Globális és lokális vakcina-apartheid: a digitális disztópia béta tesztje

A koronavírus elleni hatékony vakcinák gyors kifejlesztése az emberiség legnagyobb szerencséje volt a pandémia kitörése óta. Míg a lezárásokat, a kötelező szabadtéri maszkviselést, az éjszakai kijárási tilalmat, a gyülekezési szabadság felszámolását, a határzárakat, a betegség gyanújába keveredett emberek ajtajának piros matricával való megjelölését és digitális megfigyelését és egyéb autoriter beavatkozások hatékonyságát illetőleg ellentmondásos tudományos eredmények születtek, ha egyáltalán eszébe jutott bárkinek górcső alá venni őket, addig tény, hogy a védőoltás jelentősen csökkenti a súlyos lefolyású koronavírus megbetegedés valószínűségét.

Abban van egyedül vita a szakértők között, hogy az egyébként is alacsony kockázatú gyerekek és tizenévesek oltása szükséges-e. Azokban a társadalmakban, ahol a vakcina általi védekezés lehetősége szinte mindenki előtt nyitva áll, ha meg nem is szűnnek, de mindenképp jelentősen csökkennek a vírussal kapcsolatos egyéni döntések negatív externáliái, és ez akkor is előtérbe tolja az egyéni felelősség kérdését, ha baloldali köreinkben eretnekség a szánkra venni ezt a megvetett szóösszetételt.

A covidizmus másik paradoxona, hogy bár egy értelmes preferenciákkal rendelkező társadalom számára az oltás belépő a korábban ismert „szabadságba”, a valóságban az oltási program szabadság helyett csak új hierarchiákat és a kontroll új technikáinak elterjedését eredményezte világszerte.

Mintha a vírus elleni háború, prominenciájukat részben a vírusnak köszönhető generálisai, mint például a pandémia kezdete óta Németországban celebstátuszba emelkedett Christian Drosten, az amerikai Anthony Fauci, a brit járványstratégia hajtűkanyarjait szembrebbenés nélkül kommunikáló Chris Whitty, a pandémia által a német egészségügyminiszteri székbe ültetett Karl Lauterbach és a túlzó predikciókat rendre következmények nélkül produkáló és ezzel az első brit lezáráshoz hozzájáruló Neil Ferguson és az ő kinyilatkoztatásaikat kritikátlanul világgá kürtölő sajtó nem akarnák, hogy ennek valaha vége legyen. A kockázat teljes eliminációjánál semmivel nem érik be kevesebbel. Agambennek igaza volt: oltás ide vagy oda, az egészség továbbra is kötelesség, és nem jog.

Az Európai Unió vezető hatalmai által követett vakcinapolitika, mind az európai, mind a globális populációt „érdemes” és „érdemtelen” kategóriákra osztotta önkényesen és indokolatlanul. Erre utal egyrészt az oltott és oltatlan európaiak közötti különbségtétel. Másrészt a sokkal súlyosabb globális egyenlőtlenség azok között, akiknek annak ellenére lehetőségük van a harmadik oltás felvételére, hogy alacsony kockázatú csoportokba tartoznak, és azok között, akiknek annak ellenére sem jut egy adag vakcina sem, hogy súlyosan veszélyeztetett korcsoportba tartoznak, vagy alapbetegségük van.

Az EU országai és egyéb gazdag országok annak ellenére halmoznak fel felhasználatlan vakcinaadagokat, terveznek negyedik oltást alacsony kockázatú csoportoknak, és erőszakoskodnak az oltást elutasító állampolgáraikkal, hogy a világ szegényebb régióiban még rengeteg olyan ember él, akik egyrészt sokkal nagyobb veszélyben vannak, mint a kétszer oltott holland vagy épp magyar tinédzserek.

Másrészt hajlandóak lennének beoltatni magukat, mégsem tudnak hozzáférni az oltáshoz a nyugat önző mohósága miatt.

