Mindig a kirekesztettek szenvedik meg leginkább a nagy társadalmi változásokat – mit kell tennünk azért, hogy a zöld átmenetnek ne vesztesei, hanem nyertesei legyenek a szegénységben élők?

Jávor Benedek, a Párbeszéd – ZÖLDEK EP-listavezetőjének vitaindító cikkére az Extinction Rebellion (XR) részéről Pap Dániel reagált a Mércén; írásában komoly hiányérzetet megfogalmazva, számos kérdést továbbgondolva, néhány ügyben, különösen roma és mélyszegénységben élő polgártársaink helyzetét illetően pedig direktben visszakérdezve.

„A politikai szereplőknek és pártoknak részletes stratégiát kell bemutatniuk, amelyből kiderül, hogyan fogják azokat az – egyébként elismerendő – célokat elérni, amiket mindenhol hangoztatnak” – írja Pap Dániel. Teljesen igaza van, és szerencsére nyitott kapukat dönget: Jávor Benedek rendszeresen ad ki átfogó és részletes anyagokat a témában; az erre kíváncsi olvasók számára elsősorban az alábbi tanulmányokat ajánlom: Zöld Magyarország – Energia útiterv (2016) és Igazságos zöld átállás – Egy méltányos klímaátmenet szükségessége és lehetőségei Magyarországon (2022).

Ebben a cikkben nem térek ki a zöld átmenet szorosan vett klíma- és energiaügyi kérdéseire, csak a társadalmi igazságosság részeként értelmezett klímaigazságosság ügyére próbálok rávilágítani. Pap Dániel e körben három kérdést feszeget:

a gazdasági rendszer, a környezeti igazságtalanságok és a társadalmi részvétel (hiányának) ügyét, amelyeket egyaránt átsző a strukturális rasszizmus.

Lássuk, melyek azok a cölöpök, amelyeket a zöld politikának le kell vernie ezeken a területeken, hogy mutassák, merre van előre!

1. Igazságos és fenntartható gazdaság: fizessenek a szennyezők, fizessenek a gazdagok – és szorítsuk vissza a tőkelogikát!

Az XR-os aktivista által felidézett szlogenek mögött mi a következő közpolitikai intézkedéseket tartjuk a legfontosabbnak: karbonadó, megemelt környezeti adók és díjak, progresszív társasági adó (emelés a nagyvállalatok számára, adókedvezmények csökkentése), földesúr-adó (az óriásbirtokok progresszív adója), milliárdosok vagyonadója, progresszív szja –

mindezekből finanszírozni lehet a valódi, zöld rezsicsökkentést (a kiterjedt és társadalmilag jól célzott energiahatékonysági épületfelújítási programokat), a zöld energiafordulatot (a fosszilisról megújulókra váltást), a zöld mobilitás programot (klímajegy, szelíd közlekedés és zöld járműprogram) és a klímavisszatérítést

– amely egyfajta zöld redisztribúciós rendszernek tekinthető, minden polgárnak egyenlő mértékben járó juttatás, amely ellensúlyozza egyes fogyasztási cikkek (különösen az energia és élelmiszer) most sehogyan sem kompenzált drágulását a háztartások számára.

Mindez azonban csak az újraelosztás eszköztára, amely – ha őszinték akarunk lenni önmagunkkal – nem elegendő arra, hogy az XR által is megfogalmazott célokat elérjük. Ha egyetértünk abban, hogy „olyan társadalmi-gazdasági rendszerre van szükségünk, melyben a közösség egészének alapvető szükségletei kielégülnek, és nem egy szűk gazdasági elit végtelen növekedése élvez prioritást”, akkor mélyrehatóbb gazdaságszerkezeti és politikai változásokat kell támogatnunk.

