Miközben közvetlenül csak két országot érint, úgy tűnik, a következő hónapokban az ukrajnai háború lesz az az esemény, ami fontos törésvonalakat jelöl ki a különböző politikai formációk között Európa-szerte. Különösen igaz ez azokban az országokban, ahol a közeljövőben a háború árnyékában tartanak választásokat. Hazánk mellett a másik ilyen európai ország nem más, mint Franciaország, ahol holnap, április 10-én tartják az elnökválasztás első fordulóját.

Az Európai Unió második legnagyobb gazdaságának államfőválasztása már csak azért is komoly jelentőséggel bír az ukrajnai háború alakulására, mert – ahogy az elmúlt hetekben tapasztalhattuk – Franciaország fontos szerepet tölt be a konfliktus diplomáciai kezelésében. Az újraválasztásra hajtó Emmanuel Macron számos alkalommal egyeztetett Vlagyimir Putyinnal, és igyekszik valamiféle mediátori szerepet betölteni Moszkva és a nyugati országok között – Macronnak ugyan ez a szerep segíthet megerősíteni államférfiúi karakterét, ám ahogy az alábbi karikatúra is szellemesen rámutat, igencsak megnehezíti számára a hatékony kampányolást.

A konfliktushoz való viszony igencsak megosztja a sokszereplős francia politikai palettát, ez a trend pedig különösen igaz a baloldal esetében.

A francia baloldal önjelölt vezetői közötti purparlé mögött azonban olyan törésvonalak sejlenek fel, melyek megismerése és kritikai vizsgálata alapvető fontosságú ahhoz, hogy az európai baloldal sikeresen tematizálhassa a világpolitikai fejleményekről és a nemzetközi szövetségi rendszerekről szóló közbeszédet.

Anne és Yaddick radikális, de nehezen megvalósítható lépéseket követel

Wesh, tu veux pas la guerre mais pourquoi tu allumes la mèche?
^[1]
13 organisé: Bande organisée

Számos országban megfigyelhető egy bizonyos szerep-és attitűdcsere a baloldali pártoknál az ukrajnai háborút illetően. A fennálló gazdasági-társadalmi rend megváltoztatása érdekében legfeljebb óvatos reformokat követelő, mérsékelt szociáldemokrata pártok minél keményebb szankciókat, az ukrán hadseregnek nyújtott nyugati fegyverszállítmányokat és Vlagyimir Putyin rezsimének teljes nemzetközi elszigetelését követelik.

Ezzel szemben az erősen kapitalizmuskritikus vagy antikapitalista csoportok óvatosságra intenek, és azt hangsúlyozzák, hogy diplomáciai erőfeszítésekkel és a nyugati országok globális hegemónia iránti vágyának csökkentésével vethetünk véget az Ukrajnában zajló orosz agressziónak, melynek elfajulásáért valamilyen – bár nyilván nem azonos – szinten mindkét felet (Oroszország és a NATO-tagállamok) terheli a felelősség.

Franciaországban az előbbi, keményvonalas fellépést alapvetően két mérsékelt baloldali elnökaspiráns képviseli. Egyikük Anne Hidalgo, Párizs főpolgármestere, akit a hagyományos balközép párt, a Szocialista Párt (Parti Socialiste) indít a államfői megmérettetésen. Mint az egyik utolsó fontos politikai pozíciót betöltő PS-es politikus, Hidalgo feladata lett volna, hogy életet leheljen a pártjába, ami a hetvenes évek végén született indulójában még egy szocialista Franciaországot vizionált (France socialiste puisque tu existes/ tout devient possible ici et maintenant) ^[2].

