Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„A fiam élete végéig börtönben ülhet egy puccskísérlet miatt, amiről nem is tudott” Interjú egy elítélt török kadét édesanyjával

Ez a cikk több mint 1 éves.

A 2016-os sikertelen katonai puccs utáni politikai tisztogatás több százezer embert érintett Törökországban, Melek Çetinkaya is egy közülük. Fiát, Furkan Çetinkayát mindösszesen 19 évesen háromszázkilenc kadét társával, a katonai puccsban való részvételük miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Míg a legtöbb elítélt családja a kormány megtorlásától tartva nem mer beszélni a per ellentmondásairól, Melek minden alkalmat megragad, hogy fia és a többi kadét ártatlanságát hangoztassa. Azt állítja, bizonyítani is tudja, hogy fia a többi kadéttal együtt ártatlan, azok pedig, akik valójában felelősek a katonai puccsért, mindmáig nem lettek elszámoltatva. Az anya tavaly még a börtönt is megjárta, őt azonban ez nem tántorítja el. A meghiúsult puccs ötödik évfordulóján vele készítettünk interjút.

Melek Çetinkaya

Billay Gábor: Meséljen Furkanról, hogyan lett belőle a török hadsereg kadétja?

Melek Çetinkaya: Én Ankarában nőttem fel, Furkan is itt született 1996-ban.  A férjem munkája miatt azonban Bursába költöztünk, Furkan az iskolát már ott kezdte. Az általános iskola utolsó évében részt vett a Légierő Gimnáziumának nyílt napján, ez nagyon nagy hatással volt rá, és eldöntötte, hogy pilóta lesz. Csakhogy anyagi helyzetünkből adódóan az szóba sem jöhetett, hogy önköltséges pilótaképzésben vegyen részt. Ezért örültünk nagyon, hogy felvételt nyert a Légierő Gimnáziumába Bursába.

B. G.: Mi történt 2016. július 15-én?

M. C.: 2016 július 10-én – mint minden nyáron – terepgyakorlatra vitték őket a szomszédos Yalova tartományba, egy légi támaszpontra. 15-én este tíz óra körül feletteseik közölték velük, hogy Isztambulban terrortámadás történt, azonnal oda kell utazniuk. Külön fel lettek szólítva, hogy vigyék magukkal a fegyvereiket, nem az volt az indok, hogy ezeket majd használják, csak annyit mondtak nekik, hogy nem hagyhatják őket a terepgyakorlat helyszínén.

Éjfélkor kilenc buszra felszállították az összes kadétot, és elindultak. Az indulásig eltelt két óra alatt biztos, hogy a hatóságoknak is tudomására jutott, hogy a kadétok Isztambulba indulnak, de senki nem próbálta megállítani őket. Ez is arra utal, hogy kelepcébe akarták csalni a diákokat. Hajnali kettő körül érkeztek meg Isztambulba. Arról azonban, ami a Boszporusz-hídon történt, a kormány nem a valóságot állítja. (A kormány álláspontja szerint a puccs megtervezése és kivitelezése Fethullah Gülen szervezetének Erdoğan ellenes összesküvése volt, a benne résztvevő katonák pedig nagyon is jól tudták, mit csinálnak. – B.G.) A diákok ugyanis a buszokról leszállva, a hídon felgyülemlett tömegtől tudták meg, hogy éppen katonai puccs van folyamatban. Nem használták fegyvereiket, hanem a civilekkel közösen elszavalták a himnuszt. Erről felvételek is vannak. Persze nem csak ez bizonyítja, hogy a diákok ártatlanok, a ballisztikus jelentés is erre utal, hiszen a diákoknál G3-as gépkarabélyok voltak, a halottakon lévő sérülések azonban nem származhattak ezekből a fegyverekből, hiszen a G3 nagykaliberű töltényei hatalmas bemeneti sebet okoznak, a halottakon azonban kisebb bemeneti sebek voltak, olyanok amelyeket elsősorban mesterlövész puskák okoznak. Sőt, a diákok fegyvereinek tárából nem hiányoztak töltények, és a kezükön sem találták nyomát puskapornak.

