December 15-én a technikailag immár kormánypárti többségű I. kerületi önkormányzati közgyűlés határozatot terjesztett be, majd el is fogadtatta, hogy a Politikatörténeti Intézet alapítványának ne hosszabbítsák meg a Borsos Miklós emlékházban korábban létrejött bérleti jogviszonyát. A fideszesek és a hozzájuk csatlakozó volt jobbikos Varga Dániel javarészt politikai ideológiai érveléssel próbálták alátámasztani a döntést, lekommunistázva a PTI-t, Borsost pedig a kommunizmus áldozataként állították be. De mit keresett a PTI a Borsos-lakásban? Tényleg áldozat volt-e a kiváló szobrász, Borsos Miklós? Valóban nem járt semmi haszonnal a PTI alapítványának budavári jelenléte? Milyen ellenzéki képviselők, és milyen érveléssel álltak a Fidesz mellé?

A Politikatörténeti Intézet kipiszkálása – másodszor

A Mércén élénken követtük annak idején a PTI kálváriáját, amelyre nem sokkal Orbán Viktor hatalomátvétele után kényszerült, amikor a kormányzatnak elkezdett nagyon fájni a jelenlétük a Kossuth térhez közeli egykori Néprajzi Múzeumban.

Nyolc éven át tartó szívós védekezés után kényszerültek csak távozásra, miután a bírósági-alkotmánybírósági-nemzetközi bírósági gyürkőzés  a kormány kultúrharcosainak javára billent. 

A Politikatörténeti Intézet ekkor kénytelen volt tetemes anyaggyűjteményével elköltözni egy méretéhez képest nagyon szűkös épületrészbe a Villányi útra – az új térhez egy MSZP-közeli alapítvány jóvoltából jutottak hozzá. A rendelkezésre álló tér nem volt elegendő rendes kutatómunka végzésére, így rögtön el is kezdtek másik helyet keresni, hogy legalább az alapítványi ügyintézést el lehessen különíteni a helyigényes kutatástól.

Így pályázta meg a PTI, illetve annak alapítványa azt a budavári ingatlant, amely Borsos Miklós, 1990-ben elhunyt, többszörösen kitüntetett szobrász, grafikusművész egykori lakása. V. Naszályi Márta I. kerületi polgármester jóváhagyásával 2021-től kezdődően kedvezményes áron vehette bérbe a helyiséget az alapítvány, azzal a kikötéssel, hogy a benne található emlékgyűjteményt gondozzák és elérhetővé teszik a nagyközönség számára.

Ennek a PTI a jelek szerint eleget is tett, közreműködött egy új kiállítás létrehozásában, és kulturális beszélgetés-sorozatot szervezett, olyan neves (és baloldalisággal igen kevéssé „vádolható”) történészeket is meghívva, mint Romsics Ignác, Jeszenszky Géza, vagy Ablonczy Balázs. Sőt, magának az emlékhelynek az újraalkotását is véghezvitték az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet mesterszakos hallgatóinak segítségével.

Naszályi polgármester ugyan a koronavírus-járvány alatti különleges jogkörével élve ítélte oda a bérleti jogot a PTI alapítványának, de a bérbeadásról – mint arra a december 15-i képviselőtestületi ülésen is emlékeztetett – minden kerületi képviselővel konzultált előzetesen, ráadásul mindössze egyéves időtartamra adott csak bérleti jogot. A helyi Fidesznek (és a most velük szavazó volt jobbikos, DK-s és momentumos képviselőknek) egészen tavaly őszig, tehát a képviselőtestület összetételének kormánypártivá válásáig eszébe sem jutott nyíltan megtámadni a döntést. Erre csak a már említett december közepi közgyűlésen került sor, ahol a Fidesz-frakció szóban indítványozta, hogy az alapítvány bérleti jogát ne hosszabbítsák vagy újítsák meg. Vezérérvként arra hivatkoztak, hogy

„Borsos Miklós világhírű szobrászművész személyiségével, mélységesen humanista erkölcsiségével nem tartjuk összeegyeztethetőnek, hogy a lakásmúzeumot a kommunista ideológiát kiszolgáló MSZMP Párttörténeti Intézet jogutód-intézménye, a Politikatörténeti Intézet foglalta el.”

