Ahogyan arról már vasárnap este beszámoltunk, a francia elnökválasztás első fordulója az öt évvel ezelőtti eredmény tulajdonképpeni megismétlődését hozta. A hivatalban lévő centrista-jobboldali államfő, Emmanuel Macron (La Réublique en Marche – A Köztársaság Mozgásban) a szavazatok 27,84 százalékát gyűjtötte be, míg a szélsőjobboldali Rassemblement National (Nemzeti Tömörülés) jelöltje, a 2012 óta minden elnökválasztáson elinduló Marine Le Pen 23,15 százalékot szerzett. Így az április 24-én esedékes második fordulóban 2017-hez hasonlóan egy Macron-Le Pen párharcra készülhetünk – igaz, a jelenlegi felmérések az öt évvel ezelőtti választáshoz képest (amikor Macron 66,1 százalékkal győzte le a 33,9 százalékot elérő Le Pen-t) jóval szorosabb küzdelmet prognosztizálnak.
Bár nem jutottak be a második fordulóba, de a kapitalista gazdasági berendezkedéssel és a globális nyugati hegemónia fenntartásában tevékenyen részt vevő nemzetközi szervezetekkel erősen kritikus, radikális baloldali párt, a La France Insoumise (Engedetlen Franciaország) szimpatizánsainak is van okuk valamelyest az örömre a vasárnapi választás eredményeit látván.
Ugyanis jelöltjük, Jean-Luc Mélenchon több mint 7 millió 700 ezer szavazatot zsebelt be, ami az összes leadott voks 21,95 százalékának felel meg, vagyis nem sokon múlott, hogy Le Pen helyett Mélenchon jusson be a második fordulóba Macron kihívójaként.
Az elnökséget harmadszor – és feltehetőleg utoljára – célba vevő Mélenchon már csak azért is elégedett lehet, mert jó eredményét annak ellenére érte el, hogy öt másik baloldali riválissal is meg kellett küzdnie, akik végül meg sem tudták közelíteni a France Insoumise jelöltjét.
Legközelebbi baloldali kihívója Yannick Jadot, az Europe Écologie – Les Verts nevű zöld pár jelöltje volt, ő 4,63 százalékot szerzett, ami valamivel alacsonyabb annál az öt százalékos küszöbnél, amit az elnökjelölteknek el kell érnie ahhoz, hogy az állam visszafizesse a kampánykiadásaik egészét. A 2017-ben még Mélenchon mögé felsorakozó Francia Kommunista Párt (Parti Communiste Français-PCF) idén saját jelölttel próbálkozott Fabien Roussel személyében, aki azonban csak a választók 2,28 százalékának nyerte el a szimpátiáját.
A legnagyobb vereséget azonban kétségkívül a 2012-ben még elnökválasztást nyerő Szocialista Párt (Parti Socialiste – PS) szenvedte el, jelöltjük, a Párizst 2014 óta főpolgármesterként vezető Anne Hidalgo csupán 1,75 százalékot kapott, ami alig jobb a két szélsőbaloldali aspiráns, Philippe Poutou (Nouveau Parti Anticapitaliste – NPA) és Nathalie Arthaud (Lutte ouvrière) által elért 0,77 és 0,56 százaléknál.
Vasárnapi eredményével a France Insoumise jó eséllyel próbálhatja meg a baloldal vezető szerepének megszerzését a katasztrofális elnökválasztási szereplésük ellenére továbbra is erős helyi beágyazottsággal rendelkező szocialistáktól és a 2020-as önkormányzati választáson számos nagyváros irányítását átvevő zöldektől. Mélenchon a 10 legnépesebb francia városból hatban (Marseille, Toulouse, Nantes, Montpellier, Strasbourg és Lille ) is az élen végzett, miközben Emmanuel Macronnak csak Párizst, Lyont, Bordeaux-t és az erősen jobboldali Nizzát sikerült behúznia.
