Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Bátran kritikusnak kell lenni, ütni kell a vasat – az oktatási rendszert egyedül nem tudjuk felforgatni

2021. november 19–20. között először rendezik meg a LEMMA / Lehetőségek a Mai Magyartanításban konferenciát. A konferenciához kapcsolódóan több cikket is közlünk a pedagógusképzés helyzetéről, Kerti Anna Emese vitaindítója után Nahalka István oktatáskutatóval beszélgettünk. Ezúttal a konferencia szervezői közül hárman meséltek nekünk arról, miért van ilyen kevés alulról szerveződő esemény a tanárképzésben, és ők miért adták a fejüket ilyesmire.

Kérlek, mutatkozzatok be!

Kerti Anna Emese vagyok, a magyar-latin tanárin ötödéves, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban csinálom a rövid gyakorlatomat, emellett római irodalommal, illetve az antikvitás és a kortárs magyar irodalom kapcsolatával is foglalkozom.

Ungvári Sári vagyok, ötödéves magyar-angol osztatlan tanárszakos hallgató, most csinálom a rövid gyakorlatomat az Eötvös József gimnáziumban, emellett színjátszókat, drámapedagógiai foglalkozásokat tartok.

Kárpáti Bernadett vagyok, és én még osztott képzésben vettem részt. Tehát én magyar alapszakra jelentkeztem, és közben találtam ki, hogy egyrészt latin lesz a minorom, másrészt, hogy tanári mesterre fogok menni. Ez akkor annyit jelentett, hogy BA-n 10 kreditnyi pszichológia-pedagógia modult kellett elvégezni. Utána magyar-latin tanári mesterszakra mentem, valamint az irodalomtudományi mesterszakot is elvégeztem. Most az ókortudományi programban vagyok doktori hallgató.

Mindhárman részt vesztek a Lehetőségek a Mai Magyartanításban (Lemma) konferencia szervezésében. Miért vágtatok bele hallgatóként egy konferencia szervezésébe, és milyen hatást szeretnétek elérni?

KB: Én, mint mondtam, tanárisként [tanárszakos hallgatóként; a szerk.] már végeztem, de nagyon jónak tartottam a kezdeményezést, és érdekel a magyartanári szakma és képzés jövője. Az én évfolyamomban, mi, az utolsó osztott képzésben résztvevők szintén csináltunk ilyen jellegű dolgokat, és megízleltük azt, hogy az önszerveződésnek mekkora ereje van, mennyire egységbe tud kovácsolni. Módszertani táborokat és konferenciát is szerveztünk. Igazából azért csatlakoztam most, mert nagyon fontosnak gondolom, hogy akár minden évfolyam megtalálja valahogy az önszerveződés formáit, és tematizálja azokat a kérdéseket, amik a képzésben és a tanári identitásban fontosak.

KAE: Betti most az IrodalomSZEMLÉLET nevű csoport tevékenységéről beszél.

US: Mi hárman is ott ismertük meg egymást, ott csiszolódtunk össze.

KAE: Rátérve arra, hogy mi mit szeretnénk: vannak olyan kérdések, amik alig tematizálódnak, innen indul ez a  konferencia. Ezek azok a kérdések, amikről rengeteget beszélünk egy kávé mellett, egy kocsmában, vagy két óra között. Azaz egymás között, úgy, hogy minden bent marad ebben az informális közegben, mi pedig megmaradunk a saját nézőpontjainknál. Ezzel a  konferenciával szeretnénk kinyitni ezeket a beszélgetéseket, nyilvános fórumot teremteni nekik.

Mennyire nehéz ma konferenciát kezdeményezni hallgatóként, szerintetek miért van kevés alulról szerveződő tanáris konferencia?

KAE: Anyagilag ezt a HÖK elég jól támogatta, és kaptunk bőven segítséget oktatói szintről is. Például Molnár Gábor Tamás végig elképesztően támogató volt. Mindenki, akit megkerestünk, nagyon nyitott volt: a plenáris előadók és a beszélgetések résztvevői is mind ingyen és lelkesen vállalták a részvételt. Innen is köszönjük mindenkinek! Hogy miért nincs több ilyen konferencia? Szervezői oldalról leginkább lelkesedés kell hozzá, meg egy olyan szervezői csoport, aminek mindegyik tagja bele akarja és tudja is rakni azt az energiát, amire szükség van. Ezzel nagy szerencsénk volt. Másrészt kritikai jellegű konferenciát nehéz csinálni.

Az oktatás kérdésével szükségképpen érintünk érzékeny oktatáspolitikai kérdéseket is. Ez pedig egy vékony jégen táncolás: ha valaki ilyet szervez, annak minden következményét vállalnia kell.

