Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A térdelés gesztusának melyik értelmezése előtt hajtunk térdet? A kontextus hatalma – a térdelés szemantikái

A labdarúgó Európa-bajnokság közeledtével új fronton lángoltak fel a harcok a globális kulturális, identitáspolitikai küzdelmekben, ezúttal a mérkőzések előtti térdelés-nem térdelés kérdése körül, amellyel kapcsolatban szinte mindenki (elsősorban politikusok és politikai kommentátorok, másodsorban szurkolók, játékosok, edzők stb.) igyekszik minél hangosabban hirdetni a maga vélt igazát, illetve propagálni az aktuális érdekeinek megfelelő narratívát.

E véleményekben és narratívákban közös, hogy a térdelést valamennyien jelnek tekintik, vagyis olyan gesztusnak, ami valamely, a mozdulattól magától különböző dologra mutat rá.

A hasonlóságok sora azonban itt véget is ér, ugyanis e jel értelmezése minden egyes megszólaló esetében az általa érvényesíteni kívánt értelmezési kerethez illeszkedik, vagyis a jelnek minden esetben más és más jelentést tulajdonítanak.

Írásomban azt kísérlem meg áttekinteni, hogy az értelmezés különböző lehetséges kontextusai miként befolyásolják a térdelés mint jel jelentését, s hogy ezek a jelentésváltozások milyen hatással bírhatnak magukra a jelenségekre, amelyeknek megjelenítésére a jel alkotói és használói a jelet szánják.

A térdelés mint típusjel

A jelekkel foglalkozó tudomány, a szemiotika egyik legalapvetőbb tétele lehetne, hogy a dolgok, jelenségek, események sosem önmagukban tekinthetők jelnek, hanem minden esetben adott kontextusban válnak jellé. Jelen esetben már-már közhelyszámba megy, hogy a szóban forgó fél térdre ereszkedést a profi amerikaifutball-bajnokság (NFL) 2016-os augusztusi előszezon mérkőzésein a San Fransisco 49ers csapatának irányítója, Colin Kaepernick kezdte (csapattársával, a védőjátékos, Eric Reiddel) a kisebbségeket érő rendőri brutalitás elleni tiltakozásul, s e tiltakozáshoz aztán számos egyéb csapat számos egyéb (többségében afro-amerikai) játékosa csatlakozott.

Az ezzel kapcsolatos konfliktus aztán egy évvel később, 2017 őszétől éleződött ki igazán, amikor elnökként Donald Trump több ízben is „tiszteletlenséggel” vádolta az ily módon tiltakozó játékosokat és a csapatok tulajdonosaitól a kirúgásukat követelte.

Itt rögtön adódik a kérdés, vajon hogyan értelmeződhet a térdelés tiszteletlenségként, hiszen általában erről a mozdulatról senkinek sem a tisztelet hiánya jut eszébe.

A kulcs természetesen a kontextus: Kaepernick és társai ugyanis nem egyszerűen csak fél térdre ereszkedtek, hanem a mérkőzések előtt elhangzó himnuszt hallgatták végig ebben a testhelyzetben, annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban törvény írja elő, hogy a nemzeti himnuszt vigyázzállásban, az ember jobb kezét a szíve fölé helyezve kell hallgatni.

A játékosok demonstrációja tehát ennek szándékos megtagadása volt, amit a nézők, politikusok, újságírók általában úgy értelmeztek, hogy nem hajlandók az előírt módon megadni a tiszteletet egy olyan országnak, amely úgy bánik a polgárai egy részével, ahogyan az Egyesült Államokban élő kisebbségek, különösen az afro-amerikaiak tapasztalják.

A térdelés mint tiltakozásként felvett testhelyzet egyébként az adott sportágban meglehetősen természetesnek számít egyfajta pihenő pozícióként, gyakran látni, hogy játékosok így hallgatják az edzőt, vagy hogy a játékok előtti kupaktanács alatt (az ún. huddle-ben) az irányító fél térden állva magyarázza a csapattársainak a következő támadásban követendő taktikát. Ebből a perspektívából az is érthetővé válik, miért választották egyes játékosok, hogy térdelés helyett ülve maradnak a himnusz alatt, ami még inkább nyilvánvalóvá teszi, hogy a szándékuk az előírt tiszteletadás megtagadása volt.

