyhe fokozat van, mint például a beilleszkedési zavar, a figyelemzavar, ha a gyerek nem ismeri jól az oktatás nyelvezetét – és ezek alapján is lehet vizsgálatot kezdeményezni.

A folyamat úgy indul, hogy érkezik egy szakértői vizsgálati kérelem. Ezt a kérelmet benyújthatja a szülő maga, vagy a szülő egyetértésével a bölcsőde, az óvoda, az iskola, a gyámhatóság, a gyermekvédelmi szolgálat, a családsegítő központ (ide tartozik a védőnő) is, és van olyan, hogy a vizsgálat hivatalból vagy hatósági döntés alapján indul, a szülő egyetértése nélkül. Leggyakrabban az óvodák vagy az iskolák kezdeményezik a szakértői vizsgálatot, nem a szülők. Az intézmények esetében az a gyakorlat, hogy az iskola, óvoda általában egy, már előkészített vizsgálólapot ad át a szülőknek, amit nekik csak alá kell írniuk. Ezt általában meg is szokták tenni. Ekkor jön a vizsgálatkérés, és legalább 10 nappal a vizsgálat előtt értesíteni kell a szülőt. Ha a szülő nem ért egyet a vizsgálattal, vagy nem írja alá a kérelmet, akkor a tankerület előtt hatósági eljárás indulhat, itt a tankerület kötelezheti határozatban a szülőt, hogy vigye el a vizsgálatra a gyereket. Ezzel a tankerületi határozattal szemben lehet fellebbezni, bírósági felülvizsgálatnak helye van. A mi eseteink során eddig nem merült fel olyan, hogy valaki elutasította volna a vizsgálatot, viszont nagyon sok szülő nem is tud arról, hogy ehhez joga van.

B.T.: Nincsenek tisztában a szülők sem a saját, sem a gyerek jogaival vagy lehetőségeivel.

Elindul a folyamat, és csak később jönnek rá, hogy akár sajátos nevelési igényű, akár magatartászavaros diagnózisról van szó, az egy bélyeg a gyereken. Azzal sincsenek igazán tisztában, milyen lehetőségeik lennének, hogy a gyereknek könnyebb legyen a tanulási folyamat vagy a beilleszkedés. Kapnak egy papírt, a gyerek megkapja a bélyegét, SNI-t vagy más diagnózist, és nagyjából ennyi a vizsgálat, az ügy lezárva.

Arról sincsenek tájékoztatva, hogy törvényi lehetőségük van bemenni a vizsgálatra, és útiköltség-térítést is kérhetnek. Pedig a kisebb településeken nagyon nehéz megoldani, hogy bejussanak a megyeszékhelyre. De arról sem, hogy egy ilyen diagnózis után ők maguk hogyan tudnak segíteni otthon a gyerkőcnek, mit várhatnak el az iskolától, és mit nem.

Gyakran arról sincs tájékoztatás, hogy ha halmozottan hátrányos helyzetű gyerekről van szó, szülői kérésre esélyegyenlőségi szakembert kell biztosítania a szakszolgálatnak, ami azért lenne jó a szülőknek, hogy ha esetleg nem értenek valami szakszót vagy kifejezést, akkor ez a szakember segít nekik elmagyarázni. Rengeteg az ilyen hiányosság a rendszerben. Fontos, hogy elvileg létezik a szakszolgálati-esélyegyenlőségi szakértői intézmény ebben a folyamatban, de nagyon keveset tudunk arról, hogy mennyi esetben, milyen hatékonysággal működik. Az egyik követelésünk ehhez is kapcsolódik: működjön a gyakorlatban is.

Ez a tájékoztatás kinek lenne a kötelessége?

R.Sz.: A gyakorlat alapján ez nem egyértelmű, de nincs a rendszerben olyan szerv, amely a szülőt tájékoztatja. ^[1]  Elindul a folyamat a kérelemmel, a szülő ezt aláírja, kapnak egy időpontot a vizsgálatra, kijön a gyerek valami stigmaszerű diagnózissal, amit a roma gyerekek közül sokan megkapnak.

B.T.: Sokakat nem tájékoztatnak arról sem, hogy egy bizonyos fokozat után pénzbeli támogatás is jár. Például ha egy SNI-s gyerkőc súlyosabb BNO kódot kap [a betegségek és egészségügyi problémák nemzetközi besorolására alkalmas kód – a szerk.], amivel esetleg magasabb összegű családi pótlékot tudna igényelni a szülő.