Ha Hilda és Helmut az oltás helyett biogyömbér kúrára vagy épp a Németországban TB-támogatott homeopátiára esküsznek, akkor a józan ész és az etika is azt kívánják, hogy tartsuk tiszteletben a preferenciáikat, és kapják meg olyanok a nekik félretett, lassan lejáró adagokat, akik hajlandóak lennének felvenni az oltást, ha jutna nekik. Az oltást elutasítók pedig szerezzenek immunitást a kockázatosabb úton, mely orvosilag ellenjavallott ugyan, de ezt a döntést akkor sem áll senki másnak jogában meghozni helyettük.

Tovább rontja a kilátásokat, hogy a már rendelkezésre álló vakcinák helyi olcsó gyártását az AstraZeneca kivételével akadályozzák a szabadalmi jogot birtokló gyógyszeripari óriásvállalatok és a nekik otthont adó gazdag országok.

Az sem mindegy, hogy ki milyen vakcinához tudott hozzájutni. Ami az EU-ba történő beutazást illeti, nem csak az tesz különbséget emberek között, hogy kinek jutott oltás, hanem az is, hogy kinek milyen oltás jutott. A nem tudományos, hanem geopolitikai szempontok szerint összeállított, bürokratikus kritériumoknak ráadásul nem csak a bizonyítottan hatékony Szputnyik V, illetve a WHO által engedélyezett Sinopharm oltások nem felelnek meg, hanem az a Covishield vakcina sem, ami az EU-ban használt AstraZeneca oltás Indiában gyártott változata, és amelyből maga az EU adományozott sok adagot a szegényebb országok lakosságának oltását előremozdítani hivatott COVAX kezdeményezésnek.

Újabb fejlemény, hogy Németországban oltatlannak nyilvánították az EMA, a WHO és a CDC által is engedélyezett, csak egy dózist igénylő Johnson & Johnson vakciával oltottakat. Ez annak fényében különösen aggasztó, hogy praktikus okokból korábban leginkább ezt az oltást használták több marginalizált csoport, mint például a hajléktalanok, a menekültek, a papírok nélküli bevándorlók és a szexmunkások oltására.

Az oltatlanok gyakran közmédiák által gerjesztett, egyre növekvő démonizációja és a velük szemben hozott diszkriminatív, szegregáló és sokszor megalázó intézkedések szintén azt mutatják, hogy Európa országai az oltást a korábban ismert szabadság visszaállítása helyett az egyén jogainak további csorbítására használták. Ráadásul az elnyomás új formái, szemben pl. az orbáni autokrácia megnyilvánulásaival, nemcsak a „politikai szabadság” absztrakt szintjén mutatkoznak meg, hanem a teljes lakosság hétköznapi életében gyakran naponta többször is.

Ausztriában, Németországban és Olaszországban olyan alapvető jogokat vettek el az oltatlanoktól, mint például a szabad mozgás joga, a munkavégzéshez való jog vagy épp a barátaikkal való kapcsolattartás joga. Németországban azonban nem csak a hétköznapi élet apró örömeitől fosztják meg az oltatlanokat, hanem a méltóságteljes halál lehetőségétől is: az ország eutanáziaklinikái nem fogadnak többé oltatlan pácienseket. Egy prominens német jogtudós eközben amellett érvel, hogy az oltatlanok kerüljenek hátrébb a sorban, ha egy kórház kifogy a minden páciens ellátásához szükséges erőforrásokból.

Az élethez és halálhoz való jog mellett a demokráciát sem hagyja érintetlen a német vakcinapolitika: kitiltották ugyanis az oltatlan képviselőket a Bundestag plenáris üléséről. Bár ez magától értetődő aggályokat vet fel a demokrácia minőségével kapcsolatban, hiszen ezeket a képviselőket pár hónapja választották meg, úgy, hogy oltottsági státuszok közismert volt. De a baloldalt és a fősodort nem nagyon zavarja a történet, hiszen Sahra Wagenknechtet leszámítva csak AfD-s honatyákat érint a változás. Csak ők döntöttek ugyanis úgy, hogy nem veszik fel az oltást.

