Vannak olyan szerzők, akikkel nem szoktunk egyetérteni, mégis szívesen olvassuk őket. Szijártó Imre, aki legutóbb a járványkezelésről írt alapos cikket, számomra ilyen szerző. Hiba lenne érveit csupán annyival lecsapni, hogy „de hiszen a koronavírus veszélyes”, bár ez sem egy utolsó szempont. Félelmei nem alaptalanok, de azzal, ami meghúzódik érvelése mögött – az autoriter tendenciák miatt jobb lenne, ha nem is kezelnénk a járványt – nem tudok egyetérteni.

Ami a koronavírus-járvány alatt Magyarországon történt, és különböző mértékben más országokban is, az a jelenség, amit Naomi Klein sokk-doktrínának nevezett el. A kanadai újságíró azt a jelenséget írta le, amikor a hatalom azért képes elfogadtatni a társadalommal rázós intézkedéseket, mert az éppen egy krízissel vagy  természeti katasztrófával van elfoglalva.

Klein egyik kiindulópontja az volt, hogyan szokott reagálni az Egyesült Államok uralkodó osztálya a tornádók pusztítására. A járványkezelés-szkeptikusokat olvasva mindig az az érzésem, mintha a tornádót hibáztatnák, és nem a tornádó-sokkra alatt alkalmazott terápiát. Tegyünk úgy, mintha tornádó nem is lenne, korholjuk azokat, akik félnek a tornádótól. Az elnyomás, a hatalommal való visszaélés, amire felhasználják a valós fenyegetést, már annyira konformossá vált, hogy előbb lesz népszerűvé a „tornádótagadó” szélsőjobboldal, minthogy a kapitalizmust hibáztatnánk a katasztrófakapitalizmusért.

Ha visszagondolok arra az ijedt és zavarodott tudatállapotra, ami a járvány első hullámát jellemezte, rögtön eszembe jut a veszélyhelyzet ürügyén bevezetett rendeleti kormányzás. A környezetemben, ahol baloldali ismerősök vannak többségben, gúnyos érdektelenség fogadta a külföldi sajtó aggodalmait, amiért kegyelemdöfés érte a magyar alkotmányosságot. Mit finnyognak, meg diktatúráznak már megint ezek a liberálisok, nem fog változni semmi. Tamás Gáspár Miklós akkori írása a témában is említést tesz arról, micsoda lesajnáló közönnyel fogadta a magyar értelmiség a fölhatalmazási törvényt. Ezek szerint nem csak az én fülemet bántották ezek a megjegyzések.

Bizonyos szempontból valóban nem változott semmi, hiszen akkorra már rég készen állt a gyakorlatban az, ami akkor törvényi szintre emelkedett, nevezetesen Orbán Viktor egyeduralma. Érdekes módon, ezt az egyeduralmat sosem arra használta a miniszterelnök, hogy valódi járványintézkedéseket vezessen be. Az első hullám alatti tényleges leállást inkább okozta a gazdasági sokk, mint kormányzati szándék. Későbbi úgy kezelték a vírust, mintha az csak az emberek szabadidejében, este terjedne, munkaidőben nem. Volt kijárási tilalom, és bezáratták a vendéglátóhelyiségeket, de egy olyan helyzetben, amikor a turizmus beszakadása egyébként is halálos csapást mért volna a bulinegyedre.

Helyi népszavazások ellehetetlenítésére, a budapesti és más ellenzéki önkormányzatok kivéreztetésére, az egyetemek mélyállamosítására, az oligarchák feltőkésítésére stb. használta a hatalmát. A látszólag erőskezű vezető, akinek nem kell tartania semmitől, attól tartott, hogy a gazdasági rendszer összeomlik a járványkezelés terhe alatt.

Ezen a ponton téved Szijártó Imre – a járványkezelés autoriter jellegét kéri számon, anélkül, hogy figyelembe venné azokat az autoriter vezetőket, akik lebecsülték a járványkezelés fontosságát. Említhetném még Donald Trumpot, Narendra Modit, India miniszterelnökét vagy Jair Bolsonaro brazil elnököt, akik a kezdetektől fogva járványkezelés-ellenesek voltak, és a vírust a „globalisták” ármánykodásának tudták be.

Meg is lett az eredménye… Nemcsak magas halálozás, hanem a járvány elhúzódása. A koronavírus eddigi leghalálosabb variánsát, a delta variánst Indiából eredeztetik, ahol a járvány kontroll nélkül söpört végig.

