Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Macron ismét Le Pennel mérkőzhet meg a francia elnökválasztás második fordulójában, a hagyományos pártok összeomlottak

Pontosan este nyolckor befutottak a francia elnökválasztás első fordulójának közvélemény-kutatók által konstruált előrejelzései, melyek még nem végleges, de ahhoz nagyon közeli eredményeket tartalmaznak.

Ezek alapján kijelenthető, hogy az elnöki megmérettetés első fordulóját a hivatalban lévő államfő, Emmanuel Macron nyerte meg, aki a jelenlegi becslések szerint a szavazatok mintegy 28 százalékát szerezte meg.

Tőle valamivel lemaradva a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés jelöltje, Marine Le Pen végzett, kb. 23 százalékkal. Ez az eredmény jelentős hasonlóságot mutat a 2017-es elnökválasztás első fordulójával, amikor a centrista-jobboldali Macron 24,01 míg Marine Le Pen 21,3 százalékot szerzett. Az Ipsos Steria több média, köztük az állami médiacsoport számára készült előrejelzései alapján este 11-kor így néz ki az idei államfőválasztás első köre:

  • Emmauel Macron (La République en Marche): 27,6%
  • Marine Le Pen (Rassemblement National) :23, %
  • Jean-Luc Mélenchon ( La France Insoumise): 22,2%
  • Éric Zemmour (Reconquête): 7,2%
  • Valérie Pécresse (Les Républicains): 4,8%
  • Yannick Jadot (Europe Écologie – Les Verts): 4,7%
  • Jean Lassalle (Résistons!): 3,1 %
  • Fabien Roussel (Parti Communiste Français): 2,2%
  • Nicolas Dupont-Aignan (Debout la France): 2,1 %
  • Anne Hidalgo (Parti Socialiste) :1,7%
  • Nathalie Arthaud (Lutte ouvrière): 0,7%
  • Philippe Poutou (Nouveau Parti Anticapitaliste): 0,6 %

Az idei választáson a részvétel évtizedes negatív rekordot döntött, csupán a francia választópolgárok 74 százaléka vett részt, miközben öt éve még a szavazók 77 százaléka vonult az urnákhoz. A részvétel az elmúlt évtizedekben csak 2002-ben volt ennél alacsonyabb, akkor a választók 71,6 százaléka vett részt a voksoláson.

Macron támogatására biztat a balközép, a jobbközép és a zöldek, Éric Zemmour Le Penre fogja leadni a voksát két hét múlva

Az eredmények megismerése után nem sokkal megérkeztek az elnökaspiránsok reakciói is, akik  közül többen az általuk elért eredmény  értékelése mellett azzal kapcsolatban is kifejtették az az álláspontjukat, hogy a támogatóiknak melyik talpon maradt jelöltet kell támogatniuk.

A Republikánusok (Les Républicains) államfőjelöltje, Valérie Pécresse kijelentette, hogy a második fordulóban jó lelkiismerettel fog szavazni Emmanuel Macronra, mivel szerinte elengedhetetlen Marine Le Pen hatalomba jutásának és az azzal járó káosznak a megakadályozása. Öt évvel korábban a Republikánusok akkori jelöltje, François Fillon szintén Macron támogatására szólította fel a párt szavazóit – a jobbközép akkor még a mostani katasztrofális eredményével szemben a Fillonhoz köthető korrupciós botrányok ellenére választópolgárok 20,01 százalékának bizalmát bírta.

Macron támogatására szólított fel a szocialista Anne Hidalgo és a francia zöld párt, az Europe Écologie – Les Verts potentátja, Yannick Jadot is, akik mindketten csalódottságukat fejezték ki az általuk elért eredménnyel kapcsolatban.

Az öt évvel korábbi eredményén jelentősen javító, a baloldali szavazótábor nagy részét maga mögött egyesítő Jean-Luc Mélenchon annak ellenére is elégedettségét fejezte ki az eredmények látván, hogy már biztosan nem lehet ott a második fordulóban, kijelentvén, hogy a mai választással „egy új fejezet nyílik az általunk folytatott küzdelemben”.

