„Az ukrajnai háború igazából két világrend közötti indirekt összeütközés, ahol nagyon rossz lenne, ha a szabad és demokratikus országok maradnának alul” – fogalmazta meg a tőle megszokott nyíltsággal az egyre inkább elfogadottá váló nyugati és „brüsszeli” alapvetést Jaroslaw Kaczynski, a lengyel kormánypárt elnöke, Orbán Viktor egyik legfőbb korábbi szövetségese. Majd hozzátette: „ezek miatt ezt a háborút Ukrajna nem vesztheti el!”. Lehetséges-e vészjóslóbb kijelentés napjaikban ennél, az USA, az európai nagyhatalmak, valamint Volodimir Zelenszkij ukrán elnök engedményekre és kompromisszumokra való hajlandóságának teljes hiányát látva? Mi következhet egy olyan, globális gazdasági, humanitárius és katonai következményekkel fenyegető konfliktusból, amelyben egyik fél sem kíván engedni? Mit várhatunk egy olyan helyzettől, amit mindkét fél élet-halál harcként értelmez? Az orosz-ukrán háború negyedik hónapjában érdemes feltenni a következő, igen nyugtalanító kérdést:
alkalmasak-e egyáltalán politikai elitjeink és a nyugati közvélemény arra, hogy releváns válaszokat adjon az ilyen jellegű kihívásokra?
Eleddig azt gondoltuk, hogy az egyre szaporodó bajok és kihívások sodorják majd végveszélybe az emberiséget. A 2020-as évtized elején már tisztán láthatjuk: valójában az az önveszélyes, ahogyan reagálunk (vagy éppen nem reagálunk) ezekre.
Sokan bíztak abban, hogy a koronavírus-járvány időszaka valamiféle katarzissal fejeződik majd be: egy reggel egy szakértő bejelenti, hogy megszabadultunk a láthatatlan fenyegetéstől, feloldhatjuk a korlátozásokat, és levonhatjuk a több mint két év tanulságait. Mindez nem így történt: egy februári napon a médiában az oltóközpontok, a maszkos emberek és üresen tátongó éttermek képeit az Európában dúló háború sokkoló imázsai váltották fel. Valójában ezek a beszámolók pontosan olyan felkészületlenül érték a nyugati közvéleményt, mint a koronavírus, vagy néhány évvel korábban a menekültválság hírei. Most pedig, amikor már szinte ugyanolyan megszokott módon tartozik hozzá a rakétatámadás látványa az életünkhöz, mint a járvány tipikus képei 2020 után, vagy a menekültek portréi 2015-öt követően, talán egyetlen kérdést érdemes feltenni, ha az orosz-ukrán háborúra adott reakciókat vizsgáljuk: tényleg nem voltunk képesek bármit tanulni az elmúlt időszak eseményeiből, vagy csak nem volt elegendő időnk erre?
Impotencia
Miből ered ez a tehetetlenség, amely megakadályoz bennünket abban, hogy releváns válaszokat adjunk a bennünket érő kihívásokra? Álláspontom szerint ennek két fő oka van. Egyrészt: az orosz-ukrán konfliktus kapcsán is nyilvánvalóvá vált, hogy legkevésbé sem vagyunk hajlandóak engedni abból a megközelítésből, hogy az időről-időre ismétlődő traumák és veszélyek elszigeteltek és eseti jellegűek, amelyeket valamiképpen minden bizonnyal meg fogunk oldani. A főáramú média egyszerűen leveszi a címlapról a korábbi válságot, és az új, az embereket éppen hatalmába kerítő téma boncolgatásával sokkol, a politikai- és szakértői elitek pedig előállítják azokat a magyarázatokat, amelyek bizonyítják: a helyzet valóban nem tipikus. A koronavírus egy kínai piacról szabadult el, ahol denevért fogyasztottak, a menekültválság egy rossz politikai döntés miatt vált kezelhetetlenné, most pedig egy diktátor „lázálmáról” (ahogyan több médium címadásában is szerepel) van csupán szó – tehát a körülmények szerencsétlen összjátékáról. A nyugati társadalmak tagjai élhetik az életüket tovább a fogyasztás, a jólét és a biztonság zónáiban – mert ami történt, arra „senki sem számít(hat)ott előre”.