Reggel az ide érkező rendőrök szedték össze őket, és elszállították őket egy rendőrörsre, ahol négy napon keresztül bántalmazták őket súlyosan.

Erdoğan bosszúja

A 2016 júliusi puccskísérletben egy este leforgása alatt 251-en haltak meg és 2194-en sebesültek meg. A feltételezett szervezők és elkövetők felelősségre vonása már másnap megkezdődött, 16-án egy nap alatt több mint háromezer bírót tartóztattak le azzal a váddal, hogy közük volt a puccshoz. A korábbi Erdoğan-szövetséges Fethullah Gülen, Amerikában élő török vallási vezető nevét is ezen a napon kezdték el összefüggésbe hozni az eseményekkel. A puccs utáni hetekben 18044 embert vettek őrizetbe, 9677 embert tartóztattak le, és további 50000 embernek vonták be az útlevelét. A puccsban való részvétele miatt 6325 katona került bíróság elé.

Július 21-én hivatalosan is bevezették a szükségállapotot. Erdoğan három évig a parlament felhatalmazása nélkül, saját elnöki rendeleteivel hozhatott döntéseket. Az elnök harminchat ilyen rendkívüli rendeletet hozott, ezen rendeletek értelmében összesen 125678 közalkalmazottat bocsátottak el állásából. A szakmai ellehetetlenítésen túl őket számos alapvető állampolgári joguktól fosztották meg. Holott volt, akinek annyi volt a bűne, hogy Gülen bankjában vezetett számlát, vagy előfizetői voltak egy Gülenhez köthető napilapnak. Feltűnő azonban, hogy Erdoğan számos hívét elkerülték a megtorlások. A rendkívüli elnöki rendeletekkel 204 sajtóorgánumot, 1034 oktatási intézményt, 1229 civil szerveztet és 19 szakszervezetet zárattak be.

Elnöki rendelet keretében távolítottak el 28 kurd polgármestert is a pozíciójukból, a helyükre Erdoğan saját embereit rakta, akik ezen kurd városokat elég komolyan eladósították.

B. G.: Volt bármi tudomásuk arról, hogy Furkannal mi történt ezen az estén?

M. C.: A diákok csak eltávozás alatt használhatják a telefonjaikat. Azt tudtuk, hogy terepgyakorlaton van, de eszünkbe sem jutott, hogy őket is felhasználták volna, ki hallott még olyan katonai puccsról, amit katonai iskolák diákjai csinálnak? Két nappal később hívtak minket a rendőrségről, hogy Furkant letartóztatták. Nem voltak hajlandóak elmondani, hogy hol van, és semmi egyéb információt nem adtak. Négy nap múlva kerestek ismét, ekkor mondták el, hogy Furkant átszállították a Silivri börtönbe. Egyből Isztambulba utaztunk, hogy láthassuk, de erre nem adtak engedélyt, csak arra, hogy vigyünk neki ruhát. Egy hét múlva ismét visszamentünk, ekkor már beszélhettünk is vele, arra kért minket, hogy ne aggódjunk miatta, de elmondta, hogy ők nem használták a fegyvereiket, és ezt bizonyítani is tudják.

Sőt, ezekben a napokban még a kormánypárti A Haber televízió is hősként mutatta be a diákokat, amiért azok nem nyitottak tüzek a civilekre.

Így az első hetekben mindannyian azt hittük, rövid időn belül ki fogják engedni őket. Sajnos azonban ez nem így történt, a tárgyaláson nem vették figyelembe a már korábban említett bizonyítékokat. Mindösszesen hat hónap alatt lezavarták az egészet, négy tárgyalás volt összesen, a diákok egyenként húsz-húsz percet kaptak, hogy megvédhessék magukat. Csak gondoljon bele, hat hónap alatt húsz perces meghallgatások után háromszáztíz diákot ítéltek életfogytiglanra, egy olyan országban, ahol egy válóper is két-három évig szokott elhúzódni. Az ítéletet a legfelsőbb bíróság is azonnal elfogadta, anélkül, hogy az általunk benyújtott bizonyítékokkal foglalkoztak volna. Innen a Legfelsőbb Semmítőszékhez került az ügy. Évek óta arra várunk, hogy kezükbe vegyék az ügyet, de nem foglalkoznak vele.

