Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Példaképből „börtönőr” – Nagy Imre változó megítélése

A jelenlegi közéletben voltaképpen teljesen természetes, hogy Nagy Imre szobrát nem hagyják abban a csaknem teljesen 1944-esre restaurált városrészben,  sőt szinte megkapó ez a késedelem! És persze végződhetett volna rosszabbul is; például ha az emlékművet nem az egykori ÁVH-központ mellé helyezik, hanem egyszerűen beolvasztják…

Nagy Imre megítélése a rendszerváltáskor

Nagy Imre ugyanis a rendszerváltás óta rendre szálka volt az illiberális politikusok szemében. Részben ebben hasonlítanak a rendszerváltás előtti illiberális politikusokra. Természetesen nemcsak a politikai ellenfeleire, Rákosira, Gerőre és Kádárra gondolunk, hanem azokra is, akik a KGB segítségével igyekeztek karaktergyilkosságot elkövetni.

A forradalom miniszterelnökének jobboldali megítélése még távolról sem volt kedvezőtlen a rendszerváltás idején. A konzervatív emigránsok – például Sujánszky Jenő, de ekkor még Pongrátz Gergely is – kifejezetten tisztelettel írtak, beszéltek róla.

A „nagy temetés” időszakában, a választásokig még nem mutatkozott jelentős eltérés a vele kapcsolatos véleményekben. De 1990-ben, amikor a parlamentben 1956 emlékét törvénybe iktatták, a szavazás előtti percekben kiderült, hogy az MDF-FKgP-KDNP kormánykoalíció SZDSZ-szel egyeztetett szövegéből utóbb kimaradt Nagy Imre, mint a forradalmi kormány vezetője. Ezt Csurka István, az MDF népnemzeti szárnyának vezetője harcolta ki. Hogy ne legyen botrány, az SZDSZ inkább „nem vette észre”.

Antall József korábban össznemzeti hagyományról beszélt, majd egyre inkább azt hangsúlyozta, hogy Nagy Imrében leginkább a mártíromságát tiszteli, kormányfői tevékenységét már kevésbé, ezért inkább a Nagy–Tildy-kormány megjelölést használta, ebben azonban senki nem követte.

„Míg az MDF-nek 1956 kellett, de Nagy Imre nélkül, addig az MSZP-nek Nagy Imre kellett, de a forradalom nélkül”

– állapította meg Litván György.

„Már az első jobboldali kormány megkezdte a rendszerváltás végrehajtásával »elhasználtnak« tekintett Nagy Imre háttérbe szorítását. Nem kellett nekik a kommunista Nagy Imre közösen vállalható nemzeti politikusként”

– írta Ripp Zoltán.

Összeköthető ez a mindszentysta hagyománnyal is, amely a Nagy-kormányt a bukott rendszer örökösének nevezte. A Fidesz vezette jobboldal szóhasználatában a „polgári forradalomnak” is ugyanez az üzenete.

Az akkori szélsőjobboldali radikálisok (például Szalay Róbert, Gajassy G. István, Lovas István) – differenciálatlan antikommunizmusukkal – éppoly fontosnak tartották Nagy Imre emlékét végletesen denunciálni – a cári család kivégzésben történő részvétel, a „Vologya”-ügy –, mint ahogy tették ezt 1989-ben azok a kommunista erők, akiknek nagyon nem állt érdekükben a rendszerváltás.

Nagy Imre és a Fidesz

A mai kormányfő – és ennélfogva a mai vezető politikusok –  Nagy Imre-értékelése sokat változott, de a legutóbbi időkig tetten érhető a rá egyébként a legkevésbé sem jellemző bizonytalanság. 1988. június 16-án e sorok írója ott volt azon a tüntetésen, amikor a tömeg Nagy Imre nevét skandálta, és  látta, ahogy Orbán Viktort a Batthyány-örökmécsesnél lefogták a rendőrök. Éppen egy év múlva pedig a „nagy temetésen” elmondott beszédével kezdődött a szédületes karrierje.

A kilencvenes évek közepén bekövetkező antiliberális fordulat idején Nagy Imre már csak „jó börtönőrnek” minősült a „rossz börtönőr” Rákosival szemben (lásd a Fidesz korabeli A polgári Magyarországért című programfüzetét).

