Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

1905: orosz vagy lengyel forradalom? A sokszínű lengyel szocialista hagyomány és emlékezete 2.

Forradalmi harcunknak minden eleme
szervesen kell, hogy kapcsolódjon a tömegek mozgalmához. (…)
A terrorakciók is csak a tömegmozgalom szerves részei lehetnek.”
(A Przedświt lap 1905 nyarán)

Az 1892-ben létrejött Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna – PPS) eszmei elköteleződése és a munkásság ügyének képviselete mellett kezdettől fogva a nagy XIX. századi szabadságharcosok örökösének tekintette magát. Így céljai között mindig is ott volt egy új önálló Lengyel Köztársaság létrehozása is. Ezt az első lépésnek tekintette ahhoz, hogy megvalósíthassa társadalmi céljait, és az új államban példát adhasson Európa nemzeteinek egy új típusú társadalomszervezésre. 

Két fontos nehézséggel azonban ennek kapcsán mindig szembe kellett néznie a pártnak. Az egyik az együttműködés kérdése a hasonló eszméket valló orosz szocialista szervezetekkel, azaz annak kérdése, hogy ezek vezetői hajlandóak-e beleegyezni, hogy a Lengyel Kongresszusi Királyság elszakadjon az Orosz Birodalomtól. A másik a fegyveres erőszak kérdése. A két kérdés tisztázatlansága élesen kiütközött az Orosz Birodalomban 1905-ben kezdődött forradalom során.

A cikksorozat első része itt olvasható.

A Harci Szervezet és vezére

A XX. század első éveiben megmutatkozott, hogy az eszmei nyitottság és a szervezési sikerek mellett a lengyel államiság követelése tényleg nehézségeket is okozhat, és nem csak az Internacionálén belül szigetelheti el a PPS-t, és nem csak az orosz szervezetekkel teheti ellentmondásossá a viszonyát. A vezetők számára kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a cárizmussal való ilyen radikális szembefordulás szükségessé teszi majd a fegyveres fellépést is.

Az 1892-es párizsi alapító gyűlés résztvevői még arra jutottak, hogy kerülni kell, hogy a párt olyan fajta fegyveres terrorszervezetté váljon, mint az orosz Narodnaja Volja (Népakarat) volt, hiszen ennek (illetve azon elképzelésnek, hogy egyéni merényletekkel „fel lehet rázni” és egységes fellépésre lehet késztetni a társadalom széles rétegeit) a csődje akkor már nyilvánvaló volt.[1] Az azonban nem volt a PPS vezetői számára egyértelmű, hogy milyen szintű fegyveres tevékenységre van szükség: csak védekezésre (pl. a besúgók ártalmatlanná tételére), vagy egy esetleges támadó hadművelet, azaz egy 1863-ashoz hasonló fegyveres (akár nem csak munkás-, hanem össznemzeti) felkelés előkészítésére. Az erről szóló viták sokszor elsikkadtak a pártegység fenntartásának célja miatt.

Emellett a pártnak régóta létezett egy Harci Szervezete is, amely a munkások önvédelmének megszervezéséért lett volna felelős. A gyakorlatban azonban a harcosok majdnem minden esetben felléptek, ha a párt tagjait tömegesen letartóztatták, vagy egyeseket kivégeztek. Ilyenkor bosszúmerényleteket hajtottak végre a PPS nevében cári rendőrfőnökök és katonatisztek ellen.

A Harci Szervezet szerepe az addiginál is jobban megnőtt 1904-ben, az orosz-japán háború idején. Ebben az évben a PPS számos tüntetést szervezett a cári hadsereg kényszersorozásai ellen. A cári rendfenntartók és katonák több helyen a békés tömegbe lőttek. Ezért a PPS Harci Szervezetének tagjai már kis kézi revolverekkel a kabátjaik zsebében érkeztek a tüntetésekre, és sortűz esetén visszalőttek a katonákra. Ennek a fizikai védelem mellett természetesen pszichológiai jelentősége is volt a rettegett hatóságokkal szemben.

