Nem óhajtok itt részt venni a német választásokkal kapcsolatos számítgatásokban. Ehelyett rögtön egy kiélezett ellentmondással élek, és szélesebb kontextusban közelítem meg a kérdést, méghozzá úgy, hogy messze eltávolodok a jelentől. Ám csak azért, hogy fényt vessek a létrejött állapotra.

Mindközönségesen a német választások egyszerre voltak roppant lényegesek, és bírtak kevés fontossággal.

Könnyebb megmondani, hogy mi jelenti e választások különös relevanciáját. Hiszen temérdek írás szól a német különút jelenségeiről. Mindez – dacára a változó történelmi konstellációknak – valójában az önexponáló német értelmezés szerves része is. Hovatovább, a Sonderweg, és egyáltalán az enigmatikus német különlegesség serény értelmezése új lendületet kapott^[1] a 2007-ben kirobbant válság után, amikor a korábban gyengeséget tanúsító német tőkés gazdaság erőre tett szert, alapot adva a sajátos hegemónia szárnyalásának. Szinte tankönyvszerű a történet, és igazolja a mondást:

ne hagyj egyetlen válságot sem kihasználatlanul!

Ismerjük a vissza-visszatérő kérdéseket: a múlt században ezen országhoz közvetlenül vagy közvetett módon, de két világháború kirobbantása kapcsolódik. Az első esetében a német uralkodó rétegek erőszakba torkolló elégedetlenséget tanúsítottak, minthogy a világ hatalomgyakorló alanyai kizárták őket a világ területi-imperialista felosztásából, a második esetében a vereséget szenvedők a nyugati gyarmatosítást utánzó területhódító háborúkat indítottak, azt hangsúlyozva, hogy faji jellegzetességeik feljogosítják őket erre  ̶  pokolra taszítva a világ jó részét.

Egyúttal olyan országot hoztunk szóba, amely kolosszális vereségei ellenére tornázta fel magát az európai „informális”, tényleges európai hegemón jelenlegi helyzetébe, amely ugyan sohasem válhat hézagtalanul unilaterálissá, mégis arra ösztökél egyes szerzőket, hogy minden teketóriázás nélkül újfent a baljós „német birodalom” fogalma után nyúljanak. Vonatkozik ez a német önkritika paradigmatikus személyiségére,  a poszt-szociáldemokrata Wolfgang Streeckre, de a német hatalmi politikát kegyetlenül ostorozó, már-már  a francia–német viszonyokat veszélybe sodró, provokatív francia antropológusra, Emmanuel Toddra egyaránt.^[2]

Aztán ne felejtsük, hogy olyan országról szólunk, amely kapcsán olyan magas rangú amerikai politikusok, mint a New Dealt is irányítgató Henry Morgenthau azt latolgatták a II. világháború után, hogy hiánytalanul el kell pusztítani ipari erőforrásait, és egy ízig-vérig mezőgazdasági országot kell fabrikálni belőle. Ami elmetszette volna az ütőeret. A háború utáni Thomas Mann  ̶  aki arról elmélkedett, hogy a németek csak akkor lennének képesek „a kóros nemzeti túlhajszoltságot” meghaladó kozmopolita beállítottság gyakorlására, ha a történelem szétszórná őket a világban  ̶  valószínűleg elgondolkodna magán a német unifikáción is.

Mindenesetre azt ma senki sem vonja kétségbe, hogy gazdasági, politikai, sőt akár a Lufthaffe, vagy a Deutsche Marine keretein belül található, nem lebecsülendő erőforrások okán,

az újraegyesült Németország valamifajta hegemóniát gyakorol a mai Európában.

Civakodás ugyan adódik annak kapcsán, hogy miben is fejeződik ez a hatalmi forma, ám maga a hatalom által övezett helyzet („nem elég nagy ahhoz, hogy egyedül uralkodjon, ám elég nagy ahhoz, hogy félelmet gerjesszen”) nem vitatott. Ráadásul e nézeteltérések irányvonalait megannyi esetben német szerzők fogalmai befolyásolják, hiszen az a tény sem mellőzhető, hogy a hatalom problémája vérbő német kérdést jelent  ̶  Max Weber csak egy a sok szerző közül, akire hivatkozni szoktunk, noha magától értetődően a legfontosabbak közül való.

