Egyre súlyosabb a tanárhiány Magyarországon, a rémisztő adatok közismertek. A több évtizede tartó, folyamatos mélyrepülés okait szerettük volna feltárni, ezért pályakezdő tanárokkal és egyetemi oktatókkal beszélgettünk arról, hogy mi a baj a tanárképzéssel, és mi a baj a pályakezdéssel. Miért taszítanak el a körülmények egyre több embert ettől a szakmától?

Minden évben a pályára lépő tanárok sokszorosa megy nyugdíjba. Évről-évre kevesebben szeretnének tanárok lenni: az elmúlt öt évben a kétharmadára esett vissza a pedagógusképzésre jelentkezettek száma. A jelentkezőknek nagyjából a fele nyer felvételt, azonban a tanárszak esetében a lemorzsolódás is magas, négy hallgatóból csak három jut el diplomáig. A diplomás tanárok többsége pedig sose lép pályára. Így jutottunk el oda, hogy a 2020-21-es tanévben mindössze 2095 pályakezdő tanár kezdett el tanítani. Ez nevetségesen alacsony szám, hisz csak az állami iskolákban 100 000 tanár tanít, ennyi pályakezdővel nem lehet pótolni a nyugdíjas kort elérő munkaerőt.

A tanárszakma elöregedik, a tanárhiány pedig súlyosbodik: katasztrófa felé közeledik a közoktatás.

A tanárképzés fordulatai

Az egyetem eszménye valaha a tudományosság volt, az egyetem a tudomány kitüntetett helye. Ennek megfelelően a régi egyetemi képzés tanáreszménye a tudós-tanár volt: a tanár nem szakember, hanem olyan tudós, aki iskolákban is tanít. Ez a szemlélet aztán az előző évezred végére szép lassan eltűnt, a tudomány radikálisan különvált attól, amit történetileg a társadalom közös, közoktatásban tanítandó műveltségként ismer el. Ennek következtében az oktatáspolitika a tanárra egyre inkább mint szakemberre, és nem mint tudományos munkatársra tekint.

A rendszerváltás után egy átmeneti helyzet állt elő, ez az egyetemi tanárképzés és a tanárképző főiskola kettőségében érhető tetten. Az egyetemen régi típusú, ötéves tudományos képzést kaptak a tanárhallgatók, míg a tanárképző főiskolákon hároméves képzésben szaktudást igyekeztek átadni nekik. A lapunknak nyilatkozó, nevük elhallgatását kérő egyetemi oktatók visszaemlékezése szerint nagyon nem volt mindegy, az ember melyik képzést végezte el.

„Valamikor a 2000-es években, amikor ezt a duális rendszert megszüntette az oktatáspolitika, még azt is kitalálták, hogy akinek főiskolai diplomája van, az képezze át magát egyetemi diplomássá. Arra kényszerítettek 50 éves, réges-rég a pályán lévő tanárokat, hogy ha meg akarják tartani az állásukat, akkor legyenek kedvesek pénzért egy esti képzést elvégezni. Az egyetemek ezen nagyot kaszáltak akkor.”

A 2000-es években jött a bolognai folyamat, azaz az egyetemi képzéseket egy európai uniós felsőoktatási reform keretében alap- és mesterképzésekre osztották. Ekkor jött létre a tanári mesterképzés intézménye is a korábbi tanárképzések helyett. Azt viszont, hogy ez milyen képzés lesz, senki nem tudta.

„Irgalmatlan katyvasz volt”

– jellemezte az oktatást lapunknak Csorba György, aki még ebben az oktatási felosztásban szerezte meg a diplomáját Szegeden. A fővárosban se volt más a helyzet: egy másik tanár szerint, a képzés komponensei kioltották egymást – se tudományos, se szakmódszertani szempontból nem volt erős. Gyakran elhangzott, hogy „a tanárisoknak ezt nem kell tudni”, miközben igazából ugyanolyan órákra jártak, mint a tudományos képzést végző, nem tanárszakos társaik.

Ugyanakkor, amit tudományból elvett az egyetem, nem tudta pótolni módszertani szaktudásban.

Az oktatási rendszer még fel sem ocsúdott, és rögtön megint jött az újabb átalakítás: visszavezették az osztatlan tanárképzést. Egyetemi forrásaink szerint elsőre az oktatók azt hitték, hogy ez egy visszatérés a tudományos képzési modellhez, eszerint is kezdték fel- és visszaépíteni az oktatást. Azonban hamar kiderült, hogy az oktatási kormányzat inkább úgy képzeli el a képzést, ahogy az a korábbi tanárképző főiskolákban zajlott: szakembereket kell képezni.

