Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Nyílt sisakkal és szabad mellel küzd az igazság és a világosság érdekében” – 120 éve vádolta meg Zola a francia igazságszolgáltatást

1894 végén életfogytiglani börtönre ítéltek egy francia kapitányt, Alfred Dreyfust. Az indok szerint valaki a francia vezérkarból információkat adott át egy új tűzfegyverről Németországnak. Dreyfust leginkább két dolog tette gyanússá: az hogy elzászi volt, ráadásul pedig zsidó.

A per maga elfogult volt, az antiszemita állami propaganda célja egy ártatlan zsidó tiszt meghurcolása volt. Dreyfus nem védekezhetett, ügyét zárt ajtók mögött tárgyalták, de a bizonyítékok is meglehetősen kétesek voltak. És mégis: Dreyfust, aki korábban zsidóként a legmagasabb rangot érte el a francia vezérkarnál, hazaárulás vádjával elítélték, büntetését a híres-hírhedt Ördög-szigeten kezdte el letölteni.

Két évvel később a pert újranyitották, ugyanis több bizonyíték is arra utalt, hogy a hazaárulást nem Alfred Dreyfus, hanem Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagy követte el. Csakhogy hiába állították őt is hadbíróság elé, ott felmentették a vád alól. Mindeközben hatott az antiszemita propaganda is: Dreyfus ellenségei hamis bizonyítékokat gyártottak, hogy elérjék, a kapitány soha többé nem jusson ki a börtönből.

Eddigre azonban Franciaország két részre szakadt: az antiszemiták, a royalisták, a konzervatívok és a katolikus egyház együtt tart ki a Dreyfust elítélő döntés mellett, miközben a liberálisok, a szociáldemokraták és az antiklerikálisok tisztességes tárgyalást követelnek, bízva egy új, igazságos ítéletben. Az ügy valóban felforgatta a közvéleményt és hatalmas indulatokat szült.

Ekkor, 1898. január 13-án, pontosan 120 évvel ezelőtt kapcsolódott be a vitába a francia irodalom egyik legnagyobb alakja, Émile Zola.

J’Accuse! (Vádolom!) című nyílt levele, amelyet Félix Faure köztársasági elnöknek címzett, vádirat mindazok ellen, akik bármilyen formában részt vettek ebben az ügyben, Zola szerint ugyanis a bírák a hadügyminisztérium utasításait követve mentették fel Walsin-Esterhazyt, így fosztva meg Dreyfust a felmentéstől, amely tisztára mosta volna a nevét, és felmentette volna a börtönbüntetés alól.

Zola nyílt levele 1898. január 13-án jelent meg a Hajnal című újság címlapján. (Kép forrása: Wikipédia)

Zola maga azért szólalt fel szenvedélyes hangú levelében, mert úgy érezte, egy ártatlan ember meghurcoltatásakor az is bűnrészes, aki néma marad.

„Midőn ezeket a vádakat emelem, elviselem ama törvény konzekvenciáit, mely a rágalmazókat megbünteti, és alávetem magamat ennek a törvénynek. Sohasem ismertem, sohasem láttam azokat az embereket, akiket vádolok. Az én tettem forradalmi eszköz arra, hogy az igazságot és a jogot diadalra juttassam. Egész életemben csak egy szenvedély uralkodott rajtam, az, hogy a fölvilágosodás és a humanizmus érdekében működjem. Tiltakozásom lelkemnek följajdulása.”

A nyílt levél már másnap a világ számos országában, így Magyarországon is megjelent, Mikszáth Kálmán lapja, az Országos Hírlap így vezette fel:

„Zola Emil nyílt sisakkal és szabad mellel küzd az igazság és a nyilvánosság érdekében, s levelének hangja oly bátor, okoskodása oly súlyos, hogy ez alól sem a közvéleménynek, sem az intéző köröknek kivonni magukat nem lehet.”

Nem is sikerült: a J’Accuse! hatására országszerte zavargások kezdődtek, sok helyen pogromokat tartott a feldühödött tömeg, Párizsban még Zola házát is megtámadták, az antiszemita felhangok ellepték a francia közéletet.

Nemrég egy cikkünkben megidéztük Zola és a Dreyfus-per egyik különös mozzanatát. Az írót ugyanis a szélsőjobbos lapok előszeretettel ábrázolták karikatúrákon, ezek közül az egyik a „disznók királyának” nevezte őt, és egy disznó testére rajzolta Zola fejét.

Maga az író, bár levelében jelezte, hogy aláveti magát a törvénynek, mégis Londonba menekült, így távollétében fosztották meg Becsületrendjétől, a hadsereg és a bíróság rágalmazásának vádjával pénzbüntetésre és egyéves felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.

Zola levele annyiban mindenképp megtette hatását, hogy rámutatott: az igazságszolgáltatás is lehet elfogult, emellett pedig ki lehet, sőt, ki kell állni az ártatlanok mellett, még akkor is, ha a hatalom elnyomással fenyegeti az embert. Zola szembe mert menni az erősödő antiszemita nézetekkel, felvállalta, hogy harcol egy olyan emberért, akivel semmilyen közvetlen kapcsolata nincsen, de akinek az elítélését bűnnek tartja.

Nem sokkal a levél megjelenése után öngyilkosságot követett el az az Henry ezredes, aki meghamisította a Dreyfus elleni bizonyítékokat – ami gyakorlatilag beismerése volt annak, hogy a kapitányt koholt vádakkal ítélték el.

Még ugyanebben az évben beismerő vallomást tett Walsin-Esterhazy bűntársa (ő maga külföldre szökött), Dreyfust pedig 1899-ben elnöki kegyelemmel szabadlábra helyezték.

Hosszabb távon a Dreyfus-ügy, és az annak kapcsán kiderült visszaélések okozták Franciaországban a köztársaság és a politikai baloldal megerősödését, miközben a hadsereg és a katolikus egyház befolyása megrendült.

Dreyfus 1906-os teljes rehabilitálását Zola már nem érhette meg, négy évvel korábban saját otthonában halt meg, szén-monoxid mérgezésben. Temetésén a neves író, Anatole France „az emberiség lelkiismeretének” nevezte.

Ha valamikor, akkor ma, amikor a szélsőjobb újra egyre erősebb Európában, és az antiszemita nézetek újra beférkőznek a közbeszédbe, fontos, hogy emlékeztessük magunkat arra, mekkora ereje van a szolidaritásnak. Émile Zola kiállt egy ártatlanul elítélt ember mellett, és megmutatta, hogy szembe lehet szállni az elnyomó hatalommal, a gyűlöletre építkező politikával. Példájából 120 év múltán is sokat tanulhatunk.

Olvass tovább!