Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mi így emlékszünk az Indexre

Mivel lehetne méltó módon megemlékezni a 21 év után lefejezett és szétvert Indexről? Amikor ezen gondolkodtunk a pénteki tüntetés után a kocsmában, valahogy elkezdtünk azokról a cikkekről beszélgetni, amik ilyen-olyan okokból fontosak voltak nekünk, amikre referenciapontként, vagy éppen minden idők legviccesebbjeként emlékszünk, amit elmentettünk magunknak, hogy bármikor elő lehessen szedni.

És innen jött az ötlet: a magyar közélet egyik legfontosabb intézményétől, a nyilvánosság elsődleges terepétől a kedvenc cikkeinkkel búcsúzunk, és természetesen szolidaritásunkat fejezzük ki minden, most az Indextől távozó kollégával.

Rendőri túlkapások

Tóth Csaba Tibor: Az Index alapító és meghatározó figurája volt Bodoky Tamás, 2006-tól 2008-ig vezetett cikksorozata a 2006-os tüntetések és a gyurcsányi megszorítások elleni lázadások témakörében pedig egyértelmű fordulópontot jelentett a magyar oknyomozás-tényfeltárás történetében.

Az Index nélkül ugyanis bizony semmit nem tudnánk a konkrét terroreszközöket alkalmazó régi rendőri „elit alakulat”, a Rebisz viperás verőembereinek a rémtetteiről, arról, hogyan próbálják felsőbb politikai körök kimosni a gumilövedékkel arcra célzó karhatalmistákat a védhetetlenből. És bizony, Morvai Krisztináék akkori Civil Jogász bizottsága is jóval kevesebbre jutott volna a ma már a NER alapító mítoszait is alkotó, súlyos jogsértések vizsgálatában az Index újságíróinak munkája nélkül.

A Túlkapások-sorozatból azután könyv lett, Bodoky, az Átlátszó későbbi alapítója pedig 2008-ban Göbölyös Soma-díjat nyert írásaiért.

Ki lesz a jövő Matolcsy Györgye? – Közgáz gólyabál

Bogatin Bence: Noha két évvel e videó készülte után kerültem csak az azóta állami gúnyáját alapítványi ünneplőre cserélő Közgáz kötelékébe, Lengyel-Szabó Péter és Bakró-Nagy Ferenc 2011-es remekműve része volt a felsőbb évesektől örökölt kánonnak. A gólyabálon bulizó hallgatókat nem mindig legelőnyösebb oldalukról bemutató videót megjelenésekor néhányan mellre szívták még a diákok közül is; igazi országos botrány helyett azonban a következő években inkább csak tempójukat vesztett házibulikon nézegették vissza spicces fiatalok mint a garantált jókedv tuti receptjét. Hiszen ki ne röhögne azon, hogy „Áemef-hitel”, meg azon, hogy a spanyolok azért nem tudnak megegyezni egymással, mert a felük barcás, a felük meg realos.

Pedig a Ki lesz a jövő Matolcsy Györgye? valójában egy véresen komoly audiovizuális tartalom (és ez emeli a szememben minden idők legjobb indexes anyagai közé): egy kordokumentum, amely nemcsak, hogy a maga pőreségében tárta elénk a hazai elitképzés addig is közismert, ámbátor kevésbé látható oldalát, de már-már kubista képbe sűrítve szembesítette a nézőt azzal, hogy mi felé robog feltartóztathatatlanul az akkor még csak az első kétharmadot nyögő Magyarország. Végül pedig, de nem utolsó sorban háromszorosan húzta alá a közhelyet: amilyen az oktatás jelene, olyan az ország jövője.

Hogyan ne foglaljunk el egy hidat?

Füzessi Károly: Az elmúlt 9 évben 532 index-cikk került a könyvjelzőim közé. Pedig takarékoskodom, nem rakok el mindent. Különösen sok cikk 2012-2013-ból való, amikor a Hallgatói Hálózat (HaHa), melynek akkor tagja voltam, megpróbálta rábírni a kormányt, hogy csináljon tisztességes oktatáspolitikát.

