Az orosz villámháború kudarcba fulladt, a kialakuló, hadianyagpazarló frontháború pedig az első világháborúhoz hasonlóan borzalmassá, mégis jövedelmezővé válhat. Aki Ukrajna és az ukrajnai emberek érdekében akar cselekedni, és a nagyhatalmi szempontoktól függetlenítve tekinti át a helyzetet, annak mielőbbi tűzszünetet és tartós garanciákat kell követelnie. A hadianyag-szállítás és Oroszország ellehetetlenítése ennek a lehetőségét ássa alá. 

Február 24-én, hiába a több hónapig tartó találgatások, figyelmeztetések, mégis sokkszerűen hatott, hogy Oroszország borzalmas következményekkel fenyegető, teljes inváziót indított hatalmas területű szomszédja, Ukrajna ellen. Amikor ezután néhány nappal Vlagyimir Putyin az azóta is tisztázatlan „készültségbe” helyezte az orosz nukleáris arzenált, az Ukrajnát támogatók fő célja csak a megtámadottak és szenvedők minél előbbi, minden eszközzel történő és hathatós támogatása lehetett.

Azóta viszont rengeteg minden történt: a bucsai, borogyankai és más városokban az oroszok kényszerű kivonulása után fény derült az évtized egyik legszörnyűbb, civileket is érintő mészárlás-sorozatára, amelyet Moszkva váltig tagad. Mindennek a tudományos, nemzetközi igazságügyi kivizsgálása egyelőre nagyon lassan halad, de a civilek tömeges meggyilkolásához nem férhet kétség.

A kijevi csata ukrán győzelemmel ért véget, az ukrajnai front visszahúzódott az ország középső és északi területeiről. Az oroszok továbbra is erősek a Krím közvetlen környékén, országszerte rakétatámadásokat hajtanak végre, és szilárd frontot építettek ki a Donyec folyó mentén, valamint Harkivtől észak-északkeletre.

De egy bizonyos: a villámháborús, azaz totális háborús fenyegetés csökkent.

Mi sem mutatja ezt jobban, mint Vlagyimir Putyin május 9-i, saját agresszív stílusához képest visszafogottabb és bátortalanabb beszéde. Ebben sem nukleáris fegyverekkel való fenyegetőzés, sem az egyesek által várt általános oroszországi mozgósítás bejelentése nem szerepelt.

Számos szakértő, köztük Michael Kofman, az ukrajnai háborúra való orosz készülődést és a háború részleteit is figyelő elemző mindezekből azt a következtetést vonta le,

most már bizonyos, hogy mind az orosz, mind pedig az ukrán fél Kelet-Ukrajnában folytatandó, elhúzódó frontharcra, tehát anyagháborúra rendezkedik be.

A kapitalizmus kedvence és a szolidaritás korlátai

Ez ugyan az atomfenyegetést egyáltalán nem teszi kizárttá, esélyét mégis csökkenti. Ahogyan ugyanis az orosz csapatok feladták a Kijev-Irpiny vonalat, miután értékelésük úgy szólhatott, hogy azt a gyűrűt az óriási metropolisz körül képtelenek a jelenlegi kapacitásukkal bezárni, kiderült az is, hogy délen, a Krím körül Herszon, Melitopol és Nyikolajev városok között is csökkent a konkrét offenzíva nyomása. A déli szakaszon a mariupoli Azovsztál óriási acélmű bevétele továbbra is lassan halad, itt a harcoló felek közé civilek ezrei ragadtak be.

Kofman szerint az előbbi hadszíntéren, Szeverodonyeck városa körül is csupán limitált orosz offenzíva figyelhető meg, ami arra utal, hogy Putyin és a moszkvai hadvezetés az első hónap óriási volumenű, az ellenséget megtörni igyekvő támadásai és egész pályás tüzérségi-gyalogsági frontharc helyett a katonákon való „spórolásra” állt rá.

A két fél fő háborús erőfeszítései innentől tehát nagyobb részben a Donyec folyó északi szakaszára és a Harkiv körüli területekre korlátozódnak.

Mindez azt jelenti, hogy a frontvonalak mögüli, tüzérségre és rakétákra épülő, a civileket továbbra sem kímélő, elhúzódó állóháborúvá alakulhat az ukrajnai helyzet. Ezt pedig továbbra is rengeteg hadianyaggal kell majd ellátni.