Ám az Élysée-palota kulcsát megkapó elnökeik (François Mitterrand és François Hollande) képviselte neoliberális politika következtében a párt teljesen leamortizálta szavazóbázisát. Minden jel arra mutat, hogy Hidalgonak nem sikerült teljesítenie ezt az igen komoly kihívást. A közvélemény-kutatások alapján Párizs első embere csupán a szavazatok két százalékára számíthat az elnökválasztás első fordulójában. Ez nemcsak azért megalázó, mert 2012-ben François Hollande az első fordulóban 28,63 százalékot kapott (a második fordulóban pedig 51,64 százalékkal ütötte ki a hivatalban lévő Nicolas Sarkozy-t ), hanem azért is, mert könnyen elképzelhető, hogy az egykori balközép tömegpárt jelöltje azt az 5 százalékos küszöböt sem éri el, ami ahhoz kell, hogy az állam visszafizesse a kampánykiadásai jelentős részét.

A másik, valamivel népszerűbb mérsékelt baloldali alternatívát Yannick Jadot, az Europe Écologie- Les Verts (EELV) nevű zöld párt jelöltje kínálja. A klímaváltozással kapcsolatban egyre tudatosabb állampolgári hozzáállás a francia zöldek szekerét is igencsak megtolta az elmúlt években, a 2019-es EP-választásokon a párt a harmadik helyen végzett, a 2020-as önkormányzati voksoláson pedig a baloldali pártok összefogásának köszönhetően olyan nagyvárosok élére kerültek zöldpárti polgármesterek, mint Lyon, Bordeaux vagy Strasbourg.

Ennek ellenére nem kell zöld hatalomátvételtől tartanunk, a párt színeiben induló, mérsékeltebb hangvételt megütő Jadot (akit az EELV szimpatizánsai egy általunk is részletesen körbejárt előválasztáson emeltek jelöltükké) a közvélemény-kutatások alapján legfeljebb 5-6 százalékra számíthat. Ez egyébként annak fényében nem meglepő, hogy a tavalyi regionális választásokon kiderült, hogy az EELV a nagyvárosokon kívül igen halvány helyi beágyazottsággal rendelkezik az országban.

Anne Hidalgo és Yannick Jadot egyaránt kemény fellépést sürget az Ukrajnával háborút vívó Oroszországgal szemben. Párizs főpolgármestere szerint az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlóan az Európai Unió tagállamainak is embargót kéne bevezetniük az orosz földgázra és kőolajra. Ugyanis szerinte elfogadhatatlan, hogy miközben elítélik Putyin agresszióját, naponta 7-800 millió euró értékben vásárolnak fosszilis energiahordozókat Oroszországtól, ezzel tulajdonképpen maguk teremtve meg az anyagi fedezetét Vlagyimir Putyin háborújának.

Hidalgo véleményét osztja Yannick Jadot is, aki a közelmúltban az Oroszországban tevékenykedő energiaipari vállalatokat is keményen kritizálta. Az EELV elnökjelöltje különösen élesen támadta a TotalEnergies-t, azzal vádolva a világ ötödik legnagyobb energiacégét, hogy oroszországi tevékenységével – melyet szerinte korábban Emmanuel Macron is aktívan támogatott – „háborús bűncselekményekben válik bűnrészessé”. Emellett felszólította a vállalat vezetőjét, a korábban vezető jobboldali politikusok tanácsadóiként és kabinetfőnökeként tevékenykedő Patrick Pouyannét, hogy álljon ki vele egy nyilvános vitára. Jadot erős szavait a Total egy rágalmazási perrel hálálta meg.

Yannick Jadot mostanában azzal is feltűnést kelt a francia sajtóban, hogy szembemenve a pártjával sokáig asszociált pacifizmussal – az Ukrajnának nyújtott nyugati fegyverszállítmányokat is határozottan támogatja. Szerinte ezzel Franciaország legalább szimbolikusan jóváteheti azt a mulasztását is, hogy az 1936 és 1939 között zajló spanyol polgárháború során a szocialista párt elődje, az SFIO (Section française de l’Internationale ouvrière), a Francia Kommunista Párt és más baloldali formációk alkotta népfrontos kormány nem nyújtott hivatalos segítséget a Hitler és Mussolini által támogatott fasiszták ellen harcoló köztársaságpártiaknak – Jadot szerint ugyanis Ukrajnában szintén a fasiszták és a demokraták küzdelmének lehetünk tanúi.

