Tavaly nyáron jelent meg a Civil Szemle tematikus lapszáma a roma közösségekkel dolgozó civil szervezetek munkájáról és annak hatásáról. Majd idén év elején vitaindító cikket is írtak a szerzők erről a kiemelkedően fontos problémáról, de ez mindezidáig sajnos válasz nélkül maradt. Megszólított szervezetként a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) az alábbiakban igyekszik reagálni a nehéz kérdésekre. A szerzők tanulmányukban Tiszavasvári példáján mutatják be, hogy egy vidéki kisváros életére, azon belül is az ott élő roma közösségek helyzetére milyen hatást gyakorol az a tipikusnak mondható magyar pro-roma civil szervezeti jelenlét, amelyet 1997-ben, majd 2016-ban a közösségszervező és jogvédő szervezetek képviseltek. 2016-ban a településre érkező jogvédő szervezetek között volt a TASZ is, amikor pert indított a városban a Jobbik hívására megjelenő közismerten szélsőjobboldali szereplő, Orosz Mihály Zoltán romákat zaklató fellépése ellen.

A jogi eljárást megnyertük, ám az kérdés, hogy a tiszavasvári roma közösség mit nyert az eljárással. A szerzők érzékeny kritikája szerint a közösség sokkal divervezebb volt, mint ahogy a jogi eljárás mutatta, és a per sikere végül nem feltétlenül javított a helyzetükön. Bár Orosz eltűnt a településről, de az adott roma közösség nem lett kevésbé kitéve a strukturális elnyomásnak, sőt, bizonyos kitettsége még fokozódott is.

A gondolatébresztő tanulmány, bár kifejezetten empatizál a pellengérre állított civilekkel, bátran – és jogosan – kritizálja a szervezetek működésének káros hatásait. Az alapvető kritika abban foglalható össze, hogy az egyébként jószándékú civil szervezetek

• nincsenek beágyazva az adott közösségbe, nem ismerik valójában az adott közösséget;
• azt gondolják, hogy jobban tudják, mire van szüksége a közösségnek, mint maguk az érintettek;
• nem foglalkoznak a tevékenységük utóéletével.

Ez a kritika egyébként megjelenik a nemrég a mozikba került Nyersanyag című filmben is, amelynek apropóján több közéleti vita, beszélgetés is zajlik a fővárosban, de az alkotók országjárást is terveznek a filmmel. Reményeink szerint ez is lehetőséget kínál arra, amire a tanulmány szerzői is vállalkoztak: hogy őszintén reflektáljunk a civil szervezetek működésének, módszertanának nehézségeire, esetleges káros hatásaira. Ebben a vitában kívánjuk megnyitni a sort most, megszólított szervezetként. A TASZ abban hisz, hogy csak a folyamatos önreflexió, önkritikus szembenézés és a változtatásra való hajlandóság az, ami garantálhatja a hiteles és értékes munkát. Azt, hogy nem ragadunk bele olyan működésmódokba, amelyeket megtanultunk, megszoktunk, mert valamikor jónak hittünk, hanem felülvizsgáljuk a bejáratott módszereket, és akár nagy változtatásokat is véghez viszünk a szervezetünkben. Ennek megfelelően az utóbbi években – felismerve a szerzők által is felvetett problémákat – számos nagy változást vittünk végig a működésünkben.

Beágyazottság, a közösség ismerete

Mi is felismertük, hogy beágyazottság, valós helyi jelenlét nélkül nem tudunk jól dolgozni. Az tehát, hogy pár hónapra, egy félévre megjelenünk egy településen, hogy ott egy jogi eljárás idejére vagy pár képzés megtartására jelen legyünk, nem tud működni. Ez a felismerés vezetett minket, amikor elhatároztuk: irodát nyitunk Pécsett, Debrecenben, majd Miskolcon is. A helyben élő kollégáink által működtetett, fizikailag is könnyen elérhető irodáink olyan valódi jelenlétet építenek az adott városokban, amelyek – hosszú idő és rengeteg munka révén – valódi beágyazottságot adnak nekünk. Ez már most látszik a pécsi és debreceni irodáink esetében, Pécsett a fogyatékosügyi szervezetekkel közösen épített akadálymentesítő kampányok kapcsán, míg Debrecenben az akkugyár ellen tüntető anyák támogatásában, képviseletében – hogy csak pár példát említsünk.

A most már hosszú évek óta, a helyben élő és dolgozó kollégák által épített helyi kapcsolataink „beértek”, valódi együttműködések indultak civil partnereinkkel, ügyfeleinkkel. Csak az ilyen mélységű kapcsolatok képesek garantálni a hosszú távú építkezést, legyen szó egy stratégiai per utóéletéről, következményeinek kezeléséről, vagy a helyi fogyatékosügyi szervezetek érdekeinek, céljainak, kapacitásainak felméréséről, stratégiájának összehangolásáról.

Ugyancsak az adott közösség valós megismerését tűztük célul a 2021-ben indított új roma jogtudatosító projektünkben, amelyben két északkelet-magyarországi roma közösséggel kezdtünk el hosszútávon együtt dolgozni. Korábbi módszerünkkel szemben a projekt első szakaszát itt a közösség mélyebb, átfogóbb megismerése, a tervek közös kitalálása jelentette.

Évekig azzal foglalkoztunk, hogy a közösség magát megszervezze, igényeit felmérje, és azt felénk csatornázza. Mi pedig tudatosan egy facilitátori szerepbe léptünk hátra, átengedve a terepet a közösségüket jól ismerő roma aktivistáknak. Szemben tehát azzal, amit korábban helyesnek gondoltunk – hogy mi mérjük fel az adott csoport jogi ismeretét, feltételezett igényeit – megfordítottuk a logikát, és azzal bíztunk meg ott élő, beágyazott roma női vezetőket, hogy ők mérjék fel a közösségük helyzetét.