És míg április 6-án az ukrán és az orosz fél még az Isztambul melletti Dolmabahçe palotában találkozott, addig az éppen ugyanazokban a napokban kiderülő bucsai és máshol elkövetett mészárlások betették a kaput a további tárgyalásoknak.

A fejlemény, mint kiderült, igencsak ínyére van az ukrán kormányt hosszú ideje támogató, és januártól annak fegyverszállításait is megszervező országok vezetőinek. Az Ukrajinszka Pravda nevű napilap például Zelenszkij környezetéből származó forrásokra alapozva feltárta, hogy az ukrán elnök fel akarta újítani az oroszokkal folytatott tűzszüneti tárgyalásokat, de Boris Johnson brit miniszterelnök május 5-i villámlátogatása és sétája Kijevben mindezt meghiúsította.

Az elnöki hivatal újságot tájékoztató forrásai szerint egészen pontosan az történt, hogy miután Zelenszkij meghívta Johnsont, a brit miniszterelnök elfogadta ugyan a meghívást, de az ukrán elnökkel nem egyeztetve Kijevbe érkezése után azonnal úgy nyilatkozott, hogy Putyin elnök és belső köre háborús bűnösök, akik tetteikért felelni fognak. Ez minden bizonnyal tényállítás, ugyanakkor az orosz fél annyira felhúzta magát a nyilatkozaton, hogy megszakította a Johnsont fogadó Zelenszkijékkel a kapcsolatot, amire fegyverszüneti tárgyalásokat lehetett volna alapozni.

Ezek után az orosz vezetés már nem állt többé érdemben szóba Kijevvel.

Ahogyan pedig mindezt Slavoj Žižek szlovén baloldali filozófus a Project Syndicate-en megjelent cikkében megállapította, mindez a nemzetközi lumpenburzsoázia számára legkedvezőbb forgatókönyvet hozta el. Žižek rámutat, ezek azok a különösebb eszmék iránti hűségtől nem terhelt, nemzetközi pénz- és bankvilágba beilleszkedő figurák, akik leginkább profitálnak abból, ha egy, akár évekre elhúzódó háború színtere lesz Kelet-Európa.

Ő emlékeztet arra is, hogy a február 24-ét követő szigorú, Oroszország elleni szankciós csomagok ellenére az olaj- és gázvásárlásokon keresztül az európai gazdasági elit továbbra is támogatja az orosz hadigépezetet, egyes EU-s tagállamok a háború kitöréséig még a hadiipar területén is hozzájárultak a most meglóduló oroszországi gyilkológépezet felépítéséhez. A brit Telegraph cikke szerint pedig francia és német cégek még a fegyverembargót megkerülve is fentartották a gyümölcsöző üzleti kapcsolatokat.

Világos tehát, írja Žižek, hogy Európa szolidaritása Ukrajna felé az európai uralkodó osztály gazdasági érdekei, és önmagában a globális kapitalizmus logikája által mindig korlátozva lesz: Zelenszkij egyelőre további fegyvereket kér, de mint láttuk, a fegyverszüneti tárgyalásoktól eltérítették.

Láthattuk azt is, hogy a washingtoni elit egyes köreiben már úgy nyilatkoznak, hogy, Afganisztán szovjet megszállását tíz esztendő alatt megállító, kegyetlen gerillaháborút tekintik a legvalószínűbb, és talán legrokonszenvesebb forgatókönyvnek. Most pedig úgy tűnik, Vlagyimir Putyin saját lumpenburzsoáziája, amely ugyancsak anyagi hasznot remél a háborúból, szintén erre a konklúzióra jutott.

Igaz, Žižek emlékeztet, hogy a moszkvai politikai vezetés ideológiai szinten továbbra is Ukrajna teljes államiságának megsemmisítését tűzte ki célul. Példaként említi Tyimofej Szergejcev állami propagandistát, aki egyenesen úgy írt az ukrán népről mint „ukronácikról”, akiket Európa régi hagyományai szerint „gyarmatosított”. Szergejcev értelmezésében Ukrajna „nácitlanítását” az Ukrajna és ukrán nevek eltörlésével érné el, miközben az orosz gyarmatosítást úgy mutatja be, mint a nyugati gyarmatosítás alóli felszabadítást.