R.Sz.: Nagyon ritkán találkoztunk ilyennel, mivel elsősorban az enyhébb eseteket látjuk, de azért előfordul. Elmondok egy példát. Van egy esetleírásom, ahol az anya le akarná vetetni a gyermekéről az ADHD-diagnózist^[2], mivel az már 14 éves, hét éve gyógyszerezik, és az anyuka ennek véget akar vetni. A gyerek nyilván problémás, az iskola pedig nem tudja kezelni, így a tanári kar ezt ellenezte: ha nem gyógyszerezik tovább, akkor ők nem tudnak mit kezdeni vele iskolaidőben. A szülő azért is adta fel a küzdelmet, mert úgy vélte, hogy egy másik iskolába nem fogadnák be a gyereket, így meggyőződése ellenére maradt a gyógyszerezés mellett. Ez az egyik legdurvább az eddigi eseteink közül, megmutatja, mennyire

egyedül maradnak a szülők ebben az egész rendszerben. Nem tudják, hova fordulhatnának, de nincs is hova. Nyilván nem várható el az iskolától sem, hogy mindenről tudja informálni a szülőket ezzel kapcsolatban. Mi eddig a szakpolitikai munkacsoportunkban nem találtunk olyan intézményt, aminek jeleznie kéne, hogy a szülő hova fordulhat. Nincs ilyen.

Ha valaki megkapja a diagnózist, hogy tanulási- vagy mozgásképesség-zavaros, vagy „diszes” [diszkalkulia, diszlexia, diszgráfia – a szerk.], akkor általában előírnak neki fejlesztést: például heti kétszer logopédia vagy heti kétszer gyógypedagógiai fejlesztés. Ezt közszolgáltatásként az iskolának kell biztosítania, de nagyon sokan számolnak be arról, hogy a gyerekek nem kapják meg ezeket a fejlesztéseket. Vagy megkapják, de nem az előírt óraszámban, vagy nem az előírt időszakra. Az iskolákban nem mindig érhető el a fejlesztőpedagógia, hiszen még normál tanrendben is tanárhiánnyal küzdenek.

B.T.: Érintett szülőként, de más forrásokból is meg tudom erősíteni, hogy

sajnos a fejlesztések gyakran a  hivatalos tanórák kárára mennek. Kiveszik az óráról gyerkőcöket, elmennek velük egy másik terembe, ott viszont vagy történik fejlesztés, vagy a gyerek rajzolgat magának 45 percig. Így gyakran lemarad a hivatalos tanóráról, és még azt is be kell pótolnia, közben pedig fejlesztést sem kap. Ez velünk is így történt, és nagyon sok szülő szerint a mai napig is így történik. A fejlesztéseket legtöbbször nem is a gyógypedagógus, vagy más fejlesztő pedagógus tartja meg, hanem például az osztályfőnök, akinek nem biztos, hogy megvan a szükséges képesítése. Pedig ez elvileg tilos, és ha jól tudom, azt is törvény írja elő, hogy az óráknak a kárára nem mehet a gyereknek a fejlesztése, az iskolának időt kell tudnia ezekre szakítani a tanórák előtt vagy után.

Később sor kerülhet a diagnózis felülvizsgálatára?

R.Sz.: Az eredeti szakértői véleményben ott kell lennie, hogy az adott gyereknek mikor kell mennie legközelebb felülvizsgálatra. Az első diagnózis után általában egy évvel van felülvizsgálat, utána kétévenként. Ha már régóta benne van egy gyerek a rendszerben, hároméves időközökben is előfordulhat. Rendkívüli felülvizsgálatot az előző vizsgálatot követő hat hónapon belül, tanévenként egyszer kérhet a szülő.

B.T.: Azoknál a szülőknél, akikkel beszéltem, 1-2 év után hívják vissza őket vizsgálatra. Ezeken legtöbbször megmarad a diagnózis, legalábbis olyanról nem tudok, hogy javulás történt volna egy gyerek minősítésében, vagy esetleg levették volna a minősítést. Az Együttnevelés Szövetségnél a segítségünkkel több szülő kezdeményezte az eredeti vizsgálat felülvizsgálatát, illetve a diagnózisnak a levételét is. Nagyon jó, hogy ez elindult, de a legtöbb szülő ezt nem meri meglépni, attól félve, hogy a gyerek hátrányt szenvedhet, ha ő fellép a pedagógiai szakszolgálattal vagy akár az iskolával szemben.