Kérdéses azonban, hogy mennyi realitása van az Anne Hidalgo és Yannick Jadot képviselte álláspontnak, mely egyik oldalról az orosz gáztól és kőolajtól való teljes függetlenedésen, a másikon pedig a megszállókkal szemben harcoló ukrán hadsereg nagyfokú támogatásán alapszik.

Az EU tagállamai földgázszükségletük több mint 40 százalékát orosz forrásokból fedezik, a kőolaj-behozatal negyede pedig szintén Oroszországból érkezik. Ebben a kérdésben uniós szövetségeseihez képest Franciaország valamivel kevésbé kiszolgáltatott helyzetben van: a 2020-as francia földgáz-fogyasztás csupán 17 százaléka érkezett Oroszországból. Norvégia – ahol a társadalom éppen próbál szembenézni a magukról kialakított zöld, progresszív kép és a mesebeli gazdagságot teremtő fosszilis-ipar között tátongó, Sogne-fjord méretű szakadékkal – egymaga a francia földgáz-igények 36 százalékát elégíti ki, de jelentős mennyiségű energiahordozó érkezik Hollandiából és a Franciaországgal minimum gondterhelt viszonyú Algériából is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy esetleges EU-s szintű embargó az orosz földgázra és kőolajra ne érintené kellemetlenül a francia gazdaságot és a társadalmat.

Franciaország nem egy Enver Hoxha-i „önfenntartást” gyakorló állam, hanem egy nyitott gazdaság, mely rá van szorulva a kereskedelemre azokkal az európai országokkal is, amelyek viszont komolyan függenek az orosz energiahordozóktól. Ezek hiánya pedig az általuk előállított, Franciaországba exportált termékek árát is megemelné. Részben ez köszön vissza az elmúlt időszakban térdelőrajtot vevő francia üzemanyagárakon is, a benzin és a dízel literenkénti átlagára csak azért nem haladja meg a két eurót, mert a kormány április elsejétől 18 eurocenttel száll bele az üzemanyag literenkénti árába.

A fosszilis energiahordozók egyik elképzelhető alternatívája a nukleáris energia. Kivéve Anne Hidalgo és Yannick Jadot esetében, hiszen mindketten ellenzik az atomenergiát: Hidalgo valamivel megengedőbb módon 2050-re számolná fel a nukleáris energiát, Jadot ennél korábban, valamikor 2040 és 2050 között hagyna fel az atomenergiával, de már 2035-re bezáratna legalább egy tucatnyi reaktort és 2027-ig (a következő elnöki ciklus végéig) 3 ezer új szélerőmű építését ígéri.

Miközben a környezetvédő szervezetek (köztük a Greenpeace, melynek franciaországi szervezetét Jadot 2002 és 2008 között vezette) számos alkalommal és igen részletesen kifejtették, hogy miért nem tartják jó alternatívának a nukleáris energiát a megújulókhoz képest, a felfokozott kampányban a zöldpárti jelölt atomellenessége sokak számára túlságosan doktrinernek hat, főleg annak fényében, hogy Franciaország az az ország, amely energiaszükségletei fedezéséhez a világon leginkább függ az atomenergiától, és a nukleáris szektor hozzávetőleg 250 ezer embert alkalmaz közvetlen és közvetett módon.

Látván, hogy az általuk képviselt, keményvonalas fellépés sem különösebben egyedivé nem teszi őket a 12 szereplős elnökválasztási megmérettetésben, sem a támogatottságukat nem növeli érdemben, Anne Hidalgo és Yannick Jadot utolsó mentsvárként a radikális baloldalt kezdte el támadni a kampányban, és Putyin-pártisággal vádolja legerősebb jelöltjét, Jean-Luc Mélenchont, aki a La France Insoumise (Engedetlen Franciaország) színeiben indul. Miközben Mélenchon kipécézését nyilvánvalóan nagyrészt az elkeseredettség motiválja, kétségtelen, hogy a harmadik elnökválasztására készülő politikus megszólalásaival egy erre szakosodott gép sebességével dobja fel a lecsapni való labdákat – még akkor is, ha ezek a kritikák nemritkán Mélenchon szavainak kifordítására épülnek.