Vagyis a kihívásoknak semmi közük nincs egymáshoz – és főleg: semmi közük nincs hozzánk, az életmódunkhoz, a politikánkhoz, a világképünkhöz.
A másik fő probléma, amely tehetetlenségünkhöz vezet, hogy az egymást érő kríziseket és traumákat mindig külsődlegesként azonosítjuk be, sosem valami olyanként, aminek részei vagyunk, ami hozzánk tartozik, ami nálunk zajlik. Ez történt, amikor a jelenlegi konfliktus ábrázolása során ismét megkaptuk a fegyveres konfliktus franchise imázsát, azt a fast food politológiát, amely a Jó és a Gonosz harcaként írja le az eseményeket. Hasonlót éltünk már át Szaddam Husszein, Slobodan Milošević vagy éppen a tálibok kapcsán is. Ha van megdöbbentő a nyugati közvélemény reakciójában, az nem más, mint hogy milyen könnyen és lelkesen fogadjuk el újra a segédcsapat szerepét a jók (ukránok) és a rossz (Putyin) harcában. Tipikus példája ennek, amikor Mitchell Orenstein amerikai kutató, aki Oroszország és a Nyugat háborúja címmel írt könyvet, például arról értekezik, hogy az oroszok (!) nem hisznek a formális intézményekben, képtelenek felfogni az EU demokratikus koncepcióját, „azt, hogy ezek az országok lemondtak a területi követeléseikről, arról, hogy hadakozzanak a szomszédjaikkal. Lehet, hogy ez nem volt könnyű például a magyaroknak, de ez iszonyúan fontos az európai stabilitás számára, hogy fennmaradjon a béke és biztonság. És ekkor Oroszország berúgja az ajtót, azt mondja, hogy mindez lósz…t sem jelent számára. Azt hiszem, hogy Putyin egyáltalában nem érti, hogyan működik a NATO, az Európai Unió, hogy még a magyar kormány sem fogadja el azt, hogy egy diktátor így garázdálkodjon Európában, s független államokat támadjon meg.”
Be kell látnunk, hogy a nyugati közvéleményt ún. „normális körülmények között” nem túlzottan foglalkoztatja mindaz, ami a „nem-nyugati világban” történik, még akkor sem, ha európai eseményekről van szó: ez történt Ukrajna, vagy korábban a Balkán esetében is. Érdemes mindenkinek feltenni a kérdést: (néhány külpolitikai elemzőn és diplomatán kívül) vajon mit tudott korábban az ukrán helyzetről az EU, pláne az Egyesült Államok közvéleménye, és mit tettek a gazdag országok lakosai az elmúlt években – és ez bizony még egy olyan „szomszédos ország” esetében sem indokolatlan számonkérés, mint Magyarország? Minderre csak akkor figyeltünk, amikor „belpolitikai” tétje volt, vagy közvetve érintette a „mi” hétköznapjainkat, mondjuk az energiafüggőség problémája kapcsán.
Valójában az orosz-ukrán probléma csak akkor kezdte ténylegesen érdekelni a Nyugatot, amikor megkezdődött a kegyetlen agresszió, amikor megérkeztek a hírek a civil áldozatokról, a lebombázott kórházakról, a megsemmisült városrészekről, a szenvedő gyerekekről, a sérült atomerőműről – és amikor elérték határainkat az első menekültek. Az atomháborútól, vagy a nyugati eszkalációtól való rettegés pedig már nagyjából el is döntötte, hogy a legtöbben mit fognak gondolni a konfliktusról.
Ebben a sokk- és pánikhelyzetben pedig hirtelen nagyon sokan érezték úgy, hogy nem sok befolyásuk van a történésekre, hiszen csak a média által sulykolt néhány pofonegyszerű magyarázat és sablonos helyzetábrázolás állt rendelkezésükre.
Ami maradt a nyugati emberek legtöbbje számára (kérdés persze, hogy egyáltalán kíváncsiak lettek volna-e többre), az „a minden háború elfogadhatatlan” álságos pacifizmusa. A dühödt tehetetlenség és kétségbeesés, amelyekkel az első napok óta reagált a városokat rakétákkal támadó agresszorra: bojkottálni kezdték az orosz éttermeket, lezavarták az orosz karmestert a színpadról, törölték az étlapról a Stroganoff bélszínt és a híres francia Maison de la Poutine-t (aminek a hangzása túlzottan putyinos), levették a műsorról Csajkovszkij és más orosz szerzők műveit, utcákat, bárokat és bolti termékeket neveztek át.