Az egyik oldalon a Föld közel kétszeres túlhasználatát, a másik oldalon 70 milliónyi tobzódó dollármilliomost és több milliárdnyi nélkülöző embertársunkat látjuk (és tudjuk azt is, hogy a szegénység nem színvak!) – ebből nyilvánvalóan következik, hogy

az egész termelési, fogyasztási és elosztási rendszerünket, vagyis a teljes gazdasági világrendet újra kell gondolni. Talán alkalmas gondolati keret erre a fenntartható visszavonulás fogalma, amely azt a kérdést helyezi a gondolkodás középpontjába, hogy melyek azok a szükségletek és azokat kielégítő tevékenységek, amelyek valóban nélkülözhetetlenek a méltó emberi élet feltételeinek biztosításához,

és melyek azok a fölösleges vagy egyenesen kártékony fogyasztási szokások és az ezeket generáló, fenntartó és kiszolgáló gazdasági ágazatok, amelyeket egyszerűen le kell építeni. Sőt, továbbmenve a fenntarthatóság érdekében szükséges gazdaságszerkezeti változások során,

meg kellene fontolni azt is, hogy a legszennyezőbb iparágakat miként lehet kivonni a tőkelogika és az általa kikényszerített folyamatos növekedés kényszere alól.

Akik az előző bekezdést értő szemmel olvasták, valamiféle globális ökoszociális világrend homályos körvonalait fedezhetik fel. De legyünk realisták: ez nem a ma, és nem is a holnap politikai valósága, sőt: ismerve a gazdasági érdekviszonyokat és a nagytőke politikai döntéseket befolyásoló, sokszor meghatározó erejét, éppen az a legnagyobb, az emberiséget fenyegető veszély, hogy (szinte) minden marad a régiben mindaddig, amíg már túl késő lesz a változáshoz.

A ma ismerthez hasonló emberi civilizáció fennmaradása azon múlik, hogy mikor válik politikai realitássá egy új világrend. A gazdaság fenntartható visszavonulása magától nem fog megvalósulni: azt csak a rendszerkritikus zöld politika offenzívája tudja kikényszeríteni. Egyelőre nem áll küszöbön egy „Greta Thunberg vezette világkormány” felállítása, miközben a leginkább releváns cselekvési szint valóban globális lenne, de ez a legkevésbé sem ment fel minket az alól, hogy folyamatosan keressük a helyi, nemzeti és európai szintű beavatkozások lehetőségét.

2. Környezeti igazságosság és szolidaritás: ne az ő kertjük végében!

Évtizedek óta tudományos kutatások sokasága bizonyítja, de akinek van szeme, az magától is látja:

a környezeti és egészségügyi kockázatokat hordozó ipari beruházások valahogy sosem az elitek földrajzi közelségébe települnek, hanem az alacsonyabb érdekérvényesítő képességgel bíró emberek lakhelyének közelébe. Sokan közülük romák és/vagy szegénységben élő emberek, de a NER iparpolitikája és főként az akkugyártásra fókuszáló stratégiája nyomán mára a (vidéki) középosztály sem érezheti biztonságban magát.

Az utóbbi idők leglátványosabb példája mégis egy bányanyitás: a recski andezitbánya ott és úgy biztosan nem nyílhatott volna meg, ha az előrejelzettnek megfelelően bekövetkezett sárlavina nem szegény roma családok házait ostromolta volna, és ha az engedélyeket a kormányhivataltól csont nélkül megkapó beruházó nem a fideszes hatalmi elitből érkezik.

A zöld pártokat sokszor „vádolják” azzal, hogy főleg a nagyvárosi, jobb módú, magasabban képzett rétegeknek szól a politikájuk. És bár az igaz, hogy ilyen politikai miliőben nagyobb támogatottságra lel a zöld politika, de ezzel párhuzamosan igaz az is, hogy a környezeti kockázatoknak kitett, ipari beruházásoktól vagy más környezeti ártalmaktól fenyegetett vidéki emberek is – a helyi, zöld/lokálpatrióta civileken kívül – a zöld pártokra és mozgalmakra számíthatnak elsősorban. Magyarországon is ez a helyzet: a két magyar zöld párt néha munkamegosztásban, néha egymással versengve, néha egymást támogatva ott van és beleáll az ország szinte minden helyi környezeti konfliktusába.

