November 28-án, pénteken országos sztrájknapot tartottak a pedagógusok, melyben a szakszervezetek mellett a Tanítanék mozgalom is szerepet vállalt: sok tanár ugyanis polgári engedetlenség keretében csatlakozott a munkabeszüntetéshez.
A pénteki nap mellett több intézményben is egész hetes, gördülő munkabeszüntetést folytattak, ami azt jelenti, hogy a pedagóguskar egyes tagjai a hét különböző napjain nem tartották meg óráikat, vagy óráik egy részét.
A pedagógusok munkabeszüntetése mellett pedig számos támogató megmozdulást is szerveztek többnyire diákok, valamint egyes településeken szülők.
Az eseményekről részletesen beszámoltunk egésznapos percről percre közvetítésünkben.
A sztrájkkal kapcsolatban sokatmondó, hogy a rendelkezésre álló adatok szerint mindössze kétezer pedagógus sztrájkolt hivatalos formában, ahogy egy zalaegerszegi tanár sommásan összefoglalta,
„Az a helyzet, hogy a jelenlegi sztrájktörvénnyel, ilyen feltételek mellett nincs értelme” sztrájkolni.
De az is sokatmondó, hogy a Tanítanék összesítése szerint 180 intézményben volt munkabeszüntetés valamilyen formában, vagyis noha a szabályos, hivatalos formában megtartott sztrájkot hiába lehetetlenítette el a kormány, a pedagógusok megtalálják a módját a munkabeszüntetésnek. Az Egységes Diákfront pedig elmondta, hogy olyan helyeken is meg tudott valósulni az élőlánc, ahol eddig elképzelhetetlen volt. Ez egyébként pénteki összesítésünkből is kitűnik.
Ha pedig az élőláncnál tartunk, azt is látnunk kell, hogy Budapesten noha továbbra is látványos volt reggeli a kiállás a pedagógusokért és az oktatásért, harmadik alkalommal már nem mozgatott meg annyi embert, mint a korábbiakban. Ez önmagában nem annyira meglepő, az említett országos kiállás viszont azt jelzi, hogy a sztrájk- és tiltakozási hullám nem fulladt ki, csak a hangsúlyai tolódtak el – mint már korábban is számos alkalommal láthattuk.
A performatív tiltakozások hagyományos Budapest-központúsága fényében ugyanis különösen fontos, hogy a vidék nemcsak hogy megmozdult, de kitartóan mozog.
Ez jól jelzi, hogy a pedagógusok és az oktatás kérdése országos ügy. És míg a budapesti élőlánc valóban kevesebb embert vitt az utcára mint a korábbiak, az ország többi részén jól láthatóan egyre nagyobb tömegek fejezik ki elégedetlenségüket még a november végén kérlelhetetlenül egyre inkább a hónaphoz passzoló időjárás ellenére is.
A fentiek egyébként rímelnek a tüntetésekre is. Jelenleg úgy tűnik, hogy a demonstrációk október 23-án értek a zenitjükre, mikor több tízezres tömeg vonult az utcára – hogy aztán a Műegyetem rakparton hosszú órákon át hallgassák a különböző tiltakozók, támogatók, szakszervezeti vezetők véleményeit a jelenlegi helyzetről, és arról hogy mi a teendő. Noha az akkori hosszas beszédek fárasztónak hathattak egy idő után, nagyon fontos volt, hogy számtalan szakmacsoport képviseltette magát, és hogy jelenlétükkel és mondanivalójukkal is kifejezték a különböző dolgozói csoportok széleskörű kollaborációjának és a szolidaritásnak a szükségességét. És ezt kellene cselekvésbe forgatni. Ugyanis hiába igyekszik a hatalom egymástól függetlenek láttatni a dolgozói küzdelmeket, valójában egyazon rendszernek a kizsákmányoló működése ellen küzdenek, még ha ez a kizsákmányolás különböző – állami, privát – aktorokon keresztül zajlik is.