Az Élysée-palotát sorban harmadszor, és feltehetőleg utoljára célba vevő 70 éves politikus konkrétan nem szólította fel szavazóit Macron támogatására, de leszögezte, hogy „egy szavazatot sem szabad adni Marine Le Pennek”.

Nathalie Arthaud nem buzdítja szavazóit a két talpon maradt jelölt támogatására, mivel szerinte Macron és Le Pen a „dolgozók két leghalálosabb ellenfele”. Philippe Poutou szintén nem biztatta szavazóit Macron támmogatására, de kijelentette, hogy „egyetlen szavazat sem mehet a szélsőjobbra”, melynek megerősödése ellen a hivatalban lévő elnök szerinte semmit sem tett.

Kevesebb olyan jelölt akadt, aki Marine Le Pen támogatására szólított fel a második fordulóban. Az egyikük az előzetes várakozásokat erősen alul teljesítő Éric Zemmour, aki úgy nyilatkozott, hogy a Nemzeti Tömörülés vezetőjével való nézeteltérései ellenére számára nem Le Pen, hanem a Franciaországba „kétmillió bevándorlót beengedő, a kampány során a közbiztonság témáját hanyagoló” Emmanuel Macron a valódi ellenfél. Az 2 százaléknál alig jobb eredményt elérő szélsőjobbos jelölt, Nicolas Dupont-Aignan szintén Marine Le Pen támogatására szólított fel, hasonlóan 2017-hez (amikor ezzel az álláspontjával még egyedül volt az akkori jelöltek között).

Macron szerint „még semmi sincs lejátszva”, Le Pen szerint civilizációk küzdelme lesz a második forduló

A hivatalban lévő elnök, Emmanuel Macron pártjának, a La République en Marche-nak a párizsi Versaille-is kapu közelében tartott eredményváróján örömét fejezte ki az eredményt illetően. Macron a mai voksoláson résztvevő 36 millió francia választópolgár mellett név szerint mondott köszönetet a második fordulóba be nem jutó 10 kihívójának. A köztársasági elnök külön kiemelte a második fordulóban az ő támogatását sürgető Valérie Pécresse-t, Anne Hidalgot és Yannick Jadot-t, hozzátéve, hogy tiszteletben tartja azoknak a jelölteknek a döntését is, akik nem álltak be mögé.

A második fordulót illetően Macron kijelentette, hogy még „semmi nincs lejátszva” és a következő napok nemcsak Franciaország, hanem egész Európa sorsát illetően döntő fontosságúak lesznek.

Az első eredmények befutása után nemsokkal a második fordulóban Emmanuel Macronnal megmérkőző Marine Le Pen is értékelte az elnökválasztás első fordulóját. A szélsőjobboldali politikus arra kérte a Macron újraválasztását elutasító minden bal-és jobboldali választópolgárt, hogy ő támogassa április 24-én, kijelentvén, hogy a második fordulóban nemcsak a következő elnök személyéről hanem a francia civilizáció jövőjéről fog döntés születni. Beszédében a hagyományos témai –bevándorlás, közbiztonság –  Le Pen számos olyan szociális-gazdasági kérdést is érintett, amelyekkel feltehetőleg a tőle nemsokkal lemaradó Jean-Luc Mélenchon támogatóit kívánta megszólítani.

Az egyre inkább a szélsőjobb felé tolódó francia közbeszédről állandó szerzőnk, Balázs Gábor fogalmazott meg éles bírálatot néhány napja.

A bal- és jobboldal megosztottsága a centrális erőteret kiépítő Macronnak kedvezett

Az idei elnöki megmérettetésen 12 induló állt rajthoz. Ez a szám a korábbi választások tükrében átlagosnak mondható, ami viszont merőben újszerű, az nagy tömbök (radikális baloldal, balközép, jobbközép és radikális jobboldal) töredezettsége, melynek következtében minden politikai irányvonalat  több, külön-külön is viszonylag nagy támogatottsággal rendelkező jelölt képvisel.

