Perközösségek és letétbe helyezendő felmondások

Bogatin Bence

„Fogjatok össze, és helyezzétek letétbe a felmondásaitokat”

– szólította fel kollégáit Simkó Edit pedagógus, aki korábban saját iskolájában egyedül folyamodott a polgári engedetlenség eszközéhez. A tanárok egyébként is megalázó helyzetét több ponton is még megalázóbb mondatokkal súlyosbította a héten a szabad nyarat motiváló tényezőként értékelő Parragh László, valamint a szakszervezeteket újra de facto lekommunistázó Gulyás Gergely miniszter is.

Simkó Edit Facebook-bejegyzése azonban nem csak emiatt bír különös jelentőséggel. Egyrészt az utóbbi hetek egyik tanulsága az, hogy a pedagógusok egyre fáradtabbá, fásultabbá váló kollektív bérharcában a személyes történeteiket, meggyőződésüket arccal és névvel vállaló tanárok üdítően és lelkesítően hatnak azokra is, akik közvetlenül nem érintettek az ügyükben – miközben ezek a pedagógusok persze személyes egzisztenciájukat teszik kockára.

Másrészt Simkó Edit bejegyzése nem csak a tanárokról, és nem csak a tanároknak szól: tűpontosan rámutat arra, hogy össztársadalmi ügyről beszélhetünk. Ezért javasolja azt az elsorvasztott közoktatásban jogsérelmet szenvedő gyermekek szüleinek, hogy alakítsanak perközösségeket, a nem pedagógus dolgozóknak pedig azt, hogy legyenek szolidárisak, és kezdjenek általános sztrájkot szervezni. A dolgozók igazi egységbe szervezése mellett talán ez az a rendszerszintű látásmód, ami az elmúlt években a leginkább hiányzott nemcsak a pedagógusok, hanem más dolgozói csoportok küzdelmeiből is. 

Mikortól „extra” a profit?

Lehoczki Noémi

A címben szereplő kérdés merült fel bennem reflexszerűen Orbán Viktor bejelentése kapcsán. A profit elvégre azt jelenti, hogy „értéktöbblet”. Tehát minden profit „extra”. A napokban a Magyar Közlönyből talán majd kiderül, hogy valamiféleképpen mégis felállította a kormány az „extraprofit” egy önkényes definícióját, de a legvalószínűbb, hogy egyszerű profitadók kerülnek bevezetésre. 

Egyes közgazdászok szerint az „extraprofit” a tisztességtelen verseny, az eltorzult szabad piac következménye. Ez a nézet viszont feltételezi a tökéletes gazdasági versenyt, amiben nincsen trösztösödés, nincsenek monopóliumok, és nincsenek oligopóliumok. Ez a szabadpiaci utópia nagyobb fantazmagória, mint az utópikus szocializmus – előbb fog összeomlani az ökoszisztéma és a klíma a kapitalista gazdaság terhe alatt, minthogy megvalósuljon a tökéletes piaci harmónia.

Gazdasági elemzések is bizonyítják, hogy nem a bérnövekedés – azok amúgy is látványosan stagnálnak –, hanem a növekvő vállalati profit áll az inflációs válság mögött. A profit megadóztatása tehát nem ördögtől való ötlet. Még akkor sem, ha Orbán Viktor ötlete – elég szomorú, hogy az ellenzék világképe annyira Orbán-centrikus, hogy ezt külön le kell írni. 

Ezzel együtt ez még mindig egy konzervatív megoldás az inflációs válságra. A tőke mindig új tőkeforrásokba fekteti a profitot, új vagyontárgyakba fektet. Ezek a vagyontárgyak gyakran értékesebbek, mint maga a pénz – lásd, a pénz mint áru (értékpapírok) ma már értéktelenebb, mint az adat mint áru. A valódi gazdasági hatalom ezért nem a jövedelemből, hanem a vagyonból származik – és ezért az lenne minimum egy inflációs válságban, hogy növeljék a munkából élők jövedelmét, és „extravagyonadót” vezessenek be. 