Lehet, hogy valamennyire megfelel a valóságnak az a sűrűn emlegetett leírás, miszerint a német uralkodó osztály vonakodva („vonakodó hegemónia”) került bele ebbe a hegemonikus pozícióba, azaz ha másért nem, hát a történelmi tehertétel okán húzódozott a jelenlegi szerep elfogadásától.

Ugyanis, amennyiben szemügyre vesszük hogyan szilárdult meg a neoliberalizmus Európában  ̶  amelynek vizében aztán a német tőke olyan jól úszik  ̶  akkor tetten érhetjük a franciák elhanyagolhatatlan hozzájárulását. A szocialista François Mitterrand ugyanis, követve a rendszerpárti baloldal konformista logikáját, és eltávolodva mindenfajta emancipatorikus igénytől, kedvében akart járni a fenyegetőző, kifelé szökő tőkének, és a kényszerítő neoliberális intézkedések sorát foganatosította.

A botorkáló franciák felől is fújt ennélfogva a szél, és ez nélkül az európai neoliberalizmus megszilárdulása aligha következett volna be.^[3] Még az a nyomatékos verdikt is, amelyet amúgy Angela Merkel nyakába szokás varrni, hogy az euró az EU tényleges kötőanyaga, és nélküle az egész veszendőbe megy, kihüvelyezhető a francia magatartásból a monetáris unió kapcsán. Hovatovább, amikor 2007 után egyes (akár baloldali^[4]) szerzők azért kárhoztatták a szigorra hivatkozó merkeli beállítottságot, mert opportunista módon ragaszkodott az egyenlőtlen mércét tartalmazó euró szentségéhez a dél-európaiak rovására, akkor ismételten az említett kijelentésben rejlő ideológia károsságát hangoztatták.

Egyszóval fennállnak itt szerkezeti aspektusok. Mégis, szükséges az óvatosság.

Az, hogy a hegemón szerepkör felé elmozduló Németország oly otthonosan mozgott a neoliberalizmus terepén, nem tekinthető véletlennek.

Tudniillik már eredendően, tehát az európai neoliberalizmus létrejötte előtt léteztek német dimenziókkal biró neoliberális elemek. A szintúgy sokat kiemelt összetevők, mármint a történelmi hullámverésekben is újraerősődő ipari szerkezet, az inflációval szembeni rigid beállítottság, az elsőbbséggel bíró, nemzetközi piacokra irányuló orientáció  ̶  ezzel kapcsolatban például azért születnek kemény bírálatok, mert Németország, félretéve az európai szolidaritást, nyomul előre Kínába és az Amerikai Egyesült Államokba avégett, hogy külkereskedelmi egyenlegét fenntartsa  ̶  egy ilyen, eredetileg is neoliberális környezetben helyezendők el.

És csalóka a megrögzült kép, miszerint a neoliberalizmus kizárólag angolszász vidékeken tenyészett, a többiek pedig csak az utánzó kistestvér szerepét játszották. Hatalmas tapasztalati anyag bizonyítja^[5], hogy a németek éppenséggel a hathatós társtettes szerepkörében léptek fel, azaz a neoliberalizmus építőmesterei voltak, méghozzá hosszabb időközben mint a franciák. Pontosabban, amennyiben végigkisérjük a háború utáni (nyugat-)német gazdasági, politikai ténykedés formáit, akkor felismerhetjük a tényt, hogy nemzetközi szinten egyértelműen a neoliberalizmus utjait egyengették.

Nem egy forrásból fakadt ennélfogva a neoliberalizmus, mint a kapitalizmus tartozéka, hanem ide-oda mozgásokból, konfliktusokból, stratégiai és konjunkturális elemek együtteséből alakult ki.

S itt a német politika nem volt másodhegedűs.

Volt ennek eszmei fedezete, az ordoliberalizmus. A II. világháború után Leo Strauss, a híres politikafilozófus  ̶  ha igazat adunk azoknak, akik azt állítják, hogy az amerikai neokon-héják mindenestül az ő köpönyegéből bújtak ki, akkor nem akadt még olyan filozófus, aki ekkora hatást gyakorolt volna a bombák süvítésére  ̶  attól rettegett, hogy a legyőzött németek eszmeileg hozzáidomulnak a világhoz. Ám ez nem történt meg, és az ordoliberalizmus legalább az egyik biztosíték erre.

