Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért hibáztatjuk az áldozatot?

A szexizmus virágzik Magyarországon, amire számos hazai példa mutatott rá az utóbbi időben, miközben a nemzetközi nemi egyenlőség ranglistákon is hátul kullogunk. A közéleti diskurzusból újra és újra kiderül, hogy majd’ 3 évnyi #metoo mozgalom és temérdek edukatív prevenciós erőfeszítés után is ott tart a többségi társadalom, hogy a szexizmus és az áldozathibáztatás megengedhető, ha azt nem a sztereotip hímsoviniszta módon harsogják.

Aki ebben az állításban kicsit is kételkedik, és van elpazarolni kívánt mentális energiája, annak ajánljuk a kommentszekciók tanulmányozását. A tudatlanságból és önhitt naivitásból gyúrt megnyilvánulások gyakran egyenlőséget tesznek az áldozat és a bántalmazó felelőssége között, a bántalmazót dicsőítik, amiért az áldozat tanútételére színpadiasan megvallja bűneit – természetesen az áldozattól bocsánatot nem kérve, de azt kihangsúlyozva, mennyire meghurcolták őt.

Az áldozatsegítés kulcsát általában abban látják, ha a túlélőt gyermekszerepbe helyezik, és „a józan ész nevében” állítják, hogy a bántalmazás elkerülhető, csak ne vedd fel ezt / ne menj oda. További groteszk állítás, hogy a bántalmazásba bele lehet egyezni, és azzal segítjük leginkább az áldozatot, ha nem mentjük fel az „elkövetett hibái” alól, bármit is jelentsen ez.

A társadalom, amiben élünk

A nők ellen elkövetett erőszak és tárgyiasítás annyira jelen van a mindennapjainkban (kezdve a filmektől, a sajtón át a hétköznapi életünkig), hogy nehéz fenntartani az érzékenységünket és a tudatosságot ezzel kapcsolatban.

Magyarországon különösen erős a hagyományos, konzervatív értékrenddel összefüggésbe hozott szexizmus, ami megmutatkozik a politikai vezetők üzeneteiben, de a nők alacsony politikai képviseltségében is.

Az erőszakkultúra egy olyan hatalmi berendezkedést működtet, ahol az nyer, aki az erősebb. Vagyis az, aki a gazdasági erőforrásokkal, politikai hatalommal és státusszal, vagy társadalmi elismeréssel rendelkezik, méghozzá az előbbiekkel egyáltalán nem, vagy csupán csekély mértékben rendelkezők hátrányára. Ha pedig ez a mesterséges egyensúly megbillenni látszik, kiírnak egy pályázatot, vagy az igazságszolgáltatás elégtelen működését tapasztaljuk, hogy biztos előnybe jusson az elnyomó.

Megszoktuk, hogy zéró összegű játszmákat látunk csak, amik táplálják az antifeminista (antigender  stb.) mozgalmakat, hiszen hogyan emelkedhetnének fel társadalmi csoportok úgy, hogy „mi”, a többségiek, nem veszítünk a privilégiumainkból?

Pedig el lehetne  képzelni win-win, azaz mindenkinek győztes helyzeteket, hiszen a hagyományos nemi sztereotípiák  károsak a férfiakra is. Így például a férfiakkal szembeni patriarchális értékrenden alapuló elvárások tragikus módon hozzájárulnak az alacsonyabb várható élettartamhoz és a magasabb öngyilkossági arányokhoz.

Többek között az egyedüli családfői szerep idealizálásán, vagy a férfiak mentális betegségének és segítségkérésének stigmatizálásán keresztül (ld. Kopp & Skrabski: Miért halnak meg idő előtt a magyar férfiak, 2009).

Ha a hagyományos nemi elvárások és egyenlőtlenségek ennyire károsak mindkét nemre nézve, hogyan lehet a szexizmus és az áldozathibáztatás továbbra is ennyire elterjedt ma, és miért ennyire nehéz ezen a hozzáálláson változtatni?