Jean-Luc jogos kritikákat fogalmaz meg, de a leegyszerűsítő kijelentéseivel maga alatt vágja a fát

Je ne veux pas aller au service militaire
Pour eux je ne veux pas faire la guerre, pour un morceau de terre (…)
je ne veux pas aller au service militaire
Là-bas y a rien à faire et dans mon quartier c’est déjà la guerre
^[3]
Kery James: Le retour du rap français

A dolog jelen állása szerint nagyon úgy néz ki, Jean-Luc Mélenchon 2017-es szereplése (amikor 19,58 százalékot szerzett az elnökválasztás első fordulójában, jócskán megelőzve ezzel a szocialisták és a zöldek jelöltjét, a 6,36 százalékot begyűjtő Benoît Hamont) nemcsak egyszeri siker volt. Az évtizedeken át a Szocialista Pártban politizáló, 2008-as kilépése után Parti de Gauche, majd 2016-tól La France Insoumise (LFI) néven saját pártot gründoló Mélenchon folyamatosan jön fel a közvélemény-kutatásokban, jelenlegi állás szerint akár 17 százalékot is kaphat a választás első fordulójában.

Ez nemcsak azt jelenti, hogy Mélenchon tábora több mint kétszer akkora, mint Anne Hidalgo és Yannick Jadot összesített támogatottsága, hanem azt is, hogy a veterán politikus annak ellenére is megőrizte a tábora nagy részét, hogy az öt éve mögé besoroló Francia Kommunista Párt (PCF) idén Fabien Roussel pártelnök személyében saját, a felmérések alapján a voksok körülbelül 3 százalékára számító jelöltet indít.

Mélenchon a vagyonosak és a nagyvállalatok erősebb adóztatására, a radikális környezetvédelemre, a neoliberális gazdaságpolitika éles bírálatára és a hatalmat az államfő kezébe összpontosító alkotmányos berendezkedés demokratizálására épülő üzeneteivel komoly és elkötelezett támogatóbázist épített ki magának, kiváltképp a fiatalok körében. Ami azonban igazán megkülönbözteti a 70 éves politikust a többi baloldali aspiránstól, az az általa képviselt globalizáció- és neoliberalizmus-kritikus attitűd, ami az olyan nemzetközi szervezetekkel szemben sem finomkodik, mint az Európai Unió és a NATO.

Mélenchon szerint az EU működését meghatározó szerződések újratárgyalására van szükség oly módon, hogy azok ne a megszorításokra és deregularizációra épülő gazdaságpolitikát és a tagállamok egymással való unfair versengését, hanem az egymás közötti kooperációt támogassák. A 2017-es kampányban még arról beszélt, hogy amennyiben nem jár sikerrel a szerződések újratárgyalása, akkor B-tervként Franciaországnak ki kell lépnie az Unióból – ezen álláspontját azóta annyival finomította, hogy az általa vizionált B-terv (amely az EU-s szerződések újratárgyalásának kudarcba fulladása esetén lépne életbe) már nem egy „Frexitet”, hanem „az ország érdekeivel ellentétes” EU-s jogszabályoknak való „ellenszegülést” takarja.

Mélenchon a NATO-ra mint az amerikai imperializmus eszközeként tekint, melyben Franciaország alá van rendelve Washington birodalmi érdekeinek. Ezért a francia radbal vezetője a brüsszeli székhelyű védelmi szövetségből való kilépést sürgeti, szerinte ugyanis ahelyett, hogy „a balti államok és az oroszok között zajló ezeréves konfliktusban asszisztálna az észtek és a litvánok oldalán” vagy „Ukrajna határait őrizné”, Franciaországnak inkább vissza kéne szereznie a saját katonai szuverenitását, és kiállnia az el nem köteleződés és az alterglobalizáció eszményei mellett.

