Kiegészítjük Jaksity György corvinusos beszédét, kutatjuk Hegedüs Zsuzsa lelkiismeretét, segítünk a rossz oldalra álló külügyminiszternek, Szombathy Pál pedig elgondolkodtat minket azon, hogy hol lakik a sajtószabadság. Reakcióink a hét legérdekesebb közéleti mondataira.
Hegedüst csak akkor zavarja a fasisztoid politika, ha művelője be is vallja
Kiss Soma Ábrahám
„(…) 20 évi ismeretségünk és barátságunk következtében azt is tudom, hogy ez a nyilvános korrigálás mibe került neked, ezért még annál is jobban értékelem a mai lépésedet, mint amit maga a téma indokol. Olyannyira, hogy az első reakcióm az volt, hogy ezzel a nyilvános megszólalással a lemondásom is okafogyottá vált. De ami még fontosabb, ezt, némi gondolkodás után, néhány órával később is így gondolom, azaz okafogyottnak tartom. (…)”
– Hegedüs Zsuzsa szociológus, társadalmi felzárkóztatásért felelős miniszterelnöki megbízott
Hegedüs Zsuzsa az elmúlt héten hülyét csinált önmagából, valamint a fél magyarországi sajtóból is.
A történet úgy kezdődött, hogy Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi, fajvédő beszéde után Hegedüs Zsuzsa, a miniszterelnök mindeddig hű szegényügyi főtanácsosa úgy érezte, itt már olyan bűzös a fasizmus levegője, hogy azt inkább a kormánytól távolabb kívánja tovább szemlélni, így lemondott pozíciójáról, és végigturnézta a kormánytól független magyarországi sajtó egy részét.
Mindezek után Orbán Bécsben, Nehammer osztrák kancellára oldalán kifejtette, hogy valójában nem fajvédő, csak kultúrrasszista. Ahogy általában csinálja: mond valami vaskos szélsőjobboldali otrombaságot a hazai közönségnek, majd Nyugaton eljátssza, hogy igazából nagyjából européer figura.
Hegedüsnek pedig több se kellett, Orbán elnyerte a bocsánatot, a szociológus visszarakta rá a keresztvizet.
Pedig ez a félszívvel elsziszegett „nemaztmondtam” az ég világon semmin sem változtat.
Orbán Viktor továbbra is fenntartja a határon a fajvédő kerítést, rendszerében a romák éppúgy másodrendű állampolgárok maradnak, mint ahogy Tusványos előtt, után és a bécsi látogatása óta is, és a kormány ab ovo ott nyomja el a szegényeket, ahol nem szégyelli, ha épp az szolgálja érdekeit.
Hegedüs maga is több problémát említett, például hogy nem értett egyet a sorosozással, a migránsozással és a buzizással (állítólag tüntetni is elment), hovatovább saját bevallása szerint már 2013 óta bögyiben volt az illiberális maszlag meg az EU-ellenesség.
Hegedüs szerint az orbáni (ál)Canossa-járás ezek szerint azt jelenti, hogy az általa felemlegetett problémák egy csapásra megszűntek? Nem kaptunk választ.
Az biztos, hogy hosszú ideig mardoshatta a lelkiismeret, hogy mégiscsak Orbánnak dolgozik. De úgy tűnik, ha valaki emberellenes szélsőjobboldali politikát folytat, azzal még valahogy együtt tud élni, csak a nyílt verbális fasizmus sok. Ahogy láthatjuk, a kultúrrasszizmus, a rasszizmus, szegényellenesség és általában valamennyi kisebbség hátrányos megkülönböztetése belefér.
Jaksity és a pártállam fából épített Eiffel-tornya
Jaksity György immár elhíresült beszédében azt mondta:
„Cégeinkben, társadalmi és civil, illetve tudományos tevékenységeink révén minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy Magyarországon modern, jól szabályozott, szabad versenyes piacgazdaság és demokrácia legyen. De nem így történt.”
Azt nem tudom, hogy a „mindent megtettünk” alatt mit ért, de hogy a budapesti értéktőzsdét az azt 1948-ban bezáró magyar állam alapította újra 1988-ban, méghozzá az állami pénzintézetek kinevezett vezetőinek egyszerű alkuja nyomán, történelmi tény.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a nemzetközi piacok tekintetében teljesen inkompetens emberek alapították, sőt, a maguk szakmájában elég sok szakértő volt ott.
De hogy nyitott lett volna és egyenlő esélyeket kínált, na azt senki sem mondhatja. Olyan, mintha a pártállam épített volna magának fából egy saját Eiffel-tornyot. Kívülről, messziről hasonlít persze, de csak onnan.
No nem mintha az eredeti City vagy Wall Street bármiben is sikeres mintát szolgáltatott volna, meg amit itt és akkor elkezdtek, egy másik játék volt – amelyből aztán az Orbán-rendszer antitézisszerűen következett.
