Várandós nők tucatjait érte hidegzuhanyként a hír kedden: 10 szülésznő mondott fel a budapesti Szent Imre Kórházban, néhány nappal később pedig újabb 4 kollégájuk követte őket, miután az intézmény vezetése úgy döntött, mostantól nem engedi meg nekik, hogy munkaidejükön túl jelen lehessenek szüléseknél. A kórház közleménye szerint azért volt szükség a korlátozásra, mert rengeteg, területileg nem az intézményhez tartozó nő szeretne ott szülni –  a nagy túlterheltség miatt egyébként néhány hete egy egész hétvégére leállt a betegfelvétel a szülészeten.

De miért szeretne mindenki a Szent Imrében szülni?  Mert híresen anya- és bababarát az ellátás, ami egyáltalán nem magától értetődő minden magyar szülészeti osztályon. Nincsenek káros és szükségtelen beavatkozások (pl. indokolatlan szülésmegindítás vagy gátmetszés); szabadon választhatják meg a nők a számukra legkényelmesebb testhelyzetet; nem utasítják el a legtöbb helyen tabunak számító, császármetszés utáni hüvelyi szülést, és szívesen látják az apákat a szüléseknél. És egészen eddig biztosított volt, hogy egyetlen, választott szülész kísérje végig a babák világra jövetelét.

A Szent Imrében kialakult túlterheltség is bizonyítja, hogy sok  várandós nő tisztában van vele, szülése akár egy életre szóló trauma is lehet, és ezt a kockázatot elkerülve próbál kórházat választani. Ez pedig a hazai ellátórendszerben korántsem egyszerű.

Az a teljesen alapvető, és igen széles körben tapasztalható igény, hogy ne bántalmazzanak egy nőt az élet egyik legmeghatározóbb élménye során, egyúttal legkiszolgáltatottabb helyzetében, szüléskor, találkozott azzal az igencsak szűk kínálattal, ami nemcsak Budapesten, de országos szinten is csak elvétve áll rendelkezésre.

A kórház drasztikus döntése a „potyautasok” kidobásáról valójában egy borzalmas rendszer hibáira világít rá.

Nem jókedvéből menekült ugyanis egészen eddig ilyen sok nő a Szent Imrébe: a szülészet katasztrofális helyzetben van Magyarországon, melyből csupán egy-egy kivételes intézmény kivételes dolgozói és a többség számára megfizethetetlen 700 ezer-1,5 millió forintos árakon mozgó magánegészségügyi ellátás jelent kiutat.

Ez a súlyos rendszerhiba régi keletű, de arra is rámutat, hogy a gyerekek szó szerint csak addig érdeklik a 12 éve regnáló hatalmat, amíg bekerülnek a demográfiai statisztikákba. A születésük körülményei, az édesanyjuk jólléte, az iskolázásuk, a jövőjük már cseppet sem.

Mi sem mutatja jobban a kormány hozzáállását a témához – és összességében: a nőkhöz –, mint az abortusz Pintér Sándor-féle szigorítása. Ezt egészen kicsavart logika mentén egy új egészségügyi irányelvre  hivatkozva foglalták rendeletbe, szép csendben, míg magáról a szülésről a mai napig nem létezik egységes, országos szinten érvényes irányelv.

Így hát pont annyira találomra vezetnek le a különböző kórházak szüléseket, mint amilyen találomra foglalkoznak például a rendőrkapitányságok a nők elleni erőszak áldozataival. Egységes protokoll ugyanis ezen a téren sem létezik.

Az, hogy fel sem merül a nőközpontú, legújabb tudományos tényeknek megfelelő protokoll megalkotásának igénye a döntéshozók részéről, akárcsak az, hogy az abortuszról hozott döntés kapcsán sem jutott eszükbe, hogy a nőket megkérdezzék, azért is lehetséges, mert egy alapvetően hibás gondolkozásra alapoznak. Ez nem veszi tekintetbe a nők saját testük feletti önrendelkezési jogát, a szülést mint orvosi beavatkozást feltétlen igénylő folyamatot tételezi,  ahol az orvos a páciens felett áll.

Ez pedig ideális táptalaj a szülészeti erőszaknak, ami nagyon széles skálát ölel fel a szóbeli megalázástól kezdve az indokolatlanul vagy a nő engedélye nélkül végzett eljárásokon át a fizikai erőszak alkalmazásáig. Amellett, hogy az egészségügyi dolgozók kétségkívül a végletekig kizsigereltek, számos szakember hangsúlyozza: nem minden pénzkérdés. Az orvosi képzéseken súlyosan elhanyagolt a megfelelő kommunikációs készségek fejlesztése, nem létezik modern, emberközpontú, traumatudatos szemléletű képzés, a kórházak elavult, teljesen különböző vagy nem létező protokollok szerint nyújtanak nagyon különböző minőségű szülészeti ellátást.

Mindez a Magyarországon szülő nők mindennapi tapasztalata. Nem csoda, hogy a magukat mindezektől megkímélni kívánó nők bármit megtesznek azért, hogy biztonságban érezhessék magukat. Ha kell, jobb híján Facebook-csoportokból, szájról-szájra terjedő információk alapján keresnek számukra megfelelő (vagy legalább annak tűnő) intézményt. Ha kell, átutaznak a fél városon a Szent Imréig, ahol nem kényszerű beavatkozásokkal és nem a teljesen ismeretlen ügyeletes orvossal kell szülni. Legalábbis eddig nem kellett.

Bár úgy tűnhet, a kórház vezetése fordítva ül a lovon, a Szent Imre lépése valószínűleg egy kényszerű lépés egy darabjaira hulló rendszerben.

Egy szebb világban legalább azt megengedhetné magának egy ilyen jóhírű állami intézmény, hogy a növekvő igényekhez igazodva bővítse kapacitásait. Ehhez azonban nyilvánvalóan pénz és szakember kellene, ami pedig nincs. Egy még szebb világban észrevenné a kormány, hogy nők tömegei keresnek menekülő útvonalakat egy rossz rendszerből. És a nőellenes intézkedések helyett végre szóba állna azokkal a szakmai szervezetekkel, akik évek óta próbálják felhívni a figyelmét a szülészet égbekiáltó hibáira.

Csütörtökre ráadásul az is kiderült, hogy a felmondások hátterében a szigorítás mellett bérfeszültség is áll. A szülésznők hónapok óta szeretnének ugyanis hasonló bérrendezést, mint amilyen a diploma nélküli műtősnők esetében történt, akik akár kétszer annyit kereshetnek, mint ők diplomásként. Bár a kórház továbbította a dolgozók követelését az Országos Kórházi Főigazgatóságnak, onnan azzal pattintották le őket, hogy a béremelést a kórháznak kell fedeznie saját költségén. Amire csakugyan nincs forrás.

Állami közbelépés hiányában maradnak tehát az egyéni megküzdések: a Szent Imre 14 bátor szülésznőjének példáját követhetik azok a dolgozók, akik nem hajlandóak lejjebb adni az elveikből, és otthagyni egy minden bizalmát beléjük fektető szülő nőt, amikor lejárt a munkaidejük. És akik nem hajlandóak lejjebb adni jogosan követelt bérigényeikből. A nők pedig harcolhatnak vajúdás közben saját emberi jogaikért, kereshetnek új orvost, új kórházat… Az igazán előrelátók és szerencsések pedig akár évekkel előre elkezdhetnek gyűjteni a szülésükre a magánegészségügyben.