Hogy éppen mit talált ki az egyetemek és egyetemisták megregulázására Orbán, Balog, Hoffmann és Klinghammer, arról szinte mindig az Indexről tájékozódtunk, és az ott megjelent információkat hivatkoztuk. Sok médiával volt dolgunk ekkor: voltak barátiak, néha meghökkentően vagy túlzóan is, és voltak a kormánypropagandák, ahol durván szívattak minket.

Az Index viszont tudósított.

Objektív, mértékadó intézményként volt jelen, ami pótolta a – már akkor is egy ideje – propagandagyárrá züllesztett közmédiát. Ezért különösen fájó volt, ha szerintünk nem elég hangsúllyal tudósítottak egy fontos fórumról, tüntetésről. De voltak olyan események, ahol ha nincsenek jelen az indexvideósok, akkor bizonyára elfelejtjük… mert mondjuk annyira kínos volt.

De ha az ilyen, nem túl jól sikerült helyzetek a média révén nyilvánosságot kapnak, akkor tanulunk belőlük, és nem követjük el újra a hibákat. Sajnos még nem voltam a mozgalom tagja, amikor ez a félresikerült hídfoglalás történt. Az ott ülő, később barátaimmá is váló emberek elég hülyék, de nagyon bátrak is voltak: és ami a legfőbb, a mozgalom tanult a hibájukból. Ezért decemberben már több ezer ember állt a Petőfi hídon, és nagyon kevesen maradtak, akik nem tudták, miért tüntetnek a diákok.

Meddig ül nőverő képviselő a parlamentben?

Bernáth Lackó: Az Index 2013. november 6-i percről-percre tudósítása a történelembe „Vak komondorosként” bevonuló, nőverő fideszes képviselőről, Balogh Józsefről szinte teljesen biztosan hozzájárult ahhoz, hogy – igaz csak évekkel később – végül újságírásra adtam a fejemet.

Janecskó Kata, Munk Veronika, Panyi Szabolcs, Joób Sándor és a többiek pontosan azt csinálták, amit kellett: az első napon, amikor Balogh József visszaadhatta volna parlamenti mandátumát, vállalva a felelősséget gyalázatos tettéért, percről-percre számoltak be róla, hogy megtörtént-e már a lemondás.

Mivel ez nem következett be, folyamatosan tájékoztatták az olvasókat többek között arról, hogy mi a teendő, ha egy nőt támadás ér az utcán, a nőverések elleni jogi fellépés lehetőségeiről szedtek össze érdekes információkat, szemelvényeket közöltek a konkrét bántalmazási ügyről, majd végül így köszöntek el nap végén:

Egy olyan országos politikus, aki felhatalmazva érzi magát neki kiszolgáltatott nők bántalmazására, a felelősség elől viszont hónapokig bujkál, pontosan annyi újságírói távolságtartást érdemel, amennyit itt kapott.

Nem akarok áldozat lenni, mert kurva szar áldozatnak lenni

Tóth Csaba Tibor: Ma, amikor a szexuális erőszak, a nők elleni erőszak, kapcsolati erőszak már a nemzetközi érdeklődés középpontjába került, talán nem egyértelmű, milyen súlyos kockázatvállalás és harc volt a #metoo előtt ilyen ügyeket, főleg az itthoni közegben felvetni.

Persze mindez ma sem egyszerű, de amikor 2014-ben Panyi Szabolcs az Indexen kijött a magyar egyetemi gólyatáborokban évtizedek óta rendszerszerű nemi erőszakról szóló sorozatával, az tényleg falakat tört át.

Falakat, amelyekről az áldozatok nem is gondolták, hogy áttörhetőek, amelyekről az elkövetők – sokan akkor hazánk reménybeli, ifjú politikusai – pedig azt, örökké állni fognak, örökké megvédi majd őket az összekacsintó hallgatás, mint az előttük járókat.

A sorozat legerősebb darabja kétségkívül Mira története volt, aki akkor még szokatlan módon nyíltan, fájdalmasan részletesen mesélte el, mi történt vele egy jogász gólyatáborban. A morális pánik ma már ugyancsak elkoptatott – sokszor negatív jelentéstartalmú – kifejezés, de a 2014-es gólyatábor-ügyek egyértelműen a szó legjobb értelmében okoztak morális pánikot: nemcsak az erőszakról, a nők helyzetéről szólt ugyanis mindez, hanem a hatalom természetéről, és hogy Magyarországon ezt hogy lehet megszerezni. És kicsit arról is, hogy miféle jövő vár itt ránk akkor, ha az egyetemen, a huszonéves jövőbeli vezetők már nyakig úsznak egy rothadó rendszerben.