US: Eleve tudományegyetemre járunk, akadémiai karrierre készítenek fel minket módszertanilag. Járnak a magyartanárisok konferenciákra, de tudományos konferenciákon vesznek részt, és nagyon kevésszer van lehetőségük beszélni a tanári identitásukról. Továbbá tanár szakos hallgatóként alapból nagyon leterheltek a diákok a magas óraszámokkal, emellett nyilván izgulnak a jövővel kapcsolatban, hiszen folyamatosan azt hallják, hogy ez egy borzasztóan nehéz szakma jelenleg. Szerintem is leginkább az energia- és lelkesedéshiány miatt nem látunk több ilyen kezdeményezést. Félreértés ne essék, gyakorló tanároknak sok van: például a Magyartanárok Egyesülete körülbelül minden hónapra tartogat egy ilyet. Én itt most a mi korosztályunkról beszélek. Van egy szakadás az egyetemi hallgatók és a szakma közt ebben.

KAE: Az is probléma, hogy a tanárszakos témák sokszor a tudományos közeg felől nem tűnnek annyira fontosnak, ezért fel se merülnek. (A módszertan például mostohagyerek ebben a közegben.) Ha meg felmerülnek ezek a kérdések, akkor a leggyakrabban elsikkadnak.

Akkor a cél egy olyan nyilvános fórum megteremtése, ahol lesz végre tere ezeknek a kérdéseknek?

US: Nyilvános fórum és közösség. Azért az is van, hogy a hallgatóknak nem áll rendelkezésére olyan platform, ahol ezekről tudnának egymással beszélni. Egy

olyan képzésről beszélünk, ahol hatalmas a lemorzsolódás, nem olyan értelemben, hogy nem diplomáznak le a diákok, hanem hogy utána nem lépnek be a szakmába. Nekünk az lenne a célunk, hogy valamiféle megtartó erőt tudjon képviselni a közösség a pálya elején.

KAE: Az is nagyon fontos cél, hogy ne csak a hallgatók között teremtsünk közösséget, hanem sok más irányba is nyitottak legyünk. Fontos célkitűzésünk volt, és szerintem szépen tartottuk magunkat hozzá, hogy nagyon sok különböző helyről és korosztályból hozzunk össze embereket. Úgy teremtsünk közösséget, hogy teljesen különböző nézőpontok találkozzanak, és párbeszédbe is tudjanak lépni.

KB: Én arra is nagyon vágyom, hogy bizonyos kényesebb kérdéseket is beszéljünk ki. Elhangzott már, hogy a konferencián megjelennek meglehetősen forró témák is. Vannak, akik ezektől – jogosan – félnek, vagy legalábbis kicsit tartanak. Vannak olyanok is, akik nem akarnak már megint ezekről beszélni, van elég bajuk, órákra készülnek stb. Az nagyon-nagyon jó lenne, hogy ha ezeket a kérdéseket úgy tudnánk tematizálni, hogy ne pusztán megismételjük a szokásos állításokat és a frázisokat, amiket mondani szoktunk a tanárképzéssel, tanársággal kapcsolatban. Hogy induljon el ezekről valami érdemi beszélgetés, mert gyakran panaszkodunk és ventillálunk, amúgy érthető módon, de én tényleg vágyom arra, hogy ha ezek az elkeserítő kérdések felmerülnek, akkor legyenek előremutató perspektívák, jussunk is valahova.

US: Erre a jelenségre, amiről Betti beszél, jó példa a cikk, amit nemrég írtunk a [„Az Arany ember-vita” kapcsán; a szerk.]. Nagyon sokszor ezek a tanári témák pillanatról-pillanatra felemelkednek, bekerülnek a sajtó látóterébe, pár napig élnek, aztán gyorsan elhalnak: affér-jelenségek. Gyakori ez az irodalomoktatás kapcsán, hiszen az különösen alkalmas erre a kérészéletű közéleti figyelemre. A végén sok fontos, akár oktatáspolitikai, akár az oktatás módszertanát-tartalmát érintő kérdés siklik el így.

Amikor a közéleti nyilvánosság csak a kötelező olvasmányokkal van elfoglalva, akkor ezzel milyen kérdéseket fed el, mit kéne tényleg kibeszélni az irodalomoktatás kapcsán?

