Tavaly volt 100 éves a Történelem és osztálytudat. Az évforduló alkalmából A Kerényi Károly Szakkollégium és az MTA PAB II. Szakbizottság Filozófiai Munkabizottsága 2023 tavaszán szervezett hiánypótló konferenciát Pécsett. Az újévet és a centenárium lezárulását ünneplendő a konferencia második napjáról közlünk beszámolót.

Hiába jelent meg egy évszázada, a Történelem és osztálytudat mai napig hivatkozási pont. Tamás Gáspár Miklós szerint Lukács 20-as évekbeli munkája a 20. század két nagy forradalmi politikai filozófiája közül az egyik – a másik Guy Debord-tól a Spektákulum társadalma (Antitézis, 62. o.). Slavoj Žižek a könyv megjelenését a marxizmus történetének kevés valódi, autentikus eseményei közé sorolja. A 2023-ban megjelent, jubileumi újrakiadás új előszava pedig úgy fogalmaz, a Történelem és osztálytudat „tömény filozófia, ebben a műfajban talán a 20. század legnagyobb hatású műve”.

A könyv a Tanácsköztársaság leverése után, a bécsi emigrációban születik, német nyelven. Lukács ekkor is folyamatosan írja politikai vitairatait, a szöveg gerincét ezek és korábbi hasonló írások teszik ki, egyedül a központi tanulmány, Az eldologiasodás és a proletariátus tudata készült kifejezetten a könyv számára. Így, ahogy erre az új kiadás új előszava is rámutat, a Történelem és osztálytudat mára nehezen hozzáférhető kontextusai a 20-as évek kommunista pártjainak politikai kihívásaiban keresendők. De nem csak a történeti távolság miatt nehezen hozzáférhetőek a könyv tétjei. A könyv kulcsfogalmai (eldologiasodás, osztálytudat, totalitás) és egymáshoz való viszonyuk Marxon túl a hegeli filozófiában gyökereznek. Mára azonban ezek a fogalmak filozófiailag, sőt politikailag is elnehezültek. Súlyos teherként zuhan rá Lukács művére az eltelt évszázad.

Lehetetlen egészében bemutatni, mennyi gondolkodóra, műre és iskolára volt hatása Lukács könyvének. A szintén 1923-ban megjelenő Marxizmus és filozófiát jegyző Karl Korsch-sal egyértelmű Lukács kapcsolata. A nyugati marxizmust a század második felében alapvetően meghatározó, 1930-as években induló Frankfurti iskola tagjai, különösen Theodor Adorno számára pedig megkerülhetetlen olvasmány volt a Történelem és osztálytudat. Mégis, a II. világháború után Lukács e főművét újra fel kellett fedezni. Ahogy erre Slavoj Žižek visszaemlékszik, 67-es újranyomásáig a könyv egyfajta „titkos kísértet életet élt mint élőhalott entitás, kalózkiadásokban keringett a német diákok között a 60-as évek elején”. A mű magyar kiadása felett bábáskodó Vajda Mihály állítása szerint  a könyv majd csak a 68-as újbaloldal számára válik valóban meghatározóvá. Innentől kezdődő újabb hatása azonban felmérhetetlen, nemzetközileg például a francia Guy Debord-tól és követőitől az amerikai Fredric Jamesonig és tanítványaiig elér.

Mindennek ellenére a Történelem és osztálytudatot, mint Lukács gondolkodását általában, sokan, kiváltképp itthon, meghaladottnak tartják. A könyvet a 30-as évektől kezdve Lukács maga tévútként kezelte, tanítványainak nem javasolta olvasásra. Magyarul csak élete végén, 1971-ben jelenhetett meg. Épp ezért, hazai hatása, TGM megfogalmazásában: „zéró”. (Világvége I. – A korszellem dúdol, Pesti Kalligram Kft, 2023. 231. o.).

Miért kellett eddig várni a leghíresebb magyar szerzőtől származó marxista mű hazai recepciójára, például egy ilyen konferenciára, és mit fejez ki, hogy ez most és ebben a formában megtörtént? Hogy válik újra élővé Lukács munkássága a radikális baloldal legújabb kisreneszánszában, és milyen változásokat jelöl ez a megelevenedés? Minderre csak akkor kapunk választ, ha előbb feltesszük azt a kérdést, amit a konferencia előadói is: mit mond nekünk ma Lukács György forradalmi filozófiája?