A pénteki budapesti esemény a megmozdulás programját tekintve ennél kétségkívül dinamikusabb volt – séta, rövid beszédek, röpcédulás performansz. De azt is látnunk kell, hogy messze nem tudott akkora tömegeket megmozgatni, mint a korábbi megmozdulások, az sem volt világos, hogy pontosan merre tart a megmozdulás.
A legfontosabb mondanivaló ugyanis egyértelműen az volt, hogy a szervező Egységes Diákfront tagjai bejelentették a következő tüntetést. Ami december 9-én lesz az MTVA székházánál, a Kunigunda útján.
Persze nem kell számonkérni egy tüntetésen, hogy hatalmas megmondások és bejelentések hangozzanak el, a megmozdulás eleve szolidaritási akció volt a sztrájkoló/polgári engedetlenkedő pedagógusok mellett, és ki is fejezték a diákok, hogy továbbra is elégedetlenek az oktatási rendszerrel, a tanárok béreivel és munkakörülményeivel.
Viszont a hangsúly már egyértelműen eltolódott a szimbolikus eszközök felé.
Noha a tiltakozó diákok hat pontja között ott van a pedagógusok helyzetének javítása valamint a társadalmi egyenlőtlenségekre is reflektálnak, a leghangsúlyosabb cél – miképp a soron következő tüntetésből is kiderül – hogy a köztévé engedje be őket. Hogy ott is elmondhassák a véleményüket, és vélhetően az említett pontokat.
Ez egy részről érthető. Hisz a köztévé a hatalom egyik fontos szimbóluma, a NER egyik legfontosabb kommunikációs csatornája – bár érdemes megjegyezni a (vélhető) nézettségi adatok alapján az utcai plakátokkal kétségkívül többen szembesülnek a mindennapokban. Kétségtelen, hogy unikális és igen nagy horderejű esemény lenne, ha egyszercsak beengednének egy kormányzati politikákkal kritikus társaságot a tévébe, és korrekt módon megjelenítenék őket egy műsorban.
Épp ezért aligha fog megtörténni. Viszont ha ez válik a központi követeléssé, az háttérbe szoríthatja az eddigieket, amik viszont húsbavágóan fontosak úgy a pedagógusok és a diákok, mint a teljes társadalom szempontjából, ezért nem szabad, hogy ez az eszköz céllá váljon. Olyan eszközökkel kell nyomást gyakorolni a kormányra, ami egyrészt – még ha hatalmas erőfeszítések árán is, de – elérhető, másrészt valós zavart okoz a rendszer működésében. Ehhez a sztrájk a legjobb eszköz.
A végtelen szkanderezés Buda-külsőn nemhogy nem szolgálja a pedagógusok céljainak elérését, de még a támogatókat is elriaszthatja nyilvánvalóan elérhetetlen céljával, arról nem beszélve, hogy elég komoly elköteleződést is kíván a potenciális résztvevőktől, tekintve hogy a tévészékház – nyilván nem véletlenül – nagyjából mindentől messze van, és még az idő is egyre kellemetlenebb.
Égető szükség volna a szolidaritás, az együttműködések építésére és a közös ügy tudatosítására. Miszerint a rendszer amiben élünk, a társadalom jelentős többségét kíméletlenül elnyomja politikai és gazdasági téren. És a pedagógusok helyzete és tiltakozása alkalmas lenne arra, hogy összehozza a különböző csoportokat, hisz ahogy az elmúlt hónapokban, években számtalanszor elhangzott, az oktatás aztán tényleg össztársadalmi ügy.
Mégis, még az oktatás valamennyi szférája sem képviseltette magát a pénteki nap folyamán, a legfájóbb pont talán a szakiskolák alulreprezentáltsága volt – és a demonstrációk során sem merült fel, hogy ugyan, mi most a helyzet velük. Pedig tudvalevő, hogy a legutóbbi nagyobb oktatási reform óta a közalkalmazotti státuszukat elveszített szakiskolai pedagógusok, és általában a szakiskolák helyzete sem különösebben rózsás, hovatovább korábban már a mostani tiltakozási hullámban is megjelentek.