És ez nem a múlt. Az, hogy Wolfgang Schäuble – a CDU-s első ember, a fiskális konzervativizmust megtestesítő pénzügyminiszter, az ellenszegülő Syrizát kényszerítő egzekutor, a Jánisz Varufákisszal való beszélgetés során a Grexitet meglebegtető, vagyis fenyítő tárgyalópartner, a parlamenti elnök – közel száz esetben idézett ordoliberális gondolatokat, bizonyítja annak elévülhetetlenségét.

Hovatovább 2017-ben a kancellár azért utazott Freiburgba, az ordoliberalizmus fészkébe, hogy kinyilvánítsa a tényt, miszerint a német állam rendületlenül hűséges az ordoliberális elvekhez. Persze az ordoliberális könyezetben tanuló Schäuble  ̶  aki amúgy a 2000-es évek elején kitartóan kancellár szeretett volna lenni, csakhogy korábban belekeveredett egy gyanús katonai ügyletbe  ̶  konceptuálisan módfelett erősebb, mint Angela Merkel, ahogy ezt hat publikált könyve is bizonyítja.

Noha nem csak az etablírozott uralkodó réteg ünnepli az ordoliberalizmust. Így a Die Linke valamikori jelentékeny képviselője, a tanult Sahra Wagenknecht is társult az ordoliberalizmus celebrálásához   ̶  már régóta nem tudom megfejteni, hogy miközben könyveiben a szabadságot óhajtja érvényre juttatni a kapitalizmussal szemben („Freiheit statt Kapitalismus”),  miért a pro-kapitalista ordoliberalizmust hívja tanúnak.

Az ordoliberalizmus  ̶  egykor Foucault hozta vissza a köztudatba – a sokjelentésű  „rend” fogalmát idézi, azaz „keretbe” kívánja helyezni a piac csorbítatlan létezésére, szabályozatlan mivoltára támaszkodó liberalizmust.

Az állam roppant lényeges helytartója a piacot övező meta-szabályoknak, és nem tévedünk, ha itt az erős állam fogalmát idézzük, amely óvja a társadalmat a népi szuverenitástól. A merkeli vonalvezetés pedig örököse ennek a szuverenitásformát korlátozó gondolatnak, amelyet másokkal együtt honosított meg az EU-ban. És ez a konzervatív-liberalizmus a szabályozott/eszményített versengést hirdette, és alkalomadtán az akkori Németországban állomásozó amerikaiakkal is perbe került annak okán, hogy rühellte az oligopóliumokat  a piacon. A jelzett korban a lutheránus gyökerekkel rendelkező ordoliberalizmus elegyedett a katolikus korporativizmussal, a felfelé ívelő kereszténydemokrácia ugyanis mindkettő elemeit magába szívta  ̶  noha vélhetően a neoliberalizmus európai érvényesülésével az ordoliberalizmus nyert nagyobb teret.

Maga az ordoliberalizmus rétegzettségéhez hozzátartozott, hogy kapcsolódtak hozzá olyan emberek, mint a nácikhoz igencsak közel álló Alfred Müller-Armack, az ős-neoliberális, egyébként a háború után a legfontosabb német tárgyalópartner az EU-val kapcsolatos megbeszélésékben. De ez a tény csak azokat botránkoztatja meg, akik nem tudják, hogy az alakuló EU-körül (például a jogi szférában^[6]) hemzsegtek az egykoron náci kapcsokkal bíró emberek. Konrad Adenauert, a majd másfél évtizedig uralkodó kancellárt, Wilhelm Schmalz, a Hermann Göring páncélosegység parancsnoka nógatta, hogy szervezze meg az egységes európai haderőt, amely a politikai egység küszöbére dobná az európaiakat. Viszont akadtak olyanok is, mint Alexander Rüstow, aki többedmagával elhagyta a náci Németországot, és mint más fedezékre vágyó német tudósok is, Törökországban talált menedékre. Aztán tudunk olyan személyről, mint az amerikai konzervatívok imádott Wilhelm Röpkéje, az apartheiden alapuló Dél-Afrika apologétája  ̶  errefelé voltak olyanok akik kedvelték a „szociális piacgazdaság” címkéje miatt, minthogy valamilyen harmadik utat, azaz afféle Németh László-i szocializmus eszményt kötöttek hozzá.