Panyi és az Index komolyan hozzájárult ahhoz, hogy ez többé nem suttogó pletyka, harmadlagos megjegyzés volt, hanem ugyanolyan fontos politikai témává vált, mint KGBéla, vagy Paks II. Sőt, még díjnyertes kisfilm és ombusdmani törvénymódosítás is lett a dologból.

Elfogattam magamat az ásotthalmi úton

Dobsi Viktória: Eléggé biztos voltam benne, hogy nincs kedvenc Index-cikkem, és már el is döntöttem, hogy majd azzal vágom ki magam, amúgy őszintén, hogy az Indexben a legjobban a külpolitikai rovatát becsültem, és tényleg hiányozni fog.

Mert valóban személyesen is hálás vagyok azokért a cikkekért, amelyekből valami fogalmunk lehetett magyar olvasóként arról, mi is folyik mondjuk a Közel-Keleten; a rendszeres kép- és videóriportokért a Föld olyan – egyébként nem is feltétlen távoli – szegleteiből, ahová egyre ritkábban jut el magyar sajtómunkás; vagy azért, mert a külpolitikai újságírás folyamatos visszaszorulása ellenére is vették a fáradságot, hogy időről-időre elmagyarázzanak olyan nem túl trendi, viszont valóban emberi sorsok sokaságát befolyásoló ügyeket, mint hogy pl. milyen tervei vannak Emmanuel Macronnak a francia diplomáciával.

Még ha nem is értettem feltétlen egyet egyes szerzők vagy cikkek keretezésével, vagy nem jött be annyira a stílus, minden szövegen érződött a tények tisztelete és az erőfeszítés, hogy az újságírók szeretnének megmutatni és segíteni megérteni távoli, néha felfoghatatlanul idegen viszonyrendszereket, élethelyzeteket.

És mikor mindezt szépen végiggondoltam, újra tudatosítva magamban a nehezen felfogható veszteséget, bevillant, hogy mégis van olyan cikk, amit szívesen elolvastatnék minden honfitársammal, sőt, nagyon remélem, hogy hamarosan a történelemkönyvekbe is bekerül, mint korunk egyik legszikárabb és legabszurdabb, mégis hiteles forrásműve.

A magát kirgiz menekültnek kiadó Nyilas Gergely Elfogattam magamat az ásotthalmi úton című cikkéről van szó, egy objektív, leíró, de közben önálló gondolkozásra és erkölcsi tisztességre, emberségre indító szövegről, egy zseniális dokumentumról, 2015 késő nyarából, történelmünk egyik legsötétebb időszakából – mindenkinek ajánlom szeretettel.

Jött egy kisgatyás ember, és felforgatta a tévét

Kovács Blanka: Nyilván amint megbeszéltük, hogy mindenki kiválasztja a legkedvesebb indexes tartalmát, hirtelen egy sem ugrott be, pedig én is azok közé tartozom, akik rendszeresen elkéstek helyekről vagy elfelejtettek leszállni a buszról, mert egy érdekes Index-cikk odaragasztotta őket a képernyőhöz.

Azt hiszem, leggyakrabban a kultrovatot olvasgattam, azon belül is az étterem-, film- és sorozatkritikákat, úgyhogy végül Földi Gábor barátom 2018-as cikkét választottam, amit a Totál szívás (Breaking Bad) című sorozat 10. évfordulójára írt.

Fegát kb. 14 éves korom óta ismerem Twitterről, és amikor én még csak elkezdtem felfedezni, hogy mennyi szuper műsor van Amerikában, ami a hazai csatornákra sosem jut el, ő már jártas volt ebben a világban, és valószínűleg egy csomó, eszméletlenül jó sorozatot sosem láttam volna, ha ő nem hívja rájuk fel a figyelmem.