Amit tudhatunk, az nem kevés

„Azt hittem, páran itt leszünk és beszélgetünk a Történelem és osztálytudatról, ehelyett mi van? Ez van” – mutatott körbe a főleg fiatalokkal (40-50 fő) megtelt konferenciateremben Bagi Zsolt, a konferencia második napjának első előadását megkezdve.

Habár a nap során sok szó esett a Történelem és osztálytudat tudományos/politikai továbbgondolásáról, használatáról, az első szekció előadói, Bagi Zsolt, Forczek Ákos és Sipos Balázs magára a könyvre fókuszáltak: a korai órákban három egymást folytató, de egymással is vitába szálló értelmezés hangzott el. A reggeli kávét szürcsölgetve rögtön a dolgok közepébe csöppent tehát a hallgatóság.

Bagi nem vesztegette az időt, rögtön belekezdett a könyv filozófiai értelmezésébe. A filozófus a szöveg kulcsfogalmai segítségével vázolta fel a Történelem és osztálytudat alapvetéseit, arra figyelve, hogy Lukács fogalomhasználata hogyan kapcsolódik korának polgári filozófiájához, és miben tér el attól.

Először az absztrakció és annak párfogalma, a totalitás került elő. Mivel Lukács mindent a totalitás, a nagy egész felől közelít meg, így nála az absztrakció nem azt jelenti, ahogy ma a köznyelvben ezt a szót értjük. Nála nem általánosítást, hanem épp az általánosból, pontosabban a totalitásból való kiragadást jelenti, csakúgy, mint Hegelnél.

Lukács forradalmi módszertanának lényege az, szemben a polgári tudományokkal, hogy nem elszigetelt dolgokat, jelenségeket vizsgál, hanem a valóságot a dolgok összefüggésében, történetiségében szemléli – ezt nevezi Lukács totalitásszemléletnek.

A tudományos módszertan kritikája Lukácsnál valójában korjelenség – mutatott rá az előadó –, hisz az a tétel, hogy a természettudományok utat tévesztettek, a 20. század első felének legnagyobb közhelye. Bergson, Heidegger, Husserl is ezt fogalmazza meg. Lukács sajátossága azonban, hogy ő historizálja ezt a tudománykritikát, azaz a kapitalizmus történetéből vezeti le azt. Lukács értelmezésében a tudomány, például a polgári közgazdaságtan azért választja a módszertani individualizmust, mert a világgal kontemplatív, szemlélődő viszonyt tud csak kialakítani (leíró kíván lenni). Ez a hozzáállás abból adódik, hogy a polgári tudomány a kapitalizmus világát eleve végső, megváltoztathatatlan valóságként tartja számon. Azaz a társadalom törvényeit természettörvényként kezeli és akként vizsgálja. Ez, Lukács szerint, a lehető legabsztraktabb formája a tudásnak, mert a világot nem történeti alakulásában, hanem hamis pillanatszerűségében ragadja meg. Ezzel szemben a forradalmi tudomány részt vesz a világ történeti alakításában.

Lukács az eddigiekhez hasonlóan az esetlegességet, más szóval értelemnélküliséget is a történelem felől közelíti meg. Jól ismert filozófia toposz ez is a 19. század óta az előadó szerint. A probléma lukácsi átértelmezésében viszont az, hogy nem tudjuk megmondani, miért csináljuk azt, amit csinálunk, hogy életünk esetlegesnek tűnik, a kapitalista berendezkedés eredménye. Mert Lukács szerint épp a történelem az, amely értelmet ad, esetlegesség helyett szükségszerűséget (determinációt) hordoz. Ez a szükségszerűség pedig egyben mindig szabadságot is jelent Lukácsnál.