De miképpen szakíthatnánk egyre nyilvánvalóbb impotenciánkkal és hogyan válhatnánk alkalmassá arra, hogy levonjuk a megfelelő következtetéseket napjaink nagy kataklizmáiból? Először is fel kell tennünk magunknak a kérdést:
tényleg helytálló a toposz, amely szerint „Putyin háborúja” zajlik Ukrajnában?
Nem juthatunk ugyanis közelebb a megoldáshoz, ameddig elhisszük, hogy mindehhez csupán annyi közünk van, hogy megpróbáljuk elősegíteni, hogy minél hamarabb béke legyen, és gondoskodunk a hozzánk érkező menekültekről. Ahogyan azzal sem vagyunk előrébb, ha a fentieken túl katonai eszközökkel is segítjük az ukránokat – persze azért ne legyen belőle atom-, vagy globális háború.
A valódi fordulatot azt jelentené, ha belátnánk: az orosz-ukrán konfliktus éppen annak a világállapotnak a része és következménye, amelyet 1989 után a kihívó nélkül maradt globális erősek hoztak létre, és amelynek a gazdag nyugati országok lakóinak többsége csendes haszonélvezője, hallgatólagos támogatója volt.
Vagyis szembe kellene nézni azzal, hogy Putyin háborúja a miénk is, éppen úgy, ahogyan az iszlám terrorizmus, a világjárvány, a klímaváltozás és a migrációs hullámok egymásutánja, a szíriai és afganisztáni pokol is olyan folyamatok és konstellációk eredménye, amelyben magunk is vaskosan benne vagyunk.
Nyugat
Ennek a belátásnak híján nem véletlen, hogy az európai és amerikai elitek, valamint a teljes közvélemény az Oroszország elleni szankciókat látják a leghatásosabb eszköznek. A bevett értelmezés szerint ezek gazdasági értelemben kívánják térdre kényszeríteni a Putyin-rezsimet, hiszen elzárják a forrásokat annak további katonai és politikai finanszírozásától. Valójában azonban mindenki tisztában van azzal, hogy ezek a szankciók csak hosszabb távon fejthetik ki makroökonómiai hatásukat.
Miben reménykednek hát a nyugati „gazdag országok” a bojkott kapcsán? Abban, hogy az orosz tömegek fellázadnak a diktátor ellen, ha megfosztják őket a nyugati fogyasztói társadalom lehetőségeitől, amelyekhez ők is ezer szállal kötődnek.
A nyugati média nem is rest aprólékosan bemutatni, micsoda károkat okoznak az intézkedések Oroszországban. Ezek közül is kiemelkednek azok a beszámolók, melyek arra összpontosítanak, hogy micsoda szenvedést és reménytelenséget okoz, ahogyan a nyugati fogyasztói társadalom emblematikus vállalatai beszüntetik tevékenységüket, és (még egy nagyot kaszálva a végkiárusításokon…) otthagyják a Gonosz birodalmát. A főáramú nyugati média beszámolt arról, micsoda sorok kígyóztak Moszkvában a McDonald’s előtt az utolsó napon – éppen olyanok (teszi hozzá az egyik sajtótermék „érdekességként”), mint a nyitáskor a Szovjetunió összeomlása után. De valóban hihetünk-e abban – teszi fel a kérdést egyre több elemző – hogy az oroszok majd azért fognak forradalmat csinálni Putyin rendszere ellen, mert nem jutnak hamburgerhez, amerikai mobilhoz, márkás ruhákhoz, európai autóhoz? Nyilvánvaló, hogy a „nyugatias” rétegek ezeket bizonyos formában beszerezhetik Kínából vagy Indiából, ráadásul egyszerűbb elmenekülni az országból, mint hadat üzenni Putyinnak. Kérdéses azonban, hogy az oroszok legtöbbje ezeket a lépéseket nem cserbenhagyásként értelmezi-e majd és nem fordul-e egy „keleti valóság” irányába a mi konzumervilágunk helyett – hiszen éppen ezt kínálja Putyin vagy Hszi-Csin Ping. A háború kezdete óta az orosz elnök népszerűsége inkább növekedni látszik, és a legtöbb nyugati elemző ezt pusztán annak a ténynek tudja be, hogy Moszkvában „elhallgatják az igazságot” az emberek elől.
