A járvány gazdasági hatásai elleni védekezés keretében a kormány számos intézkedést foganatosított 2020 tavaszán. Ahogy korábban is megszokhattuk, ezek elsősorban a nemzetközi és NER-es nagytőkének kedveztek – mutassanak jól (vagy legalább kevésbé rosszul) a GDP-adatok, a nagy cégeknek eszükbe se jusson kivonulni, és lehetőleg a gazdasági holdudvar se szenvedjen el komoly profitkieséseket.
A fentiek biztosításához, vagy legalábbis elősegítéséhez az adókedvezményeken és a tőkebefektetéseket kisegítő állami támogatásokon kívül természetesen szükség volt a cégek profitabilitását biztosító egyéb intézkedésekre is. A nyersanyagok árára viszonylag csekély befolyása van a jogalkotásnak – igaz, egyes építőipari alapanyagok esetében igyekeztek belenyúlni –, így
a munkajog terén is iparkodtak kedvezőbb helyzetet teremteni a munkáltatóknak.
Ennek jegyében hozott a veszélyhelyzetre hivatkozva a kormány olyan átmeneti szabályozást, ami lehetővé tette munkáltatók számára a munkaidőkeretek egyoldalú meghosszabbítását.
Erre azért volt szükség, hogy a munkáltatóknál ne keletkezzenek „bennmaradt” munkaidői a dolgozóknak. Ennek megértéséhez érdemes ismerni a munkaidőkeret-rendszert: ez dióhéjban azt jelenti, hogy a munkáltató nem a ténylegesen, tehát egyes napokon a nyolcórás munkaidő után pluszban ledolgoztatott túlórákért fizet, hanem egy időintervallumon belül ledolgozott órákért. Ez azért jó neki, mert így ki tudja egyenlíteni a piac hullámzásait.
Tehát ha például egyéves munkaidőkeretet alkalmaz egy adott cég; az év első felében a normál ügymenethez képest félgőzzel termel, míg a második felében másfélszeres terhelésen – így a dolgozók az év első felében négyórás, a másodikban tizenkét órás műszakokban dolgoznak; akkor az év végi elszámoláskor, mikor kiegyenlítenék a túlóráikat, úgy számolnak el, mintha végig nyolc órában dolgoztak volna a munkások.
Vagyis a piac kilengéseinek költségeit – legalábbis munkabérek tekintetében – a munkásokra terhelik.
Ha ugyanis nem lennének ilyen hosszú munkaidőkeretek, hanem napi, havi vagy heti elszámolása lenne a túlóráknak, úgy az adott időszakon belül elvégzett túlórákért az alap órabérnél magasabb túlóradíjakat kellene fizetni. Amikor pedig nem tudnak nyolcórányi munkát adni egy adott nap a munkásoknak, mert a termelés volumene alacsonyabb igényt támaszt, akkor is ki kellene fizetniük a munkaszerződésükben foglalt – teljes munkaidőben napi nyolcórányi – munkaidőnek megfelelő bért.
Ennél a valódi rendszerek bonyolultabbak, tehát az állásidőre is járó alapbéren felül különböző, teljesítmény és jelenléti alapú bónuszok vannak beépítve, de alapvetően ez a munkaidőkeret lényege.
Mikor az első lezárások idején jelentősen visszaestek a megrendelések és a termelés, a kormány azzal könnyített a munkáltatók helyzetén, hogy a munkaidőkeret kitolásával – a válság utáni gyors visszapattanással és a termelés gyors felfutásával számolva – a munkáltatók lehetőséget kaptak arra, hogy „ledolgoztassák” a munkásokkal az időszakot, mikor a válság miatt kényszerpihenőn voltak.
Ez azonban – elsősorban az elhúzódó válságnak és egyéb, a válsággal, az akadozó ellátási láncokkal összefüggő okoknak köszönhetően – nem minden esetben sikerült, így számos munkáltató próbálta meg a munkásokon „behajtani” a le nem dolgozott órák árát, amit a 2021/22 telén-tavaszán kifutó munkaidőkeretek miatt már nem tudtak tovább görgetni. Amiről viszont úgy érezték, a munkaszerződésekből kifolyólag jár nekik.