A Harci Szervezet vezetője a rendkívül ambiciózus Józef Piłsudski (sokak által használt becenevén: Ziuk, mozgalmi álnevén Wiktor elvtárs) lett. A nagy múltú litvániai lengyel nemes család sarja köré akkor már egyébként is legendák kezdtek szövődni a párton belül. Korábban több évet töltött szibériai száműzetésben, pedig akkor még részt sem vett abban a szervezkedésben, amivel vádolták.[2]

Hazatérése után a PPS munkájába bekapcsolódva egy idő után a párt lapjának a Robotniknak (’Munkás’-nak) a szerkesztője is volt. A Robotnik nyomdájának lebukásakor fogságba esett, de kalandos úton megszökött. (Elmebajt szimulált, olyan meggyőzően, hogy sikerült elérnie, hogy a korszak legkeményebb politikai foglyoknak fenntartott börtönéből, a varsói Citadella X. pavilonjából átvigyék egy kórházba, ahonnan barátai már könnyen ki tudták csempészni.)

Józef Piłsudski 1904-ben, Japánba utazása idején. Forrás: Wikimedia Commons.

Az orosz-japán háború idején Piłsudski felvetette, hogy a PPS vegye fel a kapcsolatot a Japán Császári Hadsereggel, és a segítségükkel szervezzen egy Lengyel Légiót a japán fogságba esett lengyel önkéntesekből, ily módon ösztönözve egy hazai felkelés kirobbanását.[3] Ez a terv ugyan kudarcba fulladt, Piłsudski azonban innentől kezdve nem tett le többé arról, hogy egy új lengyel szabadságharc élére álljon. A Harci Szervezetet egyre inkább függetleníteni kezdte a párttól, és egyre inkább olyan emberekkel vette körül magát, akiknek már egyáltalán nem a munkásság érdekeinek védelme volt a fontos, kizárólag a cári hatóságok elleni fegyveres harc. (Ilyenek voltak például a Piłsudski leghűségesebb harcostársainak számító Walery Sławek és Aleksander Prystor. Később mindkettőjükből Lengyelország miniszterelnöke lett.)

Bár a későbbiek alapján sokan megpróbálták magát Piłsudskit is politikai kalandornak beállítani, de korábbi írásai alapján úgy tűnik, ő ekkor még valóban őszinte híve volt a marxista eszméknek. Közben a Harci Szervezeten kívül is egyre többen voltak, akik Piłsudskiban olyan karizmatikus vezért láttak, akire szükség van a párt összefogásához.

Az 1905-ös forradalmi események

1905 januárjában (éppen az 1863-as lengyel szabadságharc kitörésének évfordulóján) a Péterváron az alázatos kéréseikkel és vallásos jelvényekkel a cár színe elé vonuló orosz munkásokba a katonaság belelőtt, ami óriási tiltakozási hullámot váltott ki az egész Orosz Birodalomban. Egymás után több városban is általános sztrájk kezdődött, ami lassan megbénította a hatalmas országot. Vagyis forradalom kezdődött.

Az eseményekbe hamar bekapcsolódott a PPS is a maga szervezeteivel, és igyekezett mindenhol a munkásság élére állni, szerte a Kongresszusi Királyságban. (Bár egyesek szerint helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy a Birodalom többi része csatlakozott a már több hónapja forrongó Kongresszusi Királysághoz.) Az 1907-ig elhúzódó forradalmi események azonban hosszú távon inkább az ellentéteket hozták ki a PPS különböző irányzatai között. Piłsudski és hívei úgy vélték, eljött az idő egy fegyveres felkelés kirobbantásához, különösen azután, hogy a munkássztrájkok több lengyel városban barikádharcokba torkolltak, a legnagyobb méretekben Łódźban 1905 júniusában.