Oroszország saját magára kétségtelenül továbbra sem mint etnikailag felsőbbrendű oroszok közösségére tekint. Ehelyett az orosz birodalmi gondolatot élesztette fel, amelynek értelmében minden más, az ország területén, vagy befolyási övezetében élő etnikum az oroszokkal együtt, de a Kreml igája alatt él együtt. Ukrajna szerepe azonban még ebben az ideológiában is a népirtó politika megalapozása: ahogyan azt cikkében Žižek Bertolt Brecht nyomán megfogalmazza, Putyinék ideológiai okokból itt az ukrán népet szándékoznak lecserélni, méghozzá – ha csak a mariupoli népirtásra gondolunk – a szó szoros értelmében. Az ukrán államiságot a rezsim hivatalos ideológiája egyenesen konstrukciónak tekinti, az Ukrajnában élőket meg oroszoknak.

A nagy ideológiák mögött egy olyan háború reménye sejlik fel Szergejcev cikkében, amely remélhetőleg felpörgeti az orosz hadiipart, ráveszi Kínát is, hogy saját iparát és profitját az orosz hadigépezet folytatólagos táplálásában lássa meg, miközben ők is pontosan tudják, a nyugati és kínai szerepvállalás a háborúban egyenesen arányos azzal, hogy a hadiszállítmányok mekkora mértékben képesek felpörgetni a különböző ipari szektorokat.

Egy ilyen háborút már nem szabad pénzzel és fegyverrel tömni, a mielőbbi lezárásán kell dolgozni

Az orosz regionális háborús tervek tehát nem kerültek le a napirendről. Žižek ugyan nem igazán a megegyezés pártján áll, és ez akár fel is róható neki: azt javasolta ugyanis írásában, a nyugati hatalmak hagyjanak fel azzal, hogy Volodimir Zelenszkijt személyes tárgyalásokba kényszerítik Putyinnal, ezek a tárgyalások ugyanis alsóbb szinteken kellene hogy elinduljanak.

Május első hete óta azonban annak is világosnak kell lennie, hogy miközben az elhúzódó ukrajnai anyagháború a főleg mindenhol kormányzati kézben létező hadiiparnak és fegyverszállításnak, valamint a háborúból élő iparágaknak tesz jót, és azokat pörgeti, az Ukrajna háborús területén élők szenvedését és nélkülözését is meghosszabbítja. Csakúgy, mint a háborús inflációban lassan elsüllyedő és recesszióba lépő gazdaságokban az európaiak és amerikaiak helyzetét is.

Jeffrey D. Sachs, a Columbia Egyetem nemzetközi fejlesztésekkel foglalkozó professzora ugyancsak a Project Syndicate-en világosan leírta, az elhúzódó frontharc minél előbbi, diplomáciai eszközökkel való leállítása mindenkinek érdeke lenne. A március-áprilisi, óriási NATO-hadianyagszállításokra alapuló ukrán hadisikerek Sachs szerint abba a továbbra is képtelen illúzióba kergették Ukrajna támogatóit, hogy az oroszok elleni háború számukra nyerhető, hiszen még ha a hadszíntéren ez is történik, még mindig ott van Oroszország nukleáris arzenáljának, ez esetben növekvő fenyegetése.

Ez szerinte veszélyes gondolat, és a kegyetlen kelet-ukrajnai, kiterjesztett háború újbóli eszkalálódásához is elvezethet.

Sachs szerint sokkal valószínűbb, hogy a háborút ilyen körülmények között nem nyerheti meg egyik fél sem, a kétoldali gazdasági érdekcsoportok ellentéteit minél előbb, tárgyalóasztalnál kellene rendezni.

Emlékeztet arra is, a háború iránti lelkesedés, és a másik fél végső megalázásának vágya tavasszal még Európa nagy részén, és Oroszországban is kitarthat, hamarosan azonban mindezt felválthatja a hátországokban a fáradtság és kiábrándulás. És mivel Ukrajna a Fekete-tengeren keresztül a Globális Dél egyik fontos gabonaellátója is – éppen Oroszország mellett -, egy különösen száraz és forró nyár a háborútól távol is katasztrofális következményekkel járhat.