Lehet, hogy ez a helyzet. Az elgondolás azonban, hogy a „fogyasztói társadalom” vívmányainak megvonásával lehet leginkább kijózanítani egy egész társadalmat, mégis inkább árulkodik saját világképünk torz és reménytelen voltáról, mint a tényleges globális szituációról.
Az elmúlt évtizedekben a fejlett nyugati társadalmak három hittételt tettek magukévá, amelyektől még a 21. század egyre szaporodó traumáinak idején sem tudnak szabadulni. Az első, hogy azok a helyek, ahol a nyugati értelemben vett fogyasztói társadalom prosperáló zónái kiépülnek, a boldogság, a biztonság és a béke szigetei, amelyeknek a Földön egyszerűen nincs alternatívája. Nem véletlen, hogy ezekben a zónákban szeretne élni mindenki Washingtontól Moszkváig és Kijevtől Pekingig. Elhitették velük, hogy a globális sivatagból kiszakadtak bizonyos helyek (épületek, városrészek, régiók), amelyek zöldellő és éltető oázisként otthonát jelentik egy szűk, néhány száz milliós kedvezményezett kisebbségnek, akik a privilegizált zónákon belül lehetnek, szemben a kirekesztettekkel és kiszorulókkal. Erre alapozzák, hogy „a teljes kívül kerülés fenyegetése” majd jobb belátásra bírja az oroszokat: ha látják, hogy mindenhonnan leválasztják őket: a sporttól a gazdaságon át a fogyasztás színtereiig, az internetig és a turizmusig bezárólag. Ahogyan Kívül/Belül: egy új politikai logika című könyvemben részletesen is bemutatom: ez a világkép arra tanít bennünket, hogy a legrosszabb, ami történhet, az a kívül kerülés, a kirekesztődés a „globális belül” nyugati univerzumából. Éppen ezzel fenyegetik most Oroszországot az oligarchától kezdve az átlagemberekig.
A második megfellebbezhetetlen igazság, hogy az a hatalmas fegyverarzenál, amelyet a NATO és az USA felhalmozott, az a mérhetetlen titkosszolgálati és megfigyelő apparátus, amellyel kordában tartanak bennünket, és azok a töméntelen erőforrások, amelyek a nyugati nagyhatalmak rendelkezésére állnak, lényegében arra szolgálnak, hogy mi magunk biztonságban élhessünk, hogy megvédhessenek bennünket. A NATO célja, hogy távol tartsa a diktátorokat, a fundamentalistákat, és fenntartsa a békét. Végül, de nem utolsó sorban: elhitették velünk, hogy a globálissá váló tőke, a nagy euroatlanti nemzetállamok és a gazdag országok középosztályi többsége rendelkezik a döntés kizárólagos jogával és képességével a glóbusz ügyeit illetően – hiszen mi vagyunk ehhez a szerephez elég érettek, erősek és felvilágosultak. Ezért „mi” döntünk arról, hogy ki szalonképes és kit kell megbüntetni, hova exportáljuk a nyugati világot és kik nem érdemlik meg „felvételüket” oda, kinek lehetnek fegyverei és kinek nem, mely országok érdeke releváns és melyeké nem.
Ideológia
A nyugati közvélemény drámája tehát álláspontom szerint az orosz-ukrán háború kapcsán (is) abból ered, hogy az egész konfliktust e világkép alapján gondoljuk el, céljainkat és stratégiáinkat ennek nevében jelöljük ki, és – ami a legfontosabb – addig nem nyugszunk, ameddig érvényt nem szereztünk az elmondottaknak.