A jelenlegi társadalmi berendezkedésben a nők kizsákmányolásának fontos szerepe van. Ide sorolható például a láthatatlan munka, amellyel az olyan erőfeszítéseket jelöljük, amelyet a társadalom bizonyos tagjai háztartáson belül vagy önkéntes munkaként a család vagy a közösség érdekében végeznek fizetés nélkül.

A láthatatlan munka hatványozottan sújtja a nőket, mivel a hagyományos női szerepekből kiindulva a nők gyakrabban kerülnek gondozó, háztartásvezető és gyermeknevelő szerepkörbe, amely munkáknak ugyan közösségileg nagy értéke van, viszont a GDP termelésben közvetlenül nem mutatkoznak meg.

A kapitalista társadalmi berendezkedés a profitot úgy optimalizálja, hogy a nők által végzett reproduktív munkát nem ismeri el, hiába közös gazdasági érdek annak elvégzése.

Ez az egyenlőtlen helyzet és kizsákmányolás fokozódik az egyes társadalmi csoportok magasabb fokú kiszolgáltatottságával, amelynek rendszerszintű gyökereit rendszeresen individualista, „mindenki azt csinál, amit akar” köntösbe csomagoljuk.

Pedig nehezen beszélhetünk szabad választásról, amikor nincs más igazi megoldást jelentő és elérhető alternatíva egy adott csoport számára. Különösen tetten érhető ez az összefüggés a prostitúció területén, ahol egyrészt a prostitúciót folytatók többsége nő, másrészt jellemző a szegényebb országokból érkező nők gazdagabb országokban történő tömeges megjelenése.

Ez a rendszer csak akkor tud működni olyan olajozottan, ha hiszünk benne, hogy úgy kell lennie, és nem teszünk semmit azért, hogy a jövő egyenlőbb és sokszínűbb lehessen. A jelenlegi hatalmi viszony konzerválására segítségünkre siet az elménk, ami igyekszik meggyőzni arról, amit Voltaire a Candide-ban úgy fogalmazott meg, a leibnizi filozófiának görbe tükröt tartva, hogy „ez a világ a lehetséges világok legjobbika”. Szociálpszichológiai fogalmakkal a rendszerigazolás és az igazságos világba vetett hit tart minket ebben, egy csepp kognitív disszonancia redukcióval.

Az igazságos világba vetett hit egy olyan kognitív torzítás, mely azt feltételezi, hogy az emberi cselekvés mindig megfelelő kimenettel jár. Azok, akik ezt a kognitív torzítást alkalmazzák, az eseményeket, történéseket jól bejósolhatónak és igazságosnak látják, mintha egy felsőbb hatalom ítélete sújtana le a vétkezőkre, és adna jutalmat a jóságra, ezzel fenntartva a kozmikus morális egyensúlyt. A torzítás gyakran fellelhető a mindennapi nyelvhasználatban és az áldozathibáztatásban is, például: „Azt kapta, amit megérdemelt.” „Minek ment oda?” „Aki hülye, haljon meg.”

Mindenki felelős önmagáért. Hogy is van ez?

Mára már kutatások egész sora (ld. Bessel van der Kolk, 2014) áll rendelkezésünkre arról, hogy a traumatikus események milyen hatást fejtenek ki az ember lelki és fiziológiás működésére. Többek között Alice Miller A tehetséges gyermek drámája c. könyvében a mérgező gyermeknevelési mintázatokkal kapcsolatban is rámutatott arra, hogy nem kizárólag a fizikai értelemben vett bántalmazás, hanem a tartósan fennálló érzelmi elhanyagolás légkörében való felnövés is olyan hosszú távú következményekkel járhat, mint az önbántalmazó magatartás és a szélsőséges szexuális viselkedés.

Ha valaki elnyomásban, bántalmazásban nevelkedett, tudja, hogy hiába mond nemet, hiába ellenkezik, a borzasztó események akkor is bekövetkeznek. A bántalmazó uralkodik a másik felett, így a nyílt ellenszegülés gyakran csak még nagyobb haragot és erőszakot vált ki. Az áldozatok így eljuthatnak arra a pontra, hogy felesleges ellenkezniük, hiszen így gyorsabban lesz vége a borzalomnak.

