Nem ilyen választ vártunk az MTA elnökétől az OMSZ-ügyre, elkeserít minket a Palkovics-féle szervezeti kultúra, és leírjuk, mit nem kéne végre baloldalinak hívni.
Freund und Freunde
Kiss Soma Ábrahám
„Híradásokból arról értesült a közvélemény, hogy az idei augusztus 20-ai ünnep kapcsán az OMSZ feladatellátása súlyos kormányzati kritikát kapott. A részletek azonban nem ismertek kellő mértékben ahhoz, hogy arról állást lehessen foglalni és orvoslására javaslatot lehessen tenni.”
– Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének a közleménye, amit azt követően adott ki, hogy az augusztus 20-i vihar elmaradása után kirúgták az Országos Meteorológiai szolgálat két vezetőjét.
Valahogy nem egy ilyen válaszra számít az ember a tudomány fáklyájával az éjszakába fényt vető szervezet vezetőjétől, miután nyilvánvalóan politikai okokból eltávolítottak két szakembert egy hivatal éléről.
A Magyar Tudományos Akadémia elnökeként például számon kérhette volna Palkovics László MTA-tagon, hogy ugyan miért használta arra a hatalmát ebben a helyzetben, hogy eltávolítsa a vezetőket. Pláne azelőtt, hogy az említett vizsgálat megtörtént volna – vagyis kiderült volna, hogy történt-e mulasztás, vagy sem. Még akkor is, ha Palkovics történetesen miniszter, hisz – mint az köztudomású – miniszteri pozíciója semmiféle összefüggésben nincs akadémiai tagságával.
Itt persze az is felmerül, hogy van-e értelme vizsgálatnak, hisz számtalan fórumon hangoztatták már a tudomány képviselői, hogy a meteorológiában – ahogy számos más reáltudományban – valószínűségekkel dolgoznak, 20-án délelőtt például 75-80 százalék volt a valószínűsége annak, hogy este vihar lesz. Na most persze lehet vizsgálni, hogy minden rendben volt-e, nem hagytak-e véletlen figyelmen kívül valamilyen modellt, amikor tájékoztatták az operatív törzset az OMSZ szakemberei, akik egyébként jelezték, hogy ha a déli időpont helyett későbbi adatok alapján adhatnak előrejelzést, akkor az pontosabb lehetett volna.
De mikor a vak is látja, hogy egy politikai döntést kell megindokolni, illetve a szakmaiság látszatát fűzni hozzá, akkor beleállni ebbe a kivizsgálós komédiába minimum szervilizmus.
Holott láthattunk arra is példát, amikor az akadémiai dolgozók kiállnak a tudomány, és nem utolsó sorban a tudós kollégák mellett: így tettek az MTA köztestületi tagjai és az Akadémiai Dolgozók Fóruma is. Valamint az OMSZ osztályvezetői is levélben tiltakoztak a vezetők eltávolítása ellen.
Orrnehéz kormány és a Palkovics-féle szervezeti kultúra
Bogatin Bence
„Mint munkáltató jártam el, amikor elbocsátottam a meteorológiai szolgálat vezetőit”
– Palkovics László Szegeden, a Magyar Meteorológiai Társaság vándorgyűlése után
Közkeletű vélekedés sok éve, hogy Orbán Viktor nélkül a Fidesz összeomlana. Ezzel a tétellel néhány évvel ezelőttig egyet is értettem volna, azonban egy ideje – hogy mikortól, ahhoz nem tudok egzakt évszámot vagy eseményt rendelni – inkább arra hajlok, hogy ez nem magától értetődő állítás. Azért nem, mert a politikai túléléshez szükséges reflexek és tudások átadását meglehetősen gondosan végzi a párt saját infrastruktúráján belül. Persze olyan szédületes erőforrások (a közpénz szó valószínűleg jó helyen lenne itt) felhasználásával, amely más szervezetek számára jelenleg elérhetetlen Magyarországon. Még az ún. „Soros-szervezetek” számára is.
Erre itt van augusztus 20. és az OMSZ körüli tragikomédia, és ha nem is cáfol rám a fentiek tekintetében, de minimum ellenkező irányú következtetéseket enged meg levonni a történtekből. Orbán Viktor ugyanis elment nyaralni, utána pedig a vízözön. Vagyis épp abból lett baj, hogy nem jött a vízözön, illetve nem akkor, amikorra a kormány rendelte. Két vezető meteorológust derült égből villámcsapás jelleggel kipenderítenek az állami szolgálat éléről, buta magyarázkodás Gulyás Gergelytől a kormányinfón, hirtelen nagyinterjú Palkovics Lászlóval a Mandinerben. Majd jön Bencsik András a Hír TV-n, és őszinteségi rohamot kapva ráhúzza a vizes lepedőt a szerinte kapkodó Palkovicsra.
