Nagy éve volt Latin-Amerikának. Argentína megnyerte a világbajnokságot. A brazilok elzavarták autoriter vezetőjüket. Kolumbiának, történetében először, baloldali kormánya lett. Chilében pedig szintén a progresszívek nyerték a választásokat. Tudatos stratégia, az alternatíva hiánya vagy szerencsés véletlen? Mi lehet az új „marea rosa”, vagyis a „rózsaszín hullám” sikerének kulcsa?

Brazíliavárosban vasárnap harmadszor is beiktatták elnöknek Luiz Inácio Lula da Silvát, aki szoros küzdelemben kerekedett felül riválisán, a trópusok Trumpjaként emlegetett Jair Bolsonarón. Lula győzelme ráadásul túlmutat Brazílián: a kontinens történetében először fordul elő ugyanis, hogy hat legnépesebb országát mind baloldaliak kormányozzák.

Argentína, Brazília, Chile, Kolumbia, Mexikó és Peru frissen megválasztott vezetői ráadásul jól illeszkednek abba a sorba, amit az elemzők második „rózsaszín hullámnak” neveznek, a politikusok balközép kötődésére és a korai kétezres évek szociáldemokrata fordulatára utalva a régióban.

„A drasztikusan növekvő egyenlőtlenségek, az informális gazdaság térnyerése és a hiperinfláció baloldali politikusok sorát emelte vezető pozícióba Latin-Amerikában”

– foglalta össze az első „rózsaszín hullám” hátterében meghúzódó folyamatokat egy közel húszéves tanulmány. Bár az elemzés akár tegnap is íródhatott volna, tévedés lenne azt gondolni, hogy a Chilében nemrég kormányra került Gabriel Boric vagy a kolumbiai Gustavo Petro megoldási javaslatai nem különböznek gyökeresen a néhai Hugo Chávez vagy Evo Morales politikájától.

Marhahús, sör és vegánok

Noha az egyenlőtlenségek elleni küzdelem továbbra is minden balos kampány kötelező eleme, az új generáció sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a környezetvédelemre is. A „nyersanyag-nacionalizmust” egyre inkább felváltja a zöld narratíva. A klímaváltozás megfékezése mellett pedig még az olyan nagyöregek is letették a voksukat, mint a 77 éves Lula. Brazília első embere az utolsó három kampányában már bevált „marhahús és sör mindenkinek” szlogen mellé bevette a vegánokat és a klímavédelmet.

Az ideológiai flexibilitás egyébként is fontos része az új rózsaszín kampányoknak.

Úgy tűnik ugyanis, hogy a progresszív elképzelések ötvözése a pragmatikus kompromisszumkészséggel nyerő stratégia lehet a baloldalon,

az utóbbi két év alapján legalábbis mindenképp. Boric elnök példája ilyen szempontból modellértékű: a választás hajrájában a mindössze 36 éves politikus visszavett néhány radikálisabb ígéretéből (magánnyugdíjpénztárak reformja és a politikai foglyok szabadon bocsátása), miközben képes volt jó viszonyt ápolni a Kommunista Párttal. Sőt, egyszerre tudott kapcsolatokat építeni Kínával és az Egyesült Államokkal is.

A kompromisszumos politizálás emellett lehetővé teszi, hogy a centrumtól balra álló kisebb-nagyobb szervezeteket, társadalmi mozgalmakat és közösségeket mobilizálja. Erről Francia Marquez, Kolumbia első színes alelnöke a Goldman Környezetvédelmi díj átvételekor úgy fogalmazott, ő csak azért indult a választásokon, hogy képviselje

„azokat az embereket, akik harcolnak a (…) rasszizmus, a patriarchátus és a pusztulás gazdasági modellje ellen”.