A lezárásszkeptikusoknak az a vágya, hogy természetes módon jussunk el a nyájimmunitásig, nemcsak azért súlyos tévedés, mert óriási emberveszteséggel jár, hanem azért, mert a végeredménye nem nyájimmunitás, hanem a vírus mutálódása. A mutációt az oltás sem tudja teljességgel megakadályozni – nem véletlenül vannak időközönként új influenza-vakcinák is az influenzavírus új variánsaira –, de tudja annyira gátolni a fertőzést, hogy a járvány lecsillapodjon. Ez az, ami nem történik. Az a kezdeti remény, hogy a vírust elpusztítjuk, elveszett, az emberiségnek most már a pandémiától nem sokkal vidámabb endémiával kell szembenéznie.

Persze, ha a mutációk fenyegetését komolyan vennék a vakcinagyártó cégek, akkor nem akadályoznák a technológia átadását, hogy a globális dél is vakcinák gyártásába kezdhessen, és átolthassa a lakosságát. A járványkezelés rákfenéje, hogy a gazdasági érdekek mindig felülkerekednek a társadalmi érdeken, és ez alól a nyugati államok vakcinaprotekcionizmusa sem képez kivételt.

Abban igaza van vitapartneremnek, hogy a technológiatranszfer a harmadik oltásoknál is fontosabb lenne, de nemcsak humanitárius, hanem járványügyi szempontból is. Fel is került ezért a politika napirendjére egy rövid időre, de mivel a nyugati országok még több pénzt szeretnének szakítani a jövőben az új mRNS-technológiából, gyorsan elhessegették az ötletet. A profitérdek ezúttal is fontosabb volt, mint az emberiség érdekei.

Az viszont sajnos nem reális opció, hogy a fejlett világban lejáráshoz közelítő vakcinákat egyszerűen adományozzuk a fejletlen országoknak. Ezeknek a vakcinának a szállítása bonyodalmas, és arra is van példa, hogy mire célt érnének, lejár a szavatosságuk. Az egyetlen valódi megoldás erre a problémára a helyi gyártás lenne, amihez technológiatranszfer szükséges.

Akkor is a profit kerekedett felül, amikor a munkahelyek megőrzése ürügyén nem védekeztek a koronavírus ellen. Nem csak arról van szó, hogy inkább nyitva hagynák a gazdaságot, minthogy a munkáltatók vagy az állam egy vasat is ingyen adjon az embereknek, bár ezt az arcátlanságot sem becsülném alá. Arról van szó, hogy a megtermelt javak nagyobbik része eleve nem valós szükségleteket elégít ki. Emberek tömegei betegednek bele és nyomorodnak bele a munkába, ami a túlfogyasztást lehetővé teszi, és az ő egészségük az állítólagos vészhelyzetben sem számított.

Amikor a makói Continental-gyárról készítettem riportot, akkor szembesültem azzal, hogy Magyarországon a gyárak csak az első hullám alatt álltak le, és akkor is csak azért, mert bezuhantak a megrendelések.

Talán nem véletlenül voltak a járvány későbbi szakaszai sokkal halálosabbak az elsőnél Magyarországon. Az ember sosem volt érték, csak a megtermelendő árucikk, és ezen egy világjárvány sem tudott változtatni.

Még csak az sem igaz, hogy legalább a nyitott gyárak munkát adtak az embereknek. A munkaidőkeret egyoldalú meghosszabbítását azért vezette be a rendeleti kormányzás, mert egyszer alig volt munka, máskor meg nagyon sok. A munkaerőkölcsönzésben dolgozókat aszerint rúghatták ki vagy vették fel, hogy éppen hogy alakult a kereslet. Még azzal is bepróbálkoztak, hogy a munkaidőkeretben nem ledolgoztatott órákat a munkásokkal fizettessék ki. Sosem az diktálta a munkatempót, hogy mi a helyzet a vírussal.

Nyilván Szijártó Imre is tisztában van azzal, hogy a libertárius-jobboldali és konzervatív covidszkeptikusokat más motiválja, mint őt. Szerintük bérmunka-kényszer és kizsákmányolás nélkül összeomlana a világ, amit ezért minden áron fenn kell tartani, egy világjárvány szabadjára engedésének árán is.

Nem gondolom, hogy a dolgozó emberek tömegeit féltették, amikor 2020 telén karácsonyi ajándékok nélkül fordultam ki a plázából, mert olyan elviselhetetlen tömeg volt. Amit féltettek, az a társadalmi érdekről leválasztott gazdasági érdek, amiről elhisszük, hogy akkor is szolgálnunk kell, ha beledöglünk. Gyártassunk Audikat raktárra a pandémia alatt, mert úgysincs alternatíva? A globális dél azért fog éhen halni, mert a fehér ember nem viszi oda a munkát a koronavírus miatt? Mi ez, ha nem kapitalista realizmus?