Ezek a sommás vélemények azonban hamar visszaütöttek Mélenchonra, aki az ukrajnai invázió február 24-i kezdete előtti hetekben számos olyan kijelentést tett, melyek rosszabbul öregedtek, mint egy hűtőbe kupak nélkül visszarakott dobozos tej.

A France Insoumise jelöltje már novemberben kritikusan nyilatkozott az Oroszországgal szembeni szankciós politikáról, kijelentve, hogy Moszkva nem ellenfele, hanem potenciális partnere Franciaországnak. Miután megkezdődtek az orosz csapatösszevonások Ukrajna határain, a baloldali politikus arról beszélt, hogy a növekvő orosz-ukrán feszültségek természetes következményei a NATO terjeszkedésének, melyet Vlagyimir Putyin érthető okból értékel az országa elleni nyugati fenyegetésként.

Mélenchon ezt még csak tetézte azzal, amikor a francia köztévé kettes csatornájának egy február 10-i műsorában az ismert újságíró, Léa Salamé kérdésére többször is megerősítette, hogy számára ebben a konfliktusban minden kétséget kizáróan a NATO számít agresszornak, melynek célja Ukrajna felvétele tagjai közé, hogy meggátolja az amerikai geopolitikai hegemónia további hanyatlását. A radikális baloldali elnökjelölt szerint a nyugati országoknak elsősorban a konfliktus diplomáciai úton történő deeszkalációján kéne dolgozniuk, ezért kritikus az ukrajnai hadseregnek nyújtott uniós fegyverszállítmányokkal és az Oroszországot érintő gazdasági szankciókkal, melyek levét szerinte a növekvő üzemanyag-és élelmiszerárak miatt végül a francia állampolgárok fogják meginni.

A fentiek fényében nem meglepő, hogy a felmérések alapján igen rosszul álló mérsékelt baloldali jelöltek igyekeznek minél többet lecsapni a szavazóbázisuk egyre nagyobb részét bekelező Mélechon által géppuskatempóban feldobott magas labdákból, azzal vádolva a France Insoumise politikusát, hogy a konfliktusban Putyin malmára hajtja a vizet. Anne Hidalgo számos alkalommal említette egy lapon Mélenchont a szintén szankciókritikus szélsőjobboldali Marine Le Pennel és Éric Zemmourral – Párizs főpolgármestere szerint Mélenchon Oroszországgal kapcsolatban egy „Európaellenes, álbaloldali diskurzust képvisel”, ami „a Putyin jelentette veszély lekicsinyítését eredményezi, valamint ellenfeleinket áldozatoknak, a háború áldozatait pedig ellenfeleknek festi le”. Hasonló állapotra helyezkedett Yannick Jadot, aki a Mélenchonnal szembeni bírálatában is szívesen nyúl vissza a francia baloldal történelméhez, kijelentvén, hogy Jean Jaurès valószínűleg „ordít a sírjában”, amikor a France Insoumise elnökjelöltje a pacifizmusra hivatkozva ellenzi az Oroszországgal szembeni kemény fellépést.