Németországban három szintre osztották a társadalmat, a kétszer oltottak ugyanis csak teszttel mehetnek butikba vagy étterembe, Franciaországban pedig Magyarországhoz hasonlóan egyszerűen az oltatlanokkal sorolták egy kategóriába a kétszer oltottakat, és még egyes szabadtéri sportlétesítményekről is kitiltották őket büntetésből. Ezen intézkedések célja nyilvánvalóan nem tudományos, hanem politikai alapokon nyugszik, hiszen szembe mennek többek között a WHO állásfoglalásával is, utóbbi ugyanis a globális igazságosság szempontjából problematikusnak találja a gazdag országok emlékeztető oltás kampányait, hiszen ezek a vakcinák máshol hasznosabbak lehetnének.

Emmanuel Macron nyíltan ki is mondta hogy „ki akar cseszni” az oltatlanokkal, akik közé immár Orbánnal szinte egyidőben a kétszer oltottakat is besorolta. Különösen aggasztó, hogy egyes magyar ellenzéki politikusok jó ötletnek tartják az ehhez hasonló gyakorlatokat. Ne csodálkozzanak, ha ezek után a kötelező oltás miatt az állásukat vesztő emberek elkeseredettségükben nyíltan fasiszta képviselőket küldenek az országgyűlésbe, utóbbiak pedig megmentik a NER-t a bukástól.

Az európai társadalmakat „tisztákra” és „tisztátalanokra” osztották anélkül, hogy a baloldal számottevő része megnyikkant volna ezzel kapcsolatban, hiszen sokan feltételezik, hogy minden oltatlan „oltásellenes” vagy épp „szélsőjobboldali”, mintha igazolná a szegregációt, ha ez igaz lenne. Veszélyes rövidlátásról tesz tanúbizonyságot, aki az oltottsági szegregáció ellen azért nem emel szót, mert nem kedveli az oltatlanokat, vagy épp saját oltottsága ellenére fél tőlük, és ezért nem zavarja, ha nem mehetnek közfürdőbe, mint Budapesten, vagy nem vásárolhatnak virágot a temetőbe menet, mint Berlinben.

Hosszú távon ugyanis talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy milyen hátrányt okoznak ezek a közpolitikák az oltatlanoknak, hanem az, hogy milyen társadalmat hagynak maguk után.

Hannah Arendt szerint a modern politikában az eszközök gyakran nagyobb jelentőséggel bírnak, mint a kimondott célok, melyek érdekében élnek velük. Ami a társadalom hosszabb távú kilátásait illeti, az oltatlanok kollektív büntetésére bevezetett intézkedések céljainál és az oltatlanok életminőségét rontó és méltóságát sértő hatásánál sokkal aggasztóbbak az erre a célra használt eszközök.

A gyakorlatban ugyanis a német nyelvterületen eufemisztikusan 2G (oltott vagy felépült), 2G+ (oltott vagy felépült és tesztelt), illetve 3G (oltott, felépült vagy tesztelt) szabály névre hallgató szegregációs kényszer azt jelenti, hogy olyan, teljesen hétköznapi tevékenységek végzéséhez, mint például a tömegközlekedés használata, a sportolás vagy a ruhavásárlás, meg kell engednünk egy idegennek, hogy egy QR-kód leolvasása során hozzáférjen a digitálisan tárolt egészségügyi információnkhoz, majd összevesse azt a személyi igazolványunkkal.

Ez egyrészt egy azon a pandémia alatt megszaporodott hétköznapi rituálék közül, amely oltottat és oltatlant egyaránt alattvalói szerepbe helyez, másrészt bírósági eljárás nélkül büntet vagy „jutalmaz” egy olyan kérdésben hozott, személyes döntésért, ami a törvény szerint egyelőre az egyénre tartozik. Ha úgy cselekszünk, ahogy azt a közjó és az állam vezetői megkívánják, akkor jutalomból részt vehetünk azokban a tevékenységekben, amelyektől való eltiltás eddig a jogerős börtönbüntetés esetét leszámítva elképzelhetetlen lett volna.