Ehhez hasonló helyzetet leginkább a radikális jobboldal második fordulóba jutása miatt emlékezetessé vált 2002-es elnökválasztás hozott, ám ilyen szintű megosztottság akkor elsősorban csak a mérsékelt és radikális baloldal erői között volt tettenérhető, most azonban a teljes jobboldali pártpalettát is elérte. Kezdjük is hát az ő házuk táján a jelöltek bemutatását!

Érdemes bővebben szót ejteni a szélsőjobboldalról, melynek képviselőivel az elmúlt hónapokban egyaránt behatóbban foglalkozott a francia és a nemzetközi sajtó.

Marine Le Pen, forrás: MLP Facebook-oldala.

A francia politikai paletta jobbszélén hosszú évtizedeken át élezett tulajdonképpeni monopolhelyzetet a Jean-Marie Le Pen által alakított Nemzeti Front (Front National), amely 2018-ban felvette a Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National) nevet. Az 1972-ben alapított párt elnökségét 2011-ben vette át Marine Le Pen (ezt a pozícióját a választási kampányra való tekintettel 2021 szeptemberében átadta Jordan Bardella EP-képviselőnek), aki igyekezett mérsékelni az apja nyíltan rasszista, antiszemita és összeesküvés-elméletekből merítkező kijelentése miatt a pártjáról kialakult negatív képet, és egy rendpárti, szociálisan érzékeny politikai erő képére formálni a Nemzeti Tömörülést.

Ez a „néppártosodás” ugyan egyre jobb választási eredményeket hozott Le Penéknek, azonban részben elidegenítette a párt jobbszélét, akiknek megnyerésére az újságírói pályát politizálásra cserélő Éric Zemmour tett kísérletet.

Zemmour évtizedek óta megkerülhetetlen szereplője a francia közéletnek, ismertségét pedig leginkább a nyíltan szexista, rasszista, bevándorlás-és iszlám-ellenes kijelentéseinek köszönheti, melyek nyomán három ízben is elítélték rasszista gyűlöletkeltésért. A publicista elnöki ambícióival már indulása hivatalos bejelentése is sokat foglalkozott a francia sajtó, kiváltképp annak a jobboldali nézeteiről ismert milliárdos, Vincent Bolloré által tulajdonolt része.

Zemmour hivatalosan 2021. november 30-án jelentette be, hogy megméretteti magát az elnökválasztáson, és az Ibériai-félsziget muszlim uralom alóli felszabadítását hozó történelmi folyamatból, a Reconquistából inspirálódva Reconquête (Visszahódítás) néven saját pártot is alapított.

Éric Zemmour ígéretei közt szerepelt, hogy radikálisan lecsökkentené a Franciaországban menekültstátuszban részesülők számát, kiutasítaná a hivatalos dokumentum nélkül az országban tartózkodó, a köznyelvben sans-papier-eknek hívott bevándorlókat (akiknek jelenlétére, ahogyan azt már korábban mi is megírtuk, jelentős mértékben támaszkodik a francia gazdaság). Továbbá betiltaná a vallási szimbólumok nyíl utcán való viselését, beleértve az iszlám vallást követő nők által hordott, az arcot eltakaró kendőt, valamint a kipát is. A bevándorlók erőszakos asszimilációjában hívő Zemmour még a nem-francia eredetű keresztneveket is betiltaná.

Éric Zemmour.