A fő probléma mindezzel az, hogy ezek az „igazságok”, amelyek a nyugati közvéleményt hatalmukba kerítik, a posztmodern ideológia tipikus esetei csupán – ennyiben nagyon károsak és veszedelmesek. Slavoj Žižek fogalmazta meg a kétezres évek elején azt a tételét, amely szerint az ideológia az USA hegemóniájának és a liberálisok cinizmusának korában új formát öltött: az igazságét, amely valójában hamis. Szerinte korunk erősei azért fogalmazzák meg kétségbevonhatatlannak tetsző állításaikat, hogy ezzel eltereljék a figyelmet más, sokkal fontosabb tényekről és összefüggésekről. Attól félek, hogy a 2020-as évekre a az ideológia posztmodernizációja még egy lépéssel tovább haladt. Az orosz-ukrán háború megmutatja, hogy ma már nem csak a manipuláció kifinomult formájával van dolgunk, hanem valódi kortünetről. Az igazság célja ma nem egyszerűen az, hogy elfedje a más igazságot. Hanem, hogy lehetővé tegye számunka, hogy ne kelljen tovább gondolnunk a dolgokat a mélyebb, fájdalmasabb és kellemetlenebb irányokba. Éppen ez történik, amikor a dugóban pöfékelő sofőr azzal hárítja el a klímaváltozás elleni küzdelmet, hogy neki délután még edzésre kell vinnie a gyereket, ezért nem mehet tömegközlekedéssel.
Ha valóban meg akarjuk érteni az orosz-ukrán konfliktust, azt kell látnunk, hogy miképp eredményez végső soron éppen ezen a módon egy hatalmas hazugság-komplexumot mindaz az igazság, amely a különféle portálok és közösségi médiák hírfolyamaiból áramlik felénk. Hogy miképp eredményeznek nyugati igazságaink globális hazugságokat azáltal, hogy meggátolnak bennünket a gondolkodásban, tehát az igazságban.
Ez a belátás nyilván nem egyszerű, hiszen gyökeresen újra kell gondolni saját helyzetünket és szerepünket – de azt hiszem, ez az a politikai-intellektuális radikalizmus, amely nélkül nem tudunk majd mit kezdeni a következő évtizedekben sorjázó pofonokkal és traumákkal. Azt kell tennünk tehát, amit az ökológiai irányzatok ideológiakritikai gyakorlatában láthatunk. A zöld mozgalmak azzal szembesítettek valamennyiünket, hogy a nagy hamburger, jó autó, hipervékony mobil, világjáró utazások élménygyűjtögetésének igazsága valójában globális hazugság: eltagadja az igazat azzal kapcsolatban, hogy milyen árat fizetünk ténylegesen érte. A világjárványok, a törzsi és nemzeti háborúk, a természeti és politikai pusztítás elől menekülő emberek és állatok a jéghegy csúcsa csupán.
Az orosz-ukrán háború nyugati médiareprezentációja tehát maga a színtiszta ideológia:
látjuk a lebombázott kórházakat, látjuk a megsemmisített mariupoli színházat, a halott gyerekeket jelképező babakocsikat, a szétlőtt panelházakat, a menekülteket – a háborús pusztítás szörnyű és elfogadhatatlan valóságát. Látjuk, ahogyan egy nagyhatalom érvényt kíván szerezni saját akaratának és érdekeinek. Látjuk ezeket, mert bemutatja a nyugati főáramú média, és a nap 24 órájában sokkol bennünket a közösségi médiák posztjaiban. Mondhatjuk-e hogy mindez nem az igazság? Nem, természetesen nem mondhatjuk. Azonban azt is észre kell vennünk, hogy a nyugati liberális média mindent elkövet annak érdekében, hogy elhiggyük: ebben a helyzetben semmi nem számít, csak az erőszak megállítása, eszkalációjának elhárítása, a szenvedés enyhítése, a nyugati értékek és a humanista alapelvek megvédése – a humánum, a demokrácia, a béke, a szabadság, illetve az, hogy ne robbanjon föl Csernobil. Semmi nem számít, mint a béke, a szabadság és a demokrácia (vagy ami maradt ezekből) megőrzése.
És persze ebben is maradéktalanul igazuk van a sajtó munkásainak, a megszólaló értelmiségieknek és politikusokban.
Csakhogy: nem éppen a háború ilyen jellegű reprezentációja tesz-e végérvényesen alkalmatlanná bennünket arra, hogy meglássuk azokat az igazságokat, amelyek közvetlenül, vagy közvetve kapcsolódnak az orosz-ukrán konfliktushoz? Nem az orosz agresszió „aktuális, egyértelmű és sürgető” igazsága az az ideológia, amely elzárja előlünk világunk azon igazságait, amelyek végső soron érthetővé tennék az ukrajnai konfliktust és saját lehetőségeinket? Ne felejtsük el: a pacifizmusnak háború idején egyetlen érvényes igazsága van csupán. Mégpedig az, hogy „a háborút el lehetett volna kerülni, ha…”.