Krízishelyzetben a fenyegetettségre való fiziológiás reakcióként az is előfordulhat, hogy lefagyunk. Mindez pedig jelentős kihatással van a veszély érzékelésének, továbbá az önvédelemre való képességnek a meglétére.

A gyermekkor fokozottan érzékeny időszak, melynek során a függőségi viszony és kiszolgáltatottság miatt az elszenvedett trauma még mélyebbre hatol, és felnőtt korban is kihathat aztán a világ érzékelésére. A traumát átélt emberekre eleve jellemző az a gondolkodásmód, hogy saját viselkedésükben keressék a hibát, amelyre a különböző társadalmi üzenetek gyakran ráerősítenek.

Mindez a gyerekekre fokozottan igaz, és így kialakul egy belső rosszaságérzet, amelyet a bántalmazott gyermek úgy próbál leplezni, hogy igyekszik mindent megtenni, amit kérnek tőle. Így a bántalmazás és elhanyagolás következménye lehet például a másokra való olyan mértékű ráhangolódás, amelynek következtében a gyermekkori bántalmazás áldozata tudattalanul és megszokásból engedelmeskedik másoknak.

Amellett, hogy sérül a nemet mondás képessége, a gyermekkorból magával hozott gondoskodás és törődés utáni igény megnehezíti, hogy biztonságos és egészséges határokat alakítson ki más emberekkel szemben, és így intim kapcsolatain belül megvédje magát.

Egy gyerekkori szexuális bántalmazás következményeinek hosszú távú hatását vizsgáló kutatás kimutatta, hogy a bántalmazott lányok stresszhormonszintje alacsonyabb értékeket mutat feszült helyzetekben. Ennek következtében a nyugtalanságra nem úgy reagálnak, ahogy indokolt lenne, például védekező lépések megtételével, mivel a testük nem jelzi a veszélyt. A gyermekkori bántalmazás és elhanyagolás hétszeresére növeli annak valószínűségét, hogy a nők felnőttként nemi erőszak áldozataivá válnak.

Judith Herman pszichiáter, kutató Trauma és gyógyulás c. könyvében hangsúlyozza, hogy mindez semmiképpen sem jelenti azt, hogy az áldozatok az erőszakot akarnák, vagy esetleg maguk provokálnák ki azt. Sokkal inkább úgy hiszik, hogy az erőszak az emberi kapcsolatok szükségszerű velejárója.

Szóval a közhiedelemmel ellentétben igen komoly esélye van annak, hogy egyáltalán nem a veszély felmérésére való intellektuális tudásuk hiányozna, vagy esetleg felelőtlenek lennének azok, akik az erőszakkal fenyegető helyzetekből nem lépnek ki. Sokkal inkább arról van szó, hogy az alapvető bizalom, autonómia és kezdeményezőkészség hiányosságai okán sérülékennyé válnak azokkal szemben, akik ezzel a helyzettel vissza kívánnak élni.

A felnőttként átélt traumának is komoly következményei vannak, mivel a személyes biztonságérzet értelemszerűen ilyenkor is sérül, a veszélyre való megfelelő reagálást kibillenti az egyensúlyából, és megszakítja az áldozat kapcsolatát a közösséggel. Az áldozathibáztatás ezért is tud különösen nagy kárt okozni az áldozatban, mivel ezt a szakadást még jobban elmélyíti, a becsmérlések és támadások a biztonságérzetét ismételten megsértik, másodlagosan is traumatizálva az áldozatot.

Arról nem is beszélve, hogy igen sok esetben az áldozat próbál tenni azért, hogy javítson a saját helyzetén, ami azonban gyakran nem jár sikerrel. Intézményi árulásnak hívjuk, amikor az intézményhez forduló áldozatot jogsérelem érte, és bízik az adott szerv hatékony eljárásában, de az intézmény ezt a kötelezettségét elmulasztja. Az eljárás így szintén újabb traumatizálódást okoz, tovább erősítve a túlélő kiszolgáltatottságát és tehetetlenségét az elkövetővel szemben.