A művelt értelmiségi szerepében tetszelgő Éric Zemmour a francia társadalmi folyamatokkal szemben a totális reakciósság megtestesítőjeként kívánt fellépni. Miközben egyes fontos évfordulók (pl. az 1961. október 17-én történt párizsi mészárlás vagy a függetlenségi háborút lezáró, 1962. március 18-án aláírt Évian-egyezmény) nyomán egyre nagyobb szerep jut a közbeszédben a 132 évnyi algériai gyarmatosítás során a francia állam által elkövetett kegyetlenségeknek és rendszerszintű kizsákmányolásnak, akkor az algériai berber felmenőkkel rendelkező Zemmour a társadalom egyes részeiben nagy sikert aratott azokkal a kijelentésével, melyben háláját fejezte ki Franciaországnak, hogy gyarmatosította ősei hazáját.

Mikor felmerül a francia állam felelőssége a zsidó származású állampolgárok deportálásában és a nácikkal való kollaborálásban, akkor a zsidó felmenőkkel rendelkező Zemmour azzal a kijelentésével kelt feltűnést, hogy az 1940 és 1945 között a nácikkal szorosan együttműködő, szélsőjobboldali diktatúrát megvalósító Philippe Pétain tábornokra a „franciaországi zsidók megmentőjeként” hivatkozik.

Mindazonáltal az élénk reakciókat kiváltó nyilatkozatai és a jelöltségét követő nagy médiafigyelem ellenére Éric Zemmour nem tudta átvenni a francia szélsőjobb vezetését. Ezt jelentős részben az általa képviselt neoliberális gazdaságfelfogásnak és a nyugdíjkorhatár 62-ről 64-re emelésével szimbolizált megszorító társadalompolitikájának köszönheti, mellyel nem arat túl nagy sikert az alacsonyabb társadalmi státuszú, munkásosztálybeli állampolgárok körében, akik a francia radikális jobboldal szavazóbázisának derékhadát adják.

Emellett az sem segítette Zemmourt, hogy nem állt ki egyértelműen az orosz invázió miatt hazájukból elüldözött ukrán menekültek befogadása mellett, valamint, hogy néhány évvel ezelőtt még újságíróként arról álmodozott, hogy egyszer Franciaországot is egy Putyin-szerű politikus vezeti majd. Ennek fényében nem csoda, hogy a pár hónappal ezelőtt még Marine Le Pen akkori népszerűségét is megközelítő Zemmour támogatottsága az elmúlt hetekben már 16-ról 9 százalékra esett vissza a közvélemény-kutatások szerint.

Miközben kezdetekben attól tartott, hogy megtorpedózza a választási esélyeit, végül úgy tűnik, hogy Marine Le Pen még profitált is Éric Zemmour indulásából, hiszen amíg az egykori újságíró a folyamatos botránykeltéssel volt elfoglalva, addig a Rassemblement National vezetője tovább erősíthette pártja szociálisan érzékeny arcélét.

Az utolsó hetekben Le Pen az elmúlt két év gazdasági válsága nyomán rekordokat döntögető inflációt és ellátási nehézségeket tette meg kampánya legfőbb üzenetének. A radikális jobboldali politikus elsősorban a vállalatok által fizetendő adó csökkentésével miközben azonban szemben más indulókkal nem emelné a jelenleg 1269 eurós minimálbért.

Le Pen a fiatalokat egyre inkább sújtó nélkülözés (melyről néhány hónapja mi is írtunk) elleni fellépés részeként SZJA-mentességet vezetne be a 30 évnél fiatalabbak számára, és szemben más jobboldali elnökaspiránsokkal a nyugdíjkorhatár-emelését (amely Emmanuel Macron évek óta dédelgetett álma) is ellenzi.

A klasszikus szélsőjobboldali témáktól való részleges elfordulást, úgy tűnik, értékelték a választók, a voksolás előtt készített legutóbbi közvélemény-kutatások 25 százalékos támogatottságot mutattak Le Pennek, aki így csupán egyetlen százalékponttal maradt le a hivatalban lévő Emmanuel Macron mögött. Így kijelenthető, hogy sem Zemmour, sem pedig a felmérések alapján alig két százalékra taksált,  a jobbközépről a szélsőjobbra átnyargaló Nicolas-Dupont Aignan nem sodorta veszélybe Marine Le Pen vezető pozícióját a francia politika jobbszélén.