Ám az ezredfordulón Pokorni Zoltán miniszter így fogalmazott:

„a mártírhalált halt miniszterelnök október 24. és november 4. között sokat lépett előre (…) tudomásul vette és szentesítette a forradalmat, még ha kommunistaként tette is”.

A következő évfordulón Orbán Viktor:

„Mi, józan magyarok jól tudjuk:  […] Ez itt Nagy Imre, ez pedig az őt eláruló pártfőtitkár. Egyik a jövőért, a másik a múltért harcolt. Egyik a szabad, független, európai Magyarországért küzdött, a másik a Szovjetunióért.”

2010-ben ezt mondta a miniszterelnök:

Nagy Imre később, a vele szemben lefolytatott gyalázatos perben okosságával és rettenthetetlenségével legnagyobb nemzeti hőseink sorába emelkedett, megvédte a forradalom tisztaságát és mártírtársai becsületét. Hála érte!”

Tehát ebben az időszakban az ünnepi beszédek – noha alapvetően a széthúzás elmélyítését célozták, mi több, a gyűlöletkeltést sugallták, Nagy Imre emlékét ismét becsben tartották. Mindennek a 60. emlékévben már nemigen maradt nyoma: a mártír miniszterelnököt szinte teljes mértékben látványosan ignorálták. Noha Orbán a következő évi ünnepi beszédében Nagy Imrét már a legnagyobb hősök közé emelte (nem kisebb jelentőségű 1956-os szereplővel, mint Dózsa Lászlóval), sőt az országgyűlésen megvédte a jobbikos támadástól.

Áder János államfőként még az idei júniusi évfordulón is lerótta a tiszteletét a mártír miniszterelnök sírjánál. Ám egy hónapon belül a Mandineren megjelent egy cikk Trombitás Kristóf tollából, amely talán sohasem látott durva támadást indított Nagy Imre és emléke ellen (Elég volt a Nagy Imre-kultuszból!). A cikk keletkezéséről nincsenek ismereteim, de nem lennék meglepve, ha ez az opus a pártközpont újabb nézetváltásának terméke lenne.

Annál is inkább, mivel az összes kormánypárti sajtótermék is ugyanezt az utat járta be: az ezt megelőző Nagy Imrével kapcsolatos tudósítások mindegyike Áder János 301-es parcellánál tett látogatásáról szólt, ezt követően viszont össztűz zúdult a forradalom miniszterelnökére (természetesen a baloldali és liberális híveire is).

Nagy Imre 2018-ban

Térjünk vissza a Trombitás-cikkhez. Már a felütése (amely szerint Nagy Imre nem más, mint egy „velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alak”) is nyilvánvalóvá teszi a szándékot, a szerző valósággal lubickol a mostanság oly divatos műfajban, a karaktergyilkosságban.

Én mindig is azon a véleményen voltam, hogy nincsenek, ne legyenek „szent tehenek”, vagyis még a legkiemelkedőbb személyiségek hibáit, vétkeit és gyarlóságait sem szabad elhallgatni. Ám tetteiket mérlegre téve is tiszteletre méltóak maradnak. Tehát az elhallgatások, a torzítások, a hazugságok helyett az árnyalt elemzés, a múltunkkal történő objektív szembenézés javallott.

Így Nagy Imrével kapcsolatban sem tartom szerencsésnek azokat az elfogultságokat, amelyek időnként lábra kapnak, (például azt, amikor tagadni próbálják kommunista meggyőződését.)

Trombitás írásának viszont nem is a torzítás a fő jellemzője, hanem a már-már abszurd, és épp ezért tragikomikus gyűlölködés. Mint más Nagy Imrét gyalázó írások általában, ez is elsőként a jekatyerinburgi cárgyilkosságba akarja belekeverni őt, legalábbis ennek a lehetőségnek a gyanúját fenntartani. Jóllehet bizonyított tény, hogy a gyilkosság időpontjában a tett színhelyétől 2800 kilométerre lévő irkutszki körzetben tartózkodott.