KB: Szerintem azért van mindig a kötelező olvasmányokról szó, mert ezek csiholják a legnagyobb indulatokat. Ezek a nemzeti identitáshoz tartozó kérdések, így mindenkinek szívügye, azoké is, akiket egyébként egyáltalán nem érdekel sem a tanítás, sem a közoktatás helyzete. A kötelező olvasmányok kérdése a kultúrharcos logikába és a közbeszédben kedvelt kétosztatú narratívába nagyon jól illeszkedik.

KAE: Igen, ezek mindig nagyon érzékeny pontokat érintenek. Van egy ilyen közvélekedés, hogy minden rendes irodalmárnak azt kell gondolnia, hogy márpedig Jókait mindenkinek olvasni kell és kész. Régen is értékes irodalom volt, ma is az, a nemzeti irodalmi kánon örök. Mindez azokat a kérdéseket fedi el, amiket nagyon régóta fel kéne tenni. Mint például, hogy milyen kulturális változásokban vagyunk benne, ez hogyan befolyásolja a gyerekek olvasási gyakorlatait, és ehhez hogyan lehet, hogyan kéne, kéne-e egyáltalán alakítani az irodalomoktatást.

US: Alapvetően megváltoztak az olvasási szokások. Sokak szerint ez egy úgynevezett „olvasási válság”. Nekünk ennek ellenére kéne egy csomó mindent átadni. Na de, hogy mit adunk át, hogyan adunk át? Ez az átadás se pontos fogalom, mert szerintem itt mind a hárman azt gondoljuk, hogy elsősorban  szövegértelmezés szeretnénk majd tanítani, a szöveg befogadásának technikáit tanítanánk. Ezt a szemléletet szívjuk magunkba az egyetemi közegben is.

KAE: Szerintem sem jó az olvasási válság kifejezés. Nem válság van, vagy csak a megszokott olvasási gyakorlatokhoz képest. Az olvasás mindig átalakul, most éppen a digitális kultúra miatt. De rengeteget olvas a mai középiskolás generáció is, csak nagyon máshogy és más dolgokat (főleg az interneten); de szerintem még nem tudjuk eléggé, hogy miben máshogy. És azt sem mértük fel, hogy ehhez hogyan lehetne alakítani az irodalomoktatást.

KB: Nekem az is kérdéses, hogy hozzá kell-e alakítani. Én erről nem vagyok meggyőzve. Ez csak az én véleményem, de szerintem az sem feltétlenül jó irány, hogy a magyartanítást mindenáron, pontosabban erőltetetten adaptálni akarjuk ezekhez a változásokhoz. Nem biztos, hogy ez jó. Van az irodalom oktatásának egy megőrzési funkciója is. Van egy kultúra, egy irodalmi hagyomány, amit mi mégiscsak az átadás által őrzünk és teszünk élővé. Szóval ezt a folyamatos modernizációs kényszert nem szeretem, hogy például olvassunk órán Instagram-posztokat, mert az tudnak olvasni a diákok.  De nyilván ezekről kell sokat-sokat beszélni.

KAE: Szerintem sem Instagram-posztokat kell tanítani. Nem fogom én sem instagramos keretbe rakni József Attila Téli éjszakáját, hogy jobban értsék a gyerekek. De közben az fontos tapasztalatom, például most a rövid gyakorlaton, hogy jobban tudok dolgozni a gyerekekkel, ha nem a könyvből olvassuk a szöveget, hanem digitálisan kivetítem azt. A sikerességhez persze hozzátartozik valószínűleg az is, hogy nagyban látják, én pedig bele tudok írni, szóval együtt lépünk interakcióba szöveggel. Azt feltételezem, hogy ők egyszerűen már könnyebben fogadják be ezt a típusú médiumot.

US: Kicsit visszakapcsolnék oda, hogy miért lehet még annyira fontos sok embernek, hogy mit tanítunk az iskolákban, melyek a kötelező olvasmányok stb. Van egy általános, neoliberális retorika, hogy az oktatás mindent megold, hogy az oktatás javításával minden társadalmi igazságtalanság eltörölhető, ezzel minden társadalmi munkát az iskolára testálva, miközben ezek a problémák mélyebb strukturális hibákból gyökereznek – erről Tóth Tamás is írt a Fordulat Kritikai pedagógia számában. Egyben úgy teszünk, mintha az lenne az adott tanuló örökkön megmaradó tudásbázisa, amit 18 év alatt a közoktatásban megtanítunk,  mintha később nem olvashatna már a diák magától. Szerintem

a magyartanítás célja a legegyszerűbben megfogalmazva pont ez, hogy ballagás után is olvasson a diák.

Ezzel teljesen egyetértek, de mégis, hogy nézne ki egy eggyel emancipatorikusabb irodalomoktatás, módszertanilag milyen változásra lenne szükség, hogy ne a jelenlegi társadalmi viszonyokat termelje újra az iskola?