Korabeli filmhíradó – felvétel 1990-ből. Forrás: Filmhíradók Online
Szijjártó Péter lelkesedése a gödi Samsung iránt
Csengel Karina
„A koreai beruházók immáron az öt legnagyobb beruházói közösség egyikévé váltak, az elmúlt években rendre tőlük érkezett a legtöbb beruházás Magyarországra. A Samsung SDI elnökével, Choi YoonHo-val (sic!) azon vagyunk, hogy ez a tendencia folytatódjon”
– írta hétfőn Facebook-oldalán Szijjártó.
Ha valaki, hát Szijjártó Péter biztosan tudja, mi minden van a gödi akkumulátorgyárát gigantikusra bővítő Samsung rovásán, a külügyminiszter mégis minden adandó alkalommal úgy parolázik a dél-koreai cég vezetőivel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
A diplomácia persze már csak ilyen – a kézfogós fényképek mellett hogy mutatna a gyártól szenvedő lakosságért való kiállás?
A Samsung viselkedéséből azonban pontosan látható, hogy a kormány a színfalak mögött sem próbálkozik semmiféle elvárást támasztani a dél-koreai multi felé.
Pedig volna itt néhány „tendencia”, amelyeket folytatás helyett érdemes lenne megfordítani. Kezdetnek elég lenne, ha betartatnák a Samsunggal a magyar jogszabályokat, ha pedig igazán merészek akarnának lenni, a gigagyár bővítését a lakosság kártalanításához kötnék – ami, tegyük hozzá, aprópénz lenne az állami milliárdokkal megajándékozott cégnek.
Minden jel arra utal azonban, hogy a magyar kormány annyira szerette volna a dél-koreai cégvezetőket a barátai között tudni, hogy biztos, ami biztos, jó kutya módjára lefeküdt a földre, a hátára fordult, és megadta magát. És azóta sem mer egy rossz mozdulatot sem tenni, nehogy rávicsorogjanak a nagykutyák. Most nem lehet ugrálni, most van itt az ideje az autóipar elektromos alapokra történő átállásának. És vele együtt persze a német multik kegyeinek lesése mellett a dél-koreai akkumulátorgyár-beruházások számára is most kell barátságos környezetet kialakítani – lehetőleg úgy, hogy közben a NER-vállalkozóknak is csurranjon-cseppenjen néhány megbízás.
A kormány sikerpropagandája és a valóság között azonban egyre nagyobb szakadék tátong.
Miközben számos gödi valószínűleg az elmúlt éjszakákon is eldönthette, hogy a Samsung akkumulátorgyárának zúgása miatt nem alszik a tikkasztó nyári melegben nyitva hagyott ablakok mellett, vagy – kis szerencsével – csukott ablaknál legalább csöndben, de 30 fokban „pihen”, arról továbbra sem tudni semmit, honnan és pontosan hogyan került egy akkumulátorgyártáshoz is használt oldószer a kútjaik vizébe jó pár héttel ezelőtt.
A több száz tonna veszélyes anyaggal dolgozó gyár utóbbi időben feltárt (a hatóságok és a cég által nem túl nagy dobra vert) szabálytalan működése pedig folyamatos félelmet kelt. A gyár árnyékában élőknek tett egyetlen kormányzati gesztus egy mára félig kiszáradt, vékonyka csemetékből álló „véderdő” telepítése volt a gyár oldalában, amely szomorú szimbóluma annak, hogyan is állnak országunk megválasztott vezetői a helyi közösségek jogainak védelméhez a gazdasági érdekekkel szemben.
A régi Index működése nem volt elég kapitalista Szombathy Pálnak
Bogatin Bence
„Nekem eleve az volt a nagy vitám a szembenállókkal, akik elhagyták [az Index szerkesztőségét], hogy úgy éreztem, hogy ők azt gondolják – és azt is kommunikálták sokszor felém –, hogy az ő fantasztikus tudásuk…, és itt vannak a legjobb újságírók az országban, és ez teszi azzá [az Indexet, ami], és ha ők elmennek, akkor ez össze fog omlani. Én meg azt gondoltam, hogy ez egy piaci termék. Ezeket a kifejezéseket nem szerették, sokkal inkább ilyen szubkulturálisan fogták fel ezt a dolgot. Én az igazgatóságban ülve is mindig elhűltem azon – nem szóltam bele, csak figyeltem –, hogy miután dolgoztam jó néhány nyugati kiadóvállalatnál, hogy itt a munkaszervezésben, fegyelemben, szerkesztőségfelépítésben, hogy ez ilyen, nem tudom… hogy ez egy ilyen nagy más világ volt, ilyen bázisdemokrácia meg lakógyűlés. Nem annyira éreztem kapitalistának a viszonyokat, és emlékszem, nem is nagyon szerették, amikor erről beszélgettünk. Én azt mondtam, hogy ezt egy vállalatnak gondolom, amellett, hogy persze egy kitűnő hírportál.”