Artur Szyk festményének részlete a Łódźban 1905-ben folyó barikádharcokról. Forrás: Rewolucja1905.pl

Mások úgy vélték, a lengyel munkásság fejjel menne a falnak, ha nyílt fegyveres harcot kezdene a világ egyik legnagyobb haderejével rendelkező Cári Birodalom ellen. Az aggályok az adott helyzetben jogosak is lehettek. Bár a PPS Harci Szervezete elég jól kiépített, felszereltsége viszont még eléggé hiányos volt egy reguláris hadseregéhez képest, és természetesen pár ezres létszámával is messze elmaradt a több százezres cári hadseregtől. Nem lehetett felmérni, hogyan viszonyulnának egy lengyel mozgalomhoz a Birodalom más nemzetiségei, az orosz munkáspártok, illetve a lengyel társadalom más erői.

A lengyel parasztságban ekkor nagy volt a készség a cári hatóságokkal szembeni fellépésre, a polgárság körében azonban nagy volt az „endekek” (a magukat „nemzeti demokratáknak” nevező konzervatív nacionalisták) befolyása, akik egyfajta „rendpártiság” nevében a cárral való kiegyezést szorgalmazták, és végképp elzárkóztak az általuk lenézett ukránokkal, beloruszokkal és zsidókkal való közös fellépéstől.

Másfelől viszont a cári hatóságokon láthatóan eluralkodó fejetlenség

sokakban azt erősíthette, hogy pusztán a sztrájkokkal, illetve a termelés irányításának átvételével lehetséges lesz egy radikálisan új rendet kialakítani, vagy legalábbis komoly engedményeket kicsikarni a munkásság részére, tehát a felesleges véráldozattal járó fegyveres harc erőltetése nem célravezető.

Az 1905-ben kezdődött forradalom azonban végül nem hozta el a cári rendszer összeomlását. Az Orosz Birodalom formálisan ugyan alkotmányos monarchiává alakult át, ahol a cárnak továbbra is nagy hatalma volt, de létrejött egy törvényhozó testület, az Állami Duma is, amelybe elvben akár a szocialisták is küldhettek képviselőket. (Ennek összehívását 1905 októberében hirdette meg II. Miklós cár, a választások a következő év tavaszán zajlottak, korlátozott választójog alapján.) A Kongresszusi Királyságban szabadabbá vált a lengyel nyelvhasználat, a lengyel oktatás és a sajtó. Közben azonban a cári hatóságok sokáig fenntartották a rendkívüli állapotot, amely lehetővé tette a lengyel szocialisták további üldözését és a sztrájkok betiltását. Úgy tűnt, a PPS sem a békés, sem fegyveres eszközeivel nem tudja elérni céljait.

A Szocialista Párt kettészakadása

Ennek ellenére (illetve éppen ezért) a Lengyel Szocialista Pártban tovább nőtt a feszültség a két kialakult irányzat között. Az egyik (a „fiatal baloldal”) szerint a fennálló helyzetben a nép (elsősorban az ipari munkások, de emellett a parasztok) oktatására, felvilágosítása és a minél kiterjedtebb szervezetépítés kell, hogy legyen a cél. A másik („az öregek”, „a harcosok”) szerint minden erőt a fegyvergyűjtésre és egy felkelés mielőbbi kirobbantására kell fordítani. Az irányzatok közötti állandó békítőnek tekintett Kazimierz Kelles-Krauz 1905 júniusában meghalt Bécsben gyors lefolyású tüdőbetegségben. Persze nem tudni, ha életben marad, egymaga megakadályozhatta volna-e a további viták elmérgesedését.

A PPS küldöttsége az Internacionálé 1896-os kongresszusán, Londonban. Állnak: Bolesław Miklaszewski, Witold Jodko-Narkiewicz, ülnek: Ignacy Mościcki, Bolesław Jędrzejowski, Józef Piłsudski, Aleksander Dębski. Forrás: Wikimedia Commons.

A párt vezetésének jó része elégedetlen volt azzal, hogy a Harci Szervezet egyre inkább kikerül a párt irányítása alól, és teljesen egy Piłsudski által irányított hadsereggé válik. Az ebből fakadó viták végül szakadáshoz vezettek.