Az ordoliberalizmus körül pedig újabban nemcsak azért kavarodott fel a por, mert általa magyarázatot lehet nyerni a kortárs német politika mozgásrendjére, hanem azért is, mert kiderült, hogy szétszéledve a világban az ordoliberalizmust közvetítő emberek nemcsak az EU architekturáját formálták, hanem otthagyták a kézjegyüket a legjelentékenyebb nemzetközi szervezetek (WTO, pl.) praxisán is.  Befolyásukat nem lehet túlértékelni: ők teremtették meg az uralkodó „ordoglobalizmust”^[7].

És van legalább még egy figyelemre méltó tény. A német önértelmezés hagyományának részeleme a politikával szembeni gyanúper. És sorolni, és sorolni lehetne azon kimagasló szerzők ezirányú gondolatait, akik mesterien gyakorolták e szkepszist, és a kultúra különösen kidomborított fogalmát mozgósították a politikával szemben.^[8]

Például Nietzsche állította szembe egymással az 1871-ben bekövetkezett, franciák feletti győzelem kapcsán a kultúrát és a politikát, azaz adott esetben az államot és a kultúrát. A kettő egymás ellentettje, a politika területén bekövetkező diadalok aláássák a kultúra tekintélyét, azaz a politika gyakorlásából fakadó győzelmek elveszejtik a kultúrát. A kultúra a lényeg, a maradandóság záloga, a politika viszont a változékony erőviszonyok kifejeződése. A kultúra szubsztancia, amely felette áll a politika efemer megnyilvánulásainak. Nem akárki, hanem Hannah Arendt jelentette ki a II. világháború után, hogy a németek felülről, lekezelően nyúlnak a politikához, és isteni erőket rendelnek a kultúrához. Oly jellemző gesztus mondjuk akár az is, hogy Johannes Becher, az expresszionista költő, aki a II. világháború után kultuszminiszter lett az NDK-ban, a német dekadenciát Goetheből vezette le, pontosabban arra célzott, hogy a németek a „lezüllesztett” Faust pozíciójába kerültek.

És ebből fakadt a politikával kapcsolatos német viszonyulás váltakozása. Lényege nem más, mint a „rossz közérzet a politikában” (Lepenies). Nyilván akadtak olyanok is (Helmuth Plessner pl.), akik bírálat alá rendelték a kultúra idealisztikus felmagasztalását, és a politika meg a kultúra közötti egyensúlykereséssel foglalkoztak. És nem mintha a hagyomány eme vonala nem töredezett volna meg. Ám valami megőrződött, és ez éppen a politika változékony állagával szembeni szkepszis.

Ez szerint a politika csak előcsarnoka valamilyen magasrendű „észigazságnak”.^[9] A politikus pedig végrehajtója ennek megfellebbezhetetlen igazságnak. És ennek alapján válik Angela Merkel, a „nincs alternatíva” kontinentális válfajának szószólója ezen igazság közvetítőjévé, és ama nézet hangoztatójává, miszerint a világ sora meg van szabva, nincs itt mit tenni.

Márpedig az ideológia akkor a leghatékonyabb, ha észrevétlen. És nem Merkel az első a világban, aki úgy gyakorol kiterjedt hatalmat, hogy közben tagadja a hatalom létét. És nem ő az első, aki valamilyen semleges metafizikai szabályokra hivatkozva, valójában rendteremtő politikát művel.

És mindennek okán lesz a hatalmát használó német uralkodó réteg Európa erkölcsi tanítómesterévé: ha egykor a  németek a Kultúra fennkölt fogalmát mozgósították a politikával szemben, ma az ordoliberalizmussal dúsított erkölcs képezi ezt a közeget. És olyan esetekben mint a rebellis görögök 2015-ben, a tanítómester egyenesen nádpálcát használ.