Nem árt azonban észben tartani, hogy a „cukiságkampánnyal” (melynek részeként a politikus még macskatenyésztésbe is kezdett) leöntött néppártosodása ellenére Le Pen továbbra is egy rendpárti, szélsőjobboldali politikát képvisel, amely  –ahogyan arra számos elemző figyelmeztetett – törvényesítené a származás alapú diszkriminációt és veszélyeztetné az európai integrációt.

A választás a jobbközép hagyományos pártjának, a Republikánusoknak (Les Républicains) a további eljelentéktelenedését hozta

A párt (illetve annak elődje, az Union pour un mouvement populaire- UMP) hiába irányította ugyanis 1995 és 2012 között megszakítás nélkül Franciaországot, és hiába bír továbbra is jelentős helyi beágyazottsággal országszerte – régóta nem képes tematizálni a közbeszédet és releváns politikai szereplőként fellépni.

Ez egyrészt betudható annak, hogy az elmúlt években az egykoron Franciaország legbefolyásosabb vezetőinek számító jobboldali politikusokhoz (Nicolas Sarkozy, François Fillon, Claude Guéant, Jean-François Copé vagy éppen Patrick Balkany) köthető korrupciós botrányoktól volt hangos a sajtó.

Másrészt pedig a Republikánusok szavazóinak jobbszélét a szélsőjobb, mérsékeltebb felét pedig az Emmanuel Macron fémjelezte La République en Marche (a Köztársaság Mozgásban), aki olyan, egykoron a párt másodvonalához tartozó –és így a korrupciós ügyektől nagyrészt mentes – politikusokat is leigazolt, mint Gérald Darmanin belügyminiszter, Bruno Le Maire gazdasági miniszter vagy Macron két kormányfője, Édouard Philippe és Jean Castex.

Az egykoron szebb napokat is megélt párt az idei választáson a Párizst és a főváros körüli hét megyét magába foglaló, több mint 12 milliós lakosságú Île-de-France régiót 2015 óta vezető Valérie Pécresse-t indította. Pécresse a Republikánusok tavalyi előválasztásán a párt mérsékeltebb szárnyát képviselve aratott győzelmet az Éric Zemmourral erősen szimpatizáló nizzai képviselő, Éric Ciotti, az egykori Brexit-főtárgyaló Michel Barnier és a Lille-központű Hauts-de-France régiót vezető, sokáig befutónak tartott Xavier Bertrand fölött.

Valérie Pécresse, a jobbközép Republikánusok jelöltje. Forrás: Facebook

Miközben Pécresse a párt irányvonalának jobbratolódása miatt 2019-ben otthagyta a Republikánusokat (és Soyons libres! /Legyünk szabadok! néven saját pártot alapított), az idei kampányban tett nyilatkozatai nem sokban különböztették meg őt a Zemmour és Le Pen által elmondottakkal – például ő is emlegette azt a szélsőjobbos összeesküvés-elméletet, amely szerint a muszlim bevándorlók érkezése miatt éppen egy „nagy népességcsere” (grand remplacement) zajlik Franciaországban.

Ráadásul a jobboldali, a jóléti állam megkurtítását támogató gazdaságpolitikát hirdető, 10 millió eurót meghaladó vagyonával nem éppen egy átlagember hatását keltő Valérie Pécresse kampánya hamar kisiklott (amin nem segített az sem, hogy néhány hete elkapta a koronavírus, és ezzel értékes napokat vesztett a kampányhajrában). És míg az év elején elemzők Macron lehetséges utódjaként tekintettek rá, addig az utolsó közvélemény-kutatások már hasonlóan Éric Zemmourhoz csak 9 százalékra becsülték a támogatottságát.