„Ez nem ellentmondás, Lukács nem a mostani, liberális időkben normatívnak számító akaratszabadság fogalmával dolgozik, hanem egy másik szabadságfogalmat használ, amely nem zárja ki a szükségszerűséget. Van olyan szabadság, amely szükségszerűség egyben. Spinoza szavaival: szabad az a létező, amely csak saját lényegének, természetének szükségszerűségei szerint létezik. Tehát ami nem valamilyen külső vagy esetleges okokból létezik. Szabadság megvalósítani azt, amire képes vagyok, beteljesíteni, akinek lennem kell.”

Az előadó végezetül, mindezeket figyelembe véve, a kortárs identitáspolitikák és Lukács filozófiájának ellentétes viszonyára tért ki. Rámutatott, hogy az a harc, amely e három meghaladandó jelenség (absztrakció, kontempláció, esetlegesség) alapján körvonalazható, nem arról szól, hogy mennyire kéne reprezentálni az etnikai kisebbségeket, nőket, a proletariátust stb. Mert

Lukács számára nem az a kérdés, hogy a regényekben munkásgyerekek szerepelnek-e, hanem az, hogy bármit is mutassanak be, azt a totalitás, a történelmi-társadalmi egész részeként tegyék.

Forczek Ákos előadása szinte az első folytatása, kibontása volt, a totalitás módszertani nézőpontjánál vette fel a fonalat: Lukács azon állításánál, miszerint a jelen helyes megismerése csak ezen nézőpontból lehetséges. Az előadó szerint sokan miszticizmussal vádolják Lukács módszertanát, pedig a totalitásszemlélet korántsem olyan homályos, mint az e fogalomtól reflexszerűen húzódozó értelmezők vélik. Mert amit Lukács alapján a totalitásról tudhatunk, az nem kevés, kiváltképp, ha Lukácshoz Hegel és Marx felől közelítünk.

„Persze sokak szerint Hegel és Marx is miszticizmus” – jegyezte meg az előadó.

A polémikus alaphelyzet felvázolása után a totalitással kapcsolatos közkeletű mítoszok lebontására került sor. Legelőször is nem arról van szó – kezdte a filozófiatörténész –, hogy a totalitás nézőpontjából mindent látni lehetne, mert a totalitás maga eleve nem zárt, lekerekített egész. Ehelyett a rendszer olyan felfogása, amely arra alapoz, hogy minden tevékenység kölcsönösen függ egymástól.

A totalitásszemlélet kiindulópontja, hogy társadalom újratermelni igyekszik saját előfeltételeit. Épp az újratermelés által válik az egyes tevékenység a totalitás mozzanatává.

„Mozzanattá, amelynek sajátos tartalmát az összes többi mozzanattól való különbsége határozza meg, így a különbsége által magában foglalja az összes többit. Totalitás és mozzanatának viszonya Hegel utolérhetetlenül pontos megfogalmazása szerint az azonosság és a nem azonosság azonossága. (…) A társadalmi valóság olyan tevékenységek állandóan differenciálódó, nyitott viszonyrendszereként mutatkozik meg, amelyek szándékolt és szándékolatlan hatásaikkal kölcsönösen kiegészítik, előfeltételezik és így reprodukálják egymás szféráit, és ezzel egyszersmind meghatározzák a további differenciálódás és az össztársadalmi reprodukció folyamatának mozgásterét is.”

A totalitásszemléletű vizsgálódás érdekében tehát nem kell ismerni a totalitás határait, se a termelés teljes struktúráját. Ezeket képtelenség is lenne ismerni. Egyetlen belátásra van szükség csupán: minden társadalom önmagát termeli újra, és az újratermeléshez biztosítani kell az erőforrások megközelítőleg arányos elosztását a termelési feladatok között. Hegellel szólva így jön létre a kölcsönös függés rendszere. Az ilyen rendszer Hegel, Marx és Lukács nyelvén totalitás.

Mindezt azonban az előadó szerint a könyvből is tudhatjuk, Lukács aprólékosan elmagyarázza a totalitásszemlélet módszertanát. A kérdés számunkra az, hogy miért ezt a módszertant választja Lukács, mit lehet csak a totalitásszemlélet segítségével megpillantani? A filozófiatörténész szerint azt, amit már Marx is keresett: rendszer és történelem egységpontját.