Ennek kerete a szélsőséges közép.^[10]

Ez az első pillantásra furának tűnő fogalom kihúzza a talajt azok alól, akik úgy gondolják, hogy az elképzelt közép birtoklása örökre isteni jogart ad a kézbe, aminek alapján vígan lehet szélsőségeket denunciálni. Mert aki e perspektívát birtokolja, úgy hiszi, hogy saját távlata általánosítható, és eleve nem mérlegeli azt a lehetőséget, hogy adódhatnak olyan perspektívák, amelyek esetleg konfliktusba kerülnek a szélsőséges közép álláspontjával.

És ezen agyonpacifikált közép körül gyülekezik a német pártszerkezet szinte minden tagja. Azok, akik szikrákat teremthetnének, esetleg megbonthatnák e perspektívát vagy módfelett meggyengültek, vagy odadörgölődztek a status quóhoz, mint a zöldek. A Die Linkét, a radikálisnak ígérkező baloldali pártot, amely nagyon-nagyon leszerepelt e választásokon, már régóta válság sújtja. Több mint tünet, hogy két évtizeddel ezelőtt a szociáldemokratáknak még Oskar Lafontaine baloldali keynesianizmusa is sok volt. A valaha vibráló zöldek pedig már régóta nem feszegetnek kereteket, ugyanúgy téblábolnak a NATO holdudvarában, mint mások, ugyanúgy összekeverik az ökológiai szempontokat a biztonsági kritériumokkal, és ugyanúgy lobbiznak a nagy konszernekért, mint mások. És istenítik a piac és a zöld perspektíva nászát.

Egyszóval dögunalom.

Hiszen legalább amióta Schröder külügyminisztere, az egykori 68-as Joschka Fischer addig menetelt az intézményeken keresztül, hogy a végén elkezdett sűrűn bólogatni az amerikai háborús elképzelésekre, a zöld gondolat veszített a fényéből. Hol van már az elképesztően radikális Jutta Ditfurth^[11] gondolkodása! NATO és ökológia  ̶  mintha nem a Pentagon és társai lennének a lehető legnagyobb szennyezők!

Összegezve: a német pártkompozíció legfeljebb a szélsőséges közép néhány árnyalatát jeleníti meg  ̶  erre mondják, helyesen, hogy túl sok a konszenzus^[12]  ̶  mindhiába nagy a csinnadratta a német választások körül.

Magához Merkelhez, a 2005-óta uralmon lévő kancellárhoz hagyományosan óriási hatalmi súlyt rendeltek hozzá a sajtótermékek, noha jellemző, hogy immáron az is megtörtént, hogy a fősodrú The Economist, amely korábban agyba-főbe dicsérte, mint a veszedelmes „populizmus” elleni kérlelhetetlenség fővezérét, most csapott rajta. Retorika-hiányát, minimalizmusát, szerénységét-dísztelenségét korábban megértően kezelték, most kezdeményezésre való képtelenségére, stratégiai tétlenségére helyezik a hangsúlyt.

Az effajta kései kritikai rekapitulációk azonban telítve vannak féligazságokkal. Így azt harsogják, hogy Merkel „posztmodern” alany, aki kiszabadította a politikát az egek meghódítására törő eszmék fogságából, hogy az észszerű toleranciát ötvözi a kemény, üzemszerűen működtetett irányítással, azaz valamifajta mennyei technológiával. Atlantizmusa által az európai emberiség funkcionáriusa, „jóakaratú” hegemón képviselője szólal meg.

És belefértek aztán ebbe a dicshimnuszba a merkeli vargabetűk is, azaz igazolást nyertek az elasztikusan értelmezett fellépések: mondjuk 2010-ben a kancellár, a brit és a francia elöljárókkal karöltve, színpadiasan bejelentette a multikulturalizmus végét. Aztán 2015-ben egy olyan lépést tett, amely ennek az ellenkezőjét sugallta: tágra nyitotta a kapukat a migránsok előtt, történetesen egy kivetített multikulturális humanizmus nevében. Nem beszélve a nukleáris energiával kapcsolatos pálfordulásairól.

Ám mindezt nem magyarázhatja a személyes vonatkozásokba fulladó elemzés, amely pszichologisztikus rajzokat készít Merkelről  ̶   én mindig nagyra tartottam J. M. Keynesnek azt a  gondolatát, miszerint a tőkés államnak előbb vagy utóbb, méghozzá saját érdekében, következetlennek kell lennie.

