A nyári melegben idén is a kultúrharc élesedik. Jogvédők és fasiszták egy köztéri padon próbálták meg lejátszani a meccset. A piacvezető könyvterjesztési vállalatot, a Librit végleg bekelebezte a NER. Váratlanul a kormány elkezdte betartatni a homofób törvényt, rászorítva a könyvesboltokat, hogy befóliázzák az „LMBTQ-tartalmú” (jelentsen ez bármit is) könyveket. De mi köti össze ezeket a látszólag elkülönülő eseteket, és a kormány nyilvánvaló felelősségének számonkérése mellett mit mondhatunk el a bennük rejlő politikai kérdésekre adott ellenzéki válaszokról?
A Pride és a pad
Egy hétig a padtéma uralta az ellenzéki nyilvánosságot. Az ülőalkalmatosságot – a főváros első szivárványos köztéri padját – eredetileg az Amnesty International és a Ferencvárosi Önkormányzat adta át. Nem sokáig maradt szivárványos, hamarosan az Aryan Greens (Árja Zöldek – szerk.), neve alapján fasiszta szurkolói csoport átfestette zöld-fehérre. Ezután kezdődött az adok-kapok, a pad egyik nap szivárványos, másik nap zöld-fehér színű lett, majd ismeretlen békéltetők (barna) és a Mi Hazánk (piros-fehér-zöld) is beszállt a festegetésbe. Végül a padot az önkormányzat elszállítatta, mert a sok átfestéstől nagyon rossz állapotba került.
Adja magát, hogy a történetet a homofób magyar társadalom tanmeséjeként értelmezzük, ahol egy szivárványos pad sem tud megmaradni az egyébként ellenzéki többségű fővárosban, a Pride hónapjában. Ha a történetet így olvassuk, akkor a civilek és az ellenzéki önkormányzat jól jártak el. Hősies csatába indultak, és vesztettek ugyan, de az erkölcsi győzelem az övék! De mire megyünk az erkölcsi győzelmekkel a Fidesz 13. évében?
Az ellenzék (civilek és politikusok egyaránt) sokszor próbál erkölcsi győzelmet aratni, a legtöbb esetben nemhogy a politikai stratégia, de taktika legkisebb jelét sem mutatva. Kérdezzük meg Ferencváros lakóit (a Telex ezt konkrétan megtette), hogy LMBTQ vagy Ferencváros színeiben pompázó padot akarnak-e, és a kérdés feltevésének pillanatában vesztettünk – a csatáinkat igenis meg kell választani. A történet legtanulságosabb epizódja talán az volt, amikor Baranyi Krisztina, Ferencváros ellenzéki polgármestere a padfestés kritikájára reagálva Facebook-posztban kérdezett rá, hogy
„Mi a különbség a Pride felvonulás és egy szivárványszínű pad között?”
Azaz arra, hogy mi a különbség egy nemzetközi mozgalmon réges-régi ellenálló gyakorlata, több tízezer fős erődemonstrációja és egy pad át- meg visszafestése között. Morális szempontból tényleg nincs nagy különbség, hisz morálisan a Pride és a szivárványos pad is „jó”. A különbség ugyanis nem morális, hanem politikai természetű. A Pride mögött van politikai gondolat, a Pride a többségi társadalmat kívánja meggyőzni a kisebbségek tömeges köztéri láthatóvá tétele és ünneplése által. Ez a stratégia kétségbe vonható, kritizálható stb., de a Pride legalább állít valamit arról, hogy hogyan kéne a társadalom egészét átformálni, továbbá a résztvevői számára politikai élményt nyújt: a Pride népünnep. Ezzel szemben a szivárványos pad rendészeti úton próbál emancipálni: a sokadik átfestés után az önkormányzat éjjeli őr segítségével tervezte elérni, hogy a máshogy gondolkodók meggondolják magukat, vagy legalább abbahagyják a festegetést. Csakhogy a Mi Hazánk megelőzte őket, még az őr megjelenése előtt átfestették a padot.
Természetesen az önkormányzat céljai nemesek, de a kisebbségek melletti kiállásnak sokkal hatásosabb módjai is vannak. Az önkormányzat számos programot, intézményt, helyi közösségi események sorát hozhatná létre, segíthetné a kisebbségek (nem csak a szexuális kisebbségek) önszerveződését, valóban helyet teremthetne számukra a városban. Ahelyett, hogy színkombinációkkal képviseltetünk embercsoportokat, létre lehet hozni olyan tereket, ahol az emberek szívesen képviselik önmagukat.