1906 novemberében a Harci Szervezet vezetői az újabb viták után elhagyták a PPS Bécsben tartott kongresszusát, és megalapították a PPS Forradalmi Frakcióját. A megmaradt többség PPS-Lewica (Baloldal) néven működött tovább. Érdekes módon azonban a párt régebbi tagjai, azok, akik a kezdetektől részt vettek a szervezésben (a párt alapító tagjai közül például Witold Jodko-Narkiewicz vagy az előző részben már többször is említett Feliks Perl), hajlamosak voltak inkább Piłsudskival tartani, a személyes jó kapcsolatok miatt is. A PPS-Baloldal vezetését már a szocialisták egy fiatalabb generációja vette át.

Mindkét PPS a következő években a maga módszereivel igyekezett a munkáját folytatni. A PPS-Baloldal elsősorban az oktatás és új munkásszövetkezetek megszervezésében játszott szerepet. (A szövetkezetek a hatóság szoros ellenőrzése mellett is szabadabban szervezkedhettek, mint a szakszervezetek, illetve a szövetkezetekben könnyebb volt együttműködni a párton kívüliekkel is.) Ők szervezték meg az első ún. „Repülő Egyetemet” és számos más tanfolyamot, hosszabb, rövidebb kurzust munkásoknak, szegényeknek, olyanoknak, akiknek nem lett volna pénzük vagy lehetőségük, hogy közép- vagy felsőfokú tanulmányokat folytassanak.

Ezeken a tanfolyamokon kiemelkedő tudósok és pedagógusok is gyakran adtak elő, mint például Tadeusz Rechniewski és Ludwik Krzywicki (akik a PPS-Baloldal vezetőségének is tagjai voltak); vagy a párttól már eltávolodott, de a közösségszervezést és a munkásművelődést továbbra is szívügyének tekintő Edward Abramowski; és sokan a lengyel feminizmus úttörői közül is, mint Maria Koszutska, Stefania Sempolowska vagy Estera Golde.

Maria Koszutska, a PPS-Baloldal egyik (később a kommunistákhoz sodródott) tragikus sorsú vezetője. Forrás: Wikipédia.

A PPS-Forradalmi Frakció (a frakciósok, akiket a „baloldaliak” sokszor „frakkoknak” csúfoltak) viszont egyre inkább az egykori Narodnaja Voljához hasonló szervezetté vált: munkáspárt jellege mellett egyre inkább látványos fegyveres akcióival adott hírt magáról.

Piłsudski a jövő szabadságharcos hadseregének kiképzését tekintette feladatának, és az ehhez szükséges eszközök és pénz előteremtését főleg pénzszállító vonatok és postai szállítmányok kirablásával és a kegyetlen orosz tisztviselők elleni merényletekkel látta biztosíthatónak.[4]

A PPS Harci Szervezetének egyik vonatrabló akciója. Forrás: Wikipédia.

Közben a PPS Harci Szervezete és a PPS Forradalmi Frakciója számos legendássá vált mártírt is adott a mozgalomnak. Közülük egyesek neve még ma is eléggé széles körben ismert, mint például a legfiatalabb vértanúké, Stefan Okrzejáé és Henryk Baroné (Egyikük sem volt még 20 éves, mikor felakasztották őket, Stefan Okrzeját még 1905-ben, Henryk Baront 1907-ben.)

Ma már kevésbé ismert, de a maga idején hasonló legenda lett Józef Mirecki, álnevén „Montwiłł”, aki a Harci Szervezetnek talán a legfontosabb embere volt Piłsudski után. (És jóval gyakrabban vett részt személyesen is a fegyveres akciókban, mint Piłsudski.) Ő számos akció és több sikeres szökés után 1908-ban esett véglegesen fogságba, és szintén a varsói Citadella udvarán, akasztófán fejezte be az életét.

Taktikák és emlékezetük

Hogy a PPS melyik része választott jobb taktikát? Erről nyilván a kortársak is sokat vitatkoztak. Mindkét fél meg tudta indokolni a saját álláspontját. A PPS Forradalmi Frakciója a cári rendszer erőszakosságával, a békés, tárgyalásos kompromisszum kilátástalanságával, a PPS-Baloldal pedig a hatalmas véráldozat hiábavalóságával és a szívós, kitartó építőmunka hosszú távú megtérülésével érvelt. A maga idejében Piłsudski harcias elszántsága (amely még a párt mérsékeltebbnek tartott teoretikusait is magával ragadta), úgy tűnhetett, őrült vállalkozásokba visz bele sok jobb sorsra érdemes szocialista aktivistát.

