Minden különösebb hírverés vagy magyarázat nélkül múlt szerdán megjelent egy kormányrendelet, amely megtiltja, hogy a jövőben (sőt, tulajdonképpen a múltban is, mert a rendelet hatálya kiterjed az egész 2021-es évre) névtelenül lehessen civil szervezeteket adományokkal támogatni.

Még ha el is tekintünk a rosszakarás nyilvánvaló szándékától, ami átsüt az egész jogszabályon, ez az új rendelet nyilvánvalóan többletmunkát és bevételkiesést fog okozni a civil szervezeteknek, mert a korábbinál nagyobb adminisztrációval fog járni. Ennek szellemében is kritizálták a jogszabályt az érintettek. Jogászok a megmondhatói, hogy ez a kormányrendelet megfelel-e az alaptörvénynek vagy a hatályos törvényeknek. Esetleg ők se, hiszen, hogy ma mi felel meg ezeknek, azt csak a rezsim iránt… khmmm lojális intézmények döntéseiből lehet kikövetkeztetni majd utólag.

Mindez nagyjából össze is foglalja, mi a baj azzal, ami történik. Először is, a rendelet nincs alátámasztva komolyanvehető érvekkel célját, okát illetően. Mi tette szükségessé a változást? Milyen társadalmi érdek védelme indokolhatja?

Másodszor, mindez nyilvánvalóan egy újabb szakasza a civil szervezetek ellen jóideje zajló, hol csendesebb, hol intenzívebbé váló háborúnak, ami köré az elmúlt években egész komplikált szélsőjobbos összeesküvés-elmélet épült ki. Ez, kiegészítve Orbán legutóbbi nyilatkozataival és a következő, nemzeti konzultációnak nevezett propagandaeszköz tartalmával,  csupa nemtelen dologra utal: a jogalkotó rövidtávú politikai haszonszerzésének és ennek érdekében többé-kevésbé véletlenszerűen kiválasztott áldozati csoport bűnbakká tételének cinikus szándékára.

Harmadszor, az is feltételezhető, hogy a jogalkotó tudatosan kerüli, hogy szándékai világosan és egyértelműen kiderüljenek, hiszen a bizonytalanság, kétértelműség kifejezetten alkalmas a belpolitikában a potenciális ellenfelek elbátortalanítására, külföldön pedig valamiféle hihető alibifélét segít összeeszkábálni a vádakkal szemben. (Nem vitás, hogy a kormány ma már rendszeresen, szemrebbenés nélkül tesz tényellentétes állításokat is, mint a homofób törvény esetében is, de ez nem jelenti, hogy a homályosság nem jelent így is extra hasznot számukra).

Negyedszer, mint már írtam is, a rendelet ebben a formában kifejezetten káros, elbátortalanítja az adományozókat és megnehezíti a dolgukat. A sima nehezítés mellett az anonim adományozók listázásának van egy fenyegető üzenete is: a hatalom számon tartja a tetteinket, és láthatóan ellenséges aktivitásként értékeli.

Biztos lesz, aki majd elmondja, hogy ez csak egy csapda az ellenzék számára, egy szokásos figyelemelterelési kísérlet, hogy amíg ezzel foglalkoznak az ellenzék hangadói, addig a kormány azt tehesse, amit akar. Hogy amíg ezzel foglalkozik az ellenzék, ne foglalkozhasson fontosabb dolgokkal. Hogy amíg ezzel foglalkozik az ellenzék, ne foglalkozzon a közvéleményt érdeklő dolgokkal. Ezek természetesen mind jogos felvetések. Persze, nem is valami megvilágító erejűek.

A politikai napirend aktív befolyásolására tett erőfeszítés ugyanis minden politikai versengés, sőt, mindenféle politikai uralom természetes velejárója.

Ebből a szempontból szinte mindegy, hogy a római uralkodók kínálnak „kenyeret és cirkuszt”; Napóleon írja meg nagy képzelőerővel győzelmes hadjáratai népszerű narratíváját; a második világháborús japán hadvezetés próbálja elhallgatni a Midway-szigeteknél elszenvedett katasztrofális vereségét a belföldi közvélemény elől; vagy Franklin D. Roosevelt igyekszik a New Deal jelszavával mozgósítani az amerikai népet; de Gaulle konzultál gondosan megválogatott népszavazási kérdésekkel; David Cameron ígér népszavazást a Brexitről; esetleg egy kínos videó vagy hangfelvétel napvilágra kerülésével lehetetlenítenek el hivatalban lévő politikust.

