Vitába szállunk Schiffer Andrással, gyanakvással tekintünk Lázár János Balaton-beszédére, és elképedünk még két kormánytag megszólalásain. A hét szerintünk legfontosabb mondatai, ahogyan mi látjuk.

Feloldatlan ellentmondások a multiadó kritikájában

Lehoczki Noémi

„A magyar kormány aggodalma nem alaptalan. A felettébb multibarát 9%-os társasági adókulcs ma egy felzárkózási eszköz Orbánék kezében: ha ezt hirtelen felrántják 15%-osra, az Magyarországnak tagadhatatlanul versenyhátrányt okoz.”

Ha meg kellene fogalmaznom Schiffer András cikkének tételmondatát, bajban lennék. Azt írja, velem egyetértésben, hogy az alacsony adókkal való versenyzés „lefelé tartó spirál”, amiből az következhetne, hogy a globális minimumadó jó. Majd hozzáteszi, hogy a globális minimumadó szabályrendszere jelen formájában „jelentős versenyhátrányt jelentene a tőkeimportőr országok, köztük Magyarország számára”, a globális minimumadó tehát rossz.

Leírja, hogy hibás a NER felzárkózási modellje, mert a globális tőkének való minél nagyobb kiszolgáltatottságon alapszik, melynek része az alacsony adókkal való versenyzés, a globális minimadó tehát jó – gondolhatnánk. Megjegyzi ugyanakkor, hogy ez a lefelé tartó verseny „az európai félperiférián még csak nem is pusztán a helyi hatalmasságok perverziója, hanem egyenesen kényszerűség”, a globális minimumadó tehát rossz.

Ezeket az ellentmondásokat a szerző nem oldja fel – valószínűleg azért, mert nem is lehet.

Nem amellett érvel, hogy a globális minimumadó elégtelen, de jó irányba mutat. Arról akarja meggyőzni az olvasót, hogy mivel a globális minimumadó elégtelen, ezért arra a baloldalnak nemet kell mondania.

Én ezzel szemben azt gondolom, hogy a baloldal nem tarthatja „kényszerűségnek” azt a fejlődési útvonalat, amit az Orbán-rendszer be akar járni, és amely a mélyállam erőltetett feltőkésítésével és a multinacionális cégek kiszolgálásával nevez be a globális kapitalizmus versenyébe. A NER egy félperifériás ország fejlődési modellje, de ez nem mentség arra, hogy ez a fejlődés nem az emberek javát szolgálja – épülnek benne sportpályák, kastélyok, szállodák, parkolóházak, térköves főterek stb., de az ország nem nekünk, egyszerű állampolgároknak „épül-szépül”.

Nem „kényszerűség” úgy felélni a társadalmi és környezeti forrásokat, mintha azok végtelenek lennének. A NER fejlődési modellje meg se próbál egyensúlyozni a fejlődés és a fenntarthatóság között – az ember és a természet csak feláldozandó alapanyag „a fejlődés” oltárán. Nyilván ezzel Schiffer András is egyetért. Sőt, talán ma nem így gondolnám, ha évekkel ezelőtt nem az általa vezetett pártban kötök ki közélet iránt érdeklődő, zöldfülű fiatalként… Ezért sem értem, miért ver köröket Török Gáborra „egyrészt-másrésztezésben”.

Szalai-Bobrovniczky Kristóf cifra nyomorúsága

Kiss Soma Ábrahám

„Szalay-Bobrovniczky Kristóf nagyon borúsan látja az ukránok helyzetét, viszont divatossá tenné a katonáskodást a magyarok körében: szerinte azt kell elérni, hogy a fiatalok annyira klassz dolognak tartsák a hadsereget, hogy változtassanak eddigi életterveiken, álljanak be katonának, és szívesen villogjanak társaik előtt a menő új egyenruhákkal és a magyar gyártású fegyverekkel”

– derül ki a 24.hu riportjából, amiben a lap a honvédelmi miniszter Matthias Corvinus Collegium hallgatói előtt celebrált előadásáról számol be.

Az egy kérdés, hogy valóban kell-e növelni a haderőt, a katonák számát. Véleményem szerint erre nincs szükség – bár kétségkívül nem vagyok a téma szakértője -, és a katonáskodást szerintem kár népszerűsíteni a fiatalok körében. Ha valamit, akkor talán a tudományos, művészeti pályát, az alkotó és társadalom javát szolgáló szakmákat kellene – bár kétségkívül van haszna a hadsereg infrastruktúrájának és személyi állományának például természeti, ipari katasztrófák idején. Mondjuk a katasztrófavédelem is épp erre szolgál elvileg, úgyhogy akár tartozhatnának az ő kötelékükbe.

De most nem is csak erről van szó, egy honvédelmi miniszternek kétségkívül a munkaköri leírásában van a honvédelmi pálya népszerűsítése, így kár is volna rajta ezt számon kérni.