Abban a márciusi helyzetben, amikor félő volt, hogy az orosz hadsereg képes pár hónap alatt lerohanni és megsemmisíteni Ukrajna haderejét és politikai vezetését, igenis indokolt volt az orosz villámháborús fenyegetés feltartóztatása érdekében bármilyen eszközt bevetni. Ebben a nyugati szövetségesek támogatta ukránok kiemelkedő, történelmi eredményeket értek el, az orosz hadseregről pedig bebizonyosodott, hogy évtizedek korrupciója és csupán a látszatra adó elhanyagoltsága immár végleg megrendítette ütőképességét.

De most, hogy minderre Putyin és a hadvezetés már érdemben reagált, olyan helyzet állt elő, amelynek nincs katonai megoldása. Megpróbálhatja ugyan rávenni ellenségét, hogy olyan konfliktusba szálljon be, ahol eszközei és muníciója sokkal hamarabb fogynak, azokat pótolni pedig drágább, mint nekik. De mégis, megegyezés nélkül a háború végén egy orosz katonai összeomlás réme fenyeget, amely visszahozhatja a nukleáris eszkaláció lehetőségét is.

Anyagilag akármennyire is jövedelmező a tőzsdén bejegyzett nagy nyugati fegyvergyártó cégek és a NATO katonai szakértői számára az, hogy Moszkvát ebben az újabb, cinikus játékban is legyőzzék, mi nem állhatunk egyikük oldalára sem ebben. Az egyetlen megoldás az ukrajnaiak szenvedésének, és az európai és oroszországi gazdaságokat és megélhetést elpusztító gazdasági válságnak a mielőbbi mérséklése lehet.

Mondhatnánk azt, hogy a legnagyobb probléma ismét az, hogy a nagyhatalmak politikusainak véleményére fókuszáló média figyelmen kívül hagyja az ukrajnai emberek hangját, és hogy ők mit akarnak. Ritkán jelenik meg olyan interjú, vagy részletesebb elemzés, amely ezeket a véleményeket valóban mélységükben képes visszaadni: de azért akad erre is példa.

A fájdalmas igazság azonban az, hogy álságos lenne kijelentenünk, hogy azt kell tennünk, amire Ukrajna népe kér minket.

Éppen az a legkegyetlenebb, hogy mivel Oroszország mint katonai nagyhatalom és atomhatalom indított nyílt, hódító háborút, ezért ez azonnal minden kelet-európai közös ügye lett.

A puszítást, kegyetlenkedést és halált már megtapasztaló ukrajnai polgárok közül sokaknak ez már mindegy, és ha megkérdeznénk őket, számosan valószínűleg azt is támogatnák, hogy a nyugati katonai szövetség megtorlásul azért, amit velük Putyin elnök és romlott lumpenburzsoáziája művelt, porig rombolnák Moszkvát, és kirobbantanák a harmadik világháborút: a légópincében az élet és világnézet is hajlamos nagyon leegyszerűsödni.

Minket még nem ért el a háború és pusztítás, és őszintén remélem, hogy nem is fog. Éppen ezért abban a szinte privilegizált helyzetben érezhetjük magunkat, hogy nem befolyásolja helyzetértékelésünket a családunkért, barátainkért, lerombolt életünkért érzett, elkeseredett, de jogos bosszúvágy.

Számomra például az kielégítő volna, ha egy nap majd bilincsben, a hágai Nemzetközi Bíróság előtt láthatnám az orosz elnököt, hadügyminisztert, vezérkari főnököt és tábornokokat, propagandistákat és bankárokat.

Emlékezzünk vissza, ha ugyan még képesek vagyunk erre, hogy a délszláv háborút lezáró daytoni megegyezés tette lehetővé, hosszas és fáradságos küzdelmek után, hogy Hágába kerüljenek a háborút kirobbantó főbűnösök. A jogos igazságtétel nem azonnal történt meg: elkeserítően sok idő múlva, de csak így kerülhetett rá egyáltalán sor.

Mindezt azonban elsősorban jó lenne megérni, és az sem baj, ha közben az emberi civilizációt sem romboljuk le. Éppen ezért ma kell kiállni a mielőbbi fegyverszünet és az orosz csapatok kivonása mellett, amit hamarosan az utca is követelhet a hadakozó felektől, mindkét oldalon.