„Ma a családok szabadságharcát vívjuk” – mondta szeptember közepén Novák Katalin köztársasági elnök az ötödik Demográfiai Csúcson. Az ilyesmire már fel sem kapjuk a fejünket. Nem számít újdonságnak sem a háborús/ szabadságharcos retorika, sem a Fidesz „hagyományos^[1]” családképének védelme a „genderideológiától”, baloldaltól, vagy éppen mitől. Csakhogy felmerül a kérdés: kinek a szabadságharca ez? Az évben egymást érő családon belüli erőszak eseteket nézve, egészen biztosan nem a gyerekeké vagy a nőké. De még nem is a gyakran elnyomóként fellépő családfőké, hanem a tőkéé és a kizsákmányolás haszonélvezőié.

A Fidesz ugyanis nem a családokat, hanem az általa elképzelt családképet védi, ami nem független a rezsim gazdasági és politikai érdekeitől. Sőt.

Életünk jelentős része – fideszeseké és nem fideszeseké egyaránt – abból áll, hogy ilyen-olyan szükségleteinket kielégítjük: ha éhesek vagyunk eszünk, ha fázunk felöltözünk. Erre azonban nem mindig vagyunk képesek egyedül. A család tulajdonképpen nem más, mint azok a legközelebbi emberek, akik ezt a gondoskodást nyújtják számunkra: gondozzák a csecsemőt, óvják a gyereket, ellátják a beteget és segítik az időseket. Főznek és takarítanak, mosnak és megkérdezik, hogy vagyunk?^[2] Csakhogy ezt a munkát nem a vérrokonok végzik egyedül: gyakran a barátok azok, akik képesek megadni ezeket az érzéseket, ellátni ezeket a feladatokat.

Ha ez így van, akkor miért olyan fontos a Fidesz, de még a karácsonyi filmek számára is, hogy családot a genetika alapján definiálja? Továbbá, hogy apa keresse a pénzt, anya pedig végezze a házimunkát?

A háziasszony egyidős a kapitalizmussal: a feudalizmusban az emberek nem kaptak fizetést, és nem a piacon vásárolták meg a mindennapi túléléshez szükséges dolgokat, hanem azokat maguknak termelték meg, nők és férfiak, közösen. Azonban, amikor minden áruvá válik, és az emberek kénytelenek eladni a munkaerejüket fizetségért cserébe, valakinek mosnia és főznie kell a munkásra, hogy az másnap is munkaképes legyen. Ahogyan a jövő munkásairól – a gyerekekről – is gondoskodnia kellett valakinek. És ez a valaki lett a háziasszony^[3], aki mindezt „szeretetből” – ingyen – teszi meg, mert ezt diktálja a női természet a gazdasági rendszer.

De mi köze mindennek Novák Katalinhoz és a „tradicionális” családmodellhez?

Magyarország a külföldi cégek beruházásaiért versenyez a régió többi országával, és ezt értelemszerűen az az ország fogja nyerni, ahol a legtöbb adókedvezményt kapják a cégek, és a legolcsóbb a munkaerő. Orbán Viktor 13 éve eltökélte, hogy ezt a versenyt megnyerjük: ezért fizet nevetségesen kevés adót az Audi és társai, ezért találják annyira vonzónak a Pannon-medencét az akkumulátorgyárak.

A munkaerő alacsonyan tartását pedig a dolgozói érdekképviseletek, a szakszervezetek elleni (megelőző) harccal, valamint a munkáltatóbarát és dolgozóellenes munkaügyi szabályozásokkal próbálják elérni. (Gondoljunk a vendégmunkások behozását és kizsákmányolását lehetővé tévő vagy a kötelező orvosi vizsgálatokat megszüntető törvényekre – hogy csak két idei példát említsünk.) A másik módszer az, hogy a dolgozók szükségletének kielégítését teszik valamilyen módon olcsóvá, akik így „nem szorulnak rá” a magasabb bérekre.

Erre szolgáltak korábban a jóléti állam modellje(i)^[4] – legyen az piaci kapitalista, vagy államkapitalista^[5] – ahol az állam közszolgáltatások – óvoda, iskola, működő egészségügy – által gondoskodási feladatokat vállalt át az állampolgáraitól. A jóléti államot mindenhol elsöpörték az elmúlt 40 év válságaira adott jobboldali válaszok, a dolgozók által megtermelt értéktöbblet (profit) mellett még az adófizetői forintok is a külföldi és hazai tőkések, vállalkozók zsebébe vándorolnak a kormány hathatós közreműködésének köszönhetően, ezért ezekre a szolgáltatásokra nincs pénz.

A jobboldal megoldása erre a kérdésre a „család”. Gondozzuk az időseket, korrepetáljuk a gyereket. Főleg ha nők vagyunk.

Ahogyan általában is a nők végzik a háztartási munka oroszlánrészét, ezzel biztosítva, hogy a férjük másnap is munkaképesen jelenjen meg a munkahelyén.

Persze ezzel egyidőben olykor női munkaerőre is szüksége van a gazdaságnak. Így azok a nők, akik a háziasszonyi teendőik mellett a munkaerőpiacon is szeretnének helytállni (vagy éppen helytállni kényszerülnek, mert a férj fizetése még édeskevés a megélhetésre), vagy dupla műszakot^[6] vállalnak, vagy ha anyagi lehetőségeik engedik, más nőknek szervezik ki a gondoskodási feladatokat.^[7]

Novák Katalin példája pont arra szolgál, hogy ezek a nők magukban keressék a hibát, ha nem megy mosolygás nélkül a karrier és a család összeegyeztetése. Hiszen a „magyar anyákat képviselő” köztársasági elnökünk a példa rá, hogy lehet a kettőt egyszerre. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a fontos nemzetközi találkozóira saját készítésű süteményt visz, és még a konyhát is kitakarítja.