A jobbközép tábor másik indulója Jean Lassalle, akinek legfeljebb 2,5 százalékos eredményt jósoltak a közvéleménykutatók. A birkapásztorként dolgozó szülők gyermekeként született,  a spanyol határhoz közeli 136 fős falut, Lourdios-Ichère-t negyven éven át vezető Lassalle ennek ellenére régóta emblematikus szereplője a francia politikának, köszönhetően jellegzetes egyéniségének (melynek elmaradhatatlan része a francia elit tagjai körében ritkán előforduló erős tájszólása) és a meghökkentőbbnél meghökkentőbb akcióinak.

A vidéki Franciaországot képviselni kívánó Lassale volt, hogy éhségsztrájkkal akadályozta meg egy autógyár bezárását, néhány éve gyalog bejárta Franciaország európai területének nagy részét, 2003-ban pedig a Nemzetgyűlésben a választókerülete romló közbiztonságával kapcsolatos felszólalásában pedig dalra is fakadt.

A Résistons! (Álljunk ellen!) néven saját pártot is alapító Lassale-t azonban sok kritika is éri LMBTQ-ellenes álláspontjai és a vele szemben megfogalmazott szexuális zaklatási vádak miatt.

Hat jelölt az egyre zsugorodó baloldali-progresszív táborban

Az idei választáson a baloldal esélyeit jelentősen rontotta a hat különböző induló. Miután sem visszalépésekre, sem pedig az összes jelöltet felvonultató előválasztásra nem került sor (ilyet csak a zöldek tartottak házon belül, mellyel tavaly szeptemberben mi is foglalkoztunk) így a civilek egy csoportja kívánt igazságot tenni a legesélyesebb baloldali induló személyét illetően. Ám az általuk szervezett Primaire populaire elég hamar kudarcba fulladt, miután egyik jelentősebb elnökaspiráns sem fogadta el az eredményét, és a kvázi szimpátiaszavazásként felfogható kezdeményezésen a legnépszerűbbnek kihozott jelölt, Christiane Taubira (korábbi igazságügyminiszter) végül nem indulhatott az elnökválasztáson, mivel nem sikerült összegyűjtenie 500 politikai tisztségviselő támogatását (parrainage), amely az elnöki megmérettetésen való részvétel előfeltétele.

A baloldal jelöltjeinek összefogását nehezítették az Ukrajnában zajló háborúval kapcsolatos, egymással gyakran összeegyeztethetetlen álláspontok is, melyekről tegnapi elemzésünkben számoltunk be.

Akárcsak 2017-ben, a francia baloldal vezetőjének szerepét Jean-Luc Mélenchon nyerte el. Az évtizedeken át a Szocialista Pártban politizáló, 2008-as kilépése után Parti de Gauche, majd 2016-tól La France Insoumise (LFI) néven saját pártot gründoló Mélenchon támogatottsága a kampány utolsó napjaira 17 százalék fölé emelkedett.

A 2017-es elnökválasztás első fordulójában 19,58 százalékos eredménnyel a negyedik helyen végző (de jobbközép és a szélsőjobb aspiránsaitól alig lemaradó) Mélenchon annak ellenére is megőrizte a támogatottságát, hogy az öt éve őt támogató Francia Kommunista Párt (Parti Communiste Français) idén a párvezető, Fabien Roussel személyében önálló jelöltet indított, aki 2017 óta az északi Nord-megye egyik választókerületének nemzetgyűlési képviselőjeként tevékenykedik.

Jean-Luc Mélenchon Mans-ban, a rabszolgaság előszöri franciaországi eltörlésének (1794. február 4.) évfordulóján. Forrás: Facebook

A balszélen még két aspiráns állt rajthoz a trockista indíttatású Lutte ouvrière jelöltje, Nathalie Arthaud és az egykoron egy Bordeaux-közeli Ford üzemben dolgozó, az Új Antikapitalista Pártot (Noveau Parti Anticapitaliste) képviselő Philippe Poutou személyében. Poutou országos ismertségre a 2017-es választási kampány alatt tett szert, amikor egy vitában igen határozottan szembeszállt a jobbközép azóta korrupció miatt elítélt jelöltjével, François Fillonnal és Marine Le Pennel.