Identitásválságos képzés

Hiába választották azonban külön végleg a tudományt és a tanárképzést, az egyetemi oktatói gárda ugyanaz maradt. Az oktatók igyekeztek átképezni magukat, hogy tudjanak valódi tanári szaktudást átadni. De erre nem mindenki alkalmas, hisz az egyetemi oktatók tudósok, alkatuk és képzésük szerint a kutatói munka az otthonos számukra. Ez hatalmas anomáliákat szül, ahogy egy egyetemi forrásunk fogalmazott:

„Tudományt a nagy tudóstól akkor is lehet tanulni, ha az órái – hogy mondjam – nem éppen kifinomultak. Amikor viszont tanár-szakembereket képzünk, hirtelen éles lesz a probléma, hisz elsősorban tanításbeli mintákat kéne átadni: nem egy tudós mintát, hanem egy tanár-szakember mintát.”

Ezek az ellentmondások a mai napig kísértik az egyetemet. A lapunknak nyilatkozó reál- és humánszakos pályakezdő tanárok abban látják a mostani képzés fő problémáját, hogy nem elég gyakorlatorientált:

hiába képezne elviekben szakembereket az egyetem, ha az órákat tartó tanárok maguk nem szakemberek.

Persze azért szakonként vannak eltérések. Bass Judit angol-magyar szakos tanárjelölt szerint az angol szak híres arról, hogy szakmódszertani szempontból a legjobb képzést nyújtja a tanárszakok közül. Ennek épp az a kulcsa, hogy sokkal több a módszertani óra, és több a közoktatásban is tanító oktató.

Mindezen a közös pedagógia-pszichológia modul (PPK) se segít sokat, ott is ugyanezek a problémák.

„Nagyon sokszor kezdődik úgy egy PPK-s szeminárium, hogy mosolyogva odaáll az oktató, hogy éppen iskolás a gyereke, szóval most ő nagyon belelát. De ennyi az összes tapasztalata erről”

– mondta Bass Judit. Szerinte az sem példa nélküli, hogy a hallgatók már az egyetem alatt fizetős továbbképzésekre járnak, hogy pótolják a hiányos gyakorlati-módszertani tudásuk. Ez azért is van így, mert a PPK-s képzés is elméleti, inkább a problémák felismerésében, nem a gyakorlatban segít.

Csorba György, aki egy vidéki, autista gyerekekkel is foglalkozó intézményben kezdett tanítani, úgy fogalmaz:

„Magáról az autizmusról tanultam a PPK modulban, igen, de hogy ezzel mit kell csinálni, hogy kell csinálni: semmit.”

Az egyetemi oktatók is látják ezt a problémát, de egyszerűen nincs elég idő reagálni az újabb és újabb oktatáspolitikai elvárásokra. Minden struktúrát belakhatóvá lehetne tenni az oktatók szerint, az egyetemtől azonban azt várják el, hogy több évszázados működésével szemben hirtelen szakemberképzésre álljon át, ráadásul ennek struktúráját is folyamatosan variálják, az anyagi forrásokat pedig sok esetben nem biztosítják az átálláshoz.

Ennek következményeként az elmúlt húsz évben a tanárhallgatók folyamatosan azt tapasztalják, hogy fejetlenség uralkodik a képzésükben, nincsenek felkészítve a pályára. Ez hatalmas bizonytalanságot és frusztrációt szül, majdnem akkorát, mint a fiatal tanárok teljesen kilátástalan anyagi körülményei. De csak majdnem.

A tanárszakma hitelképtelen

Az talán senkit nem lep meg, hogy a magyar közép- és felsőoktatás súlyosan forráshiányos. Mégis nehéz elképzelni a probléma mértékét: anyagi gondok kísérik a hallgatók tanárrá válásának minden állomását. A tanári pályát választó fiatal egy lepusztult felsőoktatásban tanul, hogy egy alulfinanszírozott intézményi rendszerben dolgozhasson, kirívóan kevés fizetésért.

2010-től kezdve a kormány GDP-arányosan egyre kevesebbet költ a felsőoktatásra. Ezt az egyetemeken dolgozók is érzik, arról számolnak be, hogy az egyetemi alapfinanszírozására szánt pénz évről-évre kevesebb. Látványos azonban, hogy a kormánynak kedves felsőoktatási intézményeknek nem megy annyira rosszul a sora, külön finanszírozásban részesülnek az alapjuttatáson túl. E folyamat egyik legnagyobb vesztese az ELTE, ahol épp a tanárképzés jelentős része zajlik. 2021-ben 7000 új pedagógushallgatóból közel 2000 kezdte meg itt tanulmányait. Egy ELTE-s oktató így jellemezte az egyetem anyagi helyzetét:

„Nekem az egyetemen nem jár számítógép, nem jár egy csomag papír, nincsen fénymásolási lehetőségem. Gyakorlatilag az épület falai vannak biztosítva, meg a székek és az asztalok. Az egyetemnek még függönyökre sincs pénze, az oktatók veszik meg a sajátjukból. Olyan szintű nyomor ez, amit senki nem hisz el, hogy létezik.”