Ezen kívül azonban a térdelésnek van még egy gyakori alkalmazása az amerikai-futballban, amikor sérülés történik a pályán, a játékosok (gyakran az ellenfél csapatának tagjai is) szintén fél térdre ereszkedve fejezik ki szolidaritásukat a sérült játékossal.

Ebből a perspektívából tehát Kaepernickék térdelése az általuk indokolatlannak tekintett tiszteletadás megtagadásán túl értelmezhető a rendőri brutalitás következtében megsebesült vagy elhunyt honfitársaik iránti szolidaritás megjelenítéseként is, sőt, mivel az amerikai himnusz alatt vették fel ezt a pozíciót, akár azt is jelentheti, hogy a magát „a szabadok földjének” (land of the free) nevező Amerika a sebesült, aki sérülése miatt nem képes ellátni a feladatát a pályán, ti. hogy az elesetteket védelmezze és minden polgárának szabad életet és a jólét lehetőségét biztosítsa.

A fél térdre ereszkedés gesztusa aztán részben az egyszerűsége ellenére meglévő polivalenciája (többértelműsége) miatt, részben a Trump-elnök által indított kulturális háború által ráirányított figyelemnek köszönhetően az NFL stadionokon kívül is terjedni kezdett.

Szemiotikai szempontból fogalmazva tehát a Kaepernick és társai által indított térdelés típusjellé (type) vált, amely további példányjeleket (token) inspirált.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a példányjelek terjedése szükségszerűen az eredeti kontextustól való eltávolodást is maga után vonta. A Black Lives Matter mozgalom keretében különösen tavaly nyár, vagyis a Floyd-gyilkosság által kiváltott tiltakozások óta elterjedt térdelés már csak formailag utal vissza az NFL-játékosok eredeti gesztusára (ezt a formai hasonlóságon alapuló jelölést nevezik a szemiotikában ikonicitásnak), miközben annak eredeti kontextusa elhalványul (például már szó sincs róla, hogy a tüntetéseken a himnusz alatt térdelnének le). Ez a forma pedig aztán továbbgyűrűzött a különböző sporteseményekre, például a formula 1-es pilóták, vagy az angol labdarúgó Premier League játékosainak, s legutóbb egyes, az Európa-bajnokságra készülő nemzeti válogatottak játékosainak térdelése formájában.

Colin Kaepernick tiltakozásának története.

Intézményesülés és jelentésváltozás

Szemiotikai szempontból a kontextusnak ez a változása természetes folyamatnak számít, az egyes jelek folyton újabb és újabb kontextusokba kerülnek a használatuk során, s ennek megfelelően a jelentésük is módosul. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindez az eredetileg a jel által megjeleníteni kívánt probléma szempontjából is szükségszerűen örvendetes fejlemény volna, bár ez már a probléma politikai dimenziójának irányába mutat. Szigorúan véve ugyanis a szemiotikát (leíró tudomány lévén) nem érdekli, hogy egy adott jelnek tulajdonított adott jelentés jó vagy rossz-e adott csoportoknak, vagy a társadalom egészének. A szemiotika számára csak az releváns, hogyan és miért jelentheti az adott jel azt, amit. A kontextus és a jelentés alakulása, mint szemiotikai folyamat megértése azonban nagyon is segítségünkre lehet az adott jel által jelölt probléma politikai relevanciájának feltérképezésében.

Például Kiss Soma Ábrahám nemrég a Mércén megjelent cikke részletesen taglalja, mi mindent (globális egyenlőtlenségeket, kizsákmányolást stb.) fed el a futballisták mérkőzések eleji fél térdre ereszkedése ahelyett, hogy éppen feltárná azt, ami a gesztust korábban használó, a rasszizmus és a társadalmi egyenlőtlenség ellen tiltakozó mozgalmak (pl. a BLM) kifejezett célja lett volna.

Szemiotikai perspektívából nézve a térdelés mint jel ilyen irányú változása a jelhasználat módjának, szaknyelven szólva pragmatikájának alakulásával függ össze.