Anekdotikus vízminőség-ellenőrzés

Bogatin Bence

Nem csak az olyan, szimbolikusnak mondható gesztusok árulnak el sokat a magyar kormány és környezetvédelem viszonyáról, mint a zöld ügyek iparminisztériumi fennhatóság alá helyezése. Farkas Sándor agrárminiszter-helyettes hétfői parlamenti napirend előtti felszólalásra adott válasza, amelyet hírcikkben is megénekeltünk, legalább ilyen szemléletes lakmuszpapírja az állami zöld felelősségvállalásnak. A csongrádi fideszes politikus az alábbi, anekdotikus érveléssel próbálta igazolni, hogy nincs baj a Szlovákiában súlyos szennyezést elszenvedő Sajó folyó magyarországi szakaszán:

„Én személyesen nem jártam ezen a szakaszon, de az egyik ismerősöm épp ma reggel számolt be arról, hogy az édesapja a Sajón horgászik hetek óta, és különösebb szennyeződést nem talált. Sőt, mondhatni azt, hogy jó fogási eredményekkel is tudott szolgálni.”

Nos, a megújuló energiából politikai és gazdasági tőkét kalapáló, minden szabad négyzetkilométeren akkumulátorgyárakat növesztő hatalom országában meglepődik-e bárki azon, hogy a miniszter az ismerőse édesapjának a tapasztalataira hivatkozva magyarázza meg, hogy a magyar határtól 20 kilométerre átláthatatlan, vörösesbarna színre váltó, élővilágát több tíz kilométeren teljesen elveszítő Sajó vizével idehaza már tulajdonképpen semmi baj sincs? Aligha. Farkas államtitkár hivatkozott persze arra is, hogy a Sajó minősége a víz hígulásnak hála idehaza már megfelel a meghatározott határértékeknek. A kérdés csak az, hogy meddig marad ez így, és hogy az állam anekdotákon kívül más eszközökkel is felkészül-e a fenyegető helyzetre.

Melyik olajhoz nem tapad vér?

Kiss Soma Ábrahám

„Azt tartjuk fontosnak, hogy a kialakult helyzetben az orosz agresszióra adott válaszként az Európai Unió országai törekedjenek arra, hogy egységes szankciós politikát tudjanak végrehajtani. Ugyanakkor mi nem támogatunk olyan döntéseket, amik térdre kényszerítenék a magyar gazdaságot, és nyilván nem támogatunk olyan döntéseket, melyek lehetetlen helyzetbe hozzák a magyar embereket. Egyébként ezt a fajta olajembargós csomagot, ami alapvetően a csővezetékes szállítást tiltaná, a tengeri szállítást nem tiltaná, ezt környezetvédelmi, zöld szempontból is aggályosnak tartjuk, tekintetbe véve, hogy a tengeri szállítása a fosszilis energiahordozóknak lényegesen nagyobb mértékben környezetpusztítóbb, mint a csővezetékes szállítás.”

– nyilatkozta Keresztes László Loránd, az LMP társelnöke a közmédia kérdésére az orosz olaj uniós embargójának a tervezetéről. A politikus és az LMP ezzel a parlamenti ellenzék (már ha a kétes státuszú Mi Hazánkat nem számoljuk) egyetlen pártja, amelyik nem megy csuklóból szembe a Fidesz álláspontjával, miszerint „az olajnak folynia kell”. 

Ami zöldpártként elsőre furcsának tűnhet, hisz vannak zöldszervezetek – mint a Greenpeace –, melyek a háborút az azonnali zöldfordulat igényével kötik össze. Ahogy azonban Keresztes is rávilágít, a gazdaság fosszilis tüzelőanyag-függőségének megszüntetése egyik pillanatról a másikra lehetetlen. Ha pedig ebből az irányból vizsgáljuk a kérdést, akkor logikus, hogy az alacsonyabb károsanyag-kibocsátással járó csővezetékes szállítást előnyben részesíteni.

Annak fényében pedig, hogy az orosz energiahordozókról való leválás jegyében – igaz, a földgáz esetében – a REPowerEU tervezetben láthatunk egészen katasztrofális megoldást is, különösen üdítő hogy a párt zöld- és gazdasági szempontokból pragmatikus, nem pedig identitásalapon közelíti meg a kérdést. 