A beleegyezés nem szólhat a méltóságról való lemondásról

A választás szabadságának abszolutizálása, így kizárólagosan önmagában való, és a kontextus vizsgálata nélküli megítélése nem csak a társadalmi viszonyok és hierarchiák szempontjából, hanem a trauma jelenségének fényében is igen problematikus.

Ugyanis a gyermekkori bántalmazás további gyakori tünete a test bántásának kényszere, amely a nagymértékű érzelmi fájdalom szabályozását szolgálja. Ezzel párhuzamosan szintén az érzelemszabályozás eszköze lehet az idegrendszer „szándékos” veszélybe hozása, amely az érzelmi eltompulásból jelent kiutat.

Így a kényszeres szexuális viselkedés, kényszeres kockázatvállalás és veszélykeresés önromboló magatartása mind a mély érzelmi fájdalomra okozta kiútkeresést szolgálhatja. Mindemellett jelen lehet az a vágy is, hogy a múltban megtörtént veszélyhelyzetet legyőzze, amelynek következtében a jelenben ismételten újrajátssza az őt ért egykori bántalmazást.

Ezekben az esetekben az akár erőszakos cselekményekbe való beleegyezés értelemszerűen nem szabad és független belső vágyakozáson, hanem a traumás sérülésből fakadóan történik, és mögöttes célja gyakran a traumával való megküzdés, amely gyógyuláshoz azonban nem vezet.

A virágzó pornókultúra, valamint a nők elleni tömeges erőszak kontextusában különösen aktuális kérdés, hogy miként tekintünk a traumára, és ennek fényében arra, hogy az erőszakos szexuális cselekményekbe bele lehet-e egyezni, vagy sem. Ezzel a kérdéssel részben a büntetőjogunk is foglalkozik, méghozzá a sértett beleegyezése fogalmán keresztül, amely bűncselekmények esetén a büntetőjogi felelősségre vonás akadályát képezi. Ennek értelmében a sértett beleegyezését adhatja olyan cselekményekhez, amelyek egyébként bűncselekménynek minősülnének.

Azonban a beleegyezésnek több feltétele is adott, így az kizárólag a cselekménnyel érintett személy tényleges akaratából történhet, vagyis tévedéstől, kényszertől, fenyegetéstől mentesnek kell lennie. Emellett nem minden jogilag védett értékkel kapcsolatos cselekmény esetén valósulhat meg a beleegyezés: a személy elleni cselekmények, például a testi sértés okozása, illetve az egészség veszélyeztetése esetén csak társadalmilag elfogadott cél esetén bírhat a beleegyezés relevanciával. Ilyennek minősül egy orvosi műtétbe való beleegyezés, valamint a sporttevékenység.

Azonban otthon, a négy fal között sem minden megengedett. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Brown és mások v. Egyesült Királyság (1997) ügyben foglalkozott a sértetti beleegyezés és a magánélethez való jog összefüggéseivel, melyben a szado-mazochista aktusokba való beleegyezés lehetőségét vizsgálta.

Ítéletében pedig kimondta, hogy az állam nem sérti meg a magánélethez való jogot, amennyiben a súlyos testi sérüléssel járó cselekményeket büntetőjogilag üldözi, a sértett beleegyezésétől függetlenül. A bíróság ezzel áttételesen azt is kimondta, hogy a saját emberi méltóságát sértő cselekményekhez senki nem adhatja beleegyezését.

Önvédelemből és kényelemből

Az igazságos világba vetett hit fontos szerepet játszik az emberek mentális egészségének fenntartásában. Ésszel tudjuk és belátjuk, hogy emberek milliói szenvednek minden ok nélkül a Földön. Mi az, ami miatt mégse roppanunk össze a valóság súlya alatt?