Mert a valódi önreprezentációval összevetve a padfestés jobb esetben üres gesztus marad, rosszabb esetben pedig még felületet is ad a reakciónak a reakcióra.
A jobbik eset se jó: megint azt példázza, hogy az ellenzék politika fantáziája a morális felháborodástól a szimbolikus cselekedetekig terjed, a kordonbontásig és a padkihelyezésig. A társadalom meggyőzése, alakítása, vezetése helyett a morális fölény kinyilvánítása vált sok esetben „politikai” cselekvésé.
A fasizmus, a piac és a kollaboránsok
Ha épp nem a szivárványos pad kötötte le a kormánykritikus közeget, akkor a könyvpiaci fejleményekkel foglalkoztak sokan. A legnagyobb port az a hír kavarta, hogy a Mathias Corvinus Collegium (MCC) egy leányvállalatán keresztül a Libri Csoport 98,41 százalékos tulajdonossává vált. Korábban hozzávetőleg egyharmados részesedésük volt. Az üzletre már a Gazdasági Versenyhivatal is áldását adta. Tehát az abszolút piacvezető, szinte monopolhelyzetben lévő könyvterjesztő vállalat mostantól majdnem kizárólag egy NER-es intézmény kezében van.
Hiába várnánk azonban, hogy ez végre felrázza a magára értelmiségként tekintő közeget, a szokásos köröket futjuk most is. A legtöbben kivárják, hogy vajon a tulajdonosváltás mit fog eredményezni, a karcosabb vélemények, mint például a több helyen hivatkozott Krusovszky Dénesé, pedig kimerültek egy jóízű kommunistázásban:
„A könyvpiac jókora (legnagyobb) szelete tehát innentől nem a piac, hanem az állam felügyelete alá kerül. Szép új világ, azaz randa régi.”
A képlet egyszerű: eddig, vagy legalábbis 2010-ig a kultúra „szabad” volt, amely szabadságot a feltételezés szerint a piac biztosította, az állami beavatkozás pedig az államszocializmus korszakát idézi. Nem új ez az érvelés, minden egyes, kultúrát érintő, NER-hez köthető lépéskor hallhattuk. Azonban, ha megnézzük a kormányzati narratívát, meglepő dologra bukkanunk: azt látjuk, hogy ők szintén piaci alapon képzelik el a kultúra működtetését, sőt, szerintük a piaci működés épphogy a kormányzati kultúrharcot képes elősegíteni. A kormányzati oldal az államot nem mint önálló, piacon kívüli társadalmi intézmény, hanem piaci szereplőként érti, ennek megfelelően vették meg állami pénzből a piacvezető környterjesztési vállalatot.
A klasszikus, kapitalista társadalmakra jellemző dichotómia, az állam és a piac kettőse helyett két eltérő, az állam feladatát másképp félreértő koncepció áll tehát vitában egymással. Visszatérő szerzőnk, Borbély András értékelése szerint valójában egy hitvitának vagyunk a tanúi, a kérdés az, hogy kinek tisztább, igazibb a piacba vetett hite. Facebook-posztjában rámutatott: a piac és annak szabadsága azt jelenti, ami történik, a piac szabadsága eleve kiszolgáltatottságot jelent a tőkének – szemben az ellenzéki megszólalók elképzeléseivel. A szabadpiaci viszonyok épphogy megengedik az ilyesféle beavatkozást az olyan tőkeerős szereplők részéről, mint Magyarországon a NER.
Áttérve a kommunistázásnál összetetebb ellenzéki reakciókra, a legújabb kultúrpolitikai fejlemények legfontosabb, leggyakrabban előkerülő értelmezése Szabó Tibor Benjámin nevéhez kötődik. A „könyves szakember”, a Librivel rivális, de jóval kisebb piaci részesedésű Líra kereskedelmi vezetője nemrég vitacikket írt a kormányzat kultúrpolitikájáról, összegezve a Demeter Szilárd Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatóságával fémjelezhető korszakot. Írásában a kormányzat kulturális térfoglalását Tamás Gáspár Miklós posztfasizmus-fogalmának segítségével értelmezte: rámutatott, hogy Demeterék koncepciója szerint a kultúra szerepe a posztfasiszta rendszer fenntartása és támogatása. Ezt a szerző a kultúra rendszerfüggetlen szabadságának, autonómiájának elképzelésével állította szembe. Szabó elítélt minden szerzőt, aki valamilyen formában együttműködik a jelenlegi rendszerrel, hisz a kultúra szabadságát adják fel.