„Ezt a feladatot, rendszer és történelem egységpontjának meghatározását Marx, mondanom se kell, Hegeltől örökli, de ezzel nem valamiféle rossz metafizikát örökölt, mint ahogy rossz metafizikája már Hegelnek sincs, csak rossz olvasói vannak.”

Az egységpont keresése olyan végtelenül közelítő vizsgálódás, amely utat talál a reális, a számunkra releváns történelmi folyamatok felé, fényt deríthet azokra a tendenciákra, amelyek a kapitalizmus lukácsi értelemben tekintett lényege, az eldologiasodás teremtette korlátok áttörésének irányába hatnak – zárult le az előadás e forradalmi ponton.

„Ákoshoz csatlakozva én is úgy gondolom, hogy a totalitás Lukácsnál olyan struktúra, amely a végtelenségig differenciálja önmagát. De akkor képes-e egyáltalán felrobbani? Más szavakkal létrejöhet-e benne esemény? Erről szeretnék beszélni”

– kezdte előadását Sipos Balázs, előrevetítve, milyen pontokon szeretne vitába szállni a lukácsi gondolkozással. Az előadó szerint ugyanis Lukács műve egy jelentős feszültséget hordoz: forradalmi mű, tehát az eseményről kéne szóljon, mégis abban, amit a kapitalizmusról elmond, nincs benne egyértelműen az esemény lehetősége. Mert hogyan lehetséges a forradalmi esemény egy végtelenül öndifferenciáló rendszerben?

Hogy ennek az ellentmondásnak a mélyére ássunk, ahhoz az előadó szerint a lukácsi felszabadulást kell tisztáznunk. Sipos Balázs szerint ma többnyire közös meggyőződésünk, hogy a felszabadulásnak eseményjellege van. Lukács művében a felszabadulás a proletariátus osztálytudatra ébredését jelenti, ennek az előadó szerint nincs olyan eseményszerűsége, amely az általunk elképzelt forradalmakat jellemzi. Mi történik tehát a felszabaduláskor Lukács szerint? A proletariátus osztálytudatra ébredése során „a világ dolgai történetiségükben, vagy Lukács gyönyörű megfogalmazása szerint cseppfolyósságukban jelennek meg”.

Sipos azonban a problémákat épp az osztálytudat fogalmánál azonosítja. Hisz Lukács fogalma nem demokratikus, az osztálytudatot be kell vinni, hozzá kell rendelni a proletariátushoz. Ennek mikéntjét Lukács a Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez című szövegében tisztázza: az osztálytudatot a párt rendeli hozzá a proletariátushoz. Sipos szerint a hozzárendelés módja a mimézis, a proletáriátus a pártot utánozva sajátítja el az osztálytudatot.

Az előadó leszögezi, hogy Lukács nem szociológiai értelemben vett proletárokról ír, hanem a polgári tudatból való felszabadulást beszéli el. A felszabadulás annak a felfogása, feldolgozása és egyben színre vitele, hogy a világot az ember alkotta, és ennélfogva ez a világ újra is alkotható. Viszont Sipos szerint a világ proletárokra és polgárokra osztása problémás teoretikus alapállás, hisz kizár minden kisebbséget, például az elítélteket, fogyatékosokat, nőket.

„Mellesleg ez is az oka annak, hogy a szervezők nagyon nagy gondban vannak, amikor Lukács-konferenciára nőket vagy bármilyen egyéb kisebbség gondolkodóit szeretnék meghívni. Lukács a fiúk terepe, macsó dolog.”

De van egy másik probléma is Lukács koncepciójában az előadó szerint. Sipos úgy látja,

a Történelem és osztálytudat felszabadulásképe egy dráma kivonatát hordozza, valójában a polgári tudat katartikus, önmegtisztító tragédiája.

Arról szól, hogy igazságra kell jutnunk, és ebben az értelemben nagyon is filozófiai: ki akar minket juttatni a barlangból. A lukácsi felszabadulás filozófiai színjáték – mutatott rá a Színház és Filmművészeti Egyetemen végzett előadó. A társulat maga a párt, Lukács szerint a pártnak kell eljátszania a proletariátust katarzis és mimézis útján létrehozó darabot – zárta le a gondolatmenetet Sipos.