Az persze már akkor is látszott, hogy a világ egy imperialista nagyhatalmak közötti nagy nemzetközi konfliktus felé halad. De

azt, hogy egy jövőbeli világháború alakulása a lengyel állam szempontjából olyan kedvezően fog hatni (vagyis a lengyel területeket felosztó birodalmak végső meggyengülését hozza), nehéz lett volna 1906-ban megjósolni. Az eredményt látva persze könnyű utólag Józef Piłsudskit egy minden kortársánál messzebbre látó stratégiai zseninek beállítani.

A PPS Harci Szervezete visszalő a tüntetőkbe belelövő cári katonáknak. A Robotnik lap illusztrációja. Forrás: Wikipédia.

1918 novemberében a II. Lengyel Köztársaság létrejöttében tényleg nagy szerepe volt Piłsudski elismerésre méltó katonai szervezőkészségének, taktikai érzékének. Mindezek miatt a két világháború között, a Marsall (ezt a rangot viselte Piłsudski a hadsereg parancsnokaként) kultuszának mámorában tényleg hajlamosak voltak sokan úgy beállítani, hogy a korábbi időkben egyedül a PPS-Forradalmi Frakció taktikája lehetett helyes.

Erre ráerősített az a tény is, hogy bár 1918-ban a két Szocialista Párt végül újraegyesült, azonban a PPS-Baloldalnak sok vezetője (nem mind) inkább az akkor Lengyel Kommunista Munkáspárttá átalakuló SDKPiL-hez csatlakozott.[5] Ők aztán 1920-ban dicstelen szerepet játszottak a Lengyelországban megszállóként megjelenő orosz bolsevik csapatok kiszolgálásában, majd az 1930-as években nagy részük a Szovjetunióban a sztálinista rendszer terrorjának áldozatává vált.

A PPS ellenfeleinek, illetve azoknak, akik a Forradalmi Frakció tagjai voltak, ennek utólagos ismeretében szintén könnyű volt úgy beállítani, mintha a PPS-Baloldal békésebb politikája logikusan lökte volna a vezetők egy részét a bolsevizmus felé, míg a PPS-Forradalmi Frakció a maga kérlelhetetlen harciasságával az egyetlen utat választotta volna, ami a lengyel függetlenség eléréséhez vezetett.

A valóságban a PPS-Baloldal sem tett le soha a független lengyel állam megteremtéséről mint végső célról. Abban pedig, hogy 1918 őszén az egykori Kongresszusi Királyság helyén gyorsan kiépülhetett a Lengyel Köztársaság közigazgatása, a PPS-Baloldal által kinevelt öntudatos munkások is döntő szerepet játszottak.

Orosz harcostársak és ellenfelek

Van persze egy másik szélsőséges („bolsevista”) narratíva is, amely minden történelmi eseményt a Szovjetunió, az azt létrehozó Bolsevikok Orosz Kommunista Pártja, illetve az annak előzményeit jelentő orosz szociáldemokraták nézőpontjából szemlél. Eszerint ahhoz, hogy a forradalom sem 1905-1907 között, sem 1917-1920 között nem hozott teljes sikert, nagyban hozzájárult a lengyel szocialisták renitens hozzáállása, akiket elvakított a nacionalizmus, akik nem értették meg orosz elvtársaik „proletár nemzetköziségét”, és a társadalom átalakítása helyett csak egy önálló nemzetállam létrehozása lebegett a szemük előtt.