Mélenchon a vagyonosak és a nagyvállalatok erősebb adóztatására, a radikális környezetvédelemre, a neoliberális gazdaságpolitika éles bírálatára és a hatalmat az államfő kezébe összpontosító alkotmányos berendezkedés demokratizálására épülő üzeneteivel komoly és elkötelezett támogatóbázist épített ki magának, kiváltképp a fiatalok körében.

Ami azonban igazán megkülönbözteti a 70 éves politikust a balközép jelöltjeitől, az az általa képviselt globalizáció- és neoliberalizmus-kritikus attitűd, ami az olyan nemzetközi szervezetekkel szemben sem finomkodik, mint az Európai Unió és a NATO.

A második legnagyobb támogatottságú formációja az Europe Écologie – Les Verts Yannick Jadot EP-képviselővel állt rajthoz. A klímaváltozással kapcsolatban egyre tudatosabb állampolgári hozzáállás a francia zöldek szekerét is igencsak megtolta az elmúlt években, a 2019-es EP-választásokon a párt a harmadik helyen végzett, a 2020-as önkormányzati voksoláson pedig a baloldali pártok összefogásának köszönhetően olyan nagyvárosok élére kerültek zöldpárti polgármesterek, mint Lyon, Bordeaux vagy Strasbourg. Azonban párt színeiben induló, mérsékeltebb hangvételt megütő Jadot-nak a közvélemény-kutatások előzetesen 5-6 százalékot jósoltak. Ami annak fényében nem meglepő, hogy a tavalyi regionális választásokon kiderült, hogy az EELV a nagyvárosokon kívül igen halvány helyi beágyazottsággal rendelkezik az országban. A pártot a sokak szemében dogmatikus atomenergia-ellenessége sem segítette a kampányban, melynek utolsó heteit a növekvő energiaárak határozták meg.

Az egykoron szebb napokat látott Francia Szocialista Párt (Parti Socialiste, PS) egyik utolsó komoly választott pozícióval rendelkező politikusukat, a Párizst 2014 óta főpolgármesterként vezető Anne Hidalgót indították.  Az előzetes felmérések azonban közvélemény-kutatások azonban csak két százalékra becsülték Párizs első emberének támogatottságát.

Ez nemcsak azért megalázó, mert 2012-ben François Hollande az első fordulóban 28,63 százalékot kapott (a második fordulóban pedig 51,64 százalékkal ütötte ki a hivatalban lévő Nicolas Sarkozy-t ), hanem azért is, mert ez a támogatás alatta van annak az 5 százalékos küszöbnek, ami ahhoz kell, hogy az állam visszafizesse a kampánykiadásai jelentős részét. Ezek fényében kijelenthető, hogy

a szocialisták nem tudták visszaszerezni az Élysée-palota kulcsát megkapó elnökeik (François Mitterrand és François Hollande) képviselte neoliberális politika következtében leamortizálódott szavazóbázisukat.

Macron profitált ellenfelei megosztottságából, de a második forduló nem lesz fáklyásmenet

A jobb-és baloldalon egyaránt jelenlévő megosztottságból leginkább a hivatalban lévő elnök, Emmanuel Macron profitált. Az újraválasztását hivatalosan csak az utolsó pillanatban, a határidő előtt egy nappal bejelentő Macron ennek a megosztottságnak köszönhetően annak ellenére várhatta magabiztosan a mai választást, hogy ötéves mandátuma során számos nagy tömegeket megmozgató tiltakozáshullám (sárga mellényesek, a tervezett nyugdíjreform elleni tüntetéshullám) szerveződött a népszerűtlen intézkedései ellen, és az elmúlt években tapasztalt társadalmi és gazdasági kérdésekben tapasztalt jobbratolódása miatt kevésbé számíthat a baloldali érzelmű választókra, akinek támogatottsága elengedhetetlen volt a 2017-es sikeréhez.

