2016. július 15-e estéjén isztambuli kollégiumi szobámban voltam, amikor megláttam az első hírt: a hadsereg lezárta a Boszporusz-hidat, és államcsíny van készülőben.

Az első hivatalos bejelentést Binali Yildirim akkori miniszterelnök tette, aki úgy nyilatkozott, hogy a hadseregen belül egy kis csoport próbál meg éppen puccsot végrehajtani, de aggódni nem kell, mindenki maradjon otthon, kezelik a helyzetet. Közben egyre sokasodtak a fejünk felett elszálló vadászgépek, és a város egyre több pontján bukkantak fel tankok. Éjfél előtt valamivel kaptuk az első híreket civilek és kivezényelt katonák összecsapásairól. 00:13-kor pedig a közszolgálati csatornán, a TRT-n olvasták be élőben a katonaság felhívását, mely szerint átvették az ország felett az irányítást, és szükségállapot van érvényben.

Nem sokkal később az éppen nyaraláson lévő Erdoğan elnök jelentkezett be facetime-on a CNN élő adásában, és felszólította a török állampolgárokat, hogy vonuljanak utcára, és szálljanak szembe a felfegyverzett katonákkal.

Ekkorra már több helyen is lövöldöztek, nem csak Isztambulban, de Ankarában is, a rendőrség és a katonaság Erdoğanhoz hű része is csatlakozott az utcákon lévő civilekhez. A mecsetek minaretjeiből fohászok kezdtek szólni. 

Mint mindenki más, én is kaptam SMS-t Erdoğantól, hogy mihamarabb menjek ki az utcára és védjem meg a demokráciát. A hírek nem voltak egyértelműek. Míg az egyik oldal szerint sikeres volt az államcsíny, a másik szerint leverték, és miközben ezen híreket olvastuk, a környéken folyamatosak voltak a robbanások és a lövöldözések. Az összecsapások reggelig tartottak. Amikor elindultam a városba képeket készíteni, az utakon még sok helyen ott voltak a magukra hagyott tankok. Egy este leforgása alatt 251-en haltak meg, és 2194-en sebesültek meg.

Kiskatonák bíróság előtt, tisztogatás a közszférában

Nem kellet sokat várni a megtorlásra, már 16-án elkezdődtek a letartóztatások.  Egy nap alatt több mint háromezer bírót tartóztattak le azzal a váddal, hogy közük volt a puccshoz. Fethuallah Gülen, Amerikában élő török vallási vezető nevét is először ezen a napon hozták összefüggésbe az eseményekkel. Gülen vallási szervezetét, a Dzsemátot Erdoğan évekig komolyan támogatta, a közigazgatás, a rendőrség, a hadsereg és az igazságszolgáltatás Erdoğan elnöksége alatt lettek feltöltve Gülen embereivel. A puccs utáni hetekben 18044 embert vettek őrizetbe, 9677 embert tartóztattak le és további 50000 embernek vonták be az útlevelét. A puccsban való részvétele miatt 6325 katona került bíróság elé.

Július 21-én aztán hivatalosan is bevezették a szükségállapotot, ami három hónap helyett két évig tartott. Ez azt jelentette, hogy Erdoğan a parlament felhatalmazása nélkül saját elnöki rendeleteivel hozhatott döntéseket. Összesen harminchat ilyen rendkívüli rendelet született, amelyek értelmében összesen 125678 közalkalmazottat bocsátottak el állásából. Az ő sorsuk a civil halál lett: a közszférába nem juthatnak vissza, a versenyszféra pedig a politikai nyomás miatt nem meri őket alkalmazni. Útlevelet nem kaphatnak, ingatlant se nem vásárolhatnak se nem adhatnak el, nem lehet egészségbiztosításuk, és még több tucat állampolgári joguktól fosztották meg őket.

Mi is kellet ahhoz, hogy valaki a civil halált érdemelje? Volt, akinek pusztán annyi volt a bűne, hogy a Bank Asyaban volt számlája, abban a bankban, amit annak idején még maga Erdoğan ajándékozott Gülennek. Másoknak annyi volt a bűnük, hogy előfizetői voltak a Gülenhez köthető Zaman napilapnak, aminek egyébként anno Erdoğan szóvivője, Ibrahim Kalin is munkatársa volt. Őt soha nem vették elő emiatt. Olyan is akadt, akinek a gyermeke járt Gülenhez köthető magániskolába, és ezért kapta ezt a büntetést. Erdoğan veje, a korábbi pénzügyminiszter Berat Albayrak is ilyen iskolába járt, az ő esetében azonban fel sem merült, hogy ez gond lehetne. A rendkívüli elnöki rendeletekkel továbbá bezárattak 204 sajtóorgánumot, 1034 oktatási intézményt, 1229 civil szerveztet és 19 szakszervezetet.

Elnöki rendelet keretében távolítottak el 28 kurd polgármestert a pozíciójából, a helyükre pedig saját embereit rakta Erdoğan. Az elnökhöz hű vezetők ezen városokat elég komolyan eladósították.

Nemzeti ünnep Erdoğan dicsőségére

2016. július 15-e piros betűs ünneppé vált azóta. A puccs előtt csak Atatürkhöz köthető ünnepek voltak Törökországban, mint a köztársaság kikiáltásának vagy a függetlenségi háború megkezdésének évfordulói. Július 15-e szintén nemzeti ünneppé vált, melynek központjában Erdoğan van. A hivatalos narratíva szerint ez nem egy bukott puccs évfordulója, hanem a demokrácia ünnepe.

Arra a napra emlékezünk ilyenkor, amelyen egy csapat áruló a demokratikusan megválasztott elnököt el akarta távolítani, de a nép ezt nem hagyta, és az emberek az utcákra vonulva, életüket kockáztatva verték le az árulók támadását, amivel végső soron a demokráciáért álltak ki.

Mindennek a központjában pedig ott van a szeretett vezető, akiért népe még az életét is hajlandó feláldozni.

Július 15-e „tisztaságát” nem lehet megkérdőjelezni Törökországban. Ellenzéki politikusoktól színészeken át egészen üzletemberekig, politikai nézettől függetlenül, mindenki köteles a kormány demagóg narratíváját ismételgetni. Ha nem így tennének, nem csak gülenistának bélyegeznék őket, de a demokrácia ellenségének is.

Az évek óta tartó politikai tisztogatásban Erdoğan és körei szinte mindenkire rásütötték a gülenista jelzőt, aki nincs velük egy véleményen. Eközben a kormánypárt, amely hosszú évtizedeken keresztül Gülen legfőbb szövetségese volt, és az első számú oka annak, hogy a Dzsemát tagjai ilyen nagy számban kerültek be az államigazgatásba, mind a mai napig nem hajlandó elismerni saját felelőségét.