A diszkusszió elején Kiss Viktor, egy későbbi szekció előadója gratulált Sipos Balázsnak. Örömét fejezte ki, hogy valaki megpróbálta kirángatni Lukácsot az absztrakt filozófiatörténetből és a jelen felől próbálta meg olvasni, saját későbbi előadásának célja is ez. Azonban nem értett egyet a macsóság vádjával, rámutatott, hogy a Történelem és osztálytudat bizonyos szöveghelyeiből nem egy fontos feminista elmélet jött létre később.

Bagi Zsolt sem értett egyet a siposi számonkéréssel, szerinte Lukácsnak épphogy előnyére válik a reprezentációs logika meghaladása, ahogy ezt saját előadása végén is hangsúlyozta. De nem csak az identitáspolitikai megszólalásokat bírálta, az esemény fogalmának használatát sem tartotta helyénvalónak: a forrradalom eseményszerű elképzelése ugyanis Louis Althussertől származik, ám Althusser gondolkozása minden szempontból szembemegy Lukácséval. Lukácsnál a forradalom is a történelmi dialektika része, és nem annak megszakítása, Althusser eseményfogalma ezzel szemben épphogy dialektikaellenes.

Válaszában Sipos Balázs kifejtette, hogy Lukács-kritikája szerinte nem althesseriánus, hisz ő valójában azt akarta kérdőre vonni, hogy Lukács nagyon közel merészkedik a filozófusok által vezetett állam platóni elgondolásához. A lukácsi párt Sipos szerint a filozófusok pártja, azokból áll, akik helyes osztálytudatra, azaz igazságra jutottak, és így képesek mintát adni másoknak. Az előadó számára kérdéses, hogy valóban így érdemes-e elképzelni a kapitalizmus meghaladásának programját.

Máshonnan nézni

Az első, több szempontból is egységes szekciót két meglehetősen széttartó követte, a konferencia utolsó hat előadása radikálisan eltérő módokon nyúlt Lukács művéhez. Így a diszkussziók során sem alakult ki olyan határozott vita, mint az első etap végén. A továbbiakban csak azokat az előadásokat, hozzászólásokat mutatjuk be részletesen, melyek élénk párbeszédhez vezettek.

Habár a második szekcióban izgalmas előadást tartott Kalous Antal és Ágota Barnabás is, valódi eszmecsere Kiss Viktor vállaltan unortodox szempontjai nyomán alakult ki. Kalous Antal Marx fetisizmus-koncepcióját hasonlította össze Lukács eldologiasodásával, valamint a német eredeti segítségével kritizálta-pontosította a magyar fordítást. A németül tudók egyetértettek az elhangzottakkal. Ágota Barnabás analitikus filozófiai szemmel hasonlította össze a zsidó-keresztény és az előadó által rekonstruált lukácsi morált. Elmondása alapján Lukács nem tudott kidolgozni egy valóban működőképes szekularizált hivatáselméletet. Lukács hivatásfogalma túl erős: semmilyen korlátot nem ad, még az erőszakot is megengedi. Pedig az erőszakot mindig be kell határolni – jelentette ki az előadó Kantra hivatkozva.

„Megpróbálom az egész Történelem és osztálytudat kérdésfelvetést máshonnan nézni, mint a többség ezen a konferencián”

– kezdte előadását Kiss Viktor. Kiss a filozófiatörténeti megközelítés elvetésével indított, kiemelve, hogy a marxizmus mint a világ megváltoztatásának elmélete és gyakorlata kell, hogy fontos legyen számunkra. Ezután rátért a marxizmus politikai kihívásaira.

Az előadás középpontjában a forradalmi dialektika állt, az a munka, amely fedésbe hozza a kapitalizmus megdöntése felé haladó történelmi folyamatot és az aktuális helyzetet, illetve küzdelmet. Ugyanis a kapitalizmus bukása hiába szükségszerű az elmélet szerint, meg is kell fogalmazni, hogy miként fog megtörténni, itt és most mi a teendő. A 19. század végére e kérdés kapcsán a marxizmusban belső meghasonlottság jött létre, alapvetően két válasz fogalmozódott meg: a reformizmus (szociáldemokrácia) és a bolsevizmus.