Valójában, mint sorozatunk első részében láthattuk, a lengyel szocialisták számára az önálló lengyel állam éppen a társadalom átalakításához jelentett eszközt és első lépést. Úgy látták ugyanis, hogy a társadalmi változások akadálya nem kizárólag a cári rendszer, hanem az orosz birodalmiság általában, azaz egyik nemzetnek a másik nemzetet elnyomó politikája. Feliks Perl úgy vélte: az orosz területeken zajló események még egy polgári forradalom, egy polgári átalakulás eseményei, míg a Kongresszusi Királyságban, ahol sokkal előrehaladottabb az iparosodás és a munkásmozgalom is, már egy proletárforradalom zajlik. (Miközben azt azért elismerte, hogy az orosz és a lengyel munkások harcukban egymásra vannak utalva.)

A mi forradalmunk része az orosz forradalomnak, de különálló része, amelynek megvan a maga sajátos karaktere, saját jellegzetességei a közös jellemzők mellett és saját, önálló céljai a közös feladatok mellett” – írta Perl Koordináció vagy azonosulás? Néhány szó az orosz forradalommal való kapcsolatunkról című írásában.

Felhívta a figyelmet arra is, hogy a Kongresszusi Királyságban jóval előbb kezdődtek a munkásmegmozdulások, még ha a teljes Birodalmat megrázó forradalmi hullámot tényleg az 1905 januári pétervári események váltották is ki. Ezenkívül a lengyel területeken sokkal kitartóbbak voltak mind a sztrájkolók, mind a harcolók is, míg az orosz esetben több hullámban lángolt fel, illetve lohadt le a forradalmi tűz.

Feliks Perl és felesége, Teresa (középen) valamint Rajmund Jaworowski és Tomasz Arciszewski, a PPS régi harcosai, mint a Piłsudski-légió tisztjei az I. világháború idején. Forrás: Wikipédia.

Minden szimpátia és a közös ellenfél (a cárizmus) legyőzésének célja ellenére erősen ellentmondásos volt a PPS viszonya az orosz munkáspártokkal, amelyek maguk is erősen megosztottak voltak szervezetileg és ideológiailag. Ami az Orosz Szociáldemokrata Munkásártot (Российская Cоциал-Демократическая Pабочая Партия – RSzDRP) illeti, ez a forradalom idején már gyakorlatilag két külön szervezetként működött. (Az 1903-as kongresszuson következett be a szakadás a bolsevikok és a mensevikek között.)

Ezek közül a PPS, úgy tűnik, ekkor még a bolsevikokban bízott meg jobban, bennük látta a következetesebb, bátrabban forradalmi erőt. Ezt a párt lapja, a Robotnik egy 1906 júliusában megjelent cikkében fogalmazta meg, amivel még valószínűleg a PPS mindegyik irányzata azonosulni tudott (bár ekkor már látszott, hogy egyéb ügyek miatt küszöbön áll az „ifjú baloldaliak” és az „öreg harcosok” közötti szakítás). Azt, hogy évekkel később, már a cárizmus legyőzése után a lengyel szocialistáknak éppen a bolsevikokkal kell majd megvívniuk legnagyobb harcukat, ekkor még nyilván kevesen gondolták. Voltak azonban figyelmeztető jelek.

Mint több lengyel szocialista gondolkodó rámutatott: az orosz szociáldemokratákat sem hagyta érintetlenül az államnacionalizmus. „Az orosz doktrinerek nem tudtak szabadulni attól a gondolattól, hogy minden, ami nemzeti, az csak maradi és reakciós lehet” – írta Leon Wasilewski (Piłsudski egyik személyes jó barátja), már az I. világháború alatt a cári Orosz Birodalom nemzetiségi politikájáról készített brosúrájában. Hozzátette: ez a szavakban hangsúlyozott „nemzetköziség” éppen nem valamiféle nemzetközi szolidaritás megnyilvánulása volt, hanem azé az orosz birodalmi beidegződésé, amely szőnyeg alá akart söpörni minden nemzetiségi különbséget.

Bolesław Limanowski A lengyel szocialista gondolat fejlődése című, jóval későbbi írásában visszautalt arra: ugyanez a doktriner hozzáállás, a „nemzetköziségnek” ez az agresszív, régi beidegződéseken alapuló értelmezése jellemző volt a német szociáldemokraták jelentős részére is az I. világháború előtti években. Ez pedig nem hatott túl jól a lengyel szocialistákkal való viszonyra a német területeken sem.