Mindezt a Media1 sajtópiaci témákkal foglalkozó szakportál podcastjében mondta az a Szombathy Pál, aki az Index 2020-as, emlékezetes szerkesztőségcseréje közepette, illetve az azt követő hónapokban vezette négy hónapig az újságot főszerkesztő-vezérigazgatóként.
Azt, hogy az újságot pusztán önmagában mennyire nem csak a külsőségek, a brand és a kattintásszámok teszik, és hogy szerintünk az Indexnek miért lett vége – a megmaradó név és logó dacára – 2020-ban, és hogy mi mit szerettünk a portál régi működéséből, arról ebben a cikkben írtunk bővebben.
Szombathy fenti érvelése szempontjából talán az a leglényegesebb a Mérce akkori összesítéséből, hogy közel sem csak az utolsó évek indexes újságíró-garnitúrájának munkáit válogattuk össze a személyes kedvenceink közé, hanem szép számmal akadnak közte a 2010-es évek elejéről, sőt a kétezres évekből is remekművek. Azt tehát, hogy egy szerkesztőség az aktuális összetételében megtestesítse húsz év értékeit, hagyományait és vívmányait úgy, hogy a régi tagok már nincsenek velük, valóban az égvilágon semmi nem zárja ki.
De ennél sokkal fontosabb a volt Index-vezérigazgató szemlélete a szerkesztőségi döntéshozatalról. Mivel soha nem dolgoztam az Indexben, és a rálátásom is igen mérsékelt az újság akkori és mostani működésére is, ezért pusztán Szombathy mondataira tudok hagyatkozni, amikor azok fő állításai ellen érvelek.
Amikor egy szerkesztőség demokratikusan működik, az nem azért történik, hogy tucatnyi vagy néhány tucatnyi ember öncélúan jogot formáljon a döntéshozatalra és az azzal járó hatalomra, hanem azért, hogy az olvasók végül a legkülönbözőbb belső és külső szervezeti és szakmai nyomásoktól, negatív hatásoktól a leginkább védett tartalmat kapják a kezükbe.
Nemcsak a cenzúra és az öncenzúra kivédése tartozik ebbe az óriási halmazba, hanem a munkakörülményektől, a mindenki számára elfogadható szervezeti kultúrán át az újság elvi alapvetéseihez legjobban illeszkedő tartalomelőállítás megszervezéséig nagyon sok minden.
Hogy az ilyen döntések terén érvényesülő szabadság mekkora érték, azt a Mércénél igen jól tudjuk – és még akkor is bátorkodom ezzel a párhuzammal élni, ha tudom, hogy az Index tartalmi profilját és üzemméretét összehasonlítani is felesleges a mi világnézetileg elkötelezett és az alapítása óta maroknyi állandó munkatárssal üzemeltetett újságunkéval. Sőt – és ez talán merész kijelentés lehet –, azt is megkockáztatom, hogy egy szerkesztőség szabad működése Szombathy sejtetésével szemben nem zárja ki a fegyelmezett munkavégzést és az optimális munkaszervezést sem.
A demokratikus szerkesztőségi működés lényege azonban messze nem csak ebben a sokaknak talán kissé romantikusnak vagy hóbortosan idealistának ható vízióban áll. Ennél sokkal prózaibb oka is van annak, hogy miért „szeretnek” újságírók beleszólni abba, hogy ki legyen a főszerkesztőjük, ezt pedig sajtószabadságnak hívják.
A sajtószabadságról a legtöbbször a cenzúra vagy a piaci tulajdonosi koncentráció kapcsán szokás beszélni, pedig szerencsésebb helyeken legalább olyan fontos aspektusa a „belső” sajtószabadság, amely az újságírókat és szerkesztőket megilleti a sajtótermék vagy a médiaszolgáltatás tulajdonosával – a konkrét esetben az Index akkori igazgatótanácsával – szemben is.
A főszerkesztőbe – és általában bármelyik munkatársunkba – vetett bizalom nem valamifajta antikapitalista métely, hanem a szabad sajtó – így tulajdonképpen maga a sajtó – lényege. Amikor valaki a szerkesztőségi autonómia fontosságát kérdőjelezi meg, akkor legalább részlegesen magát a sajtószabadságot tagadja.
Ami, ahogyan fent utaltam rá, nem önmagáért való dolog.
Az idézett podcastadás során Szombathy következetesen elhatárolódott az őt az Index–balhé alatt és óta ért olyasfajta megjegyzésektől, amelyek a NER-es mivoltát hangsúlyozták, vagy őt egyenesen a rendszer kiszolgálójának bélyegezték. Ezt a távolságtartást megkérdőjelezni különösebb okom, érvem, motivációm nincs.
A kínzó kérdés szerintem sokkal inkább az, hogy a sajtószabadság ilyesfajta értelmezése, a „vállalati”, „kapitalista” viszonyok, amelyeket Szombathy vázol, miben nyújtanak jobb alternatívát a sajtó Fidesz által leuralt részéhez képest?
