Az Oral History Archívum egyik alapítójaként a bekövetkezett helyzet okán (a Veritas Intézethez való csatolás), a következőket kértem Rainer M. Jánostól, az OSZK 56-os Intézet osztályvezetőjétől. Kérésemet a következőkben a történelmi tényekkel fogom alátámasztani. Előbb argumentálok, utána közlöm ott is kifejezett igényemet, amely ismereteim szerint nagyon sokakéval azonos.

A későbbi Oral History Achívum az 1979-es Charta-aláírás utáni depressziós hangulatban jött létre. Hegedűs B. Andrással akkor határoztuk el, hogy az 56-os forradalmat fogjuk kutatni. Reményünk sem volt arra, hogy a levéltárakba bejussunk, ezért döntöttünk úgy, határoztuk el, hogy a prominens szereplőkkel interjúkat készítünk.

Az első interjúalanyunk Széll Jenő volt, s a forradalom meghatározó és kellően „bevállalós” figuráival folytatandó kerekasztal ötlete is ekkor merült fel, de Vásárhelyi Miklós arra kért, hogy készítsek egy kronológiát, mert kell egy fogódzó a beszélgetéshez. Ez elkészült, később két kötetnek is az alapját képezte. Kb. egy évig készült a „kerekasztal”, az általam Magyarországra csempészett és akkor egy Volkswagen Golf árába kerülő, professzionális UHER magnóval. A gépelést HBA, Litván György és én csináltuk. Az autorizálás után újra kellett gépelni az anyagot, ezt már barátaink, rokonaink csinálták, például a gyesen lévő sógornőm, természetesen honorárium nélkül.

Az MTA- Soros Alapítvány Bizottság magyarországi működésének kezdetétől (1984), immáron Oral History Archívum néven, a Vitányi Iván által vezetett Művelődéskutató Intézetben folytattuk az interjúk készítését, az alapítvány által finanszírozva. Vagyis még mindig egyetlen fillér állami pénz nem került az OHÁ-ba.

1990 után az Antall-kormány minisztere, Szabó Iván javasolta, hogy a rendszerváltáskor hivatalosan is megalakult 56-os intézettöredékek (amelyek több magánalapítvány, az MTA és a TIB égisze alatt jöttek létre) egy közalapítványban egyesüljenek. Az 1994-es országgyűlési választás a közalapítvány bejegyzését késleltette, de már Boross Péter miniszterelnök biztosította az intézet elhelyezését a VII. kerületi Dohány utcában. A közalapítvány első négy éve alatt (amikor MSZP-SZDSZ kormány volt) alakult ki az intézet végleges profilja és költözött az OHA is a Dohány utcai helyiségbe.

Időközben viszont Tardos Márton (osztályvezető, MTA Közgazdaságtudományi Intézet) és Nyers Rezső (ugyanezen intézet igazgatója) az általam vezetett kutatás mintegy 160 interjúját feleslegesnek ítélte, így azok az 56-os Intézetbe kerülhettek, megmenekítve őket a megsemmisüléstől. ^[1] Az intézetnek volt négy nyugalmas éve (1994-1998), s

az ott dolgozó személyek garantálták, hogy az interjúkészítésre felkért, egykori „56-osok” a belénk vetett bizalom alapján az intézetnek, az intézet őrzésére bízva, életútinterjút adjanak.

1998-ban, Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején kormánydöntéssel elvonták a közalapítványi támogatást, három munkatársunktól meg kellett válnunk, s mi „öregek” lemondtunk a fizetésünk 90%-áról. Ebből a pénzből és a Politikatörténeti Intézet Közalapítványtól szintén elvont pénzből négy év alatt létrehozták a Terror Házát. Ezen időszak alatt takaréklángon működött az 56-os Intézet, részben hazai, részben külföldi pályázatok tették lehetővé, hogy ne kelljen megszűnnie.

2002 és 2010 között a közalapítványi támogatással az immáron nemzetközi tekintélyű intézet folytathatta a könyvkiadást, az interjúk készítését, a kutatómunkát.

2010 után a mindent maga alá gyűrni szándékozó jobboldali kormányzat az 56-os Intézetet az Országos Széchényi Könyvtár egy osztályává, az immár akadémiai levelező taggá kinevezett igazgatót, (magát Rainer M. Jánost – a szerk.) beosztott osztályvezetővé degradálta, és az intézet költségvetését gyalázatosan megcsonkította. Az interjúkészítés és a meglévő interjúk feldolgozása takaréklángon folyt és folyik

Az előbbeikben leírt hatalmi arrogancia ellensúlyozásaként létrehoztunk egy új alapítványt, amelynek léte lehetővé tette, hogy az intézet a régi helyén maradjon, s valami csekély pénzzel is rendelkezzen.

Végül 2019. június 15-i hatállyal Orbán Viktor elrendelte az 56-os Intézet hozzácsatolását a Veritas nevű, lényegében a Schmidt Mária által kezdeményezett  kormánypropagandát folytató áltudományos intézethez, valamennyi javainkkal egyetemben.

Mindezek miatt az alábbi kérést fogalmaztam meg levélben Rainer M. Jánoshoz:

Alapvetően az a problémám, hogy egyrészt az interjúk nagyobbik részéhez az államnak, az állami támogatásnak semmi köze sincsen. Másrészt – és ez a súlyosabb indokom – az interjúk azért készülhettek el, mert éppen mi voltunk a garancia arra, hogy azokkal senki nem fog visszaélni. Az intézet munkatársai, vezetői, sokan maguk is börtönviseltek, vagy éppen a demokratikus ellenzékben tevékenykedők, a 89 előtti rendszer opponálói.

De, ha lenne is anyagilag köze valamely interjúkhoz az állami támogatásnak, az csupán formai, hiszen egy-egy interjú szerzői joga megoszlik a készítő és az interjúalany között. Függetlenül attól, hogy az állami támogatás nyomán mennyi pénzt fordított rá az állami költségvetés.

Így tehát arra kértem az 56-os Intézet egykori igazgatóját, hogy az interjúkat helyezze biztonságba, mert a Veritas Intézet olyan hely, ahol gátlástalanul szemezgethetnek az anyagban, de ha nem is tennék, az interjúalanyok és interjú-erek zöme nem járul hozzá, hogy munkájuk eredménye (közel 40 évnyi munka) illetéktelen kezekbe kerüljön.

Megítélésem szerint Rainer M. János feladata, hogy megtalálja azt a helyet, ahová az OHA anyagát biztonságosan és jogilag is támadhatatlanul el lehet helyezni.

Ha erre nincs mód, akkor minden interjút vissza kell szolgáltatni annak, akitől származik (interjúalany és/vagy készítő).