Hallgatóként sem könnyebb. Bass Judit szerint például a fővárosban hallgató diákok jelentős része vidéki, akiknek a lakhatás szinte megoldhatatlan problémát jelent. Az elszabadult albérletárak mellett a kollégiumi férőhelyek is szűkösek, az ösztöndíjakkal pedig nem lehet tervezni a kifizetések átláthatatlan rendszere miatt. Így, „ha a családod nem tud támogatni, akkor muszáj vagy dolgozni egyetem mellett”. Az állam pedig úgy viselkedik, mint egy simlis utazóügynök: a megélhetési gondokkal küzdő hallgatóknak a Klebelsberg Képzési Ösztöndíjat ajánlja.

Ennek keretében a hallgató havi 25-75 ezer forint segítséget kap, ha vállalja, hogy az állam által kijelölt iskolában fog tanítani legalább annyi ideig, ameddig az ösztöndíjat kapta. Azaz a nehezebb anyagi helyzetben lévő hallgatókat röghöz köti az állam, az iskolaválasztás szabadsága csak a tehetősebb hallgatók kiváltsága.

Mégis a legnagyobb gondot nem az egyetem elvégzése okozza, hanem a pályára lépés. A lapunknak nyilatkozó pályakezdő tanárok egybehangzó véleménye szerint a tanítás luxus a legtöbb pályakezdő számára, ők is csak anyagi segítséggel tudtak tanárként munkába állni. Beszámolóik szerint már a képzés ideje alatt gyakran lehetett hallani társaiktól azt, hogy

„nagyon szívesen lennék tanár, de nem tudom megengedni magamnak”.

A fizetések értékét jól illusztrálja, hogy több pályakezdő tanár is arról számolt be: a pénzintézetek szerint hitelképtelenné váltak, tanári fizetésükre nem vehetnek fel kölcsönt. A pályán maradó tanárok közül sokan kényszerülnek a rendes munkájuk mellett magánórákat is adni. Az állami oktatás romlásával pedig egyre több diák érzi szükségesnek, hogy magántanárhoz forduljon. Egy neve elhallgatását kérő osztályfőnök szerint osztályában a gyerekek felének van ilyen-olyan magántanára – és neki is vannak magántanítványai.

Egy másik, a kevés férfitöbbségű tantestület egyikében dolgozó fiatal tanár szerint épp a megélhetési kérdések miatt nőiesedik el a szakma. Ma a tanárok általában családanyák, akik a reproduktív munka mellett végzik a hivatásuk. Ezt azért „tehetik meg”, mert nem ők a fő keresői családjuknak.

Csorba György úgy látja, mentálisan is nagyon megterhelő az anyagi megbecsültség hiánya.

„Egy másik rendszerben, ahol jobban honorálják a munkámat, és olyan lenne a légkör, ahol érdemes kreatívan dolgozni, én szívesen tennék a tanításba több energiát, ez a hivatásom. A jelenlegi rendszerben viszont az elhivatottság csak kiégéshez vezethet.”

„Gúzsba vagyunk kötve”

Friss tanárként az anyagi megbecsültség hiánya mellett, Nahalka István megfogalmazásában, az intézmények „pusztaságával” is meg kell küzdeni. Egy fiatal tanárnak saját módszertani eszköztárat kell kiépíteni, ehhez autonómia kell, amit egy támogató, kísérletezésnek teret adó tantestület tud megadni. Csorba György szerint ilyenből nagyon kevés van.

„Nagyon kevés a befogadó tantestület, ahol partnerként kezelnek. Ennél kötöttebb és zártabb rendszer nem sok van szerintem, mint az oktatás. Nagyon durván túlcentralizált az egész. Ráadásul az állam úgy elnyomó, hogy közben koncepciótlan. A tanárok kiszolgáltatva érzik magukat. Gúzsba vagyunk kötve.”

A jelenlegi KLIK-es rendszerben nincs is lehetőség az intézményi autonómiára, az állami iskolák vezetősége a központi akarat kiszolgálói. Jó példa erre, ahogy a múlt hétfői sztrájk előtt számos intézményvezető próbálta levélben félrevezetni a szülőket, letagadva a másnapi sztrájkot. De Csorba Györgyöt is majdnem elkergette a pályáról az oktatási intézmények általános tekintélyelvűsége, fél évig maradt távol a tanítástól.

