„Baloldali érzelmű emberként nagyon fáj nekem, hogy a Mi Hazánk és Lázár János segített nekünk, miközben a VDSZ elnök egy igazgatónak küldött levélben határolódott el tőlünk azért, mert a Mi Hazánk tartott értünk félpályás útlezárást”

– vallotta meg a Gumiipari Szakszervezeti Szövetség elnöke a Mi Hazánk majálisán.

A Mérce rendszeres olvasói bizonyára tudják, hogy az elmúlt évben a lap sokat foglalkozott egy bizonyos gyárral, és annak egy bizonyos szakszervezetével. Természetesen a makói Continentalról van szó. Azt is bizonyára tudják, hogy a makói tőke-munka konfliktusnak a „politikai gyümölcseit”, ha lehet így nevezni, a jobboldal szüretelte le, elsősorban Lázár János, másodsorban a Mi Hazánk. A választások után azt gondoltam, és most is azt gondolom, hogy ez a tény sokat elmond az áprilisi választási eredményekről, és a baloldal hosszú ideje tartó sikertelenségéről. A helyzet azóta csak súlyosbodott. A Political Capital felmérése szerint a választások óta a Mi Hazánk egyaránt hódított el szavazókat az ellenzéktől és a Fidesztől.

Egyetlen jobboldali politikus sem tudott viszont annyira ráijeszteni a német óriásvállalatra, mint a hetvenhat éves francia nyugdíjas és „szélsőbaloldali forradalmár”, Roland Szpirko, akinek érkezése miatt még a rendőrséget is értesítették. Alain Badiounál olvastam, hogy a rendszer sose érzi magát annyira krízisben a jobboldali radikalizmustól, mint a baloldalitól, és ennek igazságáról idén én magam is megbizonyosodhattam.

A makói sztrájk mögött meghúzódó szélsőjobboldali szál, és az, hogy a „Szpirko-affér” után ez milyen gyorsan elvesztette jelentőségét, rámutat, hogy a munkásosztály megnyeréséhez nem ideológiai engedményeket kell tenni, – legyünk kicsit rasszistábbak, kicsit rendpártibbak, kicsit sovinisztábbak stb., hátha akkor a baloldal visszahódítja „Kádár népét” – hanem kitartani amellett, hogy „a baloldalt” eredetileg olyan emberek hozták létre, és éppen olyan emberekért, mint ők. Egyszerű munkások.

Egy időben sok találgatást olvastam arról, jobboldalit és baloldalit egyaránt, mi minden ijesztheti el a munkásosztályt a kortárs baloldaltól: a feminizmus, az internacionalizmus, az idegen szavak, az LMBTQ betűi együtt és külön-külön stb.

Végül arra jutottam, hogy végső soron nem az számít, milyenek a munkásosztály tagjai mint egyes individuumok, hanem milyenek lehetnének együttesen, mint osztály.

Másképpen kifejezve, mi minden van elfojtva azokban, akiknek a mindennapi robotmunkája eltompítja a tudatot, és ezzel szemben mi mindenre lennének képesek mint egységesen fellépő erő. Lukács György hasonlóan gondolkodik Osztálytudat c. esszéjében.

Arról is sok elemzés született az elmúlt években, hogy a baloldalnak vissza kell találnia a társadalmi gyökeréhez, nevezetesen a munkásosztályhoz, de az már kevés figyelmet kapott, hogy ez mivel jár: érdeksérelemmel. Tőkések, funkcionáriusok, politikusok, kis- és nagypolgárok, azaz olyan „fontos emberek” érdekeinek megsértésével, akiket a fennálló rendszer kiszolgál. Velük szembehelyezkedni nem kellemes és nem előnyös.

Bizonyára sok mindent gondol némelyik munkás mint egyén, amitől a baloldali értelmiség iszonyodik, legyen szó idegengyűlöletről vagy a nők társadalmi szerepéről. Mégis, a munkásosztálynak módjában áll megváltoztatni a világot, mert a társadalomban betöltött szerepétől fogva nélkülözhetetlen és pótolhatatlan – épp ettől olyan hatásos egy sztrájk -, és mert a munkásosztálynak érdekében is áll, hogy a világ megváltozzon. Ez nem minden osztályra igaz. Akik a társadalmi ranglétrán feljebb helyezkednek el, azoknak kockázatokat kellene vállalnia a változásért és bevállalni, hogy bezáródjon mögöttük a karrierlehetőség néhány ajtaja. Ez nem lehetetlen, ugyanakkor valószínűtlen.

Hinni az ilyesmiben nem egyszerű feladat akkor, amikor a korszak menthetetlenül jobboldalinak, a munkásosztály pedig konformistának tűnik. De a látszólagos konformizmus és társadalmi nyugalom mögött olyan hatalmi gépezetek állnak, amelyek feladata az elfojtás: gyakran csak látszólag tehetetlen, de valójában tárgyalóképességüket és pozíciójukat féltő szakszervezetek, egy olyan médiakörnyezet, amelyben fontos emberek „fontoskodnak”, és amiben a mindennapi valóság sose köszönhet vissza.

Kollektív ellenállás helyett egyéni menekülőutakat ajánló mindennapi propaganda, egymás rendszerszintű versenyeztetése a munkahelyen, haszontalan konfliktuskezelő workshopok és HR-tréningek, és ki tudja, még mi.

Ha felfedjük ezek kilétét, egyúttal hatástalanítani is tudjuk őket.

A magyar baloldal problémái nem országspecifikusak. Vivek Chibber marxista teoretikus szerint a kortárs baloldal problémája, hogy „professzionalizálódott”, tehát az NGO-k, szakmai szervezetek és az akadémia perifériájára szorult vissza, ezért aztán jobban érdekelt a főnökeinek és a donorainak való megfelelésben, minthogy visszaszerezze a társadalmi bázisát, a munkásosztályt. Ezen kell változtatnunk, hogy „a baloldal” többé ne szakma vagy hivatás legyen, hanem elköteleződés.