László Zoltánnal, a Vasas Szakszervezeti Szövetség alelnökével beszélgettünk arról, milyen tapasztalataik vannak a kifutó munkaidőkeretekkel, és hogyan trükköznek ezekkel a munkáltatók.
Az elmúlt időszaknak több tanulsága is van a munkaidőkeretek alkalmazását tekintve mind a munkásság, mind a munkáltatók, de a kormányhoz való viszony szempontjából is.
László arról számolt be, hogy noha több munkáltatónál is tapasztaltak olyan szándékot, hogy „átmentsék” a mínusz órákat, vagy valahogy visszaszerezzék a munkásoktól a már kifizetett ellenértéküket, a legtöbbjük végül elállt ettől, miután sajtóvisszhangot kapott az ügy – először a Népszavában, de a Mérce is beszámolt róla.
Sőt: miután a Vasas beleállt az ügybe, nemcsak a média, de a kormány is akcióba lendült.
„Az ITM azonnal lecsapott – a munkáltatók is elmondták, hogy azonnal keresték őket, mármint a stratégiai partnercégeket – és nyilvánvalóvá tették, hogy nem lehet szórakozni. Nagyon sokan elálltak ettől. Tudomásunk szerint [jelenleg még] két olyan cég van, amelyik nem akart ebbe belenyugodni.”
Ami ennél azonban még érdekesebb, hogy a kormány igyekezett elkendőzni a tényt, hogy hatékonyan látta el a feladatát, vagy legalábbis annak egy aspektusát. László elmondta, hogy
„az ITM rálépett erre az ügyre, egyből kommunikálták is, hogy megfogtak cégeket. Vissza is fizették, ahol történt valamilyen jogszerűtlen levonás. Aztán rá pár hétre lenyilatkozta Bodó Sándor [a Pénzügyminisztérium foglalkoztatáspolitikáért és vállalati kapcsolatokért felelős államtitkára – a szerk.], hogy nincs itt semmi látnivaló, ez a történet a balliberális szakszervezetek hangulatkeltése. Nekem az az érdekes, hogy véletlenül egyszer működött a rendszer. A szakszervezet jelzett, a hatóság eljárt, és így megelőztünk egy nagyon csúnya helyzetet. Ezt meg kellene ünnepelni virágcsokorral, pezsgővel és öntömjénezéssel, ehhez képest ők kihozzák azt, hogy nincs itt semmi baj. Mintha maguk sem értenék, hogy ez egy jól működő rendszer lényege. ”
A szakszervezeti vezető kiemelte, hogy volt egy nyugat-magyarországi cég, ahol ennek ellenére visszavontak a kafetériából – oly mértékben, hogy kompenzálják az összegeket, melyeket nem tudtak visszakövetelni a munkásoktól – tekintve, hogy a kafetéria nem része a munkabérnek. Akinek nem fedezte a teljes kafetériája sem a cég által követelt összeget, ott a juttatást teljes mértékben elvonták.
Egy másik cégnél pedig továbbra is tárgyalásokat folytat a szakszervezet, mivel a munkaidőkeret lejárta után is nyilvántartást vezetnek a korábban le nem dolgozott órákról, bízva abban, hogy át tudják menteni a következő munkaidőkeretbe – amit egyébként nem tehetnének meg. A többi cég azonban – a legnagyobbak is – noha előfordult, hogy igyekeztek különmegállapodásokat kötni, végül feladták a munkaidőkeretben maradt „mínuszórák” átmentését, kifizettetését. Egyes esetekben több millió eurótól „estek el” így a nagyobb cégek.
Az egyoldalúan meghosszabbított munkaidőkeretek következő etapja márciusban fog lejárni, de a cégek többsége ezúttal nem is szándékozik behajtani a munkásokon a le nem dolgozott órákat. A szakszervezet ebben a körben is mindössze két olyan cégről tud, melyek egyelőre nem elégednek meg még az eleve nekik kedvező törvényi keretek adta lehetőségeket sem.
Szintén érdekes fejlemény, hogy egyes régiókban immár olyan súlyos a munkaerőhiány, hogy a cégek afféle „váltságdíjat” fizetnek a munkásokért.