„Lukács egyikről túl sokat, a másikról túl keveset tud a Történelem és osztálytudatban”

Értelmezésében a szociáldemokrácia megoldása megbukott, számára pozitív példaként a bolsevizmus marad, amelyről azonban ekkor még nem tud sokat. Emiatt saját forradalmi dialektikáját egyedi úton indítja el.

Kiss szerint Lukács azt állította, hogy ugyanaz a bajok oka, mint amiatt a probléma meg fog oldódni: az eldologiasodás.

A proletariátus osztozik a korszak uralkodó gondolkodásmódjában, a polgársághoz hasonlóan dologiasodtak el. Ugyanakkor éppen ezen eldologiasodás felismerése fogja megadni az első lökést a küzdelemhez és a forradalomhoz. E felismerésre pedig csak a proletariátus képes.

Lukács korában a marxisták még tudták mi az az osztálytudat, de Kiss Viktor szerint mára mi ezt elfelejtettük. Az osztálytudat sosem puszta Tőke-olvasást, ideológiai-filozófiai felkészültséget jelentett. Hanem azt, amit A filozófia nyomorúságában Marx világosan leír: a tőkével való harc során létrejövő szolidaritást, amely aztán általános ellenállásba fordul.

„A küzdelem egy pontján fontosabb lesz a szerveződés maga, mint az aktuálisan magasabb bér. (…) Reggel még csak azt követelték, hogy keressenek többet, estére meg már azt, hogy legyen kommunizmus.”

Lukácsot ez a harc, illetve ennek kezdete érdekli. A kérdés azonban, hogy mit kezdünk ezzel a forradalmi dialektikával ma. Kiss Viktor szerint Guy Debord segít nekünk választ találni. Debord A spektákulum társadalmában arra jut, hogy mára minden eldologiasodott, a proletariátusnak a jobb életért való küzdelme során lehetősége sincs felismerni önnön eldologiasodottságát. Ha jobb életért küzd, célként akkor is csak a fogyasztói társadalomba való mélyebb betagozódás lebeg előtte.

Azaz valójában nem akkor lázadunk a rendszer ellen, amikor rájövünk, hogy nincs semmink, hanem akkor, amikor a bőségben felismerjük, hogy az egész hazugság, hogy „mások életét éljük”. Azaz új forradalmi osztály a bőség társadalmában születik meg.

Így, Kiss Viktor javaslata szerint már nem a szociológiai értelemben vett munkások képesek az eldologiasodás felismerésére – ha a Történelem és osztálytudatot élővé akarjuk tenni, el kell választanunk a proletárfogalmat mindenfajta hagyományos osztályelméleti megközelítésétől.

Az előadás után annak kiindulópontja és a javaslat is vita tárgyát képezte. Forczek Ákos rámutatott, hogy a filozófiatörténeti megközelítésre azért van szükség, hogy valóban megértsük a műveket. Továbbá megkérdőjelezte, hogy a filozófiai dialektika és a forradalmi dialektika megkülönböztethető-e, hisz a marxizmus filozófia is.

Kiss Viktor szerint azonban a marxizmus teoretikusait nem a filozófia felől kell olvasni. Egyfelől azért, mert a legtöbbjük szerinte egyszerűen rossz filozófiát csinált, mint Sztálin vagy Mao. Másfelől pedig azért, mert a marxista szerzőket nem a filozófia problémái, hanem a mozgalom kihívásai érdekelték. Ez az előadó szerint Lukácsra is igaz, emigrációban megírta a nagy művet ugyan, de ez nem jelenti, hogy filozófus volt, csupán várta, hogy visszajöhessen tovább építeni a mozgalmat.

Saját kérdésemre, hogy biztos jó ötlet-e hátrahagyni a munkások tömegeit, Kiss tovább pontosította előadásának végén elhangzott új forradalmi alanyra vonatkozó javaslatát. Emlékeztetett rá, hogy a 19. században a proletariátus a társadalom 20-30 százalékát tette ki, mégis bennük látta Marx a forradalom lehetőségét.