Mélenchon sikerét mutatja, hogy szoros versenyben ugyan, de a Párizst és a főváros körüli hét megyét magába foglaló, több mint 12 milliós népességű Île-de-France régióban is megelőzte a hivatalban lévő elnököt, elsősorban a nagyrészt munkásosztálybeliek lakta külvárosokban (banlieue-kben) elért eredményeinek köszönhetően.
A francia radikális baloldal viszonylagos jó szereplése leginkább a Franciaország mindennapjait jelenleg meghatározó társadalmi-politikai folyamatoknak köszönhető és relevanciáját tekintve nem is túlbecsülendő, hiszen nemcsak hogy nem lesz képviseltetve az elnökválasztás második fordulójában, de a teljes baloldali tábor összeredménye is alig 31,94 százalék, ami kevesebb mint a három szélsőjobboldali induló (Marine Le Pen, Éric Zemmour és Nicolas Dupont-Aignan) által elért 32,28 százalék. Ráadásul Jean-Luc Mélenchon visszavonulásával a baloldali populizmus Bernie Sanders, Jeremy Corbyn után egy újabb olyan meghatározó szereplőjét veszíti el, akinek a végül sohasem megvalósuló győzelmétől sokan globális politikai trendfordulatokat vártak.
Ellenpéldaként azonban érdemes felhozni, hogy
bár globális politikai trendfordulót talán nem hoznak, de számos olyan párt és mozgalom létezik Európában, amelyek a hazájukat sújtó társadalmi és gazdasági válságokra adott kiforrott, a közvélemény szimpátiáját elnyerő elképzeléseikkel sikerre tudtak vinni egy rendszerkritikus, a kapitalizmus alapjainak megváltoztatását ígérő politikát.
Ebben az írásunkban erre a folyamatra hoznánk néhány példát.
Az Ír-sziget egyesülésének üzenetét megélhetési kérdésekre cserélő Sinn Féin Dublin után Belfastban is az élen végezhet
Néhány évtizeddel korábban az Ír-szigetről szóló hírek leginkább az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországban zajló, közel 3500 ember életét követelő fegyveres konfliktusról szóltak, melynek során a régióba 1969-ben bevonuló brit hadsereg, az Egyesült Királysághoz való tartozást támogató lojalistákhoz és az első világháború után a Londontól függetlenedő Ír Köztársasághoz való csatlakozást kívánó republikánusokhoz köthető terrorszervezetek küzdöttek egymással.
A Troubles-t (Bonyodalmak) – melyről a Véres Vasárnapként ismertté vált tragédiája évfordulóján és az Oscar-díjas Belfast kapcsán is írtunk – lezáró 1998-as Nagypénteki Egyezmény óta azonban a pokolgépes merényletek és utcai zavargások helyett leginkább azzal kapcsolatban hallunk az Ír-szigetről, hogy mekkora vagyonokat parkoltatnak az amerikai techóriások a világszinten is jelentős adóparadicsomnak számító Ír Köztársaságban, valamint hogy mennyi fejfájást okozott az északír határ kérdése a Brexit-tárgyalások során.
Az elmúlt egy-két évben azonban a hat és félmilliós lakosságú sziget azzal is feltűnést keltett, hogy európai szinten is itt ért el az egyik legjobb eredményét a rendszerkritikus baloldal.
Ez elsősorban a Sinn Féin („Mi magunk”) sikerének tudható be. Az eredeti formájában 1905-ben alapított párt már a brit gyarmati időszak óta meghatározó szereplője az ír politikának – tagja volt többek között a független Írország első vezetőjeként ismertté vált Éamon de Valera is –, ám leginkább úgy vonult be a történelembe, mint a két Írország egyesülését fegyveres erőszakkal kivívni akaró terrorszervezet, a Provisional IRA (Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereg) tulajdonképpeni politikai szárnya.
Az Ír Köztársaságban és Észak-Írországban is aktív (ám a brit parlamentben zajló munkát bojkottáló és valódi tevékenységet csak helyi szinten folytató), a második világháború után erősen balra tolódó Sinn Féin ezért sokáig tulajdonképpeni politikai karanténban volt, amely csak 2020 február 8-én ért véget, amikor korábbi eredményükön tíz százalékot javítva megnyerték az Ír Köztársaságban lezajlott parlamenti választást.