„Sokféle úton elindítható a hegemóniával szembeni ellenállás, de az biztos, hogy minden út a diskurzusra épít. És minden út összefonódó, kisebb utakból áll össze: szirmokból virágok, virágokból csokrok, csokrokból koszorúk. És egészen bizonyos az, hogy a posztfasiszta uralommal kapcsolatos viszony morálisan nagyon szigorúan meghatározott: minden együttműködés érvénytelen társadalmilag és történelmileg.”
Hiába van szó Szabó egyébként sok fontos állítást tartalmazó szövegében a történelemről, javaslata kifejezetten történetietlen: az egyén morális kiállása mellett érvel, ahelyett, hogy a történelmi meghatározottságokról beszélne. Nem a történelem adta helyzet cselekvési lehetőségeit tárja fel, nem az intézményi struktúrákat vizsgálja, hanem számon kéri a „kollaboránsokat”. Ugyanígy az általa felmutatott kultúrakép egy olyan történetietlen absztrakció, amely soha, semmilyen körülmények között nem létezett.
A kultúra annyiban lehet „szabadságzárvány”, amennyiben szemben áll a fennálló uralommal, alternatívát kínál, de mindentől független, önmagában létező kultúrát nem ismerünk.
Ha más nem, akkor a kultúra a kapitalizmusban a tőke uralma alá van vetve, de hogy az árucsere folyamatai a kultúra szabadságát és autonómiáját garantálnák, arról többek között a Szabó által hivatkozott Tamás Gáspár Miklósnak is van néhány kritikus gondolata (például itt). Azonban nem derül ki számomra Szabó szövegéből, hogy vajon a szerző a kultúra szabadsága alatt a szabadpiaci viszonyok garantálta „szabadságra” gondolt-e, hisz a mindentől független, autonóm kultúráról azok szoktak beszélni, akik azt hiszik, hogy a piac hoz létre ilyesmit.
Akárhogy is, stratégiai szempontból nem világos, hogy egymás egyénenkénti számonkérése hogyan segítene rajtunk, vagy hogyan segítene minket közelebb a Szabó által vágyott kulturális állapotokhoz. Hisz eleve kitüntetett pozícióban van az, aki megengedheti magának, hogy ne működjön együtt, ne fogadjon el semmilyen juttatást vagy segítséget (jelen sorok szerzője állami ösztöndíjas hallgató). Ugyan igaza van Szabónak abban, hogy a mostani hatalmi berendezkedés nem külsőleg adott, objektív valóság, azaz, hogy, ha akarjuk, megváltoztathatjuk, de a megváltoztatás hathatós módja talán nem az, hogy, aki teheti, az kivonul belőle. Mert a kivonulás megintcsak a morális fölény és az ahhoz szükséges materiális javak üres fitogtatása.
A fóliacenzúra és a fogyasztás szentsége
A könyvpiacon nem az MCC-libri ügy volt az egyetlen fejlemény. A fogyasztóvédelmi hatóság még májusban elkezdett bírságolni a homofób törvényre hivatkozva. A Libri és a Líra is súlyos büntetéseket kapott (a Líra nagyságrendekkel súlyosabbat), amiért az ifjúsági részlegen, nem zárt csomagolásban árusítottak „LMBTQ-tartalmú” könyveket. Válaszul a Libri elkezdte felülvizsgálni a kínálatát, áthelyezett és júliusban átlátszó fóliával vont be könyveket, így megakadályozva, hogy a vásárlók belelapozhassanak.
Minden valószínűség szerint a törvény betartását nem véletlenül most kezdte el számon kérni a hatóság, ügyesen a Pride-hónapra időzítve, a homofób intézkedéseket mindig ilyenkorra időzítik. Egyelőre csak az idetartozó ifjúsági könyveket fóliázták le, és valószínűleg odáig sosem fogunk eljutni, hogy minden második irodalmi klasszikusra fólia kerül, habár a törvényt igazából ezt is előírja, ilyen mértékű betartatása már nem lenne előnyös a kormánynak. Ebben semmi új nincs, a Fidesz képmutató és cinikus, a törvényhozást diszkurzív fegyverként használó, a jogbizonytalanság zavarosában halászó kormányzási gyakorlatára számtalan példa van.
