Mióta Oroszország februárban – teljesen védhetetlen módon – megtámadta Ukrajnát, számos szankciót vezettek be Oroszország és orosz állampolgárok ellen, elsősorban a centrumországok. Az agresszorra való gazdasági és politikai nyomásgyakorlás jegyében korlátozzák a nyersanyagok, tüzelőanyagok importját és egyes termékek exportját, illetve megtagadták a határátlépést az oroszországi rendszer számos haszonélvezőjétől és vezetőjétől. Ezeken az intézkedéseken lehet vitatkozni, vagyis azon, hogy jók-e a szankciók, szükség van-e rájuk, közelebb visznek-e a háború végéhez, stb.

Számos ország és szervezet foganatosított nettó kultúrrasszista intézkedéseket is.

Ezek lehetnek veszélyesek, mint amikor tudományos együttműködésekből zárják ki az orosz tudósokat és intézeteket, esetenként szomorúak, ahogy például az orosz kultúrát igyekeznek eltörölni a túlbuzgó kultúrpolitikusok, máskor pedig röhejes formát ölthetnek, gondoljunk csak a tipikus posztszovjet fagyi átnevezésére. Mindezek az intézkedések kifejezetten káros diskurzusoknak ágyaznak meg (a fagyi esetében emellett kifejezetten abszurd helyzetet is teremtenek).

Aztán ott van az, amikor egyes országok különböző rendű és rangú politikusai a legolcsóbb útszéli russzofóbiával, és a rendre hangsúlyozott – legalábbis az oroszokhoz képest a mindennapi közhelyek szintjén kulturálisan magasabbrendűnek vélt – Nyugathoz (vagyis valójában a nyugati politikai-katonai-gazdasági tömbhöz) tartozásuk biztos tudatával hergelnek az oroszok mint nép ellen.

Ennek minősített eseteit láthatjuk a balti országok esetében, melyek vezetői – miután egyébként hónapok óta gyakorlatilag nem engednek be orosz állampolgárokat ezen országokba – „morális fölényük” biztos tudatában uszítanak a sorozás elől menekülő oroszok ellen.

Lássuk az oroszországi mozgósításra adott válaszokat.

Edgars Rinkēvičs, Lettország külügyminisztere így nyilatkozott:

„Az Oroszországból most a mozgósítás elől menekülő oroszok közül sokaknak semmi bajuk sem volt az ukránok legyilkolásával, nem tüntettek korábban, helytelen őket tudatos ellenállónak tartani. Befogadásuk számottevő biztonsági kockázatokkal járna, és számos más, EU-n kívüli országba lehet menni.”

Many of Russians who now flee Russia because of mobilisation were fine with killing Ukrainians, they did not protest then, it is not right to consider them as conscious objectors. There are considerable security risks admitting them and plenty of countries outside EU to go

— Edgars Rinkēvičs (@edgarsrinkevics) September 22, 2022

Gabrielius Landsbergis, Litvánia külügyminisztere pedig a következőképpen:

 „Litvánia nem fog menedéket nyújtani azoknak, akik egyszerűen elmenekülnek a felelősség elől. Az oroszoknak maradniuk és harcolniuk kell. Putyin ellen.”

Lithuania will not be granting asylum to those who are simply running from responsibility. Russians should stay and fight. Against Putin.

— Gabrielius Landsbergis🇱🇹 (@GLandsbergis) September 23, 2022

Kaja Kallas, Észtország miniszterelnöke:

„Minden polgár felelős az államuk cselekedeteiért, ez alól Oroszország állampolgárai sem kivételek. Ezért mi nem nyújtunk menedéket az országukból menekülő orosz férfiaknak. Tiltakozniuk kellene a háború ellen.”

„Every citizen is responsible for the actions of their state, and citizens of Russia are no exception. Therefore, we do not give asylum to Russian men who flee their country. They should oppose the war.”