A helyzetet ráadásul még tovább súlyosbítja, hogy a globális információfeldolgozás rendszerében – amely algoritmusokkal, átláthatatlan és személytelen információs zuhatagával soha nem látott mértékben hozza kiszolgáltatott helyzetbe a felhasználókat – a legtöbb embernek valójában már sem az eszközei, sem energiája, sem képessége nincs arra, hogy bármelyik irányba tovább lépjen. A „továbblépés” lehetővé tétele „hivatalos igazságaink” zárójelbe tételével – számomra kevés sürgetőbb és lényegibb feladat hárul ma a kritikai baloldal és az öko-, illetve baloldali politikai mozgalmak és médiumok képviselőire. Ebből a feladatból alig végeztünk el valamit.
Rendszerkritika
Amikor a 2015-ös menekültválság kapcsán megfogalmaztam azt a tézisemet, hogy valójában most kezdődött el a 21. század, talán magam sem hittem volna, milyen elementáris lesz a fordulat, amely a küszöbön áll. Most már az akkorinál is nagyobb bizonyossággal jelenthetjük ki: míg az előző század a kijózanodás, a kiábrándulás, az illúzióvesztés ideje volt, jelenleg a permanens sokk és szembesülés időszakát éljük. Ha meg kívánjuk érteni a mélyebb igazságokat, amelyektől elzárnak bennünket a nyugati ember megkérdőjelezhetetlen hittételei, azzal kell kezdenünk, hogy megértjük a kapitalizmus posztmodern korszakának természetét. Az új évszázadban a „modernitás ingája” (Heller Ágnes) nem leng többé, ennek hatására az állandó megrekedtség évtizedei következnek majd. Amikor egyszerre lesz jelen mindaz, amit korábban egymás utáninak gondoltunk, párhuzamosként, ami régen egymást kizáró végpontnak tetszett: a válság és a prosperitás, a háború és a béke, a gazdagság és a nyomor, a szabadság és az elnyomás, a fejlődés és a visszaesés, az állandó és a változó, a rend és a káosz. Hibrid formák és extrém változatok sokasága vesz minket körül, egyetlen régi szabály vagy elmélet sem lesz igaz többé. Ma még talán nem rendelkezünk azokkal a szellemi eszközökkel, amelyek segítségével egy ilyen új világban eligazodhatnánk.
De éppen az orosz-ukrán konfliktus tanít meg bennünket arra, hogy mely dolgoktól kell bizonyosan és azonnal megszabadulnunk, mert adott pillanatban végzetesek lehetnek ránk, a Föld lakóira nézve.
Ma a legfőbb veszélyforrást a gátlástalan, flexibilis és felfoghatatlan erővel bíró globális tőke, az emberi létet veszélyeztető csúcstechnológiás fegyverek és a több tíz, vagy százmilliós nemzetállamok jelentik, amelyek mindezt bármilyen politika céljaira felhasználhatják, és most újra kulcsszerepet követelnek maguknak.
Ezek megzabolázása, alternatíváik felállítása az a baloldali jövőkép, amiért harcolni érdemes. Napjainkban egy olyan rendszerkritikai álláspont autonóm megfogalmazására volna esély, amely sem a nyugat önvédelmét hirdető elitek (ebben talál ma egymásra az új jobboldal és a régi neoliberális main stream), sem a putyinista propaganda világképében nem osztozik. Amely követeli a tőke és a profitérdek dominanciájának (vagy legalább kizárólagosságának) felszámolását, az élet minden területét átalakító technikai fejlődés és a katonai apparátusok azonnali kontrollját (és nemzetközi leszerelést), valamint a nemzetállami forma birodalmi-nagyhatalmi változatainak felszámolását (esetleg elmozdulást valamiféle municipalizmus felé).
Az orosz-ukrán konfliktusnak előbb-utóbb (remélhetőleg minél előbb) vége lesz. Van akár csak halvány elképzelése is bárkinek arról, hogy mi lesz utána?