A versenyek, meccsek előtt szokássá váló térdelés ugyanis egyéni, egyedi gesztusból egyre inkább intézményesült cselekvéssé válik.

Az intézményesülés pedig egyrészt mindig némileg a jelölő felé tolja el a hangsúlyt a jelölt helyett, hiszen az intézményesülés alapvetően a jelölő szigorú kodifikációjával jár együtt, gondoljunk például a törvény által szabályozott nemzeti jelképekre.

Vagyis

az intézményesülő jelölő könnyen üressé válhat, puszta szokássá, amelyben inkább magának a jelölőnek a duplikációja számít, nem a dolog, amit jelöl

– például az olyan szokások, mint a húsvéti tojásfestés vagy locsolkodás elsősorban saját korábbi előfordulásaikra utalnak vissza, vagyis inkább azért gyakoroljuk őket, mert a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink is csinálták, nem azért, mert számunkra ezen kívül különösebb jelentéssel bírnának.

Ez a szemiotikai szempontból vett „üresség” természetesen szintén nem értékítélet, hiszen a szemiotikai elemzésnek nem feladata, hogy hierarchiát állítson fel a különböző jelentések között, s egyébként sincs semmi objektíve elítélendő abban, ha valaki azért ismétel bizonyos cselekvéseket, hogy ezáltal másokkal (például a saját felmenőivel) való összetartozását fejezze ki, viszont tény, hogy ezzel a cselekvés célja és értelme is megváltozik, az eredeti jelentés „kiürül”, hogy aztán új tartalommal teljen meg.

Mindez pedig a szemiotikán túlmutató perspektívából kétségkívül veszteség, ha valaki az így elhalványuló korábbi funkciót tartotta fontosnak. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben a jel intézményesülése a gesztus általános elterjedéséhez vezet, az gyakran negatívan hat annak érzékelhetőségére is – egyszerűen fogalmazva,

ha minden meccs előtt mindenki letérdel, akkor igazából senki sem térdel le,

mert a gesztus megszokottá válik, szakkifejezéssel szólva elveszíti a szalienciáját, vagyis nem lesz többé feltűnő (ezt egyébként a tiltakozás e módját választók egy része is érzékelte, pl. az angol labdarúgó másodosztályban – Championship – több csapat is úgy döntött, nem térdelnek le, mivel úgy ítélték meg, a gesztusnak többé nincs figyelemfelhívó ereje).

Természetesen lehetséges, hogy a jelöltek nem cserélődnek le, vagy halványulnak el teljesen az intézményesülés során, például esetünkben is rögzülni látszik, hogy a meccsek előtti térdelést a térdelő játékosok a rasszizmus elleni tiltakozásnak szánják, ám a pragmatikai folyamatnak így is vannak bizonyos, politikai szempontból nem feltétlenül (nem mindenki számára) örvendetes mellékhatásai.

Az intézményesült jelentés ugyanis szükségszerűen relatíve egyszerű kell legyen, hiszen az intézményesülés éppen azt jelenti, hogy egy adott jelölőt szorosan hozzáköt egy, az adott közösség valamennyi tagja számára hozzáférhető jelenséghez

– például egy „behajtani tilos” tábla mint intézményesült jel valamennyi közlekedő számára egyértelmű tiltást fogalmaz meg, kevés teret hagyva az egyéni interpretációnak.

Szemiotikai szempontból fogalmazva tehát a jelentés intézményesülése a jelölő és jelölt közvetlen kapcsolatán alapuló denotáció jelenségét erősíti a bonyolultabb, cizelláltabb ugyanakkor természetesen egyszersmind ellentmondásosabb jelentésekhez vezető konnotációval szemben.

Vagyis esetünkben tudjuk ugyan, hogy a térdelés a „rasszizmus elutasítását” jelenti, e denotatív értelem azonban azt már nem árulja el, mi a rasszizmus, miért létezik, hogyan szüntethető meg stb.