Estonian Prime Minister Kaja Kallas pic.twitter.com/Q4E5J7K9X1

— Business Ukraine mag (@Biz_Ukraine_Mag) September 22, 2022

A kemény szavak és lépések persze aztán nyilvánvalón nem Vlagyimir Vlagyimirovicson és sleppjén csattannak, hanem éppenhogy a putyini rendszer kárvallottjain. Azokon, akiket a mozgósítás keretében besoroznak, hogy akaratuk ellenére elküldjenek harcolni egy másik ország földjére azok ellen, akiket sokan testvéreiknek tartanak minden ennek ellentmondó propagandaszólam ellenére.

Noha kétségkívül kényelmes gondolat azt várni, hogy az oroszok majd hősiesen fellázadnak és megdöntik Putyin rezsimjét, nem nehéz belátni, hogy egy – egyelőre a jelek szerint – biztos lábakon álló, kiterjedt karhatalmi apparátussal operáló, elnyomó, és épp támadó háborút folytató országban, elnyomott ellenzék és szemlátomást alacsony szervezettség mellett nem lenne indokolt számonkérni a népen a rendszerváltó mozgalom hiányát.

Persze lehet, csak nincs sok értelme. Elég, ha megnézzük, hogyan verik szét módszeresen a háborúellenes tüntetéseket, és hogyan bánik el a rendszer azokkal, akik a legcsekélyebb mértékben szembehelyezkednek a háborúval, akár azzal, hogy nevén nevezik, vagy a fennálló rezsimet kritizálják.

Csak néhány hír az elmúlt napokból:

• Vlagyimir Majakovszkij szobránál olvasták fel a költő verseit a mozgósítás ellen tiltakozók, ahonnan Artyom Kamardin költőt bevitték és megerőszakolták a rendőrök. Az erőszakot videóra vették, majd megmutatták szintén megkínzott lakótársainak, mielőtt bocsánatkérésre kényszerítették őket.
• Dagesztánban általános sztrájkra készülnek a helyiek a mozgósítás felfüggesztéséig.
• Lelőttek egy sorozótisztet, rendszeresek a támadások, többek között Molotov-koktélokkal a sorozóirodák ellen.
• Rjazanyban egy ember tiltakozásképp felgyújtotta magát.
• A mozgósítás elleni országszerte megtartott tüntetéseken több, mint ezer embert tartóztattak le. Ez volt a karhatalmi gyakorlat egészen a háború kezdetétől fogva, számtalan háborúellenes tüntetésen.

De ahelyett, hogy itt hosszasan sorolnám, hogy mit és mit nem tettek oroszok – érdemes elolvasni Bella Rapoport orosz aktivista írását arról, hogyan álltak ellen oroszok Putyinnak és rendszerének akkor, mikor ennek szinte senki más nem érezte szükségét. Persze pontatlanság lenne homogén masszának tekinteni az „oroszokat” – ezzel  egy kalap alá venni Oroszország mintegy 200 nemzetiségét is.

Ahogy éppily hiba lenne cakkumpakk lenácizni minden litvánt csak azért, mert Landsbergis külügyminiszter pályafutása jelentős részét a dédapja emléke ápolásának szenteli, aki kollaboráns bandájával együtt napjainkban köztiszteletnek örvendő, náci háborús bűnös. Vagy az észteket csak azért, mert a ‘90-es évek óta előszeretettel emelnek náci emlékműveket az országban és nyomják el módszeresen az orosz kisebbséget és ukránokat egyaránt, mert úgyszintén egy náci kollaboráns a nemzeti hősük (akinek nagy rajongója Zelenszkij elnök főtanácsadója is). Ugyanígy hiba lenne lenácizni (ne adj’ isten) a magyarokat, csak mert a kormányunk évek óta hergel a más bőrszínűek ellen, bagatellizálja a múltbéli magyar kötődésű háborús és emberiség elleni bűnöket, vállalhatatlan emlékműveket állít, és az antiszemita, háborús bűnös Horthy Miklós és korszaka apologétája.