Miközben afelől nem lehet kétség, hogy a fosszilis energiahordozók használatát – nemcsak az Uniónak, de a Föld valamennyi gazdaságának – rövid úton és radikálisan csökkentenie kell. Ha azonban az orosz energiahordozók kiváltására alternatív fosszilis ellátási útvonalakat épít ki az EU, az a hosszú élettartamú és megtérülési idejű infrastruktúrák kiépítése miatt könnyen az átállás időpontjának kitolódásával járhat. Ahogy azt is érdemes megjegyezni, hogy miközben Putyin véres olajáról dalol az európai kánon, nehéz lenne olyan olajat találni, amihez nem tapad vér, vagy amely barátságosabb a környezethez – ami persze nem teszi jobbá az orosz olajat.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy a legfrissebb jelek alapján úgy tűnik, hogy végül a Fidesznek kedvező – és, mint láthattuk, részben az LMP által is támogatott koncepció valósulhat meg. Hovatovább az LMP a konstruktív ellenzék szerepét veheti fel – és miután eleinte a közmédia kiforgatta a pártvezető szavait, a Kossuth Rádió péntek reggeli Krónikájában már az ellenzék józan(abb) hangjaként mutatták be őket. Kérdés persze, hogy ez a fejlemény mennyiben rombolhatja a párt hitelét az ellenzéki közönség körében, és milyen mértékben nehezíti meg az együttműködést az uniós szankciókat eredeti formájukban többé-kevésbé támogató más ellenzéki pártokkal.

Önfeledt kávézással indult a háborús veszélyhelyzet

Bogatin Bence

Hogyan köszönthetné máshogyan az ötödik kormány igazságügyi minisztere Facebook-követőit a magyar történelemben – szigorúan jogi értelemben véve – első alkalommal bevezetett háborús veszélyhelyzet első reggelén, ha nem úgy, hogy:

„Szép reggelt, jó kávézást és csodás napot mindenkinek!”

A Novák Katalin újdonsült köztársasági elnökkel mosolygósan kávézó Varga Judit ennél az egy mondatnál sokkal többet üzent ezzel a poszttal. A fideszes államfő mellett vigyorgó fideszes igazságügyminiszter pózolt egyet a beteljesedett állampártiságnak, de egyúttal azt is elárulta, mennyire komoly az a bizonyos veszélyhelyzet. Hiszen semmi olyan nem történik, ami miatt ne lehetne szép reggelünk, jó kávénk és csodás napunk.

Ez azt a kérdést is felveti, hogy mi lesz itt, ha egyszer tényleg háborús veszélyhelyzet lesz? Ha a frontvonal nem távolodik Magyarországtól, hanem közelebb araszol hozzánk? Ha a NATO tényleg harcoló félként keveredik bele a háborúba? Gulyás Gergely sem tudott értelmes választ adni arra a kérdésre a kormányinfón, hogy mégis mi a fene változott április óta, amikor a háborús veszélyhelyzetről még csak mint nem kívánt eshetőségről hebegett-habogott ő maga is. Illetve dehogynem: azt válaszolta, hogy azóta lett alkotmányos lehetőség a bevezetésére. Varga Judit pedig a fenti remekbe szabott fotóval illusztrálta: be is vezették. Mert megtehetik. 

Az első biztonságos ország

Kiss Soma Ábrahám 

„Magyarország és Szerbia határára a Közel-Keletről érkező, túlnyomórészt afgán és szíriai fiatal férfiak helyzete jelentősen különbözik a szomszédos Ukrajnában a veszély elől menekülő nők és gyermekek helyzetétől”.

Ezt Kovács Zoltán nemzetközi kormányszóvivő írta – vagy legalábbis az ő neve alatt jelent meg – az új-zélandi Scoop című lapban. Persze, érthető az érvelés, Ukrajnában lőnek, a Magyarországról délre lévő országokban pedig nem. Csak éppen nem elfogadható.

A Magyarországra a Közel-Keletről érkezett csoportok demográfiai összetétele egyrészt jóval színesebb a Kovács által sugalltnál – bár az való igaz, hogy Ukrajna felől szinte egyáltalán nem érkeznek fiatal férfiak – azonban, ha megnézzük a kormány elmúlt években foganatosított intézkedéseit, kommunikációs paneljeit, akkor nehéz nem észrevenni egy mélységesen rasszista indíttatást.

