Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Menni vagy maradni? – az Oscar-esélyes Belfast az ukrajnai menekültek helyzetét is megvilágítja

Az elmúlt hónapokban szenvedélyesen érdekelni kezdett a „The Troubles”-ként is ismert északír konfliktus kérdésköre. Nehéz pontosan megragadni, mi fogott meg ennyire egy ugyan máig zajló, de az elmúlt 24 évben igencsak takaréklángra tett konfliktusban. Talán az a tény, hogy miközben a huszadik század második felében az Egyesült Királyság volt az a hely, ahová milliók menekültek a háború, a terror és a nélkülözés elől, addig az ország egy régiójában az 1960-as évek végétől egészen 1998-ig a pokolgépes merényletek, a spontán kirobbanó utcai lövöldözések és a katonai ellenőrzőpontok nem a tévéképernyőről visszameredő rémképek, hanem a mindennapok valósága voltak.

A témával foglalkozó megannyi írás mellett azok a filmek és sorozatok is felkeltették az érdeklődésemet, amelyek a „The Troubles”-t dolgozzák fel, ezért kíváncsian ültem be az ismert északír rendező, Kenneth Branagh önéletrajzi ihletésű filmjére, a Belfastra. Elsősorban azt vártam a hét Oscar-jelölést is bezsebelő alkotástól, hogy egy átfogó képet adjon a Troubles egészéről, annak legfontosabb jellemzőiről és a konfliktushoz vezető mélyebb társadalmi struktúrákról.

And we’ll walk down the avenue again / And we’ll sing all the songs from way back when, yeah / And we’ll walk down the avenue again and the healing has begun. FOrrás: Facebook / UIP-Duna Film

Ezen igényeimet a Belfast igen kevéssé elégítette ki. Ennek ellenére a stáblista legördülése után mégsem távoztam csalódottan a Művész Moziból. Branagh filmjének hála egy olyan konfliktus emberi oldalát sikerült jobban megértenem, aminek semmi köze Észak-Írországhoz – bár a forgatás során a rendező nem számíthatott rá, hogy filmje majd a most zajló eseményekre fog akaratlanul is reflektálni.

A Belfastban ugyanis hiába tengenek túl a leegyszerűsítően idealizáló gyermekkori emlékek,

a film szívbemarkoló precizitással mutatja be azt, hogy mi zajlik a fegyveres konfliktusok és nélkülözés miatt otthonukat elhagyni kényszerülők lelkében.

Kenneth Branagh alkotása arra is felhívja a figyelmet, hogy mit kell tennünk azért, hogy a háború elől menekülőnek hazánk az ismeretlen mellett ne váljon megismerhetetlenné és elutasítóvá is.

Ez a téma pedig nem is lehetne aktuálisabb akkor, amikor a szomszédos Ukrajnában folyó háború pusztítása férfiak, nők és gyermekek millióit űzi el az otthonukból.

Felnőni a polgárháború árnyékában

Kenneth Branagh 1960-ban született Belfastban, de kilencéves korára az északír konfliktus miatt családjával a London közelében található munkásvárosba, Readingbe kellett költöznie. Filmje a „The Troubles” kezdetén, 1969 nyarán veszi fel a fonalat, mikor Észak-Írországban már pattanásig feszült a közhangulat. Az Ír Köztársasággal való egyesülést kívánó katolikusokat az élet szinte minden területén diszkriminálta a protestáns elit. A katolikusok polgárjogi megmozdulásait egyre gyakrabban verték le a britekhez hű protestáns szélsőségesek és a nem ritkán velük együttműködő rendőrök, és egyre csak sokasodtak a függetlenségpárti és az Egyesült Királysághoz való tartozást támogató, unionista fegyveres csoportok által elkövetett terrorcselekmények is.