Nem nehéz észrevenni ezek után, hogy ez a fajta álságos „proletár nemzetköziség” hogyan vezetett később sokaknál egy jellegzetes szovjet imperializmus kifejlődéséhez vagy az annak való behódoláshoz. Legalábbis a lengyel gondolkodók ezt láthatták annak alapján, amit orosz elvtársaik részéről tapasztaltak. Egyébként ez a kölcsönös gyanakvás is okozta, hogy a PPS legtöbb tagja 1905 után is nagy általánosságban sokkal jobban bízott a radikálisabbnak tekintett orosz szociálforradalmárokban (az „eszerekben”)[6], mint a szociáldemokratákban.

Út a függetlenség felé

Kevésbé ismert, hogy 1912-ben a Forradalmi Frakción belül is bekövetkezett egy újabb szakadás: a régi tagok (mint Feliks Perl vagy Tomasz Arciszewski, a Harci Szervezet egykori fő szervezője) már a Forradalmi Frakción belül is megelégelték Piłsudski katonai parancsnoki szerepét, és követelték, hogy a párt térjen vissza eredeti, szocialista karakteréhez. Végül ezek a régi tagok új szervezetet alapítottak PPS-Ellenzék néven. Ki tudja, mennyire maradt volna tartós a szakadás, és történt volna-e közeledés a PPS-Ellenzék és a PPS-Baloldal között, ha nem következik be az I. világháború. A háború kitörése azonban a Forradalmi Frakció újraegyesülését, és Piłsudski vezető szerepének újbóli elismerését hozta.

Maga a háború persze újra átrendezte a pártot. Piłsudski az Osztrák-Magyar Monarchia mellett foglalt állást, a Császári és Királyi Hadseregen belül kezdte meg a saját parancsnoksága alatt álló Lengyel Légiók szervezését, azzal a céllal, hogy ezeket idővel majd az osztrák-magyar erőktől is függetleníteni lehessen, és fel lehessen használni egy önálló lengyel hadsereg megteremtésére. A Forradalmi Frakció tagjai pedig segítették a Piłsudski-légió szervezését (sokan közülük ténylegesen is a Légió egyenruhás tisztjei lettek, és általában a harcmezőkön is helytálltak), és közben még azt is elnézték, hogy maga Józef Piłsudski kilépett a PPS-ból. Piłsudski célja nyilván az volt, hogy ne riasszon el más politikai meggyőződésű lengyeleket a Légióba való belépéstől; azt pedig ekkor még nem lehetett tudni, hogy a háború után mennyire fog ragaszkodni a szabadságharcos hadvezér ráégett szerepéhez.

Piłsudski számítása a világháború végén nagyban bevált: légiója az 1918-as összeomlások idején stabil tudott maradni, és együtt tudott működni más, az Entente oldalán harcoló lengyel katonai egységekkel is. Elsősorban ez (illetve a nemzetközi diplomácia szövevényes játszmái) tette lehetővé, hogy 1918 novemberében létrejöhetett az új Lengyel Köztársaság, Józef Piłsudskival mint ideiglenes államfővel az élen.

Hogy milyen szerepet játszott a PPS a II. Lengyel Köztársaság létrehozásában és az új állam politikai életében, illetve milyen örökséget hagyott az utókorra, arról cikksorozatunk következő része szól majd részletesen.

 

Irodalomjegyzék

CIOŁKOSZ, Adam: Karol Marks a powstanie styczniowe. http://lewicowo.pl/karol_marks_a_powstanie_styczniowe/ Letöltés: 2020. május 25.

KASPRZAKOWA, Janina: Maria Koszutska. Książka i Wiedza, Warszawa, 1988.

LADA, Wojciech: Polscy terroryści. Znak – Horyzont, Kraków, 2018.

LIMANOWSKI, Bolesław: Rozwój polskiej myśli socjalistycznej. Księgarnia Hoesicka, Warszawa, 1929.