Az elmúlt hetekben nagy médiafigyelmet élveztek azok az évekkel korábbi kijelentések, melyeket Mélenchon Oroszországgal és az ukrajnai konfliktussal kapcsolatban tett. Ezekből sokan igyekeznek azt a következtetést levonni, hogy a baloldali politikus valójában Putyinnal szimpatizál, ezért elnökké választása veszélyt jelentene a Köztársaságra nézve. Az egyik ilyen incidens azután történt, hogy a Putyin leghangosabb belföldi kritikusai között számon tartott Borisz Nyemcovot meggyilkolták – mint ismert, a politikussal a Kremltől néhány lépésnyire, nyíl utcán végeztek 2015-ben. Egy tévéinterjúban Mélenchon erősen kétségbe vonta, hogy Nyemcov meggyilkolása hátterében Vlagyimir Putyin állna, az orosz elnökre pedig a merénylet „első számú politikai áldozataként” hivatkozott. Ezen álláspontjától még egyes vezető párttársai is elhatárolódtak, Mélenchon azonban tovább ütötte a vasat és egy 2017-es interjújában „utálatos antiszemitaként” hivatkozott a kilencvenes évek neoliberális fordulatának kivitelezésében komoly szerepet játszó Nyemcovra. Ezzel a váddal csupán annyi volt a probléma, hogy Nyemcov anyagi ágon maga is zsidó származású volt, így minimum kétségbevonható, hogy antiszemita nézeteket vallott volna – a riporternek maga Mélenchon is elismerte, hogy feltehetőleg összekeverte a 2015-ben meggyilkolt politikust Alekszej Navalnijjal ,aki a múltban valóban számos alkalommal ultranacionalista kijelentéseket tett, valamint elterjedt róla az az általa váltig tagadott vád is, hogy 2013-ban egy eseményen dicsőítette a Soát.

Hasonlóan nagy botrányt kavart az, amikor Mélenchon 2016-ban támogatóan nyilatkozott a szíriai polgárháborúba való orosz beavatkozásról, amely szerinte elősegítette az Iszlám Állam megfékezését – ezen kijelentése sem öregedett túl jól annak fényében, hogy elemzők szerint az orosz bombázások elsősorban nem az ISIS állásait, hanem a Putyinnal szövetséges szíriai diktátor, Bassár el-Aszad ellen harcoló csoportokat vették célba és óriási pusztítást végeztek Aleppó városában. Ezekhez a problémás kijelentésekhez képest szinte már mellékes, hogy Mélenchon 2014 egy Ukrajna és az EU közötti tudományos kooperációról szóló kezdeményezés ellen szavazott EP-képviselőként, mivel az szerinte csak egy újabb „Oroszország elleni provokáció, ami ráadásul „az IMF és a brüsszeli intézmények igájába hajtaná az ukránokat”.

Ezek fényében valóban nem meglepő, hogy Anne Hidalgo és Yannick Jadot a fenti kijelentései miatt támadja a náluk jóval népszerűbb Jean-Luc Mélenchont. Nem árt azonban hozzátenni, hogy erősen demagógok azok a vádak, amelyek egyenlőségjelet tesznek a nyugati hegemóniát bíráló, bebörtönzött orosz baloldali vezetőket nyíltan támogató (akikkel aztán a háborúpárti kijelentéseik miatt a kapcsolatot megszakító) Mélenchon, és az olyan szélsőjobboldali politikusok, mint a Putyinnal a ‘17-es kampányban Moszkvában találkozó, a 2014-es helyhatósági választások idején orosz bankoktól hitelt felvevő Marine Le Pen, vagy Éric Zemmour között, aki szerint Franciaországnak is jót tenne egy Putyin-féle politikus. Ráadásul különösen aljas húzás Putyin-pártisággal megvádolni a France Insoumise politikusát, akkor amikor a háború kitörésére adott első reakciójában a „korlátlan hataloméhség erőszakos megnyilvánulási formájaként” értékelte az orosz inváziót. Ez annak ellenére is így van, hogy kár is lenne tagadni, hogy Mélenchon is beleesik abba a radikális baloldalon gyakorta előforduló hibába, hogy a nyugati és főleg amerikai hegemóniát, valamint a globalizmus jelenlegi működésmódját bírálván vonalas módon, már már csakazértis alapon helyezkedik szembe az Egyesült Államok és szövetségeseik által képviselt álláspontokkal.