Jobban tudjuk, mi kell a közösségnek?

Szervesen kapcsolódik az előző ponthoz annak felismerése, hogy tényleg az adott közösség tudja legjobban, hogy mire van szüksége, és az hogyan valósítható meg. Ezért az előbb említett jogtudatosító projektünket teljesen új logika szerint indítottuk útjára: a két közösség aktivistái határozták meg a képzések kereteit, tematikáját, témáit. Korábbi képzési módszertanunkat megfordítva, nem mi kínálunk és tartunk pl. diszkriminációs, betegjogi, gyűlöletbűncselekmény-témájú képzéseket számukra – feltételezve, hogy ezekre van a legnagyobb szükség -, hanem megbíztuk őket azzal, hogy döntsenek a tudásátadások témáiról, formájáról, idejéről.

Mint kiderült, a legtöbb roma közösséget nem érdekelte a diszkrimináció téma, viszont a végrehajtás és a rezsi-szabályok változása annál inkább.

Volt, aki sutba dobta a klasszikus körbeülős képzéseket, és a mindennapos közös esetmegbeszélések formájában szervezte meg a tudásátadást az épp érintett közösségi tagok ad hoc részvételével. Az immáron harmadik éve működő jogérvényesítő projekt trénerei az érintett közösségek aktivistái, akik az elmúlt években kiképeztek a közösségeikben olyan új, fiatal helyi aktivistákat, akikkel hálózatosodva egyre több borsodi és szabolcsi településen tudnak jelen lenni. A TASZ továbbra is facilitálja a projekt működését, és hozzáadja jogi tudását, ha szükséges, de a projektet valójában az érintett közösségek vezetői szervezik.

Hatásunk utóélete

Ahogy a tanulmány szerzői, úgy mi is levontuk a tanulságokat, többek közt a tiszavasvári ügyünkből is.

Eldöntöttük, hogy csak olyan közösségek érdekében indítunk jogi eljárásokat, ahol az adott csoportot már jól ismerjük, ahol érdemben meg tudunk győződni arról, hogy a közösségnek ártani nem fogunk, és tevékenységünk hosszú távú hatásait is követni tudjuk. Azt is eldöntöttük, hogy kétszer is meggondoljuk, mikor megoldás a jogi eljárás, és mikor kell más, kreatívabb, és számunkra kevésbé otthonos módszerekhez nyúlnunk annak érdekében, hogy a közösség, az ügyfél számára a legjobb eredményt érjük el.

Ezek elsősorban olyan empowerment-fókuszú irányok, amelyek a közösségszervezés és az advocacy (lobbizás) eszköztárának vegyítését jelentik. Lehet, hogy adott településen a jogsértő közlekedési vállalatot nem beperelni kell, hanem az érintettekből és szövetségeseikből olyan közösséget építeni, amely képes sikerrel lobbizni változásért. A fenti kritikák tehát szerintünk jogosak, és minden szereplő feladata ezekkel önkritikusan szembenézni. Azonban fontos látni, hogy a probléma mélyén egy nehezen feloldható ellentmondás áll: az egyenlőségben, demokráciában hívő szervezetként célunk ugyanis a fennálló helyzet megváltoztatása, a függőségi rendszerek leépítése. Ebből a célból következik, hogy mi, civil szervezetekben dolgozók, aktivista polgárok igenis meg akarjuk változtatni a status quot, és ebből következik egy agitátori szerep is. Márpedig

hatalmas kihívás megtalálni az egyensúlyt az érintett vidéki közösségek élethelyzetének megértése, a strukturális hatások által meghatározott kitettségének felismerése, illetve az egyenlőtlen, mélyen antidemokratikus társadalmi működés megváltoztatásáért való tenni akarás között.

Ez az ellentmondás kerül elő a Nyersanyag című filmről szóló vitákban is, amit jól illusztrál, hogy a Partizán-vitában résztvevő politikusok alapvetésnek tekintik, hogy a film főszereplője, Tamás helyesen teszi, hogy felborítja a falu életét, hiszen „járulékos veszteség” mindig van, míg a szociológusok és antropológusok beszélgetésén az volt alapvetés, hogy Tamás minden létező szakmai és morális szabályt áthágott a történetben. Mi az arány-keresésben egyértelműen tesszük le a voksunkat: elsődlegesen a közösségek, társadalmi csoportok valós helyzetét kell megérteni. Ha ezt elhanyagolva, ezen a lépésen átugorva akarunk – egyébként jószándékúan – segíteni nekik, az nagy valószínűséggel mély és fájdalmas károkat okoz az adott közösségnek. És így nem vihet közelebb a megváltoztatni akart antidemokratikus berendezkedés lebontásához, hiszen magunk is elvesszük az érintettektől a döntés lehetőségét. A közösség helyzetének, szempontjainak és akaratának megértése kell, hogy elsődleges legyen. Nem spórolhatjuk meg ezt a lépést, akkor sem, ha évekbe, akár évtizedekbe telik is. Ez sokszor a gyors és hatékony jogvédői munka kárára megy, sőt, akár teljesen el is lehetetlenítheti a munkánkat. De ebben szerintünk nincs köztes megoldás. Ideális esetben a közös megértést közös cselekvés követ, de azokban a helyzetekben sem szabad a helyi lakosság önrendelkezését csorbítani, amikor ez nem így történik. Mi legalábbis így látjuk etikusnak a közösségekkel való együttműködést, és továbbra is igyekszünk folyamatosan reflektálni a munkánk hatására. Köszönjük a szerzők átfogó tanulmányát, ami lehetővé tette számunkra, hogy újra ránézzünk a szervezetünk működésére.