Ennek az érvelésnek az előzménye, hogy az Intézet alapítványának beköltözése után szinte közvetlenül az azóta súlyos korrupciós vádakkal szembenéző Völner Pál egykori államtitkár a Magyar Hírlap által idézett bejegyzésében hosszasan kifejtette politikai ideológiai alapú aggodalmait az emléklakás PTI-nek való kiadásával kapcsolatban. A vádak szerint befolyással üzérkedő fideszes politikus, említést sem téve a PTI szakmai munkásságáról, ilyen láthatóan félelemvezérelt mondatokat ír:

„A Politikatörténeti Intézet a budai Várba, Borsos Miklós szobrászművész egykori lakásába költözik, amivel tönkre fogja tenni azt”,

vagy

„Ezért cserébe gótikus ülőfülkék mellett elhaladva mehetnek fel a lakásba, amelyben például a művész firenzei reneszánsz székeiben ücsörögve elemezgethetik, dicsőíthetik majd a marxista tanokat”

Mint a fentiekben láthattuk, elfoglalásról, pláne „tönkretevésről” szó sincs, a PTI alapítványa használatért cserébe jelentősen fejlesztette, és elérhetővé tette a gyűjteményes helyet. A „kommunista ideológiát kiszolgáló” jogelőd, az MSZMP Párttörténeti Intézet felemlegetése is csak annyiban állja meg a helyét, amennyiben a jelenlegi magyar államra folyamatosan annak jogelődjeként, a Horthy-uralta magyar államként hivatkoznánk, működését kizárólag az alapján értékelnénk.

Borsos Miklós elnyomásáról

Borsos Miklóst alighanem a legkevésbé sem kell félteni a „kommunizmustól”. Művészetét 1954 és 1989 között gyakorlatilag mindennel elismerték, 1954-ben megkapta a Munkácsy Mihály-díjat, amit már 1957-ben követett a Kossuth-díj, majd Érdemes Művész lett 1967-ben, ez után, 1972-ben Kiváló Művész. Éppen a most kiebrudalt Politikatörténeti Intézet munkatársai kutatták ki, hogy a Kádár-korban közel 50 cikk jelent meg róla, illetve alkotásairól. Munkáit folyamatosan kiállították, köztéri szobrokat emelhetett (közülük a legtöbben valószínűleg az 1975-ben átadott Clark Ádám téri „0 kilométerkőt” ismerhetik).

A képhez hozzátartozik, hogy 1960-ban valóban eltávolították ideológiai okokból az Iparművészeti Főiskoláról,

de összességében igen kevéssé érezhetjük a kommunizmus áldozatának Borsost.

Az ominózus vita során Varga Dániel exjobbikos, jelenleg a Fidesszel szavazó független képviselő eljutott egészen „a kommunizmus százmillió áldozatáig” is. A másik hasonlóan szavazó képviselő a momentumos Molnárka Gábor volt, aki a vita során csak egyetlen egyszer szólalt fel, akkor is kizárólag a vita mielőbbi lezárását sürgette. Véleményéről a későbbiekben maga nem is óhajtott számot adni. Amikor megkerestük, érdeklődlésünket szikár válaszlevélben utalta tovább pártja országos sajtóosztályához. Tiszteség ne essék szólván, a (helyben egyébként szintén Fidesszel szavazó) helyi DK-s Csobánczy Gábor még csak válaszra sem méltatta megkeresésünket.

Újra úton a PTI – de miért az üldözés?

 „Éppen most vitték el a cuccainkat, mielőtt hívtál”

– vette fel a telefont Prosinger Lívia, a Politikatörténeti Intézet egyik vezető munkatársa. Prosinger elmondta, hogy tulajdonképpen számítottak hasonló lépésre a képviselő-testület őszi átfordulása óta, így nem érte őket hidegzuhanyként a döntés. Némi keserűséggel számolt be ugyanakkor arról, hogy a hivatalos értesítést épp a két ünnep között küldték ki Villányi úti címükre.