When you don’t need to worry there’ll be days like this / When no one’s in a hurry there’ll be days like this. FOrrás: Facebook/Belfast movie

A Belfast északi részén, egy katolikusok és protestánsok lakta munkáskerületben élő főszereplő, Buddy világának középpontjában azonban nem az IRA és az Ulster Volunteer Force terrorakciói, nem a radikális unionista lelkész-politikus, Ian Paisley fasisztoid szónoklatai vagy a Northern Ireland Civil Rights Association polgárjogi tüntetései állnak. A Jude Hill által alakított kilencéves kisfiút inkább a foci, a mozifilmek, az Angliában építőmunkásként dolgozó, kéthetente ajándékokkal hazajáró apukájára való várakozás, valamint élete szerelme, a matekórán előtte ülő Catherine iránti sóvárgás köti le.

A protestáns családból származó Buddyt a hazáját szétfeszítő vallási ellentétek sem hozzák igazán lázba, csupán annyit tud a katolikusokról, hogy szoktak gyónni, valamint hogy szerelme, Catherine is ehhez a felekezethez tartozik. Inkább csak nevet, amikor a magát a protestáns-katolikus viszonyok szakavatott ismerőjének beállító (de valójában csak az unionista szélsőségesek hamis világmagyarázatait felmondó) idősebb unokatestvére azt próbálja beadni neki, hogy már egy keresztnév alapján is el lehet dönteni, ki barát (tehát protestáns) és ki ellenség (tehát katolikus).

Az 1969. augusztus 12-én az Ír Köztársasággal határos Derry városából induló, hamar egész Észak-Írországra kiterjedő zavargások azonban a főhős többnyire gondtalan életét sem hagyják érintetlenül. Amikor a városrészbe betörő huligánok csak a katolikusok házait rongálják meg, és a környéket valósággal megszállják az Operation Banner keretében Észak-Írországba érkező brit katonák, Buddy is felismeri a szülőhazáját polgárháború szélére sodró társadalmi feszültségeket.

Menni vagy maradni?

Mivel a béke szigetének tűnő városrész életébe is beszűrődik lassan a Troubles valósága, a főhős szülei (akiket a film egyszerűen csak Anyának és Apának hív) között is egyre több feszültséget szít az a kérdés, hogy el kell-e hagyniuk Észak-Írországot. Az apuka szerint – akit Jamie Dornan személyesít meg – nincs értelme tovább nyomorogni egy elszegényedett, krónikus munkanélküliség sújtotta térségben, ahol tizenéves kamaszok gyilkolják egymást az utcákon, mikor az Angliába költözés anyagi stabilitást és jobb lehetőségeket kínál.

A költözést sürgetővé teszi számára az is, hogy egy piti gengszter, aki az ulsteri lojalizmus ügyében találta meg élete küldetését, arra próbálja rákényszeríteni őt, hogy „igazi protestáns férfiként” aktívan vegye ki a részét az Észak-Írországban zajló, értelmetlen és kegyetlen testvérharcban. A Caitríóna Balfe alakította anyuka ezzel szemben amellett érvel, hogy míg Belfast születésük óta az őket elfogadó, szerető otthonuk, addig a tenger másik oldalán csak bizalmatlanság, megvetés, előítéletek és idegenségérzet várna rájuk.

Open up your eyes, / then you’ll realize / here I stand with my everlasting love. Forrás: Facebook/ UIP-Duna Film

A kilencéves Buddyt ugyan nem vonják be ezekbe az egyre feszültebb beszélgetésekbe, de ő is érzi a helyzet súlyát és a szüleire nehezedő terhet. Mivel édesanyja Belfastban, édesapja pedig Angliában próbál küzdeni a család megélhetéséért, a kisfiú szülőföldje elhagyásával kapcsolatos szorongásait csak az egész „The Troubles”-t egy jópofa csínynek felfogó unokatestvérével és a sokat látott nagyszüleivel tudja megosztani (akiket Észak-Írország talán legemblematikusabb férfi színésze, Ciarán Hinds és a brit filmművészet állócsillaga, Judi Dench formálnak meg).

Buddy nem panaszkodik családja rossz társadalmi helyzete, az otthonát lángokba borító tragédiák sora miatt, egész egyszerűen csak fájdalommal tölti el az a tudat, hogy nemsokára egy olyan helyre kell költöznie, ahol hiába focizhat majd a családi házuk saját kertjében, nem lesznek ott vele a barátai, az élet nagy kérdéseiben mindig készségesen tanácsokat adó nagyszülei, na és persze Catherine sem, akivel már el is tervezte az esküvőjét.