„Lehet, hogy furcsa most, hogy a bőségben élőkben látok csak forradalmi potenciált. De a forradalmi alanyt könyörtelen módon jelölik ki a struktúrák, nekünk is határozottnak kell lennünk abban, hogy honnan várhatunk radikális energiákat. Könyvemben, a Kívül/Belül-ben a kortárs nyugati kapitalizmus struktúrái szerint azonosítottam a forradalmi alanyt.”

Radikális egyet nem értéssel zárult tehát a második szekció, amit rövid szünet után a harmadik, újfent sokszínű etap követett. A konferencia utolsó óráiban egy filozófiatudományi doktori hallgató és két szociológus adott elő, változatos szempontból megközelítve/felhasználva a művet.

„Althusser-idézetes süteményt is hoztam” – adta körbe a süteményes bödönét Tóth Károly, aki a már korábban is emlegetett Althusser és Lukács kapcsolatáról, pontosabban a kapcsolat hiányáról adott elő. A harapnivalóból a hallgatóság váratlan létszáma miatt nem jutott mindenkinek. A hiányt az előadó különböző filológiai finomságokkal és anekdotikus befogadástörténettel igyekezett pótolni.

Így megtudhattuk, hogy Lukácsnak összesen 3 darab könyve volt Althussertől, és soha nem hivatkozott rá, cserébe viszont Althussernek megvolt a Történelem és osztálytudat, és ki is jegyzetelte – legtöbb megjegyzése kritikus volt. De az is kiderült, hogy Althusser elméleti antihumanizmusát a szűk hazai recepció „gyakorlati antihumanizmusra” váltotta, hidegvérű gyilkosként (Althusser megfojtotta a feleségét – a szerk.) és hűvös filozófusként mutatták be itthon.

Pedig az előadó szerint az elméleti antihumanizmus fontos muníció lehetett volna a hazai filozófiában: Althusser talán a legjelentősebb kritikusa volt annak a humanista marxizmusnak, amelyet többé-kevésbé Lukács is képvisel.

Épp ezért tartja sajnálatosnak Tóth, hogy se Lukács, se a Lukács-tanítványok nem vették komolyan Althussert. De sosem késő – zárta előadását Tóth.

A diszkusszió során a résztvevők azzal vigasztalták az előadót, hogy ha Althussernek nincs is, tanítványainak – úgy mint Jacques Derridának, Michel Foucault-nak vagy Alain Badiou-nak – nagyon is van recepciója itthon.

Csányi Gergely előadásában a prostitúció szociológiai vizsgálatának pontosítására vállalkozott Lukács eldologiasodás fogalmának segítségével, de egyben az eldologiasodás olyan oldalát is felmutatta, amelyről Lukács sosem beszélt. Gyakori megközelítése a kortárs szociológiai kutatásoknak, hogy a prostituált esetében a kizsákmányolás testi alapú, hisz a szex mint fizikai aktus válik eladható munkává. „Pohár kávé: kiittad, kidobod” – idézett egy nőt „használót” Csányi.

De az előadó szerint nem csak ennyiből áll a prostituáltak tárgyiasítása és eldologiasodása, nem csupán a szűk, testi szexualitásuk válik munkaerővé. Ugyanis a prostituáltak használatának népszerű sajátossága, hogy sok férfi „barátnő-feeling”-et vár el az alkalmakon.

„Nem arról van szó, hogy a férfiakat ne érdekelné a nő szubjektivitása. Kívánatos dolog, ha a prostituált el tudja hitetni megerőszakolása közben, hogy barátnője annak, aki őt használja.”

A barátnő-feeling már egészen  másféle eldologiasodás Csányi szerint, mint az „eldobható papírpohár”. Lukács maga is általában testi értelemben beszél eldologiasodásról, az érzelmi és a gondoskodási munka nincs a horizontján. A valós kortárs viszonyok vizsgálata így az eldologiasodás új oldalát mutathatják meg.