Habár a Breaking Badet pont nem miatta kezdtem el nézni, Fegától ezt a cikket mindig különösen szerettem, mert egyszerre nosztalgikus (2018-ban a Breaking Badnek már 5 éve vége volt), de közben annyi új infót és izgalmas betekintést ad arról, hogyan is készült a világ egyik legjobb sorozata, hogy mégis nagyon frissnek hat.

Van egy ország, ami egyszer már leszokott az olajról, mégsem omlott össze

Kiss Soma Ábrahám: Az Indexen az elmúlt húsz évben rengeteg kiváló anyag jelent meg, viszont nekem személyes kedvencem Domschitz Mátyás 2019-es, a kubai gazdaságról szóló írása.

Ebben a klímaváltozás égető problémája, a fosszilis energiafüggősége miatt súlyos és globális válságot okozó kapitalista világrendszer alternatívájaként bemutatja, hogy a kubai gazdaság hogyan volt képes a 90-es években átállni egy fenntartható modellre, és hogyan képes azt ma is többé-kevésbé működtetni. Mindezt pátosz vagy romantizálás nélkül, rávilágítva a kényszerekre – a
Szovjetunió összeomlása, nemzetközi szankciók, nyersanyaghiány, stb. -,
melyek erre az útra terelték az egyik utolsó szocialista országot, és
nem tagadva el a nehézségek és ellentmondások létét sem.

Tudom, hogy kapott érte a lap és a szerző is hideget-meleget, azonban üdítő volt a magyar mainstream médiában végre egy olyan anyagot olvasni Kubáról, ami nem
arról szólt, hogy

  • az országot maga a patás ördög vezeti, a lakosság pedig leginkább a
    fekete autón utazik;
  • szépek a nők, régiek az autók, finomak a szivarok;
  • vagy hogy most érdemes befektetni, mert rohad a rendszer…

hogy csak néhányat emeljek ki a szokásos narratívák közül.

Gyurta és én

Diószegi-Horváth Nóra: Egyértelmű, még gondolkodni sem kell rajta, a „Jómagam is szoktam úszni egyébként” egy ideig rendre visszatérő elem volt mifelénk bármilyen random beszélgetésben. Magyari Péter publicisztikája nem csak azért a legemlékezetesebb Index-cikk, amit valaha olvastam, mert jóformán minden mondata aranyat ér, hanem azért is, mert a körülötte kibontakozó vita akkora mélyrepülés volt, ami már 2012-ben is előrevetítette, milyen rendkívül mélyre süllyedhet a közbeszéd, amin egyébként 2020-ban már meg sem lepődünk (so sad).

Viszont még egyet muszáj kiemelnem, már csak azért is, mert amikor megjelent a minap a 24.hu Index-búcsúztató cikke, viszonylag hosszú elmélkedés alakult ki körülöttem, hogy mennyire etikus egy ilyen, a sajtószabadság szempontjából végzetes alkalomból piaci vetélytársként emlékezni az Indexre. Érdemes elolvasni, milyen volt az Index nekrológja 2014-ben az akkor bedarált Origóról.

Aztán egy pillanatra elgondolkodni azon, hogy vajon az elmúlt években miért nem próbált a szakma közösen kiállni az elszenvedett sérelmek miatt, létrehozni olyan érdekvédelmet, ami valóban tesz is az újságírókért és szerkesztőségekért, kidolgozni bármilyen stratégiát az ismert állami nyomásgyakorló módszerek megfékezésére, és miért nézzük mindig legfeljebb egy-két könnycseppet elmorzsolva, hogy éppen a mellettünk álló fába (hálisten nem belénk!) csapott a villám. A szöveg egyébként az alábbi bekezdéssel zárul. Még egyszer, 2014-ben:

„Ha a kormányzati érdekérvényesítés tényleg elérte a független sajtó személyi döntéseinek a szintjét, akkor a médiában mostantól senki nem lehet nyugodt: akit eddig nem, mostantól azt is folyamatosan kísérteni fogja a gondolat, hogy vajon melyik döntésével, cikkével vagy mondatával bőszíti fel annyira a hatalom birtokosainak haragját, hogy azok így vagy úgy utánanyúljanak. Az elkerülhetetlenül bekövetkező öncenzúra a kritikai nyilvánosság szűküléséhez vezet, ami tovább sorvasztja a demokratikus közéletet.”

Kiemelt kép: Mérce