Ezt elsősorban annak köszönhették, hogy a több évtizednyi pártelnökösködés után nyugdíjba vonuló Gerry Adams (akinek az IRA-ban betöltött egykori szerepe régóta foglalkoztatja az ír közvéleményt) utódja, Mary Lou McDonald a Sinn Féin választási kampányának középpontjába az Ír-sziget egyesülése helyett a megélhetéssel, egészségüggyel és lakhatással kapcsolatos kérdéseket tette meg.
Ez igencsak jó döntésnek bizonyult a súlyos vagyoni egyenlőtlenségek, romló közszolgáltatások és az egész kontinensen kevés helyen tapasztalt intenzitású lakhatási válság sújtotta Írországban. A két jobboldali nagy párt (Fine Gael, Fianna Fáil) és a zöldek összefogása miatt a Sinn Féin végül nem került kormányra, ( és a választási rendszer miatt csak a második legnagyobb parlamenti frakciót alapíthatták az ír törvényhozás alsóházában, a 160 fős Dáil Éireann-ban), ám a választás óta eltelt két évben jelentősen növelni tudták a népszerűségüket, miközben a kormánypártok támogatottsága folyamatosan csökken.
Ráadásul a felmérések alapján úgy tűnik, hogy a Sinn-Féin május 5-én újabb nagy választási sikernek néz elébe, ezúttal Észak-Írországban.
A Nagy-Britanniához tartozó régióban ugyanis ezen a napon választják meg a regionális parlament szerepét betöltő Northern Ireland Assembly 90 képviselőjét. A legutóbbi, 2017-es voksolás óta eltelt öt évet Észak-Írország egy permanens politikai válságban töltötte, 2020-ig még kormány sem tudott alakulni (amelynek munkájába a Nagypénteki Egyezmény által bevezetett érdekcsoportos demokrácia előírásai szerint a Nagy-Britanniához tartozást támogató „unionista” formációk mellett az Ír Köztársasággal való egyesülést kívánó „nacionalista” pártokat is be kell vonni). A kőkonzervatív társadalmi nézeteiről ismert Demokratikus Unionista Pártban (Democratic Unionist Party) politizáló Arlene Foster (aki 2016 és 2017 között már betöltötte az első miniszteri posztot) pedig 2021-ben, alig másfél évnyi kormányzás után távozni kényszerült.
Utódja, Paul Givan sem maradhatott sokáig a poszton, ő idén február 4-én azért nyújtotta be a lemondását, hogy kifejezze a Brexit-megállapodás részeként elfogadott, az Észak-Írország és Nagy-Britannia többi régiója közé vámhatárt húzó protokollal szembeni tiltakozását.
A fenti előzmények fényében nem meglepő, hogy a DUP-ot már 2017-ben is megszorongató Sinn Féin északír szárnya (melynek vezetője Michelle O’Neill) a közvélemény-kutatásokban elért 26-27 százalékos eredményével stabilan vezet a második helyre visszacsúszó DUP előtt, amely a voksok körülbelül 20 százalékára számíthat a felmérések jelen állása szerint. Szemben az Ír Köztársasággal, Észak-Írországban nem a Sinn Féin hatalomra kerülése a tét – hiszen a Nagypénteki Egyezmény kikötései nyomán a legnagyobb „nacionalista” pártként ez törvényileg garantálva van számára -, hanem Észak-Írország újonnan felálló kormányában betöltött szerepének súlya. Ha a májusi választás a párt tervei szerint alakul, akkor könnyen lehet, hogy történelmében először a baloldali Sinn Féin adhatja Észak-Írország kormányfőjét.