Valami nem stimmel viszont a miniszter logikájával. Az egy dolog, hogy szeretné, ha trendi lenne katonának lenni, hogy a militarizált fiatalok a társaik előtt villogjanak a menő új egyenruhákkal és a magyar gyártású fegyverekkel. Persze ehhez először azt is el kellene érni, hogy a fiatalok a magyar gyártmányú iparcikkeket ne a gagyival és bóvlival azonosítsák.

A kormány kétségkívül kirívóan sokat költ a hadsereg fejlesztésére: becélozták az éves nemzeti össztermék 2 százalékát a 2009-es 1,16 százalékos értékhez képest, és veszik is az új tankokat, egyéb páncélos járműveket, repülőgépeket. Lehet, hogy nem függetlenül attól, hogy a hadügyminiszter nemrég még repülőgyár-tulajdonos volt? (Most már nem az, eladta a Hernádinak.) Mindemellett a német Rheinmetall hadiipari nagyvállalat a magyar állam közreműködésével újabb német multiként Magyarországon épít tankgyárat. Hurrá, modernizálódik a hadsereg, és mellesleg a Magyarországon működő „hazai” és nemzetközi tőke is jól jár a rengeteg állami költéssel. Ahogy van már magyarországi kézifegyver-gyár is, a hadseregnek meg egy rahedli fegyvere a Varsói Szerződés korából, úgyhogy lesz itt kereslet rendesen. Kétségkívül magyar cég fogja a csinos egyenruhákat is készíteni.

Viszont ha Szalay-Bobrovniczkynak valóban annyira fontos, hogy minél több fiatal álljon katonának, akkor nehéz magyarázatot találni arra, hogy miért havi bruttó 260 ezer forintos bérígérettel toborozzák a honvédeket.

Mert lehet, hogy nem olyan csinos a formaruha, és a vonalkód-leolvasó sem olyan menő, mint egy csillogó vadiúj magyar fegyver, de ennél azért lehet többet keresni a korábban már emlegetett kiskereskedelemben. Cserébe nem kell gyakorolni, hogyan kell a sárban kúszni szögesdrótok alatt. Persze lehet, hogy a kaszinóbizniszből 1,6 milliárdos osztalékot kapó honvédelmi miniszternek nem olyan feltűnő a bérfeszültség. Éppúgy, ahogy Gulyás Gergely minisztertársa számára is értelmezhetetlen Szalay-Bobrovniczky osztalékának az összege. (Miniszterként hogyan lehet neki ilyen egyáltalán? Erre minisztertársa és felesége sem tudott választ adni a legutóbbi kormányinfón.)

Egyébként pedig, ha a kormány és a NER szemszögéből nézzük a dolgot, akár logikus is lehet: a katonák fizetéséből mégsem lehet akkorát szakítani, mint egy-egy jókora hadiipari megrendelésből. Talán majd ha munkaerő-közvetítőkön keresztül alkalmazzák a honvédeket.

Közhozzáférés a miniszter kegyéből?

Bogatin Bence

„A beruházóval is fölveszem a kapcsolatot annak érdekében, hogy Balatonvilágos önkormányzatával egyeztetve és megállapodva olyan megállapodás szülessen, amely garantálja minden környéken élőnek, hogy a természet értékei megmaradjanak, és azt is, hogy közfunkció és közhozzáférés legyen biztosított.”

Kommentelőink közül is sokan zavarba ejtőnek, többen reményt keltőnek találták Lázár János szereplését hétfőn az Országházban, ahol Szabó Rebeka párbeszédes képviselő interpellálta az újdonsült beruházási minisztert.

A kormányba épp csak visszatérő tárcavezető szavai azt követően hangzottak el, hogy az Alkotmánybíróság múlt héten nemesnek tűnő, ám igen csekély gyakorlati következménnyel járó határozatával gyakorlatilag kötött egy masnit a környezetromboló balatoni NER-projektekre. (Az Ab ugyan a továbbiakban megtiltotta a part menti 30 méteres sáv beépítését, és törölt a 2018-as Balaton-törvényből jó néhány kiskaput, ám egyrészt a döntés jócskán elkésett, másrészt a kiemelt beruházásokról is lepattan a taláros testület friss állásfoglalása.)

Így az már látszott, hogy a Balaton maradék el nem lopott partszakaszait – ha van még ilyen –, nem a jogállam fogja megmenteni. Hanem akkor mi? Hát nem más, mint az új miniszter bölcs belátása, aki szigorú szemöldökráncolások közepette felül fogja vizsgálni a kiemelt beruházások rendszerét.

Bármi is szülessen a munkába nagy lendülettel belevágó Lázár miniszter ígéretéből, az biztos, hogy ez a megoldás hamisítatlan NER-történet: ha vissza is kapnak valamicskét az aligaiak az einstandolt partszakaszukból – amire mérget azért ne vegyünk –, azt nem a törvény, hanem a miniszter kegyéből fogják.