„Szociológus vagyok” – kezdte előadását Csányihoz hasonlóan Éber Márk Áron is. Ébert az előadásban a politikai cselekvés lehetőségfeltétele és a célelvűség érdekelte, ennek apropóján vetette egybe a korai Lukács, a kései Pierre Bourdieu (kontinentális szociológia) és Vivek Chibber (angolszáz szociológia) műveit.

„Messianisztikus utópizmus, ez Lukács önkritikája a Történelem és osztálytudatról” – fogalmazott az előadó. Éber abból indult ki, hogy a mű mindig feltételez egy történelmi célt és e cél felé haladás szükségszerűségét, az előadó ezt nevezte dialektikának és ez a dialektika Lukácsnál ekkor utópista. Mert Lukács lehetségesnek, kívánatosnak és szükségszerűnek is tartja a proletariátus osztállyá szerveződését.

Bourdieu és Chibber viszont leszámolnak ezzel a dialektikával. Bourdieu azt állítja, hogy ugyan lehetséges az osztállyá szerveződés, sőt kívánatos is, de korántsem szükségszerű.

Bourdieu szerint mozgalmak, vezetők kellenek ahhoz, hogy a papíron lévő osztályok valóságos osztályokká váljanak, az osztályhelyzetből osztálytudat és cselekvés.

A cselekvés lehetősége az analitikus marxista Vivek Chibbernek is központi témája.

„Az analitikus marxisták meg akarják tisztítani a számukra homályosságnak tűnő magyarázatoktól, logikussá akarják tenni a marxizmust, ez a »non-bullshit marxism« programja.”

A cselekvés kapcsán a költség-haszon mátrix ad támpontot szerintük: mikor éri meg cselekedni, mikor van kisebb költsége és nagyobb haszna? Chibber úgy látja, a rendszer mindig az individuális ellenállást kínálja fel, de ez nagyon költséges. Így az analitikus marxizmus dolga a közös cselekvés lehetőségének megteremtése. Éber maga is nagyon fontosnak és inspirálónak tartja, hogy társadalmi, kollektív ellenerő szervezhető legyen a kapitalizmusban.

Az előadás után többen rákérdeztek, hogy történelmi dialektika nélkül mi az a módszertan, amely az értelmezői munkát irányítaná. Éber szerint nincs semmi a helyén, mert nincs szükség történelmi sablonokra. Forczek Ákos nem értett egyet, meggyőződése, hogy Lukács már eleve nem történeti sablonokban gondolkozott, nincs nála abban az értelemben szükségszerűség, ahogy Éber beszélt róla. Ehelyett cél nélküli célszerűségről van szó nála (csakúgy, mint Hegelnél), azaz arról, hogy Lukács feltételezi ugyan, hogy van célja a történelmi mozgásnak, de hangsúlyozza, hogy ez a cél csak mindig utólag válhat világossá.

„Lukács szerint kívülről nem lehet bevinni az igazságot, ezért nem értettem Sipos Balázs előadását sem. Hisz Lukács sosem írja le mi a kommunizmus, ahogy Marx sem. Mert azt nem a filozófus, hanem a forradalom hozza létre.”

– hangzott el Forczek állítása, amely után nem sokkal a vitával együtt a konferencia is lezárult.

Képviseletiség, Althusser, érzelmi eldologiasodás, politikai cselekvés: izgalmas sokszínűség jellemezte a második napot. Bár először meglepetésként ért minket, utólag nem csoda, hogy tömve volt fiatalokkal a konferenciaterem. De ahogy Pécsett nagy érdeklődés övezte a Történelem és osztálytudat konferenciát, úgy vannak tele Pesten Heidegger helyett a Hegel sőt alkalomadtán a Lukács vagy Marx szemináriumok, és hallunk egyre több nagy egyetemvárosban (Kolozsvár, Pécs, Budapest) önmagát aktívan szervező, rég elfeledetettnek, meghaladottnak hitt filozófiát olvasó baloldali közösségekről.

A konferencia mindenképp bizonyította, hogy új energiák jelentek meg a radikális baloldalon. Hogy ebből mi következik, azt majd csak (utólag!) a történelem mondhatja meg, de reméljük, hogy a lukácsi értelemben vett tudatra ébredés lehetőségét is magában hordozza a folytatás.