US: Tudáskülönbség mindenképpen van, a hatalmi helyzet ebben az értelemben azért mindig áll. De alapvetően ma már létezik egy olyan tanári szerep, amelyben a tanár nem hatalmi szereplő a tanórákon, hanem inkább egy moderátor, aki a tanulási folyamatban segíti a diákokat. Viszont ilyen jellegű módszertani eszközöket nem lehet szóban átadni, hanem látni kell és tapasztalni.

KAE: Ezt tanára válogatja, hogy megvalósul-e, illetve ennek, amennyire én látom, sajnos a legfőbb akadálya a pénz. Ez a fajta közös tanulás harminc fős csoportokkal lehetetlen, vagy legalábbis iszonyatosan sok energiát igényel a tanár részéről. Ilyen fizetéssel és ilyen óraszám mellett ez nem tud működni. Ha lenne elég megfizetett tanerő, hogy 10-15 fős csoportokban tanítsuk a gyerekeket, akkor már beljebb lennénk. Hogy mindenkire jusson valamennyi személyes figyelem.

KB: Ha nem is kisebb csoport, akkor meg több tanár egyszerűen egy terembe – ezt is nagyon sokszor mondják sokan. Ez már önmagában enyhítené a tanár-diák hierarchiát.

Nahalka István szerint, akivel múlt héten jelent meg interjú a Mércén, hiába tanítanak az egyetemen modern pedagógia elveket, ha az intézményes viszonyok, azaz az iskolák visszahúzzák a tanárokat, nincs lehetőség a módszertani változásra. Ti hogy látjátok ezt?

KB: Az nagyon fontos, hogy a gyakorlaton olyan helyzetekbe kerülsz, amire előtte nem gondoltál. Ez kulcsfontosságú, mert a képzésben sokszor „előre” beszélgetünk ezekről. Erről te is írsz a cikkedben, Anna, és ezek a kitalált szcenáriók tapasztalatok nélkül nehezen átélhetők és megérthetők. A rendszer visszahúzó ereje pedig nem annyira a gyakorlaton jön ki, a gyakorlat jó esetben egy játszótér, kísérletezés. Később történik, hogy még a legkiválóbb vagy legmotiváltabb hallgató is módszertanilag kiüresedhet, mert azt érzi, futószalagszerűen kell tanítania (nagy óraszám, óriási tananyag). Én ezt a tendenciát kisebb-nagyobb mértékben több barátomon látom, akik már tanítanak. 2019 januárjában vettük át a diplománkat, azóta ők azzal találkoztak, hogy hiába akarnak újítani, legtöbször csak a szokásos, régimódi módszerekre marad idő és energia. A 2020-as NAT óta még inkább, tarthatatlanul túlzsúfolt a tanterv.

US: Alapvetően ugyanezeket érzékelem, mint Betti. A gyakorlatodon szerzed a legintenzívebb módszertani tapasztalatokat. Később nyilván az intézményi begyöpösödés, de az anyagi gondok is visszahúzó erővel bírnak. Még tavaly született egy tanulmány, ami részletesen bemutatta, hogy a tanároknak a legrosszabb a lakhatási helyzete, körülményei, legmagasabb hiteltartozása, legkevésbé jellemző a saját tulajdonú ingatlan stb. Most ezt csak azért említem külön, mert ezzel a tudattal van jelen egy hallgató a képzésben. Továbbá ez egy hosszú, hat éves képzés, így, és az alacsony ösztöndíjak miatt a tanárszakosoknak dolgoznia kell a képzés mellett. Azaz

arról beszélünk, hogy a hallgató egyszerre dolgozik, gyakorlatot végez, és egyetemen tanul. A létfenntartáson tehát egy csomó minden elcsúszik. Nincs meg az az anyagi keret, amiben te nyugodtan megengedheted magadnak, hogy otthon rendesen készülj az óráidra, muszáj pénzt keresned. Egy átlagos középosztálybeli sem tudja megengedni magának, hogy hat éven keresztül munkanélküli legyen, és a tanárszakra különösen sok hátrányos helyzetű hallgató jár.

Amikről most beszélünk, intézményi, anyagi stb. problémák, ezek megváltoztatásához komoly politikai akarat kell. Mit gondoltok, fiatal, pályája iránt elkötelezett hallgatóként milyen lehetőség van hatással lenne a rendszerre? Mit tehet most egy fiatal hallgató, hogy változtasson azon a rendszeren, ami az élete lesz?