R.Sz.: Ez a roma szülők tapasztalata. Kérdeztünk egy-két nem roma szülőt is, ők eléggé kritikusak, és fel merik emelni a hangjukat a tanárokkal szemben, a szakértői bizottságokkal szemben, ami nagyon jó, de nekik kevésbé van mitől félniük.

A roma szülők tartanak attól, hogy esetleg megbüntetik, kiközösítik a gyereket, rosszul fognak bánni a gyerekkel az iskolában. Ez a rendszer súlyos hátrányokat okoz a roma gyermekeknek. Amellett, hogy hovatartozásukat sem tudják büszkén megélni a köznevelési intézmény keretei között, még kapnak egy plusz stigmát, ami nyilvánvaló károkat okoz, nem utolsósorban beszűkíti a továbbtanulási esélyeket, a gyermekek jövőképét. A rendszer megújítására van szükség ahhoz, hogy a roma gyermekek fejlesztési szükségleteit korrektül azonosítani lehessen.

Ezzel az egész SNI-BTMN rendszerrel van szerintetek szakmai probléma, vagy igazából ez egy működőképes rendszer lenne, csak rosszul van kivitelezve? 

R.Sz.: Nem új probléma, hogy az enyhe értelmi fogyatékos kategóriában a roma gyerekek felülreprezentáltak, ez így volt 2010 előtt is. Nekünk az a hipotézisünk, hogy ez egy eszköze a gyerekek elkülönítésének. A roma gyerekek többsége esetében valószínűleg erről szól az egész, de nagyon nehézzé teszi a felmérést, hogy nem állnak rendelkezésre erről országos adatok. Azt viszont tudjuk, hogy az elmúlt két évben iszonyatosan megnőtt az SNI-s gyerekek száma országos szinten. Ez ma majdnem 100 ezer gyerek. Azt nem tudjuk, hogy ebből mennyi a roma gyerek, de azt tudjuk, hogy általában a roma gyerekeket ezekbe az enyhe kategóriákba rakják bele.

Az is ösztönzője ennek, hogy a kis létszámú iskoláknak kell a gyereklétszám, hogy fent tudjanak maradni, de gyakran nem tudnak elegendő gyereket toborozni tanévkezdésre. Közben pedig egy SNI-BTMN kisgyerek, akit fejleszteni kell, „kettőnek” számít.

Szerintünk a jelenleg érvényben lévő mérési eljárások, tesztek ráadásul nem tekinthetők kultúrasemlegesnek. Az általunk megkérdezett szakértők és szakértői bizottságokban dolgozó szakemberek szerint is vannak standarizálási problémák például az iskolások körében alkalmazott WISC-teszttel. Nem vontak be elegendő roma gyereket, ezért az ő szociokulturális hátterüket nem tudja jól figyelembe venni a vizsgálati eszköz, ami így fals eredményeket hozhat, hiszen például az a szókészlet, amit használ, már eleve hátrányos helyzetbe hozza a telepi közegben felnövő lakhatási, oktatási értelemben is szegregált gyerekeket.

Ha az SNI-re felépített diagnosztikai meg intézményes rendszer alapvetően az elkülönítésnek az egyik eszköze, mint olyan teljesen elvetendő?

R.Sz.: Nyilván lehetnek indokolt esetek. De nagyon sok roma gyerek éli meg azt, hogy már a származása miatt is érik hátrányok, és akkor még kap egy ilyen stigmát is. Vannak települések, ahol úgy hívják őket, hogy „papíros gyerekek”.

Az általunk megkérdezett mintegy 30 szülő körében nagyon minimális azoknak a száma, akik azt gondolják, hogy indokoltan rakták be a gyerekét ebbe a kategóriába.  Viszont többen arról számolnak be, hogy nem láttak óriási különbséget a többi gyerekhez képest, így nem értették, hogy erre miért van szükség, csak megmondták nekik, hogy ezt kell csinálni.

Ez egy ilyen paternalista attitűd az intézmények részéről. A szülők sokszor egyszerűen félnek jelezni az intézmény felé, de gyakran az alapvető információkkal sincsenek tisztában, mert legtöbbször nem kapnak kielégítő tájékoztatást.