A jelenlegi munkajogi szabályozás ugyanis lehetővé teszi, hogy amennyiben egy munkavállaló még a munkaidőkeret lejárta előtt hagyja ott a munkahelyét, a cég visszakövetelhesse a le nem dolgozott munkaórák után már kifizetett összegeket. Mivel pedig az elmúlt másfél-két évben jelentős termeléskiesések voltak, ezek akár több százezer forintra is rúghatnak.
Épp emiatt a szakszervezet tud olyan cégről az észak-magyarországi régióban, ami úgy hirdet állásokat, hogy amennyiben a jelentkezőnek lenne bent lévő munkaórája, úgy kifizeti a dolgozónak a korábbi munkáltatója által követelt vagy levont összeget – így megváltva a „tartozásukat”.
Az elmúlt években a hosszú – több éves – munkaidőkereteket alkalmazó, jellemzően nagy cégek ráadásul rájöttek, hogy nem feltétlen éri meg nekik a rendszer alkalmazása.
„Jelen pillanatban ott tartunk, hogy jellemzően inkább a négy- és hathónapos munkaidőkereteket alkalmazzák, ennél hosszabbat csak elenyésző esetben. Nagyon sokan meg is állították a folyamatban lévő munkaidőkereteiket, és elszámolták a különbözeteket”
– nyilatkozta a szakszervezeti vezető. Ezek jellemzően a többszáz főt foglalkoztató, nagyobb feldolgozóipari üzemek, a Vasas területén nagyjából a cégek ötöde.
Ami ugyanis elméletben előnyös kellene, hogy legyen a munkáltatók számára, arról az elhúzódó válság gyakorlatában kiderült, hogy jár bizonyos, előre nem látott hátrányokkal is. A szakszervezeti vezető szerint ennek oka, hogy
„egy-egy hosszabb munkaidőkeret után egy nagyobb mínuszórás leírás rosszabbul mutat a könyvekben a belső menedzsment vagy a tulajdonosok felé, akik könnyebben fogadják el apróbb részletekben.”
Újabb gazdasági fellendülés esetén a munkáltatók várhatóan ismét szélesebb körben kívánnak majd élni a munkaidőkeretekkel. László szerint azonban tanulhattak a tapasztalatokból, megpróbálják majd valamilyen kezelhető formában alkalmazni.
A szakszervezetek ugyanakkor szintén sokat merítettek az elmúlt évek tapasztalataiból.
Ennek jegyében László szerint a jövőben kötött kollektív szerződések kereteiben maximálni fogják a munkaidőkeret-rendszerben a mínusz- vagy pluszórák számát. A mínuszokat azért, mert „értelmetlen” ha valaki úgy lép át egy új évbe, hogy már eleve „tartozik” több tucat munkaórával a munkáltatónak, ezért „úgy tűnik, mintha tizennégy hónapból állna neki a következő év munka szempontjából”.
A pluszórák esetében pedig ahhoz fognak ragaszkodni, hogy legalább egy részük legyen a tárgyhóban elszámolva, mert nemcsak demotiváló a rendszer a dolgozóknak – miszerint az elvégzett túlórák ellentételezését csak a távoli jövőben kapják meg, ha egyáltalán – de a munkáltatók nyilvántartásai is pontatlanok.
Akadt olyan munkáltató, ahol a dolgozók észrevették, hogy nem jók az elszámolások: a Vasas helybeni fellépése után pedig kiderült, hogy átlagosan 60 órával rövidítették meg a dolgozókat. Tehát mikor egy adott dolgozó 72 túlóra kifizetését várta, a cég 8-16 plusz órát fizetett volna ki neki. László szerint szerencsés, hogy volt több kolléga a cégnél, aki pontosan vezette, mikor hívták be, és ez alapján tudták végül bizonyítani, hogy nem volt helytálló a cég elszámolása.
A szakszervezeti vezető szerint számos esetben fordulhatott elő, hogy a munkáltatók – akár úgy, hogy maguk sem tudták – lenyelték a dolgozók túlórái után járó összegeket. Nem is feltétlenül szándékosan, hanem azért, mert a nyilvántartási rendszereik nem alkalmasak a hosszú munkaidőkeretekben felhalmozódó munkaidő-eltérések megfelelő nyilvántartására.
László szerint bebizonyosodott, amit már a hosszú munkaidőkereteket lehetővé tévő rabszolgatörvény bevezetésekor hangoztattak: nem felkészült rá sem a munkáltató, sem a munkavállaló.