De ha már dolgozni kell, mert szocializmus még sosem volt, és egyhamar úgyse lesz – érdekes gondolat egy szocialistától –, legalább ne kelljen eltitkolnia a dolgozónak, hogy koronavírusos, mert a betegszabadságot számos munkahelyen úgy adják ki, hogy büntesse azokat, akik kiveszik. Vagy ne hiába jelezze a dolgozó a munkáltatónak, hogy koronavírusos, és ne munka közben kelljen belehalnia. Legalább legyen módja az alapvető védekezésre, ha kell, a karanténra is, ami a professzionális-menedzseri osztály privilégiuma.

Ha pedig svéd járványadatokat mutogatunk, legalább jusson eszünkbe, mennyire van igába hajtva egy magyar, és mennyire szabad a munkahelyi kényszerektől egy svéd.

Azt sem gondolom, hogy a politikusok meghatódtak az online oktatásból kiszoruló diákokról szóló cikkeken, és ezért nyitották ki az iskolákat. Totyik Tamás, a PSZ alelnöke nemrég azt nyilatkozta, a magyar állam jelenleg inkább üzemeltet gyermekmegőrzőket, mint iskolának nevezhető intézményeket. Így már értem, pár éve miért indokolta Orbán Viktor a kisiskolások tanóráinak abszurd megnövelését azzal, hogy a játszótéren délután „unatkozó” diákok látványa milyen szörnyű.

A (bér)munkaalapú társadalom egészét a munkának kell alávetni, aminek része az is, hogy valahol tartani kell a gyereket, amíg a szülők dolgoznak. Ha sokáig kell dolgozniuk, akkor a tanításnak is hosszúnak kell lennie. Ha a munkahely nyitva marad, az iskolának is nyitva kell maradnia. Hogy közben az iskola gyermekmegőrzővé silányul a pedagógushiány miatt? Cirip-cirip.

Világos, hogy az iskola nem maradhat hónapokig streamingszolgáltatás, és hogy az iskola hosszútávú bezárása aránytalan terheket ró a nőkre. De mint minden más területen, itt is csak akkor cselekedett az állam, amikor a lángok már az égig csaptak, akkor meg már minek. A járványt azelőtt kell megakadályozni, mielőtt végleg szétterjed, nem utána. Azok az országok, ahol hamar lezártak, rövid ideig tették, és hamarabb felszabadultak a járvány terhei alól. Nemcsak Kína, de Új-Zéland is így tett.

Apropó, Kína. A kínai társadalmi kreditrendszerben használt módszerek nem Kínából erednek, és nem a coviddal fognak bevezetésre kerülni Nyugaton. A társadalmi kreditrendszerben felhasznált adatok a gazdasági szférából származnak, például olyan „önkéntesen választható” gazdasági szolgáltatások adataiból, mint az Amazon „kínai megfelelője”, az Alibaba.

A fegyelmezés mikéntje is létezik már a liberális demokráciákban: ha például egy Über applikáción lepontozzuk a sofőrt, az algoritmus automatikusan csökkenti a bérét – a kínai rendszer is valahogy így fegyelmezi az állampolgárait. A különbség, hogy Kínában ezeket az adatokat az állam kisajátítja, és a jövőben egységesítené is őket egy állami rendszerben. Edward Snowden esetét elnézve, az adatok állami kisajátításának veszélye Kínától nyugatra is fennáll. A kínai társadalmi kreditrendszer tehát egy globális jelenség előrehaladottabb stádiuma, amihez még „lecsippantós” vakcina-útlevél sem kell – bár az is tény, hogy a covid ürügyén felállított biztonsági színház normalizálhatja a kontrollt.

A lezárások alatt állami segélyezésről nem érdemes úgy beszélni, mint hipotetikus, légből kapott elképzelésről. A helyzet rendkívül előnyös volt a baloldalnak 2020 tavaszán – a jövedelmi transzfer nemcsak balos képzelgésnek tűnt akkor, hanem elkerülhetetlennek és szükségesnek. Több országban történt is ilyen, még a jóléti államnak nem nevezhető Egyesült Államokban is.

Elégséges volt? Nem. De a baloldal mindig akkor tudott sikeres lenni, amikor egy rendszer olvadni kezdett, és tömegek érezték meg, hogy az életük lehetne jobb is. Azt gondolom, hogy a néhány száz dolláros csekkek és a tudat, hogy a gazdaság nagy része akár le is állhatna, nagyban hozzájárultak az „antiwork” mozgalom népszerűségéhez az USA-ban. Ezt a lehetőséget Magyarországon elvesztettük. Szijártó Imrével ellentétben egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Sahra Wagenknecht és „baloldali” társai beleálltak a covidszkepzimusba. Egy ilyen baloldali populista fölhívott a járvány kezdetén, és közölte, hogy „most szüneteltetni kell az osztályharcot”, tehát liberalizálni kell a gazdaságot, mert különben „a Soros-finánctőke el fogja adósítani az országot”. Szerintem ők az 1914-es szociáldemokraták mai megfelelői.