Bár igaz, hogy kötelezően hordandó személyi igazolvány, útlevél, vízumkötelesség és egyebek eddig is voltak, de egyrészt a szabadság jobb- és baloldali barátai eddig is gyűlölték ezeket, másrészt a mostani lépés paternalista elvek mentén formálja át az állam és az állampolgár viszonyát, és infantilizálja az utóbbit.

Paternalista közpolitikák persze eddig is akadtak, de digitális technológia híján leginkább áldozat nélküli „bűnök” betartathatatlan tiltásában és adók formájában nyilvánultak meg. A digitális adathordozó jelenleg egy kérdésre ad választ a kód leolvasójának, de a Rubikont már átlépték. A szakértők egyetértenek abban, hogy az oltakozás közérdek. Az intézkedés logikáját követve azonban miért ne adjunk hozzá egyéb személyes adatokat a QR-kódhoz, hogy még jobban ösztönözzük a közjó érdekével összeegyeztethető viselkedést?

Miért ne használjuk a meglévő technológiát arra, hogy kitiltjuk a köztartozást felhalmozó embereket a luxuscikkeket árusító üzletekből? Hisz mindannyiunkat meglop az ilyen. Nem lenne biztonságosabb az éjszakai élet a tisztességes vendégek számára, ha a verekedésért korábban büntetettek nem mehetnének kocsmába? Elvégre emberéletek forognak kockán. Van a világon működő precedens arra, hogy egy rengeteg adatból összeálló digitális információhalmaz segítségével ösztönzik az állam filozófus-királyai az állampolgárt helyes viselkedésre: a Kínai Népköztársaságban például az idős rokonok látogatása és a felelőtlen költekezés elkerülése mellet rengeteg helyes döntés hozzásegítheti az állampolgárt ahhoz, hogy akár első osztályra szóló vonatjegyet is vehessen.

Nyugati társadalmakban ilyen fegyelmező eszközöket eddig csak privát aktorok használtak, mint például a hitelminősítők. A digitális oltási igazolványokhoz hasonló autoriter csábítást jelentenek a kontaktkutató applikációk is, mint például a Németországban használt Luca App.

Miért ne tartsuk meg a lépten-nyomon kötelező digitális „becsekkolást” annak érdekében, hogy segítsük a bűncselekmények felderítését, és a világot biztonságosabb hellyé tegyük?

Az állam és az állampolgár viszonyának paternalista átformálására nem csak az oltás ösztönzése szolgál ürüggyel. Ugyanezen aggasztó tendencia jele, hogy Boris Johnson be kívánja vonni a rekreációs droghasználók útlevelét, illetve hogy mind az Egyesült Királyságban, mind Ausztráliában egy időre megtiltották az ország különleges engedély nélküli elhagyását, az utóbbi esetében pedig még a külföldön rekedt állampolgárok hazatérését is. Erre persze legyinthet a turizmusipart már a pandémia előtt megvető baloldali olvasó, de belegondolhatna abba is, hogy szabad ember-e az, akinek egy bürokrata pecsétje megtilthatja vagy megengedheti, hogy részt vegyen a bátyja temetésén vagy a lánya esküvőjén.

Az új paternalista társadalmi szerződés legszembetűnőbb példája Magyarország esetében az éjszakai kijárási tilalom volt, pontosabban annak feloldása. Az ugyanis nem egyik napról a másikra, hanem lépésről lépésre történt az oltási program mérföldköveihez igazítva. Amikor a nép jó volt, akkor a vezér is jó volt a néphez, és megengedte, hogy mostantól ne 9-ig, hanem 10-ig járjon-keljen, ahogy csak kedve tartja.

Agamben helyesen állapította meg, hogy a pandémia óta a megengedett szabadság logikája uralkodik a nyugati világon, és hogy a megengedett szabadság nem szabadság.