A köztársasági elnök vagy nem alszik, vagy az uralkodó osztály jó szokása szerint cselédeket tart.

A tradicionális család eszményképe azt teszi lehetővé, hogy ezeket a viszonyokat természetesnek lássuk. Ahol a rokonok bármit megtesznek egymásért, mert a „vér nem válik vízzé”, és a nő, az anya, a nagymama pedig szeretetből mos, pelenkáz, főz, takarít, ápolja a beteget. Mindezekben nem fárad el, sőt élvezi. Ugyanis ez a női természetéből adódik. Persze ez nem más mint mese habbal, ugyanis mindez kőkemény munka, amit a nők ráadásul ingyen végeznek el, és a ki nem fizetett bérekből pedig mások lesznek gazdagok. Pontosabban: még gazdagabbak.

A Fidesz nem azért védi tehát a családokat a melegektől, a feminizmustól és még isten tudja mitől, mert fontos nekik az emberek boldogsága, amit a családi idill beteljesedése által érhetnek el. Hanem azért, mert különben nem tudná mivel magyarázni azt, hogy egyre inkább az emberekkel végezteti el ingyen azt a munkát, amit a tágabb közösség is elvégezhetne, a közösség erőforrásaiból. Csakhogy ha kifizetnénk a tanárokat, ápolókat, orvosokat, buszsofőröket, vasutasokat és mozdonyvezetőket, akkor nem lenne miből meggazdagodniuk sem nekik, sem a tőkéseiknek.

Arról a szomorú tényről nem is beszélve, hogy bizony a családfő mint eszmény, aki az úr a háznál, aki rendre utasítja az asszonyt, aki gyermekeket nemz a haza számára, bizony kárpótlásként szolgál rengeteg férfi számára, akik a munkahelyükön – teljesen jogosan – kihasználva, semmibe véve érzik magukat. A kormánypropaganda ezért legitimálja és megerősíti azt a viszonyt, ami alapvető a kapitalista patriarchátusban: a rendszer azért cserébe, hogy a munkások betegre dolgozzák a testüket, vagy éppen az idegölő munka hatására teljesen leszívva érnek haza, rendelkezésre bocsátja^[8] számukra a nők munkaereje, sőt szexualitása feletti kontrollt, azáltal, hogy családfőnek teszi meg őket.

Silvia Federici feminista társadalomtudós ezt úgy fogalmazza meg: „…minél több ütést kap egy férfi a munkahelyén, annál inkább meg kell tanulnia a feleségének fogadni azokat, és annál inkább megengedett, hogy az asszony kárára állítsa helyre az egóját. Az ember megveri a feleségét, és kitölti rajta a dühét, amikor frusztrált vagy túlhajszolt a munkában, vagy amikor úgy érzi, hogy vereséget szenvedett (és gyárban dolgozni már vereségnek számít). Minél inkább kell szolgálnia, és minél többet parancsolgatnak neki, annál többet fog ő is parancsolgatni. A férfi otthona az ő vára, és a feleségének meg kell tanulnia: csendben várni, amikor rosszkedvű, rendbehozni, amikor összeroppan és szidja a világot, megfordulni az ágyban, amikor azt mondja, hogy „ma este túl fáradt vagyok”, vagy amikor a szeretkezés annyira gépies, hogy – ahogy egy nő fogalmazott – akár egy befőttes üveggel is csinálhatná.”^[9]

Ez magyarázza azt is, hogy a kormány miért néz félre, és képtelen valódi megoldást találni a családon belüli erőszak kérdésére. Valamint azt is, hogy miért folytat hadjáratot a feminizmus ellen, ami rámutat arra, hogy ezek a viszonyok nem természeti törvényszerűségek, nem eleve adottak, hanem történetiek, és hatalmi viszonyok eredményei.

Épp ezért senkinek nem jár, hogy egy nő főzzön rá, vagy hogy lefeküdjön vele. Viszont a nőknek jár a biztonság, egyenlő munkáért egyenlő bér, és hogy ugyanúgy rendelkezhessenek a saját életük felet, mint a férfiak.

Ezek a viszonyok nem számolhatóak fel a tőkével való kiegyezésre törekvő jóléti állam által – hiszen ahogy Nancy Fraser feminista gondolkodó arra rámutatott, a jóléti államok is nők (valamint bevándorlók, és a „harmadik világ”) munkájának kizsákmányolásán alapultak.^[10] Ahogyan az is elengedhetetlen, hogy az életünket kényszerek közé szorító hagyományos nemi szerepeknek, családról alkotott elképzeléseknek is búcsút intsünk.

Az egyetlen megoldás, ha a gazdaságunkat úgy rendezzük be, hogy az a profit helyett, az emberek szükségleteinek kielégítését szolgálja, és ahol a munkát – a gondoskodási munkát is!^[11] – szolidárisan és demokratikus osztjuk el^[12]. Ebben hatalmas segítség számunkra, ha a (fekete) feministáktól^[13], és a queer mozgalomtól tanulva, a vérrokonok mellett, a „választott rokonainkról”^[14] is együtt gondoskodunk, és ennek keretében családként ismerünk el végre mindent, ami családként működik – ez a családok valódi szabadságharcra!