B. G.: A tárgyalás alatt milyen kapcsolata alakult ki a többi diák szüleivel, próbáltak közösen fellépni azért, hogy a fiaik ártatlanságát bizonyítani tudják?

M. C.: A szülők nagy részével sikerült megismerkednem az évek alatt, mindannyian ugyanazon a napon mehetünk láthatásra a börtönbe, a legtöbbet itt beszéltünk. Mindegyiküknek elkeserítő a helyzete, van, aki rákos lett az évek alatt, mást más betegség támadott meg. A gond az, hogy mindegyik diák hagyományos konzervatív családból jön, a rendszer elleni felszólalás számunkra idegen dolog. Mi mindig abban hiszünk, hogy ha késve is, de eljön az igazság pillanata. Attól is félnek, hogy ha kimegyünk az utcára, a gyerekeket éri majd bántalmazás a börtönben, esetleg eltiltják őket a látogatástól, vagy más módon gyakorolnak majd nyomást rájuk.

B. G.: Mikor volt az első alkalom, amikor kiment az utcára tüntetni, és a környezetének mi volt erre a reakciója? 

M. C.: 2019-ben volt az első alkalom, hogy egymagam elindultam és hallattam a hangomat. Először minden héten csütörtökön indultam neki Ankara belvárosának, a rendőrség rövid idő után minden csütörtökön eljött az otthonomba, és őrizetbe vett, még mielőtt elindultam volna, így stratégiát váltottam, és véletlenszerű napokon mentem ki, valamikor egy héten háromszor is, valamikor pedig két hétig egyáltalán nem. Azért tettem ezt, mert tudtam, csak úgy van esélyem bármit is elérni, ha bevonom a közvéleményt: a nyilvánosságnak kell bizonyítanom, hogy a gyermekem ártatlan.

Erdogan szimpatizánsai ünnepik a puccskísérlet leverését Isztambulban 2016 július 16-án. (forrás: Wikimedia Commons)

A peranyag tele van a fiam melletti bizonyítékokkal, az ügyvédek és a bírók is tisztában vannak ezzel. A legelső tárgyaláson a köztársasági elnöki hivatalt képviselő ügyvéd is kijelentette, hogy a diákok ártatlanok és a szabadon engedésüket kérte. Binali Yildirim akkori miniszterelnök ügyvédje szintén azt mondta, hogy nincs elegendő bizonyíték ahhoz, hogy életfogytiglanra ítéljék a diákokat. Ezért is döntöttem úgy, hogy politikusokat és az igazságszolgáltatás embereit keresem fel. Így jutottam el többek között Metin Feyzioğluhoz, a Bírói Kamara elnökéhez is, aki elmondta, hogy jól ismeri az ügyet, de nem tud mit tenni, azt javasolta, hogy keressem fel Erdoğan elnököt. Miután elmondtam neki, hogy mint egy egyszerű állampolgár nem tudok elérni az elnökhöz, azt ígérte, beszél vele a nevemben, de azóta sem hallottam felőle. Abban viszont biztos vagyok, hogy Erdoğan már hallott rólam, az utóbbi két évben ugyanis nem csak a sajtóban foglalkoznak velem sokat, de több tucatszor indítottak ellenem nyomozást és tartóztattak le. Sőt, két hónapot még börtönben is voltam. Képtelenség, hogy ez az ügy még ne jutott volna el Erdoğan elnökhöz. A jelenlegi hadügyminiszter, Hulusi Akar, és a légierő korábbi parancsnoka, Abidin Ünal tavaly be is pereltek rágalmazásért.