Az arc száműzése és egyéb megalázó rituálék

A zöldségbolt üzletvezetője kitette kirakatába, a hagyma és a sárgarépa közé a „Világ proletárjai, egyesüljetek!„ jelszót. Vajon mi késztette erre? Mit akart ily módon a világ tudomására hozni? Csakugyan személy szerint ennyire szívén viseli, hogy a földkerekség proletariátusa egyesítse erejét? És lelkesedésében oly messzire megy, hogy múlhatatlanul szükségesnek véli ebbéli meggyőződését megosztani az utca nyilvánosságával? Valóban eltöprengett már valaha is legalább egy pillanatra azon, miként kellene ezt az egyesülést megvalósítani, és mi lenne az értelme?

Václav Havel: A hatalom nélküliek hatalma

A covidizmus, bár eddig egyetlen képviseleti demokráciában sem vezetett a nyílt autokrácia bevezetéséhez, mégis tartalmaz olyan elemeket, és ösztönöz olyan viselkedésformákat, amelyek korábban a fundamentalista szektákra és a totalitárius politikai mozgalmakra voltak jellemzőek. Ez a leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy hétköznapi szituációkban megkövetel olyan látszólag apró és jelentéktelen, szinte már rituálé számba menő gesztusokat, amelyek amellett, hogy hol csökkentik, hol nem csökkentik a fertőzés veszélyét, az egyén ideológiai konformitását, illetve államhatalomnak való alárendeltségét is kifejezésre juttatják.

Ezek közül a legmegalázóbbak azok, amelyek abszurditásával mind a betartó, mind a betartató tisztában van, mégis előadják valami elképzelt közönségnek, hogy ez nincs így. A legfélelmetesebbek pedig azok, amelyeket senki nem ír elő, mégis sokan csinálják. Amikor egy konditerem alkalmazottja ránk szól, hogy két eszköz használata közötti pár lépésre vagy a szauna és a zuhanyzó közötti veszélyes útra tegyük fel a maszkot; amikor egy étteremben műanyag falakat húznak az asztalok közé, és csak QR kóddal lehet hozzáférni a menühöz, mert a papír „piszkos”; amikor a németországi pályaudvarokon minden második piszoár és minden köztéri ivókút másfél éve üzemen kívül van; vagy amikor budapesti középületek bejáratához kiállítanak egy biztonsági őrt, hogy az új szenteltvíz, a kézfertőtlenítő megfelelő használatát ellenőrizze, akkor nem csak apró kellemetlenségekkel van dolgunk. Hanem a hatalom mikroszinten történő megnyilvánulásával, mely inzultálja az intellektust, elszoktat a kritikus gondolkodástól és alattvalói habitusra treníroz. Igaz ugyan, hogy ezen rituálék többsége értelmetlen kellemetlenség csupán, azonban Hannah Arendt óta tudjuk, hogy a kritikus gondolkodás kiiktatása az első lépés a pokolba vezető úton.

Idén nyáron bemutattak valakinek, és én mit sem sejtve kezet nyújtottam neki. Ő erre olyan fejet vágott, mintha citromba harapott volna. Elszégyelltem magam, de nem azért, mert a pandémia ellenére kezet nyújtottam valakinek, hanem azért, mert eszembe jutott, hogy pár éve egyszer hasonló fejet vágtam, amikor valaki kérdés nélkül műanyag szívószálat mert dugni az italomba.

Bár jóideje tudjuk, hogy a koronavírus elsősorban a levegőben terjed, és nem felületeken, idétlen ökölpacsikkal mégis a mai napig megmutathatjuk, hogy mi a jó emberek közé tartozunk. Amióta bejárta a világsajtót, hogy Kínában szkafanderes emberek fertőtlenítőszer-felhőbe borítják a városi utcákat, az internetet pedig egy rakás virális kézmosós Tiktok videó, sokan annak ellenére ragaszkodnak a fizikai és erkölcsi tisztaság ezen rítusaihoz, hogy a tudomány mai állása szerint a koronavírus terjedése ellen nem hatékonyak.