Ehhez a jelenség a maga mélységében és komplexitásában való megértése lenne szükséges, például annak felvetése, hogy az ún. rendszerszintű rasszizmus vajon puszta hiba-e egy egyébként elvileg jó rendszerben, aminek a „kijavítása” csak minimális jó szándék és oktatás kérdése (ahogyan többnyire a neoliberális status quo hívei vélik); vagy épp ellenkezőleg, a súlyosan egyenlőtlen társadalmi hierarchia fenntartására és elleplezésére szolgáló eszköz, tehát végső soron a rendszer lényegi eleme, ami csupán az egész rendszer megváltoztatásával szüntethető meg (amint számos rendszerkritikus mozgalom hirdeti).

A térdelés gesztusának puszta denotáció irányába tolódó intézményesülése tehát jelen esetben például egyértelműen annak a fennálló rendnek kedvez, amely nem kívánja a rendszerszintű rasszizmus problémáját mélyebb gazdasági és társadalmi okokra visszavezetni, vagyis mindazoknak, akik a megoldást valamely mélyreható társadalmi változásban látják, a térdelés szemiotikai jelenségként leírt intézményesülése alapvetően nem pozitív hír, hiszen a denotáció erősödése a konnotációval szemben gyengíti az interpretáció lehetőségét és a többértelműséget, ami politikai szempontból a potenciálisan a (bármilyen típusú) strukturális változáshoz elvezető társadalmi diskurzus alapja lehetne.

Magyar ultrák a Magyarország – Írország barátságos labdarúgó-mérkőzésen 2021. június 8-án az újpesti Szusza Ferenc stadionban a meccs előtti himnuszok alatt. Fotó: MLSZ Facebook

Ellen-narratíva: a térdelés mint inverz rasszizmus

Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy a fent említett, s például az UEFA által is elismert intézményesített denotáció nem az egyetlen versenyző a pályán.

Létezik ugyanis egy önmagát éppen ezzel szemben pozicionáló ellen-narratíva is, amelyet nyugaton a magát konzervatívnak nevező identitáspolitika propagálói, nálunk pedig a kormánypárt, illetve az azt támogató médiumok képviselnek, s e narratíva érvényesülési lehetőségei szintén hirdetőinek a kontextus alakítására való képességétől függenek.

A hazai kormánypárti sajtóban, sőt újabban politikusok nyilatkozataiban ugyanis egyre gyakrabban bukkan fel a focisták mérkőzés előtti féltrédre ereszkedésének elutasítása, mert

„a magyar ember csak a Jóisten, a hazája és a szerelme előtt térdel le.”

A rekontextualizáció szándéka meglehetősen nyilvánvaló, hiszen a gesztus eredendően nem a „valaki előtt” való térdre ereszkedésről szól – nem nagyon lehetne megmondani, hogy akár Kaepernick és a többi NFL játékos, akár a BLM mozgalmat támogató tüntetők, akár Lewis Hamilton és más F1 pilóták, akár az ír, az angol, a belga vagy a francia labdarúgó válogatott tagjai ki „előtt” ereszkedtek térdre (például ez esetben vajon a nem fehér bőrű játékosok saját maguk előtt térdeltek volna le?). A térdelés elutasítását hangoztató politikusok és sajtóorgánumok azonban mégis így interpretálják a gesztust, kihasználván a térdelve tiltakozók testtartásának ikonikus hasonlóságát a fél térdre ereszkedés kétségkívül létező európai hagyományához, ami már az ókorban is az alávetettség elismerésének kinyilvánítására szolgált, s ebben a formában élt tovább a feudális hűbéri eskü szertartásán keresztül egészen modern kori lánykérésekig (persze utóbbi esetben az alárendelődés jobbára szimbolikus és mindössze pillanatnyi, de ez nem tartozik a tárgyhoz).

A kormánypárti nyilvánosság tehát e tradíció értelmében keretezi újra a térdelés gesztusát, ami egyben azt is megmagyarázza, miért interpretálta a magyar jobboldali média a nyugati BLM tüntetéseken készült fotókat, amelyeken például rendőrök ereszkedtek fél térdre, kinyilvánítva, hogy egyetértenek a diszkrimináció elleni fellépéssel, tendenciózusan a Nyugat „behódolásának” jeleként.