Ami igazán zavaró a PTI munkatársának elmondása szerint, hogy úgy kell elköltözniük a Borsos-hagyatéknak is helyt adó ingatlanból, hogy az egy hónapja megnyitott kiállítás jövőjével kapcsolatban eddig semmiféle vízió nem látszik: a hosszabbítást ellehetetlenítő helyi politikusok új művészeti koncepcióval, vagy másik arra érdemes, az emléklakást ápoló szervezettel nem álltak elő.

Döntésükkel így gyakorlatilag meghatározatlan időre elérhetetlenné tették az új Borsos-kiállítást is. Prosinger szinte bocsánatkérően említi, hogy tudja, nem feltétlenül vág a PTI profiljába egy ilyen kiállítás megszervezése és fenntartása, mégis az általa elküldött kiállítási anyagok és programtervek elég meggyőzően mutatják, hogy vállalásukat komolyan vették, és szakszerűen, közönséget és szakmai műhelyeket bevonva valósították meg.

„Ha valami, akkor ez a méltatlan Borsos Miklós emlékéhez”

– kommentálja a fideszes tömb víziótlanságát Prosinger Lívia.

De, ha igazán súlyos szakmai érv nem szól a PTI alapítványának jelenléte ellen, és az ideológiától mentes ellenérvek is csak maximum technikai jellegűek, vagy konkrétan tévesek, mint a Momentum központjának értesülései arról, hogy nem adott be a PTI hosszabbítási kérelmet, mégis miért próbálják mindenhonnan kifüstölni a történészműhelyt?

A kormány fokozatosan felszámolt, perifériára szorított olyan intézményeket, mint például a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. Helyette alapított új intézeteket – ilyenek a Rubicon Intézet, vagy a Magyarságkutató Intézet – amelyek páratlanul bőkezű finanszírozásban részesülnek. Közben az 1956-os Intézetet beolvasztották, a Politikatörténeti Intézetet kompenzáció nélküli távozásra kényszerítették, az pedig fel sem merült, hogy tudományos jelentőségéhez mérten kapjon támogatást.

„Úgy gondolom tehát, ezek alapján nem kell nagyon magyarázni, hogy ez egy emlékezetpolitikai intézkedés is. A döntés egyik dimenziója, hogy ezek az intézmények hogyan viszonyulnak ahhoz a vízióhoz, amit a kormány képvisel a történelemről”

– monda el a Mércének 2020-ban Egry Gábor, a PTI főigazgatója.

A Politikatörténeti Intézet az állami intézményrendszeren kívül működő, kiemelten közhasznú kutatóhely, amely történeti és társadalomelméleti kutatásokat végez, hagyományosan baloldali szemléletű, és független a Fidesztől.

Ezen tények mindegyike külön-külön is botránykő lehet a kormánypárt szemében, összességükben meg pláne, így nem csoda, ha a gőzhenger a szokásos lendülettel próbálja kilapítani őket.

A kormányzati emlékezetpolitika pátyolgatásához a jelek szerint nem elegendő a különféle, Fidesszel erős komaságban működő történészműhelyek állami százmilliókkal való kitömése, a más nézőpontokat képviselő hasonló szervezeteket is megpróbálják földbe döngölni a párt kultúrjanicsárjai. Nem a közel 2600 iratfolyóméternyi – vagyis 2,6 kilométernyi – levéltári és könyvtári iratot őrző PTI az egyetlen tudományos intézmény ugyanis, mint emlékezhetünk, ami ellen támadást indított a kormány az elmúlt években, hasonlóan járt az Országos Széchenyi Könyvtár is, de a már említett Magyar Tudományos Akadémia sem úszta meg a nagyívű átszervezési hullámot.

Ennek célja a folyamat kritikusai szerint, hogy a tudományos szféra minden szegletében a kormány és csatlósintézményei képviseljék az egyetlen uniform álláspontot, kritikus hangoknak és eltérő értelmezéseknek pedig ne maradjon tér – intő példával szolgál az ’56-os Intézet voltaképpeni bedarálása is.

Valószínűtlen, hogy ezzel a húzással térdre kényszerítette volna a PTI-t a tekintélyelvű, saját szája íze szerint színezett, alternatív történelmi narratívát építő NER. Az viszont biztos, hogy megint eggyel nehezebb helyzetbe került Magyarországon a társadalmunkat kutató, színvonalas történészszakma.