De gondolhatunk arra is, hogy a már említett október 23-i tüntetésen – bármennyire is parttalannak tűnhetett néha a rengeteg felszólalás – szinte példátlan, széleskörű szakmai skála képviselői sorakoztak fel a színpadon, szolidaritásukról biztosítva a pedagógusokat és egymást.
Ennek ellenére, pénteken alig esett szó a szakmák és szektorok közötti szolidaritás fontosságáról.
És félő, hogy amennyiben a pénteki tendenciák folytatódnak, akkor a továbbiakban sem kap központibb jelentőséget a társadalmi szolidaritás. Pedig
ha ekkora ellenszélben sikerre akarjuk vinni a pedagógusok – vagy bármely más társadalmi csoport – ügyét, akkor nem téveszthetjük szem elől, hogy csak együtt tudunk erőt mutatni és változást kikényszeríteni.
Hovatovább aligha lehet egyetlen szférában változást kikényszeríteni. Ahogy fentebb érintettem a NER – egyébként nemcsak saját, hanem a tőkés rendszer logikája alapján – épp erre játszik, immár évek óta. Érdekében áll, hogy minél nehezebbé váljon az elnyomott csoportok együttműködése. Ez látszik akkor, amikor kifejezetten egyes szakmacsoportoknak akarnak a kedvébe járni, de más, alulfizetett szektorok követeléseit figyelmen kívül hagyják, mikor szembeállítják a közszféra dolgozóit a privát szféra munkásaival, vagy egyszerűen egyes csoportok méltatásakor megfeledkeznek egy másikról. Vagyis mikor a rendőrök béremelésére jut pénz, a tanárokéra nem. A köztisztviselőket semmibe veszik, és a közhelyes sztereotípiákra építve létszámcsökkentések fontosságáról beszélnek, miközben – ha máshogy nem, szavakban a kisvállalkozókat méltatják. Miközben köszönetet mondanak a járvány alatt az egészségügyiseknek – de csak egy részük bérét rendezik megnyugtatóan – a szociális szférát pedig meg sem említik.
Pedig ezen csoportok, a dolgozók széles rétegei éppúgy a rendszer kárvallottai. Hisz ők viselik magukon a társadalom működtetésének a terheit, a kormány pedig nagyságrendekkel többet költ a nemzetközi és a hazai tőke támogatására beruházási támogatásokkal, infrastrukturális projektekkel, mezőgazdasági támogatásokkal.
És már megszokhattuk, hogy valahányszor fennáll a veszélye, hogy csökken a tőke jövedelmezősége, úgy csavarnak a munkajogon, hogy a költségeket végül a dolgozókon lehessen leverni.
Mindezek tudatában nem kérdés, hogy nehéz feladat lesz a társadalom különböző csoportjait és képviselőiket meggyőzni arról, hogy egy-egy csoport küzdelme mindannyiunk közös ügye, de – mint említettem – a pedagógusok, a diákok és az oktatás remek hívószavak lehetnek e tekintetben.
Ahogy az is reménykeltő, hogy milyen rövid idő alatt mekkora országos lefedettséget tudott növeszteni az EDF. Nemcsak munkabeszüntetések, de élőláncok és tüntetések is voltak az ország számos pontján. Ezt a lehetőséget pedig használnia kell a mozgalomnak, kapcsolatokat kell építenie és szövetségekre kell lépnie helyi és össztársadalmi ügyek mentén. Meg kell teremtenie a pedagógusok számára a lehetőséget, hogy érvényesíthessék az érdekeiket, magyarán: sztrájkolhassanak.
Ehhez nem a Kunigunda útján keresztül vezet az út, és elsőre talán nehezebb is. Viszont ha jobban szemügyre vesszük, a másik járhatatlan.