Hogy mikor dönt valaki úgy, hogy fel tud, vagy fel akar lázadni egy elnyomó hatalommal szemben, és mikor látja jobbnak menekülni, kismillió kérdéstől függhet, a társadalmi rendszer és a mozgalmak állapotától kezdve a családi helyzeteken keresztül az egyéni vérmérsékletig.

Ami viszont bizonyos, hogy ezt az adott személynek, csoportnak kell eldöntenie, és semmiképp egy kényelmes helyzetben lévő külföldi politikusnak. Pláne ha utóbbi rasszista agendáját bújtatja a társadalmi jóért és igazságosságért folytatott küzdelem köntösébe.

A fentiek a hivatásos russzofóbokat természetesen egy pillanatig sem érdeklik; hisz csak kihasználják a politikai szituációt, mikor vért követelhetnek anélkül, hogy bemocskolnák magukat, mikor kollektívan bűnösnek kiálthatnak egy népet anélkül, hogy a Nyugat, a mainstream sajtó, vagy bármi más autoritás nagyon hangosan fejezné ki felháborodását, és, mintegy járulékosan a kemény, határozott vezető képében tetszeleghetnek. Hogy a mi és az ők között éles határvonalat húzva csillogtathassák kétes moralitásukat, egyszersmind biztosíthassák a népet arról, hogy jó kezekben van.

Azért tehetnek így, mert a „nyugatos” társadalmi közmegegyezés eddig sem emelte fel különösebben a hangját a russzofóbia ellen. A jelenség egyébként nem egyedülálló, és nem meglepő a máig velünk élő hidegháborús hagyományok, a centrumországok globális gyarmatosító gazdasági és kultúrmissziója fényében, ami a világ többi részét elmaradott és kizsákmányolható, vagy elmaradott és ellenséges régióknak bélyegzi. Itt érdemes megjegyezni, hogy a balti országok, minden EU-tagságukkal és politikai integráltságukkal, minden européerségükkel együtt az előbbi kategóriába tartoznak ebben a logikában, elég az Unió centrumához viszonyítanunk őket.

Az pedig, hogy Putyin megtámadta Ukrajnát, a jelek szerint elfogadhatóvá tette a „nyugati világban”, vagyis az Egyesült Államok és az EU érdekszférájában az Oroszországi Föderáció lakosaival szemben a kollektív bűnösség eszméjét, és, ha nem is támogathatóvá, de vállalhatóvá tett nyíltan rasszista gondolatokat és paneleket. És olyan cselekedeteket, amelyeknek a levét épp azok isszák meg, akik nem értenek egyet a putyini rezsimmel és módszereivel, de a háborúval semmiképp. Ezen csak veszíthetnek azok is, akiket egy nap kiképzés után küldenek meghalni egy idegen országba, és azok is, akik ellenük folytatnak elkeseredett honvédő háborút.

Észre kell vennünk, hogy ami jelenleg az Európai Unió és Oroszország határain zajlik, az semmivel sem különb, mint mikor Orbán Viktor kerítéssel és határvadászokkal zárja ki a más bőrszínű menekülteket az Európai Unióból biztonsági és egyéb mondvacsinált okokra hivatkozva, a „boldoguljanak otthon!” jelszava alatt. Az pedig szinte mindegy, hogy gazdasági menekülteknek (ezért menekültstátuszra érdemtelennek) vagy gyáva megfutamodóknak titulálják a kizárt csoportok tagjait, akikről persze ritkán felejtik el megemlíteni, hogy életerős férfiak – vagyis fogjanak fegyvert, „ahogy férfihoz illik”.

Ahogy azt is észre kell vennünk, hogy a rasszista uszításból a népek etnicista egymás ellen hergeléséből csak az uszító profitál, ha egyáltalán bárki.