Akármit gondoljunk ugyanis arról, hogy melyik az első biztonságos ország, és hogy el lehet-e ismerni valakinek a menekültstátuszát, az mind erkölcsi, mind jogi szempontból elfogadhatatlan hogy embereket – többek között gyerekeket – börtönláger-szerű ketrecekbe zárnak a határon, és rendszeresen éheztetnek, hogy így bírják őket távozásra.

Ahogy az is különösen szembetűnő, hogy az elmúlt években a háború elől menekülő, de más bőrszínű embereket rendszeresen a társadalomra veszélyes, állatias hordákként láttatták, és a plakátok szimbolikájából, a kormányközeli megmondóemberek (pl. Bayer Zsolt) megszólalásaiból vakítóan sütött az alig leplezett rasszizmus.

Persze ezt a kormány és a hozzá közel állók vonakodtak elismerni, bár a HírTV méltán hírhedt magazinműsoraiban és az online sajtó hasábjain a „fehér, keresztény Európa” is szóba került olykor-olykor. Összességében pedig az európai általános diskurzusra is jellemző, hogy a fehér, európai ukránokat másképp kezelik, mint a más bőrszínű, nem európai menekülteket.

Az állandó mantra a szociokulturális különbségekről szólt – persze az nem kevésbé idegengyűlölő hozzáállás, ha valakit azért nyilvánítanak együttélésre alkalmatlannak, mert éppenséggel más a vallása, vagy más kulturális közegből származik. Ez az ideológia ugyanis a kulturálisan (és, kissé burkoltabban, rasszalapon) homogén társadalmakat propagálja, mélyebb rétegeiben pedig a(z elképzelt) többségi társadalomtól eltérőek iránti gyűlöletet és gyanakvást jelenti.

Az persze szép dolog a kormánytól, hogy nem uszít hangosan az ukrajnai menekültek ellen – bár az egy érdekes színfoltja volt a kommunikációnak, mikor a kormány mindenkit megnyugtatott, hogy a más bőrszínű ukrajnai menekült vendégdiákok nem maradnak Magyarországon – ugyanakkor az Ukrajnából érkezettek túlnyomó többsége szinte rögtön tovább is megy. Ahogy egyébként továbbmentek volna a közel-keleti menekültek is, ha Orbán Viktor és kormánya nem abból akart volna politikai tőkét kovácsolni, hogy az elesettek és menekülők ellen hergeli a népet, majd ennek jegyében kikiáltja az országot a fehér, keresztény Európa Erőd déli védőbástyájává.

Komjáthi Imre a Momentum és a DK helyett szégyelli magát

Bogatin Bence

„Én szégyellem magam helyettetek is”

– az MSZP elnökhelyettese kimondta – kiírta – azt, amit egy kicsit mindnyájan gondoltunk. Nem feltétlen csak idén április 3. után gondoltuk mindezt, talán már sokkal régebb óta, bár azóta még jobban. Persze nem mintha az MSZP nem esne bele sokak szerint abba a körbe, amely helyett mi kell, hogy szégyelljük magunkat, de azért mégis jólesett olvasni. Mint ismert, a héten azért nem tud összeülni a fővárosi közgyűlés, mert – itt ismét kénytelenek vagyunk Komjáthit idézni – a DK és a Momentum „egymás farkát méregette”.

Lehet azt gondolni, hogy a kritikátlan összezárás, a feltétel nélküli összefogás ideje április 3-ával lejárt, vagy legalábbis szünetel, és most a turbulens „átrendeződés” időszaka van, amikor minden szereplőnek egyenként kell megméretnie magát a politikai versenyben. A Momentum és a DK csörtéje azonban nem arról mesél, hogy ki teljesít jobban ebben a versenyben. Hanem arról, hogy – és ez sokadjára bizonyosodik be – az ő mindennapi valóságuknak alig van köze ahhoz a valósághoz, amelyikben az emberek elsöprő többsége a Fideszt választotta, és amelyben nemcsak a legszegényebbeknek lesz napról napra nehezebb a megélhetés.