Belgiumban féltucat kormány sem képes enyhíteni az egyenlőtlenségeket, ami a radikális baloldal erősödését eredményezi
Apró mérete ellenére Belgium sok tekintetben számít Európa egyik legkülönlegesebb országának. Egyrészt rögtön ott van a fővárosa, Brüsszel, ami – ha hihetünk a kormánypropagandának – valójában nem is egy közönséges település, hanem egy folyamatosan mozgásban lévő, karavánszerű város, melyet néhány évente meg kell állítani. Másrészt pedig a kis terület ellenére a nyugat-európai ország három nyelvileg és életszínvonal tekintetében is jelentős eltéréseket mutató régióra tagolódik.
Ha pedig ez nem lenne elég, Belgiumnak van a világ egyik legbonyolultabb államberendezkedése, melynek következtében a 11 milliós országnak egyszerre hat kormánya van.
A szövetségi vezetés mellett saját kormánya van a hollandajkú Flandriának, a frankofón Vallóniának, az ország keleti részén élő németajkú közösségnek, a hivatalosan is kétnyelvű Brüsszel régiójának, de külön kormány felel a Vallónia mellett a fővárosban is többségben lévő francia anyanyelvű közösség ügyes-bajos dolgaiért is. Ez a nyelvi-regionális megosztottság amellett, hogy szó szerint többéves procedúrává teszi a választások utáni kormányalakítást, azt is megnehezíti, hogy az állam hatékonyan felvegye a küzdelmet az olyan súlyos társadalmi problémákkal, mint a munkanélküliség, a szegénység vagy az egyenlőtlenségek, amelyek az EU egyik legvagyonosabb tagállamának számító Belgiumban is egyre több ember életét keserítik meg.
Mivel a hatalomból évtizedek óta kirobbanthatatlan, a neoliberális megszorítópolitikával szemben valódi alternatívát nyújtani nem tudó vagy akaró centrumpártok egyre kevésbé képesek megoldást kínálni a fenti problémákra, talán nem meglepő, hogy a radikális baloldali Belga Munkáspárt (Parti du travail de Belgique / Partij van de Arbeid van België) egyre nagyobb népszerűségre tesz szert.
A PTB /PVDA nem csak azzal különbözteti meg magát a többi párttól, hogy egyaránt jelen van Flandriában és Vallóniában (Belgiumban a hetvenes évek során a nagy politikai tömböket képviselő formációk a nyelvi megosztottság alapján szerveződő, különálló pártokra bomlottak szét), hanem azzal is, hogy élesen bírálja a fennálló gazdasági rendszert és az azok továbbélését lehetővé tevő nemzetközi szervezeteket, mint például az Európai Uniót vagy az IMF-et. A nagy vagyonok és óriásvállalatok keményebb megadóztatását követelő, a közszolgáltatások színvonalának növelését és az erős központi kormányzat megvalósítását ígérő párt munkája beérni látszik, már ami a közvélemény-kutatásokat illeti, melyek alapján a PTB /PVDA az ország minden régiójában erősödni tudott a legutóbbi, 2019-es választás óta.
A Vallóniában mért 19,7 százalékos támogatottságuk nemcsak hat százalékponttal jobb eredményt jelez előre, mint amit a legutóbbi voksoláson elértek, de az egykoron Nyugat-Európa egyik legfontosabb iparvidékéből az egyik legszegényebb térségévé váló régiót évtizedek óta, szinte megszakítás nélkül vezető Szocialista Pártot (PS) is lassan beérik. A kiépült klienshálózattal rendelkező, korrupciós botrányok egész sora által terhelt pártot egy márciusi felmérés szerint csak a vallonok 22,4 százaléka támogatná (szemben 2019-el, amikor 26,1 százalékot kaptak). A párt a régió függetlenné válását propagáló szélsőjobboldali pártok (N-VA és a Vlaams Belang) dominálta Flandriába szintén erősödni tudott, itt a 2019-ben elért 5,6 százalékos eredményénél jelentősen magasabb szinten, 8,9 százalék körül áll a támogatottsága. A radikális baloldal a zöldek, szocialisták és liberálisok vezette Brüsszelben is erősödni tudott, főleg a fővárost felölelő régió kormányfőjét adó szocialisták kárára.