Ennél semmitmondóbb megállapítást csak akkor lehetne tenni, ha valaki azt vetné fel, hogy a kormány „bizonyára megmérte” az intézkedés hatását. Vélhetően így van (hogy a méréseik milyen színvonalúak, az más kérdés), de ki ne tenne így, ha lenne elég anyagi erőforrása? A politikusok értelemszerűen igyekeznek anticipálni döntéseikkel a közvélemény várható reakcióját. Ezt hívják Magyarországon a politikatudományi tankönyvek Friedrich-törvénynek.

S akár van ilyen törvényszerűség, akár nincs, maga a felvetés nagyon is hihető: ugyan, ki szeretne padlógázzal nekihajtani egy betonfalnak? Éppen ezért az igazi kérdés nem az, hogy a kormány egy ügy erőltetésével győzelmet akar-e aratni, hanem hogy azok, akik nem hívei a jelenlegi rezsimnek, mit tegyenek pontosan, ha egy ilyen üggyel találkoznak.

Biztosan sokan lesznek olyanok is, aki egyszerűen csak elementárisan felháborodnak, undorodnak, vagy ismét rámutatnak, hogy Magyarország az elmúlt években egyre mélyebbre jut az autokratizálódás folyamatában (nem tagadom, rám mindhárom igaz). Természetesen ezek is jogos reakciók.

A névtelen adományozás általános tilalma elég aránytalan eszköznek tűnik bármiféle egyébként méltányolható cél érdekében, de ráadásul nincsenek is ilyen méltányolható célok. Az egyre inkább a rezsim hivatalos legitimációs sztorijává váló, ijesztő összesküvés-elmélet, amelyben a birodalommá váló EU és a gyarmatosító szándékok vezette Egyesült Államok fenyegeti Magyarország szuverenitását, összefogva egy magánember, Soros György globális hálózatával (vagy kiszolgálva azt), amelynek a civil szervezetek a helyi zsoldosai, minden, csak nem méltányolható célokat megfogalmazó igazolás.

Viszont az így is világosan kiderül belőle, hogy a rezsim a politikai frontvonalakat nem pártok versengésében, hanem egy állítólag létező, titkos, a nemzet ellen dolgozó koalíció különféle erői és a kormányzati hatalmat birtoklók között látja húzódni. Ez önmagában egy beismerő vallomás azok szemében, akik azt mondják, hogy Magyarország nem demokrácia többé. Alighanem igazuk is van azoknak, akik így látják. Cserébe ebben sincs semmi meglepő.

Legalább 2015 óta (bár nem könnyű egyértelmű határokat húzni) az Orbán-rezsim szisztematikusan építi ezt a legitimációs sztorit, amely a köztársasági intézmények jóval korábban elkezdett megszállásának vagy aláásásának hatásait igyekszik hosszabb távon megszilárdítani.

Természetesen az autokratizálódás sem egy igazán nagy, eredeti „megfejtés.” Évek óta halljuk, újra és újra. Mindig indokoltan, hadd tegyem hozzá. Sőt, azt kell mondanom önkritikusan, hogy az elmúlt 5-6 év eseményei utólagosan is azok borúlátását igazolják, akik már a rezsim megalapítása előtt vagy rögtön a legelején a legrosszabbtól tartottak. Igaz, a falra festett ördög sosem egészen úgy néz ki, mint a valóságos, ezért akik pesszimisták voltak, azokat könnyű volt kicsit lekezelően túlzónak, akár hisztérikusnak tekinteni.

Elvégre tény, hogy a CEU elment magától, nem a TEK szállta meg az épületüket. Az MTA kutatóhálózatának a rezsimbarát értelmiség által legjobban utált humán területeit se számolták fel az elcsatolás után. A rabszolgatörvény hatására sem dolgozik mindenki rabszolgaként; az Index sem Origo 2 még; a felhatalmazási törvényből se lett hitleráj.

Jó, a közmédia tényleg gyűlölettől fröcsögő propagandagépezet lett, de legfeljebb nem nézzük. Az is tény, hogy az egyetemek alapítványi kuratóriumaiban hivatalban lévő miniszterek, pártpolitikusok, rezsimbarát vállalkozók ülnek, de ez nem érint minket közvetlenül, legfeljebb az egyetemek nem kapják meg a beígért többletpénzt, hanem még el is vesznek tőlük. A kormány rendszeresen lép fel orosz és kínai érdekekért az EU-ban, nyíltan konfrontálódva a többi tagállammal, de végülis ez csak érdekalapú politizálás, nem?

A sort még lehetne folytatni azt illusztrálandó, hogy a legélénkebb színekkel ábrázolt képzeletbeli pokolhoz képest a valóság mindig sokkal élhetőbb, szürkébb, unalmasabb. Valójában nem indokolatlan azok kézlegyintése sem, akik szerint egy sereg helyen sokkal rosszabb ma is élni, mint Magyarországon, nem is beszélve a történelem legsötétebb diktatúráiról, amikhez képest végülis a hazai politikai élet valóságos méznyalás.