És mintha szabadna a „posztmodernt” a feljebb említett reduktív módon értelmezni!

„Merkiavelli”  ̶  így szól egy általános ismert jellemzés. Ám a „Merkiavelli”-féle kifejezés éppenséggel félrevezető, valójában a „machiavellizmus” agyonkoptatott kliséjén alapul. Hiszen amennyiben figyelembe vesszük, hogy mily módon értekezett Machiavelli az „il popolóról”, akkor a demokrácia „népi vonzatait” kordában tartó Merkel profilját tekintve tulajdonképpen anti-machivellista.

Merkel németebb mint az Európa nimbuszához lojális mentora, a közép-európaiaknak a családba való betagolását szorgalmazó, állítólag elárult, Helmuth Kohl. Ezt is mondják. Nyilván, találhatók erre utaló mozzanatok az ouvre-ban: amikor 2005-ben a várakozásokkal ellentétben csak alig-alig előzi meg a Gerhard Schröder vezette ellenfelet, akkor Merkel úgy okoskodik, hogy oldani kell a kíméletlen neoliberalizmust, akár az ágáló Schäuble ellenében is. Azaz, ahogy azt a 2015-ös görög eset megjeleníti, a logika úgy működött, hogy az ilyen hajthatatlan neoliberalizmust másra kell rákényszeríteni, azaz ki kell vinni máshova.

És az sem titok, hogy a neoliberalizmus német variánsát működtető Merkel nem újító, hanem folytató, nemcsak a Schröder által letéteményesített Agenda 2010-re, de Kohl megannyi intézkedésére is támaszkodik. Úgyhogy azt hangsúlyozni most, hogy miközben a Merkel/Schäuble-kettős otthon és külföldön az ideológiába emelt takarékosság parancsát testálta, elmaradozott  az infrastruktúrákba való befektetés, ami hosszútávon gúzsba köti  a német gazdaságot, eléggé elkésett dolog. Tudtuk ezt már régen, ha mástól nem, hát a német környezetben ritkaságnak számító keynesiánus közgaszdásztól, Peter Bofingertől. És az sem volt sohasem rejtély, hogy a fénylő német felszín alatt különféle válságtendenciák burjánzanak, és duzzad például a részidős foglalkoztatás nagyságrendje.^[13]

Azt illetően pedig, hogy ki a németebb az említettek közül, mérlegeljünk mégis körültekintőbben – ha már valaki belefogott ilyen gyanús ügyletbe: nem kellene mellőzni a Kohl által uralt politikának az össznémet felségjelzéseket tartalmazó, Kelet felé tartó mozgásirányait, így például a kelet-németek bekebelezését.

Merkel korjelenség, és kifejeződése az ordoliberális kereszténydemokrácia hatalmi alakváltozatának. Az általa felépített „informális” hegemónia pontos jelentése: a német tőke helyzeténél fogva az Európában tanyázó-működő tőkeformák kollektív érdekeit testesíti meg. Az ő érdekükben lép fel.

Például akkor, amikor a Corporate Europe Observatory hasztalan próbálja rábírni a német kancellárt, hogy érje el,  hogy a tőkemozgás áttetszőbbé váljon –tünetértékű, hogy a német magatartás itt is erősen tőkepárti. Ami nem jelenti azt, hogy nem léteznének közben specifikus német tőkeérdekek. Amúgy sem felel meg a valóságnak a gyakorta hangoztatott tétel, miszerint Németország a közvetítő szerepébe bújt például Ukrajna kapcsán, hiszen nagyon is léteznek ott német meghatározottságú  tőkevonzatok. És azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a mindenkori kancellárnak mindig el kell töprengenie a hagyományos német–francia viszony dinamikáján, például azon, hogy a németek akarják-e támogatni a franciák „posztgyarmati csatározásait” Afrikában, vagy súlyozni kell a német tőke atlantista és orosz érdekeltsége között.

Ám bárki is lesz a kancellár, bárki is lép a trónra, bárhogy is formálódik a hatalmi alakulat, csak tovább fogja görgetni a szélsőséges közép gyakorlatát. Csak e „közép” újabb nüanszát gondozhatja.