Amikor a berlini tömegközlekedésen egy út alatt tizenötödszörre is meghallom a hangosbemondó robothangján a „Together against corona” (Együtt a korona ellen) kezdetű, többnyelvű szöveget, eszembe jut, hogy a londoni metrón a 2007-es bombamerénylet óta nem hallgatott el a „See it. Say it. Sorted.” (Látod. Szólsz. Megoldva.) Valóban növelné a terrorveszélyt, ha a hangosbemondó újra csak a permanens szükségállapot generálásával nem vádolható „Mind the gap” (Tartsd észben a hézagot) ismételgetésével boldogítaná az utasokat? Amikor 2016-ban hosszú londoni tartózkodás után felszálltam a budapesti hármas metróra, lesokkolt a mozgólépcső mellett vigyorgó, mintegy ötven Soros-fej látványa, de valószínűleg a budapestieknek ugyanúgy a háttérzaj része lett ez a jelenség, mint nekem Londonban a terrorveszélyre emlékeztető hang.

A propaganda célja nem feltétlenül a meggyőzés, néha sokkal inkább a befogadó tehetetlenségének demonstrációja.

A pandémia kezdete óta világszerte teret nyert, fojtogató kollektivizmus legegyetemesebb szimbóluma az egyén arcának egyediségét a közterekről száműző maszkok elterjedése. Bár a járványra való előre csomagolt ideológiai válaszok híján technokratizmusba menekülő baloldal szerint ezt a kérdést a szakértők már eldöntötték, mégis mondja már meg nekem valaki, hogy milyen szakértő áll birtokában egy olyan táblázatnak, amely pontosan meg tudja mondani, hogy a fertőzés kockázatának hány százalékponttal való csökkentése esetén kifizetődő egy idegennel történő véletlenszerű összemosolygás eshetőségének feladása.

Könnyen belátható, hogy sem a maszkviselés, sem a pandémiával kapcsolatos egyéb intézkedések nem intézhetők el a szakértőkre való mutogatással, és megkerülhetetlen politikai dimenzióval rendelkeznek. Nem véletlenül vált a maszk a populista jobboldal és a technokrata centrizmus közötti törésvonal szimbólumává. Az arc eltakarása vagy felfedése részben politikai tett. Agamben így ír az arc politikai mibenlétéről:

„Minden dolog közül az arc a legemberibb. Az embereknek arcuk van, nem egyszerűen szájuk vagy pofájuk, mert a szabadban élnek, mert arcukon keresztül fedik fel magukat, mert kommunikálnak. Ezért van az, hogy az arc a politika színhelye. Apolitikus korszakunk nem kívánja látni saját arcát, távolságot tart tőle, álcázza és elfedi. Többé nem lehetnek arcok, csak számok és ábrák. Még a zsarnok is arc nélküli.”

Antigoné a barbárság ellen

Az elmúlt két évben tükröt tartott elénk a pandémia, és amit baloldaliként látnunk kellett benne, az nem volt szép látvány. Kiderült, hogy a válsághelyzetben való viselkedés meghatározásában a gazdasági determináció mellett a személyiségnek is komoly szerepe van, és emellett eltörpül a megvallott ideológiai meggyőződés. Megerősítésre került az a sejtés is, hogy autoriter személyiséggel rendelkező egyének korántsem csak a szélsőjobb táborában találhatóak.

A járványkezelés körüli politikai csatározásokban a baloldalnak jobb esetben nem osztottak lapot, rosszabb esetben az autoriter államhatalom kiszolgálójává alacsonyodott le. Ezzel szemben a lezárásból profitáló digitális monopóliumok és a professzionális-menedzseri osztály őket kiszolgáló része, valamint a velük szemben álló szélsőjobb által mobilizált lecsúszó kispolgárság közötti csörte valódi osztálytudatos mozgósítás eredménye volt mindkét oldalról.