Belfast, a menekülés allegóriája

Mint már említettem, bizonyos várakozásaimat a Belfast alulmúlta, de talán nem is várható el egy filmtől, hogy másfél-két órában adjon számot egy olyan konfliktusról, amelynek a háttérben meghúzódó okai alsó hangon ötven, de valójában inkább nyolcszáz éve zajló társadalmi folyamatokban keresendők.

Afölött azonban nem lehet szemet hunyni, hogy a Belfast társadalomábrázolása túlságosan idealizált képet fest a hatvanas évek végének Észak-Írországáról és a címadó városról. Ez részben persze tudatos rendezői szándék, hiszen Kenneth Branagh nem egy komor történelmi drámát kívánt megalkotni, hanem egy nosztalgiával színezett szerelmeslevelet gyermekkora színhelyéhez.

Azonban emiatt a gyönyörű, szinte teljes egészében fekete-fehér képi világ és a jobbnál jobb Van Morrison dallamok között némiképp elveszik a cselekmény és a benne rejlő tragikum. Ellenpéldaként felhozhatnánk, hogy az ismert német rendező, Florian Henckel von Donnersmarck filmjei – gondoljunk a Mű szerző nélkülre vagy a Fabian – A vég kezdetére – hiába fókuszálnak egyéni sorsokra, mégis képesek átfogó, a lényeget megragadó képet adni Németország huszadik századi történelmének legmeghatározóbb időszakairól.

And it’s ever present everywhere/And it’s ever present everywhere / Warm love Forrás: Facebook / UIP-Duna Film

A filmnek azonban, elsősorban Ukrajna február 24-e óta zajló orosz inváziójából fakadóan, így is van aktualitása és mondanivalója. A „The Troubles” és az ukrajnai háború közötti tengernyi különbség ellenére ugyanis

a filmet nézve nem lehet nem arra gondolni, hogy tőlünk nem messze a főszereplő és családjáéhoz vérfagyasztóan hasonló tragédiákon mennek most át tízmilliók Ukrajna-szerte.

A jelenlegi események legtöbbünket megdöbbentenek és elborzasztanak. Ezeket az érzéseinket a félelem is felerősíti: mi van akkor, ha egyszer leomlik az a fal, ami elválasztja a mi, minden problémája ellenére azért háborútól megkímélt világunkat Ukrajna rakétatámadástoktól, légvédelmi szirénáktól és összeomló épületektől hangos valóságától.

Mivel az ukrajnai konfliktus vitathatatlanul rém hangosan és irtó közel jelenik meg előttünk, megpróbáljuk minél magasabbról, minél inkább makroszinten szemlélni az előttünk kibontakozó tragédiát. Reggeli rutinunk részévé válik a hadihelyzet éjszakai alakulásának tanulmányozása. Elborzadunk, amikor arról olvasunk, hogy az oroszok elfoglaltak egy várost és fellélegzünk, amikor az ukránok visszafoglaltak egy másikat. De amikor földbeállított orosz bombázókról, újabb nyugati szankciókról és az orosz gazdaság szabadesésről hallunk, egy pillanatra emlékezzünk arra is, hogy ezek a fejlemények azokat oroszokat is súlyosan érintik, akik a legkevésbé sem akartak háborút indítani.

Lecke róluk, nekünk

Ha a háború elől menekülő milliókra gondolunk, elsősorban a valóban elképesztően szívmelengető, az emberi természet eleve elrendelt romlottságát hirdető William Golding-i narratíváknak élő cáfolatot mutató állampolgári szolidaritás jelenik meg előttünk, nem pedig annak ténynek a felfoghatatlan tragédiája, hogy a szomszédunkban zajló pusztító, imperialista háború emberek tízmillióinak tette tönkre az életét.