B.T.: És ez a probléma nem az iskolában kezdődik, hanem már az óvodában. Több olyan szülővel beszéltem, aki arról számolt be, hogy az óvodás gyerekek nem maradhatnak ott az oviban a foglalkozás után, csak a kötelező, államilag előírt egy óra hosszát, így ebéd után haza kell menniük. Olyan települést is ismerek, ahol már ebéd előtt el kell vinni őket, mert busszal tudnak csak hazamenni a hat kilométerre lévő szegregátumba, tehát a gyerek még az ebédet sem kapja meg. Ezáltal esélye sincs arra, hogy beilleszkedjen a közösségbe, megszokja a rendszert: a közös étkezést, a közös játékot. Így jut el oda, hogy kötelező 6 évesen elkezdenie az iskolát, ahol már viszont délután 4-ig kötelező bent maradnia. Nyilván nem tud nyugton maradni, ha egyszer azt szokta meg három éven keresztül, hogy délben hazamegy. Ha nem mehet haza délben, akkor nyilván nem figyel oda, magába roskad, vagy csinálja a fesztivált. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy a pedagógus azt érzékelje, hogy a gyerekkel probléma van, és máris elindul a folyamat.

Mi az, ami szerintetek ebből általános rendszerprobléma, és ezért minden gyereket érint? 

R.Sz.: Azon túl, hogy létrehozták az utazó gyógypedagógiai szolgálatot, a tankerületekben egyszerűen nincs elegendő fejlesztő szakember, és ez halmozottan igaz a hátrányos helyzetű régiókban. Ha valódi fejlesztést akar a szülő a gyermekének, akkor sokszor csak a piaci alapú szolgáltatók jönnek szóba, amit viszont a roma, de még a középosztályból lecsúszott nem roma szülők többsége sem engedhet meg magának.

A kormányzatnak is csúszós terep az SNI. Egyrészt a törvényi szabályozás maga is túl van bonyolítva, másrészt egyszerűen átláthatatlan és nyomonkövethetetlen, hogy a gyakorlatban hogyan működik a rendszer. Egyrészt kell adatokat kell szolgáltatni az Oktatási Hivatalhoz és a tankerülethez, másrészt garantálnia kell a szakértői bizottságok fenntartását. Hogy ez milyen oktatásra szánt közpénzekből történik, az részünkről követhetetlen.

Állami és egyházi iskoláknál is általános probléma, hogy nem, vagy alig  jutnak el a fejlesztések a gyerekekhez. Általános probléma a fejlesztőpedagógusok hiánya. A szakemberhiányból óhatatlanul következtethető probléma, hogy a gyermekek, tanulók nem kapják meg a szakértői bizottságok által előírt, nekik járó fejlesztéseket. Ha van is fejlesztő, az általában leterhelt. Sokat segítene a rendszeren, ha hatékonyabban monitorozná az indokolatlan SNI minősítéseket, így a fejlesztők munkája is azokra a gyerekekre koncentrálódna, akinek valóban szükség van rá.

Utaltatok a protokollok hiányára, illetve arra, hogy nincs olyan felület, ahol tájékozódni lehetne. Lehet, hogy ez is egy többeket érintő probléma?

R.Sz.: Többnyire a nem roma szülők – akiknek van kapacitásuk az érdekérvényesítésre, jobb a hozzáférésük – tudnak saját önsegítő hálózatokat létrehozni, vagy piaci szolgáltató jellegű tanácsadásokat igénybe venni, ezekre vannak példák. De ezek többnyire az indokoltan SNI-vé minősített gyerekek családjai. Az SNI-vé minősített, stigmatizált roma gyerekeknek ritkán van ilyesmire lehetőségük.

B.T.: Mi nem azt mondjuk, hogy nincsenek nem roma gyerekek, akiknek ilyen problémájuk lenne. De az fontos szerintünk, hogy ha ennyi roma gyerek kap mindenféle minősítést, sokszor indokolatlanul, akkor pont azoktól vesszük el a fejlesztési lehetőséget, akiknek valóban szükségük lenne rá, és nem csak mondjuk az óvodában kényszerült bele egy rossz sémába, mint a fenti példában. Szerintünk itt óriási rendszerhiba van: egyszerűen nem oda jut el a fejlesztési forrás, ahova kéne.

Az ügykoalíciós munka során megkerestétek az érintett intézményeket, iskolákat, illetve a szakértői bizottságokat?

R.Sz.: Azért koncentrálunk a szülőkre, mert sajnos nem igazán tudjuk elérni az iskolákat. Nem nyitottak arra, hogy nyilatkozzanak, vagy párbeszéd alakuljon ki, így az ő oldalukat nem tudjuk megmutatni. Mi jelenleg egyféle nézőpontot tudunk megmutatni: a roma szülők nézőpontját.