A legtöbb vita a „Vologya”-dossziéval kapcsolatos: Nagy Imre kétségkívül az NKVD ügynöke volt, írt jelentéseket – a sztálini diktatúrában ez mindenkire kötelező volt –, ám a ránk maradt iratanyag a legalaposabb szakértők (Rainer M. János, Mink András) szerint annyira hiányos, hogy ezek ismeretében Nagy besúgói tevékenységéről nem formálhatunk megalapozott ítéletet.

Nagy Imre szélsőséges bírálói közül egyesek abban reménykednek, hogy az orosz levéltárak még sok terhelő dokumentumot rejthetnek. Ez azonban két szempontból sem valószínű. Ha lennének  ilyenek, akkor azokat 1957–58-ban Hruscsovék elővillantják; milyen jól is jött volna akkor egy ilyen leleplezés! Másodszor pedig 1990-ben kerültek volna nyilvánosság elé a meglévőknél még terhelőbb források, hiszen a KGB akkori elnökének, a maradi Krjucskovnak az egész iratátadással az volt a célja, hogy nehézséget okozzon a demokráciáért és a függetlenségért küzdő ellenzéknek, és ugyanez volt az érdeke az MSZMP retrográd vezetőinek is.

Nagy Imrét a vele ellenszenvezők előszeretettel nevezik „Berija emberének”, hiszen Berija szimbolizálja leginkább azt az embertelen rendszert. Ennek az az alapja, hogy Rákosi 1953-as bukása után Berija javasolta Nagy Imrét kormányfőnek. Ez azonban mit sem számít, hiszen a kinevezéskor ott volt a teljes pártelnökség, amelynek minden tagja ezt akarta. Mivel Beriját még az 1953-ban likvidálták, nyilvánvaló, hogy a retorzió Nagyot sem kíméli meg, ha valóban Berija embere lett volna.

A magyar politikai életben 1953-ig Nagy Imre valóban nemigen tűnt ki. A svábok kitelepítéséről szóló rendeletnek azonban – sajnos – óriási volt a társadalmi támogatottsága. A begyűjtési miniszterség valóban igen kevéssé heroizálható, azonban mégsem válhatott széles körben elutasított személyiséggé, ahogy ez 1953-tól bebizonyosodott. Mások a sztálinista lózungjait szeretik felemlegetni, megfeledkezve arról, hogy ugyanez felróható a korszak legnagyobb népi idoljainak is.

A „júniusi szakasszal” gyökeres fordulatot kezdeményezett a rendkívül alacsony életszínvonalat előidéző gazdaságpolitikában és szakított a sztálinista terrorral. Ilyen program más kommunista országban nem készült, nem véletlenül váltott ki akkora hatást… És innentől már nem volt hajlandó meghátrálni, még akkor sem, amikor politikai ellenfelei fölébe kerekedtek, és minden pozíciójától megfosztották. A forradalom idején a kezdeti tétovaság után még ennél is tovább lépett. 1956 novemberétől már semmiképpen sem lehet szembefordítani a forradalom vívmányaiért küzdő tömegekkel. Az ÁVH feloszlatása, a demokratikus keretek megteremtése, a Varsói Szerződés felmondása, a semlegesség bejelentése után – kommunista múltja ellenére – a társadalom túlnyomó többsége mögé állt.

Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, mint hogy a november 4-én 5.20-kor elhangzott, sokszor idézett – egyébként nem kellően átgondolt – beszéde folytán („…ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van…”) szerte a fővárosban nagyon sokan ragadtak önként fegyvert, kockáztatva életüket.

A forradalom fegyveres leverése után különböző szervezetek, csoportok folytatták a küzdelmet – egyik fő céljukért, a Nagy Imre-kormány visszaállításáért. A nagy tömegbázissal rendelkező munkástanácsok országszerte hallatták a hangjukat.

A kisebb antikádárista ellenálló csoportok, valamint a külföldön megalakult forradalmi szervezetek is sürgették Nagy Imre kormányba kerülését, hogy síkra szálljanak a „szabad, független, szocialista és valóban demokratikus Magyarországért”. Vagyis ők, abban a helyzetben Nagy Imrét nem kommunista múltja alapján ítélték meg, és a legkevésbé sem tartották „hazaáruló, nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alaknak”.

Na, de az 1944-es emlékek helyreállításánál most már aligha létezhet sürgősebb és fontosabb feladat!

Olvass tovább!