Jobb tapasztalatokról számolnak be a magániskolában tanító fiatal pedagógusok. A Kürt Alapítványi Gimnáziumban épp hosszúgyakorlatát végző Bass Judit elmondása szerint olyan tantestületben tud dolgozni, ahol a cél a demokratikusság és a párbeszéd, egy kísérletező tanító-testület létrehozása. A tantestület felépítésének középpontjában az egyes tanárok autonómiája van: „lapos a szervezeti struktúra”.

„Mindez nyilván időbe kerül, sok nagyon elhivatott tanár van a tantestületben. A legtöbb intézményben nincs meg az anyagi feltétel, hogy mindezt a munkát honorálják, valamint akkora a leterheltség, hogy tér sincs igazán rá.”

Egy másik magániskolában tanító tanár is úgy látja, hogy szerencsés, hogy nem állami intézményben kezdett tanítani, hagyták kibontakozni, nem akarták beletörni a megszokásba. De

a magániskolákban sincs kolbászból az iskolapad: a tanárok beszámolója szerint ebben a felállásban a tantestület vagy az állam helyett a szülő válik „elnyomóvá”, mivel fizet az iskolának, szolgáltatásként kezeli azt, azaz elvárja, hogy az igényei szerint alakuljon az oktatás. Ez ugyanúgy ellehetetleníti a tanárok autonómiáját, mint az állami elnyomás, mert a tanár ugyan nem csinovnyik, de nem is termék.

A lapunknak nyilatkozó fiatal tanár, hiába a tantestületétől kapott autonómia, a szülők felől érkező fogyasztói attitűd miatt akarja otthagyni a magániskolát. Arról nem is beszélve, hogy az állami szolgáltatások lerohasztása, indirekt privatizációja összetársadalmi szempontból is nagyon káros.

Szerveződni, de hogyan?

Az általunk megkeresett tanárok egybehangzó véleménye szerint sürgős változásra van szükség a rendszer egészében, ha a tanárhiányt meg akarjuk oldani. Azonban az államtól hiába várnának a tanárok segítséget, a kormányzat rövid távon nem profitál az oktatás fejlesztéséből.

Egy fiatal tanár szerint először is a közvéleményt kéne újra a tanárok mellé állítani, ugyanis a hatalom csak politikai nyomásra hajlandó lépéseket tenni. A közvélemény megnyerése azonban nagyon nehéz lesz szerinte mindaddig, amíg ilyen alacsony a presztízse a közoktatásnak.

„A szülők szidják a tanárt, mint a répát, és sokszor igazuk van. Emiatt a társadalom egésze közömbös lett a tanárok helyzete felé, nem veri az asztalt az oktatásért. Az érdekképviselet is ki lett herélve, de szerintem fontosabb ez az öngerjesztő tapasztalat, ahogy csúszik lefelé a szakma.”

Egy másik, lapunknak nyilatkozó tanár kevés lehetőséget lát a önszerveződésben, a tanártársadalmat nagyon megosztottnak látja. A tanárok a politikai törésvonalak és az ennek megfelelő médián keresztül látják magukat, „van olyan kollégám, aki szerint nincs is tanárhiány, mert ezt látta a tv-ben”. Másképp megfogalmazva, miközben úgy érzik, az állam és a társadalom magukra hagyta őket, a tanároknak nincs osztálytudatuk, nem tudnak egységes erőként fellépni, a külső politikai látszat-struktúra uralja a cselekvéslehetőségekről alkotott politikai fantáziájukat.

Csorba György szerint mindezek ellenére csak a szolidaritás segíthet a tanártársadalmon, nincs más lehetőség, mint összefogni, nem várhatják örökké a külső segítséget. Az elmúlt tíz évben lassan hozzászokhattunk, hogy rendszeres időközönként történik valamilyen megmozdulás a tanárok érdekében.

Visszatekintve ezekre a megmozdulásokra (kockás inges, fekete esernyős, tanárlázadás, diáktüntetés stb.), kiábrándító, hogy tíz éve ugyanazok a követelések, mégsem történt érdemi változás. Most, hogy az eddig betonbiztosnak tűnő Orbán-rendszer repedezni látszik, és 2010 után először van valamennyi tétje a választásoknak, talán van lehetőség az érdekképviseletre is, ezúttal sikerrel járhatnak a tanárok. Reménykedni és cikkeket írni mindig lehet, de néha – bármily csekélynek tűnő – győzelmek se ártanak.