Habár az eset kapcsán a kormánykritikus narratíva még alakulóban van, alapvonalait tekintve, úgy tűnik, nem fog eltérni a szokásostól: a korai hozzászólók ismét a szabadpiac és az elnyomó állam ellentétét domborítják ki. A HVG-n már megjelent a fóliacenzúra kifejezés, a Könyvesblogon a fólia ellen azzal érvel egy szerző, hogy az a vásárlást akadályozza, Parászka Boróka szerint „kultúrtörténeti fordulóponthoz” értünk:
„Nem tudom, érthető-e, hogy a fóliázásnak mi a valódi jelentősége? A hatalom behatolása ez a legszemélyesebb, legintimebb térbe.”
Pedig a könyvek befóliázása nem most kezdődö, évek óta bevett gyakorlat a könyvpiacon. Ahogy erre Hadházy Ákos is kénytelen volt rácsodálkozni, a könyvesboltok eddig is befóliázták a nagy értékű, vagy a mellékletekkel ellátott kiadványokat. A reakciókban továbbá figyelemreméltó, ahogy erre Böröcz József szociológus is rámutatott, hogy elsősorban a fogyasztás megakasztását sérelmezik. A megszólalások alapján a kormányzat döntése nem (csak) azért taszító, mert politikai előnyszerzés céljából ellenségképet kreál egy kisebbségi csoportból, hanem azért, mert eközben az árukhoz füződő intim viszonyunkat sérti, közénk és az áruk közé áll.
Csakhogy a könyv hagyományosan nem csak áru, hanem nyilvánossági forma is egyben. A könyv a nyilvánosság részét képezi, hisz kiadásával a szerző a nyilvánosság elé tárta annak tartalmát. Fontos sajátossága tehát a műveknek, hogy a nyilvánosság részeként találkozunk velük, olvasás közben tisztában vagyunk vele, hogy amit olvasunk, azt mások is olvashatták, a viszonyunk hozzá részben közös viszony. Bizonyos csoportok, gondolatok könyvekbéli megjelenésének (egyelőre indirekt) korlátozása nem a fogyasztás szentségének megsértése okán jelent problémát, hanem a nyilvánosság korlátozása miatt.
Hogy mégis miért áru-problémaként és nem nyilvánosság-problémaként látjuk a kérdést, az azzal magyarázható, hogy a könyvekre tényleg egyre inkább személyes jellegű, intim áruként, és nem nyilvánossági formaként tekintünk. Az irodalomolvasás közös társadalmi tevékenységből apránként privát hobbivá vált. Még a szűk szépirodalmi mezőn belül is egyre erősödik az a felfogás, amely az irodalmat nem tekintik a nyilvánosság részének. Ennek látható jele, hogy egyre több szerző kéri ki, ha negatív kritikát kap a művére, hisz milyen alapon mondanak véleményt az ő személyes alkotásáról – és valóban, ha az irodalmi alkotás nem nyilvános, beszéd, akkor nyilvános megítélése is okafogyott.
Pedig ha a történtek politikai kritikáját kívánjuk adni, ahhoz az irodalom közösség alapú fogalmára van szükségünk.
Minden más esetben felháborodásunk fókusza saját fogyasztási szabadságunk megsértése lesz, politikai ellenvetéseinket a fogyasztói panaszkönyv oldalaira száműzzük. Azaz az elnyomott kisebbség helyett csupán a piac és a vásárlás szabadsága mellett állunk ki.
Mindhárom eset arra mutat rá, hogy alapjaiban kell újragondolnunk, hogy a kormányzat fasizálódó kultúrpolitikájával szemben mi a kulturális ajánlat, amely politikai értelemben életképes, valódi alternatívát nyújt, tényleg az emberek érdekeit tartja szem előtt. Egy ilyen alternatíva létrehozásához azt hiszem, fel kell adni a morális felsőbbrendűséget és a piacpárti konszenzust, hisz épp ezek vezettek el 2010-hez, és ahhoz, ami utána jött.
Köszönöm a cikket inspiráló beszélgetést és a későbbi meglátásokat Fehér Renátónak!