A Belga Munkáspárt sikere mögött meghúzódó okokkal tavaly ősszel egy hosszabb írásban foglalkoztunk a Mércén, amely itt olvasható el.
Skandináviában a radikális baloldal próbál utat mutatni a korlátait lassan elérő szociáldemokráciának
Ugyan jelenleg Skandinávia – Izlanddal és Finnországgal együtt – mind az öt államát szociáldemokrata kormányfő vezeti, de ez nem jelenti azt, hogy túl sok oka lenne az örömre az északi jóléti modellel mindig szívesen példálózó európai baloldalnak. Ahogyan azt már tavaly mi is bemutattuk, a Mette Frederiksen vezette dán kormány az általuk hangoztatott baloldali elvekre teljes egészében rácáfolva olyan embertelen bevándorláspolitikát valósít meg, melyet látván bármelyik szélsőjobboldali párt elégedetten csettintene.
Svédországban hiába vannak nyolc éve megszakítás nélkül hatalom a szociáldemokraták, ha jelenlegi vezetőik – szemben az olyan nagynevű elődeikkel mint Tage Erlander vagy Olof Palme – nem a fennálló társadalmi viszonyok radikális átformálását hirdető politikájukkal hívjak fel magukra a figyelmet, hanem azzal, hogy úgy tűnik, nincs olyan, a bukásuk veszélyét magában hordozó kormányválság, amelyet ne úsznának meg kvázi sértetlenül.
Norvégiának pedig tavaly október óta hiába van ismét baloldali kormányfője a Munkáspártban politizáló Jonas Gahr Støre személyében, ha a balközép és az agrárius Centrum Párt (Senterpartiet) vezette kormány nem hajlandó leszámolni azzal a környezetpusztító olajiparral, amely mesés vagyonhoz juttatta az országot.
A fentebb említett, nem túl előremutató politikát képviselő szociáldemokrata pártoknak azonban létezik baloldali alternatívája is, amely Norvégiában és Dániában már egész komoly sikereket tud felmutatni.
A tavaly őszi norvég parlamenti választások egyik nagy meglepetése a radikális baloldali Vörös Párt (Rødt) jó szereplése volt. A párt több kis maoista és trockista szervezet összefogásából jött létre 2007-ben. Parlamenti képviseletet azonban csak tíz évvel később, 2017-ben nyertek, amikor elnökük, Bjørnar Moxnes bejutott a 169 fős norvég törvényhozásba, a Stortingba. Négy évvel később már 4,7 százalékot és nyolc képviselőhelyet szereztek, a választás óta eltelt fél évben pedig csak növelték a támogatottságukat, 7-9 százalékos népszerűségükkel lassan beérik a támogatottságukból sokat veszítő Munkáspárt koalíciós partnerét, a Centrum Pártot. A párt növekedésében komoly szerepet játszik karizmatikus elnökük, Bjørnar Moxnes személye, aki parlamenti képviselőként évek óta szólal fel a jóléti állam megerősítése, a vagyonosabbak magasabb adóztatása és a fenntartható gazdaságra való gyors átállás mellett.
Dániában pedig a rendpárti politizálásba belefeledkező Mette Frederiksenéknek szolgálhatott figyelmeztető jelként a tavalyi önkormányzati választás, mely során kiderült, hogy nem mindenhol fogadják kitörő lelkesedéssel a Szociáldemokraták – olykor a szélsőjobbot is jobbról előző – bevándorláspolitikáját.
A kormánypártok által 118 évig dominált fővárosban a legutóbbi, 2021-es önkormányzati választáson ugyanis most először nem a szociáldemokraták, hanem a radikális baloldali üzeneteket ambiciózus környezetvédelmi vállalásokkal vegyítő Egységlista (Enhedslisten) végzett az élen 24,6 százalékkal. Bár a végén a pártközi megállapodások miatt a csupán 17,2 százalékot szerző szociáldemokraták folytathatták a dán főváros vezetését, azonban az Egységlista jó szereplése rámutat arra, hogy a szocdemek társadalompolitikájában beállt jobbos fordulat hiába tudott megszólítani néhány, korábban a szélsőjobbra szavazó választót, de a nagyvárosi közegekben sokakat taszított ez a pálfordulás.