Kétségkívül szükségük is volt ezekre a csoportokra, hiszen a választási győzelmeket többnyire nagy tüntetéshullámok és alulról szerveződő tiltakozások előzték meg. Ismétlődő jelenet, hogy a koronavírus visszaszorulásával dühös tüntetők vonulnak az utcára Chilében, Kolumbiában, Mexikóban és Peruban. Legtöbbjüket olyan kérdések izgatják, mint a korrupció, a gazdasági válság, a magas megélhetési költségek, vagy az élelmiszer- és üzemanyaghiány. Talán ez lehet az oka annak is, hogy az olyan – némileg megosztóbb – témák, mint a transzfóbia vagy az intézményes rasszizmus ideiglenesen lekerültek a napirendről.

Most jön a neheze – a perui laboratórium

Hatalomra kerülni egy dolog, betartani a kampányban ígérteket viszont már egy másik – figyelmeztetnek a szkeptikusabb szakértők, hangsúlyozva, hogy az első rózsaszín hullámhoz képest sokkal kisebb gazdasági mozgástér áll most a kormányok rendelkezésére. Emellett többen hozzáteszik azt is, hogy a választási győzelmeket nem feltétlenül a szavazók balra tolódása, inkább a jobboldal meggyengülése, a botrányos járványkezelés és a hatalmon lévők elleni düh magyarázza.

Néhányan egyenesen odáig mennek, hogy a decemberi perui politikai válságban is a rózsaszín hullám alkonyát vélik felfedezni.

„Pedro Castillo elnök leváltása (…) nem csak saját országában ássa alá a baloldali mozgalmakat, hanem potenciálisan a régió többi részében is”

– írja a Bloomberg véleményrovatában Juan Pablo Spinetto. Valóban, Peru első őslakos államfőjének puccskísérlete és elfogatása vegyes reakciókat váltott ki a rózsaszín hullám különféle politikusaiból.

Castillo volt ráadásul az első olyan baloldali vezető Latin-Amerikában, akit a járvány alatt felszínre került egyenlőtlenségek dühe emelt az elnöki székbe 2021 júniusában. Emiatt sokan egyfajta laboratóriumként tekintenek az országra. Az alig negyed százalékos többséggel megválasztott államfő beiktatása óta küzdött a mélyen megosztott kongresszussal, ami másfél év alatt háromszor próbálta meg bizalmatlansági indítvánnyal eltávolítani. Mivel hasonlóan szoros eredmény született Brazíliában (2 százalék) és Kolumbiában (3 százalék), vannak, akik szerint Lula és Petro is könnyedén ilyen sorsra juthat.

Mások még tovább merészkednek, és mindjárt autoriter fordulatot jövendölnek a kontinensen, ismét Peru példájára hivatkozva, ahol a kormányozhatatlanságból való egyetlen kiútnak a kongresszus feloszlatása tűnt Castillo számára. Ezt végül az elnök már nem érhette meg, hiszen a puccs bejelentése után pár órával „lázadási kísérlet” miatt letartóztatták. Utódja az a Dina Boluarte lett, aki a demokrácia leépülése ellen tiltakozó tömegre karácsony előtt pár nappal ráküldte a hadsereget, több tucat halott tüntetőt hagyva maga után.

„Nem állunk távol attól, hogy ki lehessen mondani: Dina Boluarte, Peru első női államfője valójában katonai puccsot hajtott végre”

– fejtette ki lapunk megkeresésére Ana Leonor Lamas Zoeger perui antropológus. Hozzátette ugyanakkor, egyelőre nem világos, mi lesz a lassan hat éve húzódó politikai válság kimenetele. Míg a tüntetők és a nemzetközi baloldal jelentős része Castillo elnököt támogatja, sokan vannak olyanok is, akiknek az egész politikai elitből van elegük és új választások kiírását követelik.

Bárhogy alakuljon is Peru jövője, a progresszív világ szeme most a dél-amerikai baloldalon van. A második rózsaszín hullám sikereiből és hibáiból akár még mi, kelet-európaiak is sokat tanulhatunk.