US: A képzés és a szakma alakítására vannak törekvések. Csak ezek az átalakítások sosem úgy történnek, hogy valóban a hallgatók vagy akár az oktatók, tanárok igényeire figyelnének a döntéshozók: mi soha nem lettünk megkérdezve. A most tervezett új módosítások is afelé mutatnak, hogy a tanári pályát hogyan lehet a lehető legnagyobb mértékben megcsonkítani. Ezzel gyakorlatilag ott tartunk, hogy az egész tanári szakmát degradálja a politikai hatalom.

A Takaró-modell olyan tanárt képzel el, aki a NAT-ban kijelölt tananyag betöltését végzi el a gyerekek fejébe.

KAE: A kiindulópont, hogy bátran kritikusnak kell lenni: ütni kell a vasat. Az a stratégia, hogy pályakezdő tanárként majd becsukom magam mögött az ajtót, és azt csinálok, amit jónak gondolok, sajnos már nem működik. Az oktatási rendszert egyedül nem tudjuk felforgatni. Most az a helyzet, hogy vagy betartom a törvényt, és azt tanítom, amit elvár a rendszer, vagy azt tanítom, ami szerintem előremutató. Jelenleg ez a kettő szöges ellentétben áll egymással.

US: A kimeneti követelmények átalakítása ezt használja fel ellenünk, a Fidesz által most behozott módosítások azért nagyon alattomosak, mert az érettségi irányából kötik meg a szabályok betartását. Ami azt jelenti, hogy ha a kerettantervben több tárgyi tudást várnak, akkor te köteles vagy hozzá alkalmazkodni, mivel az érettségin központilag számon kérik. És az a te felelősséged, hogy a diáknak jó érettségije legyen.

KAE: A mostani közoktatásban a diák érdekében kell a diák érdekével szembe menni. Azaz diák ellentétes érdekeinek az értelmében feszül keresztre a tanár. Mert vagy azt tanítom neki, ami hasznos, vagy ahogy Sári is mondta, megtanítom neki amit kell, hogy legyen egy jó érettségije.

KB: Hasonló a sztrájk helyzete a tanárszakmában. Ott is diákok ellen vannak kijátszva a tanárok, hiszen nagyon sok tanár azért nem használja ezeket az érdekérvényesítő eszközöket, mert azt érzi, hogy ezekkel igazából a diákjait hagyja cserben. Nem teheti meg például velük, hogy az érettségi évében nem megy be tanítani. És hogy mit lehet tenni hallgatóként? Nyilván a hallgatók önszerveződésének, kiállásának folyamata el kéne, hogy induljon, de nagyon nehéz ma a hallgatókat aktivizálni.

Ha a hallgatók aktivizálása is ambíciója a LEMMA-nak, akkor ez a konferencia lehet-e az alapja egy új oktatáspolitikai ajánlatnak és tanári közösségnek? A LEMMA valaminek az indulása?

KB: A tanárszakos hallgatók, főleg a képzés vége felé, sokszor fásultak, elegük van a rendszerből és nem látnak ki belőle. Ez persze a tanárok egy részére is igaz sajnos. Én hiszek az ilyen események felszabadító erejében, szóval ha már annyit elérünk, hogy adunk nekik egy élményt, megmutatjuk, hogy ezekről lehet nem csak ilyen „lejövünk az életről” hangnemben beszélni, az már szerintem önmagában nagyon jó.

US: A párbeszéd, a vita, a kérdezés jelentőségét már ecseteltük. Én a találkozás részét is várom. Azt, hogy sok különböző ember egy helyen legyen. Ha szakmai vagy akár személyes kérdésekről beszélgetések tudnának kialakulni a kerekasztalok között, akkor lenne szerintem eredményes az esemény.

KAE: Fontos, hogy lássák, hogy mennyien vagyunk, akik szeretnénk ezekről a kérdésekről beszélni. És nagyon boldog vagyok, hogy ilyen jó nevet választottunk. Ugyanis a Lemma egy matematikai fogalom: egy olyan állítás, ami eredetileg nem tűnt jelentősnek vagy kiemelkedőnek, de amire később visszatekintve fontos kiindulási alapként értékelték, mert elengedhetetlenné vált más eredmények eléréséhez. Nem mondom, hogy mi ezek vagyunk, de reménykedünk benne, hogy lehetünk. Meglátjuk mi lesz belőle, de az biztos, hogy ez most valaminek az indulása. Remélhetőleg olyan tapasztalatokkal gazdagodunk, amiből látszik, hogy merre lehet tovább haladni.

Kiemelt kép: Ungvári Sári, Kárpáti Bernadett és Kerti Anna Emese.