B. G.: A miért említést tett az ő szerepükről az 1980-as katonai puccsban?

M. C.: Igen, egy televíziós műsorban felhoztam, hogy mennyire ellentmondásos a kormánynak az a kommunikációja, hogy azok, akiknek valaha is köze volt valamelyik katonai puccshoz mind hazaárulók, mindeközben az 1980-as puccsban tisztként vett részt Hulusi Akar, Abidin Ünal, sőt még Binali Yildirim is, aki egyébként a 2016-os puccs idején miniszterelnök volt. Ezt a kijelentésemet rágalmazásként értelmezték, és pert indítottak ellenem, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a kormány tagjai igenis tudják, ki vagyok. Sőt, az első utcai tüntetésem előtt rendszeresen kerestünk fel politikusokat és próbáltuk őket meggyőzni arról, hogy a gyermekeink ártatlanok.

Sajnos azonban nem csak a kormánypárt, de az ellenzéki képviselők se akartak komolyabban foglalkozni az üggyel. Az egyetlen politikus, aki az ügyet napirenden tartotta, Faruk Gerğerlioglu volt az ellenzéki HDP (Népek Demokratikus Pártja) parlamenti képviselője. Ő nem csak a katonai iskolák diákjaival foglalkozott, de mindenkivel, akit bármiféle igazságtalanság ért ebben az öt éve tartó politikai tisztogatásban. Nem is csoda, hogy idén egy tweetje miatt bebörtönözték, hogy valahogy el tudják hallgattatni. Most azonban három hónap után végre kiengedték, remélem, hogy a mi gyerekeink is minél előbb szabadulni fognak.

B. G.: Az első utcai tüntetés után milyen reakciókra várt, és milyeneket kapott? Voltak akik támogatták önt, vagy inkább támadások érték?

M. C.: Még a szűk családom is le akart beszélni arról, hogy ebbe belekezdjek, attól tartottak, hogy Furkant bántalmazni fogják a börtönben, vagy velem történik majd valami. Mindenki arra figyelmeztetett, hogy nem tudom, mivel vagy kivel állok szemben, és nem lehet tudni, mennyire messzire mennek majd el, sokan tartottak attól, hogy az életemet veszélyeztetem. Én azonban tisztában vagyok azzal, hogy a fiamat igazságtalanul ítélték el, ezért úgy voltam, lesz ami lesz, nem adom fel.

A közösségi médiában nagyon pozitív és támogató üzeneteket is kaptam, meg persze kamu profilok részéről nem kevés fenyegetést is. Sokan támadtak azzal, hogy a diákok igenis használták a fegyvereiket, és ők a felelősek a civilek haláláért.

Én még a puccs éjszakáján elesett civilek hozzátartozóit is felkerestem, és elmondtam nekik, ha meg akarják találni az igazi felelősöket, akkor fogjunk össze, keressük őket együtt.

Azt is felajánlottam, hogy találkozzunk és megmutatom nekik a ballisztikus jelentést, ami igazolja, hogy a lövéseket nem a diákoknál lévő G3 gépkarabélyokból adták, hanem mesterlövészek fegyvereiből. Arról nem is beszélve, hogy az egyik nagyon közeli barátom unokaöccse is azon civilek között volt, akiket a hídon öltek meg akkor este, ő végig mellettem volt, és szintén minden alkalmat megragadott, hogy a diákok ártatlanságát védje. A vártnál sokkal többen álltak mellém, és most már egyre többen hangoztatják, hogy a diákokat igenis ki kell engedni a börtönből. Az áldozatok között volt Erdoğan elnök egyik jó barátja, Erol Olcok is, az ő felesége az első tárgyalások alkalmával még gyilkosnak bélyegezte a diákokat, az utóbbi egy évben azonban már ő is többször kijelentette, hogy a diákok nem vétkesek, a férjét 10 óra környékén lőtték le a hídon, a diákok azonban akkor még bőven Yalova tartományban voltak. Azaz sikerült elérnem a célomat, a közvélemény egy jelentős részét sikerült a mi oldalunkra állítani. Mostmár elég sokan követik az ügyet, és olyan részletekkel is tisztában vannak, amikről a médiában eddig nem beszéltek.