Ez már csak azért is sajnálatos, mert ezeknek a kritikáknak elsősorban az az álszentség adja az alapját, melynek nyomán a nyugati országok és az ő nézeteiket kihangosító sajtótermékek egyes nagy nemzetközi visszhangot kiváltó politikai fejlemények esetében kiválasztanak maguknak egy-egy szereplőt vagy csoportot, akiket aztán mint a szabadság, demokrácia és felvilágosultság kizárólagos nyugati exkluzivitást élvező értékeinek zászlóvivőiként festenek le.

Így lett az ultranacionalista nézeteket valló, Oroszország imperialista törekvéseit több alkalommal támogató Navalnijból a putyini zsarnokság ellen küzdő erők hőse, a külföldi nagytőkét Venezuelába tárt karokkal beengedni kívánó Juan Guaidóból pedig a „bukott venezuelai szocializmussal” szemben egyedüli elfogadható alternatívának számító neoliberalizmus élharcosa. Azonban amikor a radikális baloldal Kubában csak a jó egészségügyet és az antiimperializmust látja, de a bebörtönzött újságírókat nem; amikor a palesztin nacionalizmus kapcsán csak az elnyomás elleni harcról tesz említést, de az 1972-es müncheni olimpiáról, az entebbei gépeltérítésről és a Hamaszról nem; amikor a latin-amerikai baloldal kizárólag a tányérsapkás neoliberalizmus ellentétét jelenti, de a korrupciót, rendőri erőszakot és megszegett ígéreteket már nem – akkor pont annak a kiforrott rendszerkritikus szemléletnek mond nemet, ami megkülönbözteti őt a jobboldaltól és a liberálisoktól. Jean-Luc Mélenchon „el nem kötelezettséget” hirdető politikája a tengernyi érdeme mellett pedig az ukrajnai háború kapcsán nemritkán éppen ebbe a felszínes hőzöngésbe fordul át.

Nemcsak egybites nyugatbarátság és fárasztó chávezismus, hanem valódi rendszerkritika is létezik, igaz nem túl erős

Tant de pauvres soldats envoyés au charbon sont morts
Quand bien au chaud la victoire était fêtée au champagne, par leurs colonels
^[4]
HK& Les Saltimbanks: Citoyen du monde

Az „el nem kötelezettség” mélenchoni megvalósítása nem csak azért problémás, mert elég az egykori svéd szociáldemokrata miniszterelnök Olof Palme életútjára nézni, hogy lássuk, hogyan kéne ezt csinálni, hanem azért is, mert a francia radikális baloldalon belül is számos olyan kisebb csoportosulást képviselő elnökjelölt van, akik anélkül tudják elítélni a nyugati hegemóniát és az amerikai imperializmust, hogy politikai riválisainak egyre-másra adnák a feladott labdákat a nem túl nagy tájékozottságról tanúskodó kijelentéseikkel.

Ott van például Fabien Roussel, az egykor szebb napokat is megélt Francia Kommunista Párt (Parti Communiste Français -PCF ) jelöltje. Roussel a nemzetközi jog tiszteletben tartásának fontosságának kihangsúlyozásával ítélte el az ukrajnai orosz agressziót és kemény szankciókat követel Vlagyimir Putyin és a hozzá hű oligarchák ellen, miközben azonban nem helyesli az Ukrajnának küldött nyugati fegyverszállítmányokat. A kommunisták jelöltje emellett, bár alapvetően támogatja Franciaország kilépését a NATO-ból, de szerinte erre a döntésre nem most, egy háború kellős közepén kell sort keríteni. Fabien Roussel határozott kiállása már csak azért is említésre méltó, mert ahogy azt az 1956-os magyarországi forradalom orosz leverésére adott válaszuk is mutatja, ami a Szovjetunió Kommunista Pártjának a szívén, az a Francia Kommunista Párt száján volt hosszú évtizedeken át.