A politika műkedvelő és professzionális elemzői is hajlamosak időnként elfelejteni, hogy a képviselet nemcsak érdek-, hanem értékalapon is működik. A nagyvárosi polgárok nemcsak azért támogathatják a zöldeket, hogy biztosak lehessenek benne, az ő kertjük végébe nem épül akkugyár, vegyiüzem vagy veszélyeshulladék-lerakó, hanem azért is, mert – a felelős és jövőközpontú politika mellett – náluk látják a szolidaritás és a humanista értékek hiteles és gyakorlatias megvalósítását. Hosszabb távon velük („hagyományosan” zöld szavazók), és a környezeti kockázatoknak kitett szegényebb, Magyarországon jelentős részben kisebbségi, elsősorban roma közösségekkel együtt egy olyan átfogó társadalmi koalíció alakulhat ki, amely politikai bázist is képezhet.

A zöld pártok ugyanis nem lehetnek elitisták: kiemelten kell képviselniük a hátrányos helyzetű, a kockázati társadalom terheit viselő és a klímaátmenetben is súlyosabban érintett csoportok, elsősorban a romák ügyét.

3. Semmit rólunk nélkülünk: roma képviselet és a zöld pártok

Amíg a romák képviselete csak a szavak szintjén jelenik meg, addig valós a veszélye annak, hogy csak írott malaszt marad. Nem is alaptalan a gyanakvás, hiszen Magyarországon korábban nem voltak túl pozitív történelmi tapasztalatok ez ügyben. A kisebbségi önkormányzatok egy rossz koncepció alapján és még rosszabb gyakorlati eredményekkel működnek, ahogy az országgyűlési választásokon is az érdemi képviseletre garantáltan alkalmatlan rendszer működik. Nem biztosították a cigányság hatékony képviseletét a volt és jelenlegi nagy pártok sem: a 130-200 fős frakciókban is csak 1-1 roma képviselőnek jutott hely az arányosságnak megfelelő 10-20 helyett. Nem vezetett sikerre az etnikai pártok megszervezésére tett számos próbálkozás sem, így tényleg nehéz lenne vitatni, hogy a zöld pártok megjelenése minőségi váltást jelentett a romák politikai képviseletében.

A zöldek komoly gondot fordítottak arra, hogy kis létszámú frakcióikban is legyenek roma képviselők,

ahogy az akkor még Jávor Benedekkel, Karácsony Gergellyel, Szabó Tímeával felálló 2010-es LMP-frakcióban – Osztolykán Ágnes személyében –, úgy a 2022-es Párbeszéd – ZÖLDEK képviselőcsoportban is, Berki Sándor személyében.

Aki politikai munkásságát és/vagy személyes elkötelezettségét ismeri, az nem lepődik meg azon, hogy Jávor Benedek EP-listavezetővé választása után az első tanácsadójaként kért fel, hogy segítsem a magyar cigányságot és a társadalom szegénységben élő tagjait érintő kérdésekben, valamint az egészségpolitikával kapcsolatos ügyekben.

Kutatóként, illetve a Párbeszéd – ZÖLDEK Roma Műhelyének tagjaként az egészségügyhöz, az oktatáshoz és a tiszta energiához való hozzáférést, valamint a területi és származási egyenlőtlenségek csökkentését tartom a legfontosabb kihívásoknak.

Ezeken a területeken nemcsak a helyi és nemzeti  kormányzatoknak, de az uniós jogalkotásnak is komoly hatásköre van, ezért tartom kiváló lehetőségnek az EP-kampányt arra, hogy beszéljünk, vitatkozzunk a Magyarországon szegénységben élőket, többségében roma származású embereket, érintő legfontosabb ügyekről és a valódi társadalmi befogadás lehetőségeiről. 2024-től pedig, legjobb reményeim szerint az Európai Parlamentben, Jávor Benedek és a Zöldek frakciójának munkáján keresztül alakíthatjuk a magyar és európai cigányságot érintő ügyekben nemcsak a társadalmi közbeszédet és közgondolkodást, de a politikai és jogi keretrendszert is.