B. G.: Mi van a többi diák családjával, közülük van-e bárki, aki korábban nem mert kiállni, de ön meggyőzte róla, hogy igenis szükség van kimenni az utcára?

M. C.: A legelső nem egyéni tüntetésemet tavaly januárban tartottuk, addigra már sok emberhez eljutott az üzenetem, mindenkit meghívtam, aki úgy érezte, hogy igazságtalanul ítélték el a gyermekét, az apját vagy éppen a szomszédját. Megdöbbenésemre több mint százan jöttek el. A rohamrendőrök több mint hatvan résztvevőt tartóztattak le aznap. Ezek után többen is mondták, hogy szívesen csatlakoznának az én egyéni tüntetéseimhez, így volt rá példa, hogy öten vagy akár nyolcan jöttünk össze. Azok után, hogy én börtönbe kerültem, mindenki felhagyott vele. Megértem, van akinek kisgyereke van, másnak ápolásra szoruló szülei, nem merik megkockáztatni a börtönt.

B. G.: Erdoğan népszerűsége még sosem volt olyan alacsony, mint most, egyre kevesebb az esélye, hogy nyerjen a 2023-as választásokon. Miként látja, a választásokig van esélye annak, hogy a diákokat szabadon engedjék? Egy egy esetleges kormányváltás után milyen esélyeik lennének?

M. C.: A Legfelsőbb Semmítőszék visszavonta azt az ítéletet, mely szerint a diákok puccsot hajtottak volna végre, és helyette kimondták, hogy katonai iskola diákjából puccsista nem lehet, így a jelenlegi ítélet szerint csak segítettek a puccs végrehajtásában. Július 7-én kezdődött meg az újabb tárgyalás, azt tudjuk, hogy most még nem lesznek szabadon engedve, mi viszont reméljük, hogy legalább annyit el tudunk érni, hogy a továbbiakban szabadlábon védekezhessenek. Az egyértelmű, hogy nem jogi, hanem politikai okok miatt vannak börtönben, a kérdés csak az, hogy ezen okok meddig fognak még fennállni, és mikor változik a politikai helyzet annyira, hogy bármi komolyabb előrelépés történjen? Az viszont reményre ad okot, hogy idén semmissé nyilvánítottak két korábbi ítéletet is, egyik esetben egy csapat katona életfogytiglani büntetését vonták vissza, és engedték őket szabadon, egy másik csapatot pedig kiengedtek a börtönből és szabadlábon védekezhetnek. Mind a két csapat a puccsban való tevékenysége miatt lett elítélve. Ezért is él bennem élénken a remény.

B. G.: Tavaly ön is börtönbe került, ez pontosan, hogy történt?

M. C.: Egy évvel ezelőtt, július 15-én tartóztattak le, ekkorra már majdnem egy éve rendszeresen tüntettem az utcán. Nem csak a diákokért szólaltam fel, de mindenkiért, akit igazságtalanul meghurcoltak a puccs után. Tevékenységemre sokan felfigyeltek és még egy kormánypárti TV-be is meghívtak. Nekem azt mondták, hogy itt majd a diákok jogi ügyéről fogunk beszélni, mivel tudom jól, hogy az én fiam és a többi diák is mind ártatlanok, így nem gondoltam arra, hogy bármi bajom adódhatna abból, ha elfogadom a meghívást.

A műsorban azonban arra nem voltak kíváncsiak, hogy mi van a diákokkal, helyette arról faggattak engem, hogy mi közöm a Dzsemáthoz, Fethullah Gülen szervezetéhez.

Arra kérdésre pedig, hogy terrorszervezetnek tartom-e a Dzsemátot elmondtam, nem ismerem a szervezetet, abban viszont biztos vagyok, hogy sok embert ártatlanul ítéltek el a Dzsemáthoz fűződő vélt vagy valós viszonyuk alapján. Ezen kijelentésemet bűnpártolásnak minősítették és letartóztattak. Két hónapot voltam börtönben, a török igazságszolgáltatás történetében letöltendő börtönt előttem még senki sem kapott bűnpártolás miatt. Nem vitás, hogy ez pont ugyanúgy politikai volt, mint a fiam ügye.