Tévedés ne essék, mindez a szerencsétlenkedés azért történhet meg, mert a jelenlegi politikai folyamatok tükrében ennyi áramszünet bőven belefér Orbán Viktornak és belefér a Fidesznek is. Jól mutatja a kialakult helyzet, hogy mennyire Orbán-függő – és ezáltal mennyire sérülékeny – az a politikai struktúra, amelynek a tetején Orbán Viktor van. Önmagában ez nem meglepő tény vagy újdonság, az érdekes talán mindebben csak az, hogy ez az alaptézis mennyire időtlen és mennyire axiomatikus.
A Fidesz-féle rendszerek orrnehézsége azonban túlmutat önmagán és azon, hogy Bencsik András utólag kesereg a „a post mortem vizsgálaton”, amelyet az MTA lefolytat majd az augusztus 20-ai előrejelzések kapcsán. Sokkal nagyobb gond az, hogy az orbáni hatalomgyakorlásban teret nyerő szervezeti kultúra, amelynek áldozata most éppen két meteorológus lett, bőven érezteti a hatását a kormányon túl is.
Ennek a szervezeti kultúrának a sajátja a hatalmi düh, az irreális elvárások, a türelmetlenség, az igazodási kényszer, a bűnbakok pellengérre állítása
– ezeket a káros hatásokat pedig csak az egyetlen referenciapont, a legfőbb vezető ellensúlyozhatja, ha akarja. Most ha akarta volna sem tudta, mert elment nyaralni.
Ez a fajta vezetési stílus az állami szerveken messze túlmenően olyan helyekre is kiterjed, mint az egyszerű munkahelyek: irodák, gyárak, iskolák, egyetemek.
Amikor Palkovics László azt mondja, hogy ő mint munkáltató járt el, amikor elbocsátotta a két OMSZ-vezetőt, pontosan azt a szemléletet erősíti, amelyben a lojalitás kizár minden más érvet és szempontot. Például az olyan szempontokat is, mint hogy a kormány hirtelen ítéletével egy háromgyermekes családot sodor megélhetési válságba.
Arról, ami baloldali, és arról, ami nem az
Tóth Csaba Tibor
„»Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle.(…)« Csokonai filozofikus versében olvashattuk, tanulhattuk ezt annak idején az iskolában, s az ő korában, s az azóta eltelt időben is elterjedt a magántulajdon-ellenes, szocialista gondolkodás. A huszadik század tapasztalata azonban arra tanít, hogy az embertársainkkal való szolidaritás, a francia forradalom hármas jelszavából a harmadik, a testvériség érvényre juttatásában nem a tulajdon közösségisége az alkalmas eszköz. A modern baloldali politika évtizedek óta túljutott ezen az évszázados hiedelmen, s ez mind a szociáldemokráciára, mind a zöldekre igaz Nyugat-Európában. Egyaránt tisztában vannak azzal, hogy a jólét növeléséhez a gazdasági növekedés, ahhoz pedig a verseny és magántulajdon hajtóereje nélkülözhetetlen.”
– Bauer Tamás volt képviselő reakciója Tordai Bence szavaira. A Párbeszéd társelnöke elmondta, pártja a közösségi tulajdon és szövetkezetesítés pártján áll.
Bauer Tamás szavaiban az a meglepő, hogy 2022 Magyarországán egyáltalán szükség van rájuk. Hiszen ez, a látszólag óvatosságra és mértékletességre intő álbölcselkedés uralja a balliberális ellenzék maradék, fogyatkozó platformjait, még 12 évnyi Orbán-szervezete vadkapitalista „nemzeti tőkeépítés” után is. Mert legyen világos: amikor a régi SZDSZ és a jelenlegi DK nagyöregje ilyenformán kioktatja Tordai Bencét, akkor nem mást véd, mint Csányi Sándor nagybirtokait és bankját, Mészáros Lőrinc bankholdingját és húsfeldolgozóit, a Vodafone-t brutális összegért magáévá tevő 4iG-állami tőke tandem hatalmát.
Persze, nap nap után halljuk ugyanezektől az emberektől, hogy mindez nem tisztességes verseny útján lett az övék, de akkor mi is a verseny és magántulajdon folyamatos felemlegetésének értelme?