A koppenhágai radbalos sikerről szóló beszámolónk itt olvasható
A magyar baloldal megújítását a József- és Ferencvárosból kezdené a Szikra Mozgalom
Az ellenzéki pártok történelmi kudarcát hozó április 3-i országgyűlési választásokból kevés olyan mozzanatot lehetne kiemelni, ami elégedettséggel tölthetné el a NER-leváltását és a baloldal megújulását vágyó állampolgárokat. Budapest 6-os, a VIII. és a IX. kerület nagy részét magába foglaló választókerületében azonban született egy olyan győzelem, amely legalább részben enyhítheti ezt a lesújtó képet. Az ellenzéki pártok közös jelöltje, Jámbor András (a Mérce alapítója) ugyanis 48,31 százalékos eredményével legyőzte a kormánypártok jelöltjét, a voksok 41, 78 százalékát megszerző Sára Botondot, Józsefváros 2018 és 2019 közötti polgármesterét. Jámbor – bár az Egységben Magyarországért szövetség színeiben indult – nem az abban résztvevő hat párt valamelyikének, hanem a Szikra Mozgalomnak a tagja.
A Szikra Mozgalom 2019-ben kezdte működését Szabad Budapest néven. Az önkormányzati választások alatt baloldali, zöld értékeket képviselő jelöltek kampányát segítették, köztük Baranyi Krisztináét, Pikó Andrásét és Karácsony Gergelyét. 2020 tavaszán számos más szervezettel összefogva elindították a Stop Airbnb kampányt. Az azóta eltelt több mint két évben intenzív szervezetépítésbe kezdtek, melynek eredménye lett Jámbor András győzelme a tavalyi ellenzéki előválasztáson és az idei országgyűlési megmérettetésen. A hamarosan felálló Országgyűlésben a Párbeszéd frakciójához csatlakozó politikus sikerében komoly szerepet játszott az erős helyi beágyazottság, a kiterjedt aktivistahálózat, a jól megválasztott üzenetek, melyek az országos ellenzéki kampány elvont, demokráciával és korrupcióval kapcsolatos mondanivalójával szemben inkább a választókerületben élőket érintő gazdasági, szociális kérdésekre fókuszáltak.
Jámbor sikerét mutatja az is, hogy miközben országosan a Jobbik szavazóbázisa nagyrészt átpártolt a Fideszhez és a Mi Hazánkhoz, addig a korábban a párt egyik legerősebb budapesti bástyának számító Budapest 6-os választókerületben a jobbikosok egy jelentős része a Szikra Mozgalom tagját, nem pedig a fideszes Sára Botondot, vagy az itt induló ismert mihazánkos politikust, Dúró Dórát támogatták a választáson.
Jámbor András kampányával és a Szikra Mozgalommal nemcsak hírek szintjén foglalkoztunk, de interjút is készítettünk velük, valamint a választás előtti héten a terepmunkát végző aktivistáikat is elkísértük, akik ráadásul a Mércén osztották meg a kampányban szerzett tapasztalataikat.
A fent vázolt példákat persze érdemes a helyükön kezelni és észben tartani, hogy ezek gyakran inkább szólnak a baloldal belső erőviszonyainak átalakulásáról, semmint a tábor kiszélesedéséről. Sőt a spanyol Podemos egy helyben toporgása vagy a portugál radbalos formációk visszaesése sem éppen pezsgőbontásra ad okot.
Azonban a rendszerkritikus baloldal sikerében reménykedőnek már csak azért is érdemes vigyázó szemüket Franciaország mellett Írországra, Belgiumra, Norvégiára vagy éppen a Józsefvárosra vetniük, mert