Legalább talán az a hasonló helyzetekben rendre felhangzó szólam fog most elmaradni (bár, ki tudja), amelyik szerint: persze, persze, most támadja a kormány a civil szervezeteket, de. Ennek egyik közismert változata ilyen esetekben az a kérdés, hogy „na de hol voltak, amikor?” Különösen szemrehányó formában mellé lehet tenni Niemöller tiszteletes versét arról, hogy „Amikor a kommunistákért jöttek…”.

Egy másik, elméletibb igényű változat az áldozatnarratívát kritizálja, rámutatva, hogy önmaguk áldozattá tevése jogtalanul privilegizált, befolyásos csoportok érdekeinek védelmezését szolgálja. Ez egyébként a civil szervezetek kapcsán is fel szokott merülni, elvégre az „NGOizáció” régi baloldali vád, a „neoliberalizmus” kritikájának fontos része.

Persze most annyiban speciális helyzet van, hogy ez a mostani jogszabály minden, pénzből működő civil szervezetet fog sújtani, márpedig amelyik nem pénzből működik, az miért létezne bármilyen formális jogi keretben? És akkor arról a változatról még nem is beszéltünk, hogy „jó, hát valóban csúnya, amit a kormány csinál, de azért valljuk be, hogy van abban valami, hogy”. Van, aki az LMBTQ ügyeket látja túlreprezentálva, van, aki a kutatókat tartja ingyenélőnek, volt, aki a rendőrök korai nyugdíját, a tanárok nyári szabadidejét stb. találta problémásnak.

Mondom, remélem, ez a kör talán most kimarad, vagy legalábbis kevésbé lesz erőteljes, mert az így kifejezett szolidaritáshiány barátok és idegenek részéről is fájdalmas és lélekromboló tud lenni.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy tudom, mi a teendő ilyen körülmények között. És ennek főleg az az oka, hogy vélhetően mindenkinek más a dolga. A szolidaritás és segítség ugyan mindenkitől jól jönne, de ahogy sem az SZFE-től, sem az MTA-tól, sem a CEU-tól, sem szakszervezetektől nem volt elvárható, hogy lokális ügyekre mint valamiféle archimédeszi pontra támaszkodva fordítsák ki a sarkaiból az egész rezsimet,

nem vitás, hogy a mostanra már százszor megsebzett, kivérzett civil szervezetek sincsenek abban a helyzetben, hogy magukra vegyék az egész rezsim minden problémáját. Kereshetnek szövetségeseket, a közvéleményben támogatókat, de a mozgásterük korlátozott, akárcsak a sikeres ellenállás reménye.

Ugyanígy, a rezsim politikai ellenzékétől sem várható el, hogy itt és most megmakacsolják magukat, hogy innen már nem hátrálnak tovább egy tapodtat sem és vállalják, hogy vagy legyőzik a rezsimet, vagy hősiesen elbuknak.

Nem akarom azt mondani, hogy az ellenállásnak egyik lokális ügyben sincs értelme, mert igenis, van. A szolidaritás kifejezése és megtapasztalása a szükséges minimum ebben a helyzetben. Még politikai haszna is van annak, ha nincs mindenki magára hagyva a saját elszigetelt, helyi küzdelmében.

Csak azt mondom, hogy ez a tizenkét éve tartó, folyton vereségekkel, csúfos kudarcokkal, meghátrálásokkal, megalkuvásokkal, önfeladó kompromisszumokkal és alkalmi sikerekkel tarkított küzdelem egy szabad, demokratikus Magyarországért az igazi összkép, a valódi big picture, amire tekintettel kell lennünk, és amelynek a korábbinál sikeresebb folytatásáért kell dolgoznia elsősorban mindenkinek.

Ha nem akarjuk, hogy hamarosan újabb hasonló kormányrendeletek, törvények, alaptörvény-kiegészítések, újabb gyűlöletkampányok, megszűnő, elvett intézmények kövessék az eddigieket és szorítsák tovább ki a levegőt a szabadság torkából.

Ha azt kérdezi valaki, mégis, konkrétan, mi a teendő, mit javaslok, neki mást nem mondhatok, mint hogy erre az összképre kell elsősorban gondolnia mindenkinek, és azt kérdeznie, hogy van-e bármi, amit tenni tud, hogy ha nem is ezt az éppen most adódó helyi küzdelmet, de a nagyot, a másikat, a szabadságért folyót, amit tizenkét éve ránk kényszerítettek, és azóta is vívnak ellenünk, ne bukjuk el végleg. Én azt gyanítom, mindenki tud valamit tenni, bár nem mindenki egyformán, ugyanazt – hanem azt, ami a maga helyéből, szerepéből, felelőssége szerint adódik.