Ez a kétféle térdelés közötti ikonikus hasonlóságon alapuló újrakeretezés ugyanis tökéletesen illeszkedik abba a kormánypárti narratívába, amely az önmagával meghasonlott, identitását vesztett nyugati társadalmak egyre csökkenő fehér, keresztény többsége, illetve az őket elárasztó, leigázó színes bőrű (és semmiképp sem keresztény) „bevándorlók” közötti konfliktusként magyarázza a világpolitika eseményeit.

Egyébként az sem először fordul elő, hogy ez a narratíva a kormánypárti nyilvánosságban rátelepszik a futballra, például a 2018-as világbajnoki döntő előtt több kormánypárti politikus is nyilatkozott arról, hogy a francia-horvát mérkőzés egy „bevándorlóország” és egy „nemzeti identitására büszke, keresztény ország” küzdelméről szól (majd a franciák győzelmével végződő találkozó után elmulasztották levonni azt a következtetést, hogy a „bevándorlók” győztek).

Nem meglepő tehát, hogy a magyar kormánypárti politikusok és az őket támogató sajtó a nyugati válogatottak térdelését is a rabszolgatartó, gyarmatosító múlttal rendelkező társadalmak lelkiismeret-furdalásának, illetve ebből fakadó defetizmusának jeleként interpretálja. Vagyis végső soron ezt a gesztust is a saját, eleve meglévő és évek óta hangoztatott narratívájának kontextusában értelmezi, amelynek lényege, hogy a fehér, európai, keresztény identitást támadják kívülről a nem fehér bőrű, nem keresztény „migránsok”, belülről pedig a fehér, keresztény Európát megsemmisíteni kívánó „globalista elit” ötödik hadoszlopaként funkcionáló „liberálisok”, „kommunisták”, „LMBT és genderlobbisták” stb.

Ebben a történetben egyértelműen a szimbolikus oppozíciósor egyik felén álló, fehérként és keresztényként meghatározott „Európaiak” tartoznak a saját táborhoz, míg mindenki más „idegenként” vagy idegenek kiszolgálójaként, a „mi” elpusztításunkra törő ellenségként kerül besorolásra.

Ebben a keretben tehát valaki vagy „velünk” van, vagy a minket megszállni, leigázni akaró „bevándorlókkal”, vagyis a térdelők által kinyilvánítani szándékozott antirasszizmus e narratíva szerint semmi mást nem jelenthet, mint ellentétes irányú (azaz a fehérek elleni) rasszizmust – ezt jelzi az is, hogy a kormánypárti sajtóban szinte már eposzi jelzőként kapcsolódik a BLM mozgalomhoz a „rasszista” meghatározás.

A kontextus hatalma – a hatalom kontextusai

Az ezen értelmezési keretek által megteremtett kontextusok azután, amelyekben a térdelés az antirasszizmus kinyilvánításaként, vagy éppen az inverz-rasszizmus tüneteként jelenik meg, rendkívül jól használhatónak bizonyulnak további, egyszerű dichotómiákon alapuló politikai üzenetek megfogalmazására.

Egyfelől szembeállíthatják az identitását vesztett, a „migránsok” és a globalizáció elleni küzdelemben félig már elesett, „beteg” Nyugat-Európát az „egészséges”, fehér-keresztény identitásukat még őrző keleti államokkal, ahogy a magyar kormányoldal kommunikációjában láthatjuk; másfelől viszont táplálhatják akár azt a magukat az orbáni politikával szemben meghatározók által gyakran hangoztatott narratívát is, amely Európát civilizált, toleráns, liberális Nyugatra, és barbár, rasszista, homofób, illiberális Keletre osztja.

E narratívák valóságtartalmának megítélése természetesen nem tartozik a szemiotika tárgykörébe, ám az egyes jelek és a köréjük épülő narratívák jelentésképzésének megértése a politikai cselekvés szempontjából is alapvető jelentőséggel bír, hiszen egyrészt segít felismerni, hogyan konstruálódnak az uralkodó narratívák és azok hogyan szolgálják a létrehozóik érdekeit, másrészt pedig lehetővé teszi, hogy a jelölők kavalkádjában sose tévesszük szem elől a számunkra fontos jelölteket.