De örülhetnek a helyiek a furcsa lázári válasznak? Hogy pontosan milyen politikai cél motiválta a miniszter felszólalását, azt csak ő tudhatja igazán, de több másik mondata már kevésbé ad okot optimizmusra. Egy ponton például így fogalmazott:

„A Balaton mindenkié Magyarországon, mindenki szereti a Balatont, ezért minden magyar honfitársunk – legyen szegény vagy gazdag – szeretné a szabadidejét szerencsére a Balatonon, és nem külföldön tölteni.” […] Nagyon nehéz a természetvédelem, a zöld szempontok mindenki számára akceptálható, elfogadható és fontos szempontjait összeegyeztetni a folyamatos fejlődés iránti igénnyel, azzal az igénnyel, hogy magyar honfitársaink az idén is óriási számban akarnak a Balatonra menni, jó szállodában akarnak lakni, szerencsére van pénzük erre”.

Eleve fals dolog azt a képet festeni, hogy létrehozható valamiféle egyensúlyi állapot a Balaton-parton abban  a „szegények” és „gazdagok” dichotómiában, ahogyan arról Lázár beszélt.

A helyiek parthoz való hozzáférése és a Balaton természeti értékeinek megőrzése egyszerűen nem tud az a káposzta lenni, ami a NER-kecskék jóllakatása után is megmarad.

Hiszen aki az Aligaliget és a hozzá hasonló projektek ellen tüntet, nem akar – Lázár állításával szemben többnyire nem is tudna – azokban a szállodákban lakni, amelyeket Tiborczék és Mészárosék húznak fel. Akik szintén nem a miniszter által „szegényeknek” nevezett csoportokat célozzák a beruházásaikkal, és soha nem is gondolkodtak a Lázár által „közhozzáférésként” aposztrofált jog biztosításában.

Nem beszélve arról, hogy a kiemelt beruházások – értsd: a törvényeket betartani mérsékelten köteles csúcsprojektek – „felülvizsgálata” az elmúlt évek tanulságait levonva inkább az államkassza eljövendő szűk esztendőkre készülő spórolásának tűnik, mintsem a nép irányába tett kormányzati gesztusnak.

A hét cinikus főnöke díj nyertese: Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár

Kiss Soma Ábrahám

„A legutóbbi tárgyaláson az államtitkár úr, Maruzsa Zoltán, azt mondta, hogy hát, most, hogy ilyen rosszul megy a gazdaság, nehezebben fognak tudni elhelyezkedni azok a pedagógusok, akik föl akarnak mondani. Ezért aztán majd meggondolják, hogy felmondanak-e.”

– Komjáthi Anna, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete választmányi elnöke a Maruzsa Zoltán, köznevelésért felelős államtitkárral folytatott sztrájktárgyalásról.

Kormánytag részéről ennél cinikusabb, arrogánsabb hozzáállást aztán igazán nehéz elképzelni. Persze sejthetjük, hogy a kormány más tisztviselői is hasonlóan gondolkodnak – már ha a kezüket nézzük, nem a szájukat –, ebből a szempontból viszont jó pont Maruzsának, hogy legalább őszinte.

Arra hivatkozni, hogy a gazdaság rossz állapota miatt – ami részben a kormány elmúlt években folytatott gazdaságpolitikájának is köszönhető – más területeken sem keresnek sokat, nem indokolhatja, hogy a pedagógusok évek óta egyre csak romló, immáron kétségbeejtően alacsony reálbérét ne emeljék radikálisan.

Kivált, hogy a gazdaság „rosszul menésébe” jelen esetben az infláció is beletartozik, ami miatt csak tovább értéktelenedik a pedagógusok fizetése. És miközben a jegybank varázsgömbjéből kiolvasott, absztrakt maginfláció (tehát egy aggregált inflációérték) is évtizedes csúcsokat döntöget, a mindennapi megélhetés ára még rohamosabban növekszik – amit a pedagógusok korábban is fájdalmasan alacsony bére reálértéken sem követ le.

A hab a tortán, hogy az államtitkár kijelentései csak részben fedik a valóságot. Ugyanis noha kétségkívül lehet a tanári fizetéseknél rosszabb béreket találni a versenyszférában – például egyes idénymunkák vagy feketén dolgoztatott kisegítő-munkások köreiben –, az önmagában nem fedi a valóságot, hogy ne emelnének béreket. Még ha Nagy Márton gazdaságfejlesztésért felelős miniszter nem is szeretne béremeléseket látni, azért találni rá példát. A privátszférában számos cég vezetése jelezte, hogy béremeléssel kompenzálná az inflációt – az más kérdés, hogy ez valóban megtörténik-e.

Kapóra jön, hogy a közhelyes példákban épp a kiskereskedelmet szokták emlegetni, mint a tanárokat potenciálisan elszívó ágazatot. Az Aldinál ugyanis épp nem is olyan régen határoztak arról, hogy az inflációs helyzetben a bérek reálértékének megőrzése érdekében 8-19 százalékkal emelik a dolgozóik béreit.

Úgy tűnik, egy külföldi multi jobban aggódik a dolgozói esetleges elvándorlása miatt, mint a köznevelési államtitkárság.