Nathalie Arthaud, a trockista indíttatású, Lutte ouvrière (amely évtizedeken át egy viszonylag stabil, fél-egy, ritkábban másfél milliós táborral rendelkezett, és mára 2-300 ezer főre szorult vissza) jelöltje „útonállók küzdelmeként” hivatkozott az ukrajnai háborúra, egyaránt bírálva a putyini Oroszországot és a szerinte a nyugati birodalmi vágyakat kielégítő NATO-t, határozottan kijelentve azonban, hogy az agresszor ebben a helyzetben elsősorban Oroszország.

Hasonlóan nyilatkozott az Új Antikapitalista Párt (Nouveau Parti Anticapitaliste-NPA) jelöltje, a korábban egy Bordeaux-hoz közeli Ford-üzem munkásaként dolgozó és szakszervezetet szervező Philippe Poutou is. Poutou – aki országos ismertségre a 2017-es választási kampány alatt tett szert, amikor egy vitában igen vitriolos, humoros stílusban bírálta a jobbközép azóta korrupció miatt elítélt jelöltjét, François Fillont és Marine Le Pent – alapvetően támogathatónak tartja, hogy a nyugati országok fegyvereket biztosítanak a szabadságukért harcoló ukránoknak, azonban szerinte komoly körültekintéssel kell eljárni a szállítmányokat illetően, annak érdekében, hogy azok ne szélsőjobboldali, egyes esetekben nyíltan neonáci nézeteket valló fegyveres csoportokhoz kerüljenek, mint például a hírhedt Azov-brigád.

Az NPA jelöltje az ukrajnai háború kapcsán is igyekszik kidomborítani a közte és Jean-Luc Mélenchon közötti különbségeket, kétségbe vonva a France Insoumise aspiránsa által vizionált „semlegesség” létezését, valamint határozottan kiáll az ukránok önrendelkezéshez való joga mellett. Ez utóbbi már csak azért is fontos, mert amikor Mélenchon rendre azzal érvel Ukrajna NATO-csatlakozása mellett, hogy az nem állna Franciaország érdekében, azzal azt a „westplainingnek” is nevezett narratívát erősíti, amely kizárólag a nyugati országok hibáira és bűneire fókuszálván tulajdonképpen megtagadja az ukrán állampolgároktól, hogy maguk döntsék el, hogy milyen katonai-politikai szövetségi rendszerekhez kívánnak csatlakozni.

A fentiek is rámutatnak, hogy a bár számos gazdasági, társadalmi kérdésben gyakran igen hasonló nézeteket vallanak – és legfeljebb radikalizmusukban különböznek egymástól – , a baloldali pártok között komoly törésvonalak mutatkoznak a világpolitikai fejlemények megítélését illetően. Az ezzel kapcsolatos belviták egyrészt nyilván jogosan töltik el frusztrációval az európai progresszív erők sikerében reménykedőket, hiszen a francia baloldal jelen állapotában inkább hajaz egy két kör után egymásnak eső kocsmai asztaltársaságra, semmint egy olyan táborra, amely képes kormányozni Európa egyik legerősebb országát.

Mindenesetre a szocialista, zöld és antikapitalista jelöltek közötti nézeteltérések tűpontosan mutatnak rá az ukrajnai háborúra adott, baloldali szempontokat tükröző válaszreakciók megformálásának nehézségeire.

A baloldalnak ugyanis egyszerre kell szolidaritást vállalni a szabadságukért bátor harcot vívó ukránokkal, és felszólalnia társadalmaink további militarizációja ellen, miközben a nyugati országok imperialista törekvéseivel szembeni, abszolút jogos bírálatukat úgy kell megfogalmazniuk, hogy eközben nem veszik védelmükbe a nyugatbírálat farvizén szintén elnyomó birodalomépítést folytató despotákat. Látván, hogy ez a kihívás nagyrészt megugorhatatlannak bizonyult a francia baloldal számára, nekünk még inkább egy egyaránt szolidáris, szabadságpárti és valódi rendszerkritikát képviselő politika sikeréért kell dolgozunk.