A pandémia új politikai törésvonalakat nyitott meg, és elválasztott egymástól olyanokat, akik korábban elvtársként tekintettek egymásra, valamint új, meglepő szövetségeket kovácsolt össze. Melyik oldalára esel ennek a törésvonalnak? Itt egy egyszerű teszt: A 444.hu egy publicistája párizsi kiruccanása előtt attól tartott, hogy „kurva idegesítő lesz”, hogy QR-kód lecsippantása nélkül egy kávét sem ihat. Egy napig „kurva idegesítőnek” is találta, de aztán rászokott, hogy „az asztalhoz lezöttyenve reflexből nyújtsa a pincér felé az igazolványát”. Ha te is könnyen rá tudsz szokni az ilyesmire, akkor velük vagy, ha pedig te sem, akkor itt a kezem, nem ökölpacsi.

A vírus terjedése biológiai tény, de a szükségállapot politikai konstrukció. Ha egyszer el lett döntve, hogy kivételes helyzet kivételes eszközöket igényel, érdemes néha felvetni a kérdést, hogy meddig, és nem megelégedni az erre adott depolitizáló és a szakértőkre mutogató válasszal.

Fontos, hogy ne engedjünk a morális zsarolásnak. Könnyű rövidre zárni a kérdéseket azzal az ellentmondást nem tűrő kijelentéssel, hogy „emberéletek forognak kockán”, de nincs a világon olyan valódi politikai kérdés, amelyben ne forognának kockán emberéletek.

Amit az utóbbi két év során engedtünk magunkkal megtenni, azt soha többé nem lehet visszacsinálni. Ott lesz mindenben, akkor is, ha a járványhelyzet szerencsésen alakul, és a korlátozások politikailag fenntarthatatlanokká válnak. Az autoriter precedenst nem teszi kevésbé aggasztóvá, hogy egy valódi pandémiával állunk szemben, mely milliók életét követelte. Épp ellenkezőleg, ez pont azt vetíti előre, hogy a liberális demokráciák képtelenek lennének átvészelni egy, a jelen pandémiánál súlyosabb válságot, ha ezt egyáltalán átvészelik.

Hogy fog kinézni például az az Európa, amelyben a sokszorosára növekedett élelmiszerárak miatt csökken az életszínvonal, és ahová több tízmillió éhező klímamenekült próbál eljutni? Amikor a pandémia alatt egy közeli hozzátartozóm sürgős orvosi ellátásra szorult, a nyilvánvaló kockázat ellenére tiltakozott a kórházba szállítás ellen, ugyanis jobban félt a magányos és megalázó körülmények közötti halál eshetőségétől, mint attól, hogy az ellátás hiánya miatt hal meg. Félelme nem volt alaptalan.

A pandémia alatt olyannyira mindent alárendeltek a fertőzésveszély csökkentésének, hogy a legalapvetőbb jogaitól, politikai mibenlététől és emberi méltóságától megfosztott puszta életté alacsonyították le az embert. Most persze nem csak arról beszélek, hogy Hont Andrást vagy Nefelejcs Gergőt megfosztották a bebaszva koncertre járás jogától, hanem arról is, hogy tömegek haltak meg egyedül, szeretteiktől elzárva, hogy utána krematóriumba vagy gödörbe dobják őket szkafanderes figurák. Hiszen a haldokló szeretteinktől való búcsút, a betegek utolsó kenetét, a temetést és egyéb visszamaradott babonákat a szakértők túl kockázatosnak ítélték anélkül, hogy ez komolyabb megütközést váltott volna ki a rettegő tömegekből vagy a rettegés tüzére gázolajat öntő, „minőségi sajtó” munkatársaiból.

Mi adjon reményt egy ilyen világban? Talán az, hogy amikor a legnagyobb volt a baj, amikor sokan a Zoomon bohóckodtunk, vagy épp mint jómagam a Mércére írtunk hülyeségeket, tudomást sem véve róla, hogy a szemünk előtt omlik össze a civilizáció, akkor volt egy filozófus, aki önmagát a szalonképes gondolkodók köréből és a sajtó meghatározó részéből örökre kirekesztve megírta egy publicisztikában, hogy járvány és fertőzésveszély ide vagy oda, azért a halottainkat mégiscsak illene eltemetni.