A kérdés megválaszolásához tanulságos kézbe vennünk Pogátsa Zoltán globális elitről szóló könyvét. Ebből, valóban részletes adatgyűjtés alapján kiderül:
szinte senki sincsen a világ száz leggazdagabb oligarchája között, aki óriásvagyonát a verseny szabályai szerint szerezte volna meg. Van tehát egyrészről az örökletes vagyonok birtokosainak világa, másrészről pedig Mészáros Lőrinc és Csányi Sándor sokkal szerencsésebb külföldi változatai. New money, ahogyan az amerikai hívja.
Miért és kinek érdeke mégis, hogy a baloldaliakat figyelmeztesse, hogy ezekhez az emberekhez és vagyonukhoz azért egy ujjal se merjen nyúlni? Hogy ne gondolkodjon a gazdasági és hatalmi viszonyok gyökeres megváltoztatásában, hogy ne akarja, hogy a többség javára működjön a gazdaság úgy, ahogyan ezt már hosszú-hosszú évtizedek óta nem teszi?
A nyugati világban a szélsőjobboldal előretörését megakadályozni kívánó, hol szociálliberális, hol vegyesfelvágott koalíciók sikereit hozta a koronavírus utáni nemzetközi gazdasági válság. 2020-21 folyamán az amerikaiak, a németek, a spanyolok, közelebb a szlovének, jóval korábban a portugálok is ilyen kormányt választottak.
Mindannyiukra jellemző, hogy 2020 után immár nagyon is bátran használják az államot gazdasági szereplőként. A liberális kormányok arra, hogy a privát nagytőkét kitömjék, és reménykednek abban, hogy ennek egy töredéke leszivárog majd a polgárokhoz – többnyire hiába. A szociáldemokraták ezzel szemben jelentős kormányzati programokat is indítanak, amelyek vagy profitadót szednek, vagy kompenzálnak, vagy mindkettőt, de ez is csupán a folyamatok tompításának látszik egyelőre.
Tudjuk jól, hogy ezeknek a politikai elképzeléseknek forrásvidéke a nyugati szociáldemokrácia. Ha nem is elméleti, de gyakorlati terepen az 1945 utáni, európai szociáldemokrácia és kommunizmus közötti legfontosabb különbséget az jelentette, hogy előbbi a nyugati, piacgazdaság-alapú rendszerrel és a NATO katonai tömbbel kiegyezett, majd a hatvanas évekre a marxizmust mint elméleti keretet is feladta.
De még ez sem járt a közösségi tulajdon Bauer által felvázolt ellenzésével. Emlékezetes, hogy az 1990-es évekre éppen a dán szociáldemokrácia lett például a NATO balti bővítésének egyik fő támogatója, miközben az állam és szövetkezetek szerepe Dániában továbbra is óriási maradt a gazdasági életben.
De a példa fordítva is igaz. A spanyol Pedro Sánchez kormánya, és a szlovén kormány is rendelkezik hivatalosan újbaloldali programokat hirdető kormánykoalíciós partnerekkel (a spanyol Podemosszal és a szlovéniai Levicával). Noha ezek az újbaloldali pártok erősebb szociális hálóért dolgoznak, jelenlegi, konkrétan meghirdetett szociális közpolitikájuk nem megy túl a kétségtelenül hasznos válságcsekkek és rezsikompenzáció kiosztásán. Amihez nem kell újbaloldalinak lenni, hovatovább, a válságcsekkek kiosztását az Egyesült Államokban még Donald Trump kormánya kezdte el. (Joe Biden kormánya pedig a szemléletet minden tekintetben kiszélesítette – például a diákhitelek részleges elengedésével és a klímaválság elleni befektetések sorával.)
Ezzel szemben a Bauer által is fű alatt dicsért német szocdem-zöld kormány keze még ebben az ügyben is meg van kötve, az energiakompenzáció mértékét és a profitadókat sem növelhetik liberális-jobboldali partnereik miatt. Viszont ők is jelentősen csökkentették például a közösségi közlekedés (vigyázat! közösségi-kollektív tulajdon!) viteldíjait egy egységes bérlettel, ami itthon is igen nagy figyelmet kapott.
Úgy tűnik tehát, hogy a közösségi tulajdont elvető, pillecukor-baloldal Bauer Tamás által meghirdetett doktrínája nem áll össze: nincs olyan baloldali irányzat – sem szociáldemokrata, sem marxista, sem radikális zöld – amely a közösségi tulajdon szerepét a gazdasági programban tagadná. Ez ugyanis a liberális kapitalista, a libertárius és a klasszikus konzervatív ideológiák egyik alapja, amit pedig nagyon jó lenne végre-valahára nem baloldalinak hívni.