B. G.: Amikor börtönbe került, nem jutott eszébe, hogy jobb lenne feladni?

M. C.: Az elejétől kezdve tisztában voltam vele, hogy ez benne van a pakliban, persze számítani rá és megélni nem ugyanaz. Amikor bekerültem, nagyon dühös voltam, mert fogalmam sem volt róla, hogy meddig húzzák el majd az ügyet. Az első húsz napban ráadásul magán cellában voltam, az volt a legnehezebb, ott semmi sem volt, csak én egyedül. Csak az segített nekem, hogy végig tisztában voltam vele, én nem követtem el semmit, amiért joguk lett volna engem bebörtönözni. Az viszont nagyon megviselt, hogy itthon még van egy húsz éves lányom és egy tizenkét éves fiam.

A húsz nap leteltével átkerültem egy nagyobb cellába. Itt volt Sema is. A háromszáz tíz életfogytiglanra ítélt diák közül hárman voltak lányok, Sema az egyikük, a két másik lányt szándékosan külön cellába rakták, hogy ne tudják támogatni egymást. Semával nagyon közel kerültünk egymáshoz a cellában, akárhányszor láttam, mindig Furkant láttam benne, most is libabőrös leszek, ahogy erről mesélek. Mikor én odakerültem, ő már négy éve volt ott. Nem akartam nélküle kikerülni a börtönből. Amikor pedig engem kiengedtek, ő azonban ott maradt, azt hittem meghasad a szívem.

B. G.: Furkant milyen gyakran tudják meglátogatni? Ő miként éli meg ezt a helyzetet?

M. C.: Eredetileg heti egy látogatást engedtek, aztán a vírus miatt ezt havi egyre csökkentették, jelenleg tizenöt naponta egyszer látom. Ugyanakkor mára már nem tudom anyagi okok miatt megengedni, hogy minden alkalommal felutazzak Isztambulba, havonta csak egyszer megyek,  heti egyszer telefonon is beszélünk. Nekünk mindig azt mondja, hogy ne aggódjunk érte, vele minden rendben van, nem akarja, hogy rosszul érezzük magunkat, óv minket.

A börtönben azonban elképesztő állapotok uralkodnak, negyvenen vannak egy eredetileg hét fős cellában, Furkan egy hónapja átesett a koronavíruson is.

A legutóbbi látogatáson nagyon rossz bőrben volt, nem csak ő, de a társai is. Az egészségükkel nem foglalkozik senki, volt egy diák, Yusuf, nála leukémiát állapítottak meg, mire sikerült elérni, hogy kezelésre kiengedjék, már túl késő volt, tavaly novemberben halt meg, pedig még csak huszonnégy éves volt. A legjobban azt hiszem, ez fáj, 18-19 évesek voltak mind, amikor életfogytiglanra ítélték őket, most 23-24 évesek, az életük legszebb éveit vették el tőlük, és ha ki is engedik őket, ezeket az éveket már nem fogják tudni visszaadni nekik.

B.G.: Az elmúlt két év megpróbáltatásai és megfélemlítései után van-e bármi, ami miatt hajlandó lenne felhagyni ezzel az üggyel?

M.C.: Innen már nincs visszaút, ha egyedül maradok, ha megölnek, ha megkínoznak, én nem akarom a fiamat rácsok mögött látni. Sokszor kérdezik, hogy félek-e? Persze, hogy félek, de fájdalmam nagyobb a félelmemnél. Adtám már interjút a Le Monde-nak, az AFP-nek – ez hat nyelven jelent meg -, a japán Asahinak, a Washington Postnak, a BBC-nek, a Euronewsnak, a Deutsche Wellének és hiszek benne, hogy előbb vagy utóbb majd Furkan fiam szabadon engedéséről is beszámolhatok a világnak.