Ilyen értelemben igyekszünk az Ukrajnából menekülők kálváriájának a záró, nem pedig a kezdőakkordjára összpontosítani. Hasonlóan tesznek talán maguk a menekültek is, Mert a szívük megsérült ugyan, de össze soha nem tört / Hisz ami történt, az megtörtént, és ami nyert az nyert / S ami elveszett, az már nincs többé ahogy azt a Derry-ben felnőtt zenész, Phil Coulter az északír konfliktusról szóló balladájában a The town I loved so wellben is megénekelte.

Így kevesebbet gondolunk arra is, hogy ezek közül a menekültek közül sokaknak alapjaiban és egészében hullott szét a február 24-e előtti életük, melyhez visszatérni már talán sosem fognak tudni, függetlenül attól, hogyan alakul a háború.

Ez a tény pedig egy sok mindent átélt felnőttnek is óriási trauma, nem beszélve a gyermekekről. Ők talán értik, mi történik, de elsősorban nem európai béke és Ukrajna szuverenitásának lehetséges elvesztését siratják, hanem a régi szobájukat, a házuk mögötti játszóteret, a hátrahagyott nagyszüleiket és az iskolai szerelmüket – éppen mint Buddy. Kenneth Branagh filmje minden problémája ellenére gyönyörűen és őszintén megható módon mutatja be, mi játszódik le az egyénben, amikor olyan társadalmi folyamatok és igazságtalanságok miatt kénytelen lezárni élete egy fejezetét, amik fölött nem rendelkezik valódi kontrollal.

Lecke rólunk, magunknak

A Belfast azonban nemcsak azt segít jobban megértetni velük, min mennek át azok, akik jönnek, hanem

azt is segít kijelölni, hogy mit kell tennünk nekünk, akik mindig is itt voltunk.

Mikor Buddy anyja azzal érvel a Belfastban maradás mellett, hogy bevándorlóként másutt idegengyűlölet és kirekesztés várna rájuk, nem árt észben tartanunk, hogy a háború sokkja utáni első szolidáris megnyilvánulások ellenére könnyen ez a sors várhat az Ukrajnából érkező menekültekre is, főleg ha az elhúzódó háború vagy egy esetleges orosz hatalomátvétel miatt sokáig nem térhetnek vissza szülőhazájukba.

Nem segítenek ezen az olykor vezető magyarországi ellenzéki politikusok által is kihangosított narratívák sem, melyek a jelenlegi kormány hatalomban maradásáért a kárpátaljai magyar választópolgárokat, az alacsony fizetésekért és rossz munkakörülményekért pedig az „ukrán vendégmunkásokat” teszik felelőssé. A választási buktát a külhoni szavazókra kenő számos eszmefuttatás valójában nem több egy önbecsapásnál, amivel a kormányt leváltani akaró pártok saját népszerűtlenségüket kívánják elkendőzni.

A szegénységünk legfőbb okát a magyarországi gyárakban robotoló ukrajnai munkásokban látó elképzelések pedig nem veszik figyelembe, hogy a fejlett gazdaságokban az alacsony társadalmi státusznak nemcsak szakmája, hanem sokszor útlevele is van.

Ezek a nagyrészt ellenzéki pártok által megfogalmazott vádaskodások ráadásul közös fellépésre való sarkallás helyett a kizsákmányolást elszenvedő rétegeket is csak egymás ellen fordítják.

Belőlünk is bármikor lehet belfasti

Összességében tehát a Torontói Filmfesztivál közönségdíját elnyerő, a márciusi Oscar-gálán többek között a legjobb filmnek, rendezőnek, női és férfi mellékszereplőnek járó díjra is pályázó Belfast egy olyan alkotás, amely az elsőre partikulárisnak tűnő felütése ellenére egy általános érvényű üzenettel bír a történelem sodrásába kerülő egyén traumáiról, belső vívódásairól és félelmeiről. Megtekintése ezért mindenkinek ajánlott, hiszen Belfast nem csupán egy város az Északi-csatorna egyik öblében. Belfast ott van mindenhol, ahol a háború pusztítása menekülésre késztet embereket – és mi is bármikor válhatunk belfastivá.