Macron elnök Beninben. Fotó: Flickr.

Az ukrajnai háború diplomáciai kezelésében aktív szerepet betöltő Macron az elmúlt hetekben a komoly, nemzetközi szinten is jelentős államférfi szerepében tetszeleghetett, amia támogatottságát is megdobta, ám az elmúlt napokban jelentősen szűkült az olló közte és a háború gazdasági hatásaira fókuszáló Marine Le Pen között. Nem növelte a sokak szemében elitista Macron ázsióját az a botrány sem, mely azután robbant ki, hogy kiderült, a francia kormány több száz millió eurós megbízásokat adott a hírhedt amerikai tanácsadócégnek, a McKinsey-nek, feltételezések szerint anélkül, hogy érdemi munkát végzett volna. Így az utolsó napokban már egyes felmérésekben csak egy százalékos volt Macron előnye Le Pennel szemben.

A következő elnökre Európában példátlan mértékű hatalom vár

Franciaországban 2002 óta ötévente választanak államfőt (azelőtt erre hétévente egyszer került sor), és hasonlóan az EP-választáson kívüli összes voksoláshoz, az elnöki megmérettetés is kétfordulós: az április 24-én esedékes második fordulóban az első körben a két legtöbb szavazatot szerző jelölt juthat be.

A francia politikai berendezkedés fontos eleme a félprezidenciális rendszer, melynek értelmében bár miniszterelnöke is van Franciaországnak (akit jelenleg Jean Castexnek hívnak), de

a köztársasági elnöknek (aki legfeljebb két ciklus erejéig lehet hivatalban) komoly, az általa kinevezett kormányfőnél gyakran jelentősebb befolyása van a politikai döntéshozatalra.

Fontos megjegyezni, hogy ez hatalmi struktúra csak részben vezethető vissza az Ötödik Köztársaságot életre hívó, 1958. október 4-én elfogadott alkotmányra, melynek deklarált célja volt, hogy megelőzze a az 1946 és 1958 között fennálló 4. Köztársaságot (melynek legfőbb történése az egykoron a világ második legnagyobbjának számító francia gyarmatbirodalom fokozatos és igen véres felbomlása volt) mételyező konstans politikai válságot, melynek nyomán majdhogynem évente változott a minisztertanács elnöki pozícióját betöltő kormányfő személye.

Az elnök erős befolyását növeli a közvetlen választói legitimitás és a kétkamarás törvényhozás alsó házában, a kizárólag az 577 egyéni választókerületekben megválasztott képviselő alkotta Nemzetgyűlésben (Assemblée nationale) birtokolt stabil többség, melynek hiányában az alkotmány rendelkezéseinek értelmében az elnök funkciója valamelyest visszacsúszik a hazánkban is ismert, nagyrészt szimbolikus államfői szerepre.

Eddig háromszor (1986 és 1988, 1993 és 1995, valamint 1997 és 2002) került sor arra, hogy az elnök és a nemzetgyűlési nem egyazon politikai tömbhöz tartozott. Azonban 2002 óta – amikor is hétről öt évre csökkentették az elnöki mandátumot, és a választási kalendárium reformja nyomán a törvényhozási voksolás az államfői megmérettetés utánra lett időzítve – szinte kizárt az ilyen „politikai társbérletek” (cohabitation) kialakulása, ugyanis az elnökválasztás második fordulójában a szavazók abszolút többségével megválasztott államfő magabiztosan nézhet elébe a törvényhozási választásoknak (melynek két fordulójára idén június 12-én és 19-én  kerül sor) és biztos kézzel irányíthatja az országot a következő, 2027-es elnökválasztásig.

Emmanuel Macron hatalomra kerülésével azonban a fenti rendszer alapvető elemei is megkérdőjeleződtek – ezért különösen kérdéses, milyen parlamenti többséggel kormányozhatna majd, a második fordulóban aratott, valószínűsíthető, de biztosra immár nem vehető győzelme után.