PERL, Feliks („Res”): Koordynacya czy utożsamienie? Kilka słów o naszym stosunku do rewolucyi rosyjskiej. Wydawnictwo Dzieł Społeczno-Politycznych „Życie”, Kraków, 1907.

PIŁSUDSKI, Józef: Jak stałem się socjalistą? http://lewicowo.pl/jak-stalem-sie-socjalista/ Letöltés: 2017. január 27.

PISKAŁA, Kamil: Kalendarium. In: Rewolucja 1905. Przewodnik Krytyki Politycznej. Szerk.: Kamil Piskała és Wiktor Marzec. Wydawnictwo Krytyki Politycznej, Warszawa, 2013. 109-134. o.

ŚLIWA, Michał: Feliks Perl. Książka i Wiedza, Warszawa, 1988.

WASILEWSKI, Leon: Międzynarodówka robotnicza wobec hasła niepodległości Polski. http://lewicowo.pl/miedzynarodowka-robotnicza-wobec-hasla-niepodleglosci-polski/ Letöltés: 2017. szeptember 22.

WASILEWSKI, Leon: Polityka narodowościowa Rosyi. Centralne Biuro Wydawnictw Naczelnego Komitetu Narodowego, Kraków, 1916.

[1] – Emellett azért a kezdeti időkben a PPS munkásai körében volt bizonyos kultusza a Narodnaja Voljának. Különösen, hogy a szervezetnek voltak lengyel harcosai és mártírjai is. Mint például Ignacy Hryniewiecki, aki 1881. március 13-án elhajította azt a bombát, amely II. Sándor cár halálát okozta. Hryniewiecki a robbanásban maga is meghalt.

[2] – Valójában Józef bátyja, Bronisław Piłsudski volt az, aki 1887-ben részt vett a Narodnaja Volja szervezkedésében. (Őt szintén száműzetésre ítélték.) Érdekesség, hogy ugyanennek az összeesküvésnek egy másik résztvevője Alekszandr Uljanov volt, Vlagyimir Lenin bátyja, akit viszont halálra ítéltek és felakasztottak. Nem tudjuk, hogy Piłsudski és Lenin között milyen volt a kapcsolat (valószínűleg többször is találkozhattak, mikor mindketten Krakkóban éltek), de az 1887-ben történtek mindkettőjük pályáját döntően befolyásolták.

[3] – A Kamcsatkára száműzött Bronisław Piłsudskinak sikerült megszöknie, és Japánban letelepednie (az ajnu nép kultúrájának elismert kutatójává vált). Józef Piłsudski tehát a bátyja japán kapcsolataiban bizakodva vetette fel a Lengyel Légió ötletét. Egy időre sikerült is Japánba jutnia, de a Légió végül nem jött létre.

[4] – A leghíresebb fegyveres akció talán a litvániai Bezdonys (Bezdany) vasútállomásán elkövetett vonatrablás volt. Ez azért vált utólag is emlékezetessé, mert a támadás résztvevői közül későbbi életük során négyen is Lengyelország miniszterelnökei lettek: Józef Piłsudski, Walery Sławek, Aleksander Prystor és Tomasz Arciszewski. (Közülük azonban csak Arciszewski volt az, aki még miniszterelnökként is a PPS tagja volt.)

[5] – SDKPiL – a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája (Socjaldemokracja Królestwa Polskiego i Litwy): az Orosz Birodalom területén működő kisebb lengyel munkáspárt, mely nemzetközileg tekintélyesebb, hazai szinten azonban jóval kevésbé volt népszerű, mint a PPS. Vezetői (például Rosa Luxemburg) nem bíztak abban, hogy a Lengyel Kongresszusi Királyságot elszakíthatják Oroszországtól, ezért az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárttal való szorosabb kapcsolatoktól remélték forradalmi céljaik elérését.

[6] – Az orosz Szocialista Forradalmi Párt (Партия Cоциалистов-Pеволюционеров – PSzR) tagjai.

Kiemelt kép: Lengyel munkások elkergetnek egy cári tisztet az 1905-ös forradalom napjaiban. A Nowości Ilustrowane c. lap képe. Forrás: Rewolucja1905.pl.