Az egyik kollégánk megkeresett egy iskolát, de azt a szóbeli választ kapta, hogy írjuk le, hogy mit csinálunk, és akkor az igazgató majd ezt elküldi a tankerületnek, de ő amúgy nem gondolja azt, hogy ebben neki együtt kéne működnie. Egyből le kell káderezni, még úgy is, hogy ez a kollégánk például régóta dolgozik a településen, és nagyon sokat segített a közösségnek.

A szakértői bizottságokat próbáljuk elérni, de a velünk szoros szövetségben működő Rosa Parks Alapítvány is kapcsolatban van velük. Ők elsősorban azt vizsgálják, hogy mennyire kapják meg az SNI-s roma gyerekek a nekik járó fejlesztéseket a rendszerben. Ez a kutatásuk a mi kampányunk időkeretén túlmutat, de talán még idén meg tudnak velünk osztani információkat a szakértői bizottságok munkájáról.

B.T.: Ha ezt a bonyolult rendszert meg kellene próbálnom leegyszerűsíteni, akkor mondanék egy példát. Van egy iskola, aminek érdeke, hogy fennmaradjon, tudja fizetni a tantestületet, fenn tudja magát tartani. Ezért megmondja az óvodának, hogy hány SNI-s gyerekre lenne szüksége ahhoz, hogy ez kijöjjön. Vannak olyan kistelepülések, ahol így működteti magát a rendszer.

A nyilvánosságban nyilván nem beszélnek erről az intézmények. Egyszer próbáltunk szervezni egy fórumot, ahol ott volt majdnem az egész tantestület egy kisiskolából és az érintett szülők. Az iskola igazgatója nagyon nyitott volt, elismerte, hogy problémás a helyzet, és ő sem tudja eldönteni, hogy mi a jobb, ha bezárják az iskolát, vagy ha nem. Őrlődött ezek között, de a végére oda jutott, hogy nem akar együttműködni.

Létrehoztátok a kampány keretében az Együttnevelés Szövetséget, csatlakoztak ehhez más szervezetek is. Kik a szövetségeseitek ebben? Láttok arra lehetőséget, hogy nem roma szülők is csatlakozzanak hozzátok?

R.Sz.: Szeretnénk, ha roma és nem roma szülők is csatlakoznának hozzánk,  de nagyon kevés nem roma szülőt érünk el sajnos, van azonban két település Pest megyében, ahol ez is ígéretesen alakul, ott vannak aktív nem roma szülők is. A szervezetek közül erős szövetségesre leltünk például a Tanítanék Mozgalomban és a Rosa Parks Alapítványban.  Építjük az együttműködésünket az Egységes Diákfronttal, a Bagázzsal, a Dr. Ámbédkar Iskolával, az UCCU-val, de vannak további szervezetek is, akikkel zajlik a tárgyalás a lehetséges együttműködésről.

A közoktatás számos sebből vérzik, miért pont ezt a témát választottátok az oktatási ügykoalíció keretében?

R.Sz.: Az ügy kiválasztásához volt egy hosszas szempontrendszerünk: milyen értékeket akarunk képviselni, van-e reális megoldása, közérthető-e, tudunk-e változást elérni, és tudjuk-e erről közérthetően tájékoztatni a nyilvánosságot. Ez egy közös tanulási folyamat mindannyiunk számára. Fontos szempont volt még, hogy mennyire érintettek a kollégáink, vannak-e tapasztalataik a témában.

B.T.: Majdnem egyhangú döntés volt az ügykoalíció tagjai részéről, azért is, mert a legtöbben érintett szülők vagyunk, vagy van a családunkban ilyen eset. Nekem például a nevelési tanácsadóval kellett küzdenem a fiam kapcsán. Szerinte „nem voltam normális, hogy érettségit adó iskolába írattam a gyerekemet”. Pedig sikerült, utána el is küldtem neki a fiam szakérettségijét. Persze ehhez az kellett, hogy megküzdjek a gyerekemért, utánajárjak a dolgoknak. Mindannyian azt érezzük, hogy segíteni szeretnénk az SNI-rendszerbe került szülőknek, és most, hogy az ország több pontján megfogtuk a kezüket, nem is szeretnénk elengedni. Ezt olyannyira komolyan gondoljuk, hogy még az is felvetődött, mi lehetnénk az első szervezet, akik folyamatosan tájékoztatják őket a törvény adta lehetőségeikkel, a gyerekek jogaival kapcsolatban.