Melvin J. Lerner szociálpszichológus szerint kognitív stratégiákat alkalmazunk arra, hogy fenn tudjuk tartani az igazságos világba vetett hitünket akkor is, amikor ez az álláspont megkérdőjeleződne. Ilyen stratégiák lehetnek az igazságtalanság relativizálása vagy tagadása. Egy esemény újraértelmezhető úgy, hogy beleilleszkedjen a hitrendszerünkbe.

Milyen lehetőségeink vannak a valóság felülírására? Megkérdőjelezhetjük az okot, a következményt vagy az áldozat személyiségét. Amikor ártatlanok igazságtalan szenvedését látjuk, az egyik legmeghatározóbb módja egy eseményészlelés újraértelmezésének, ha a tragédia áldozatát felelőssé tesszük szenvedéséért.

Pontosabban a megfigyelők az áldozatok viselkedését vagy személyiségjegyeit okolják a történtekért. A Jost és Banaji által 1994-ben kidolgozott rendszerigazolás elmélet kiindulópontja, hogy az emberek a körülöttük lévő világot igazságosnak szeretnék látni, és ezt a vágyukat terjesztik ki a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokra is.

Természetesen a szociális status quo fenntartására irányuló motiváció nagyban függ az egyéni jellemzőktől és a szituációtól. A rendszerigazolás kényelmes választ kínálhat számos társadalmi probléma fennállására. Például egy rendszerigazolásra hajlamos személy a társadalom élén állókról, a sikeres emberről a keményen dolgozó ember sztereotípiáját alakíthatja ki, míg a társadalom legalján elhelyezkedőkről a lusta, beszámíthatatlan ember képét. Röviden szólva dicsőítjük azokat, akik hatalmi státuszban vannak, és leértékeljük azokat, akiket sok veszteség ért önhibájukon kívül.

Szintén ezt a jelenséget járja körbe a Leon Festinger által először 1957-ben leírt kognitív disszonancia, amelynek lényege, hogy az emberek általában szeretnek önmagukra, mint koherensen és következetesen cselekvő egyénekre gondolni. Ha azt tapasztalják, hogy cselekvéseik és önmagukról alkotott képük között össze nem illés van, kellemetlenül fogják érezni magukat, s változtatni szeretnének a helyzeten. Ezt azonban sokszor nem a viselkedésük, hanem az attitűdjeik módosításával érik el.

Hasonló dinamika játszik szerepet a rendszerigazolásban is; a körülöttünk lévő világot, ugyanúgy, mint önmagunkat, szeretjük következetesnek és igazságosnak látni; így amikor a valóságban ennek ellenkezőjét tapasztaljuk, hajlamosak vagyunk az attitűdjeinket és véleményünket olyan irányba megváltoztatni, hogy az igazságos világról alkotott képünk mégis fent maradhasson.

Van megoldás?

Ha felismerjük a kognitív torzításokat, amiket alkalmazunk a kellemetlen érzések megszűntetésére, változtatni tudunk a viselkedésünkön. Ahelyett, hogy a valóságot relativizáljuk („biztos az áldozat a hibás”, „velem ilyen nem történhet, mert én jó ember vagyok”) választhatjuk azt az utat is, hogy szembenézünk a realitással.

Az áldozat nem tehet róla, hogy bántalmazás érte. A bántalmazás nem kivédhető azzal, hogy elkerülünk bizonyos helyeket / ruhadarabokat. A bántalmazás igazságtalan, és millió ártatlan gyermek és nő szenved a következményeitől ma Magyarországon. A morális minimum, hogy csendben maradunk, és nem ítélkezünk.

A traumából való gyógyulás folyamatát pedig, amely ideális esetben pszichoterapeuta támogatásával zajlik, tiszteletben tartjuk. Ha ennél proszociálisabbak vagyunk, közösen tehetünk azért, hogy egy igazságosabb világban éljünk, ahol nem a kognitív torzításunk biztosítja a mentális egészségünk fenntartását, hanem a társadalmi szolidaritás és felelősségvállalás által vezérelt cselekedeteink.

Ha támogatásra van szüksége, mert Önt vagy ismerőseit bántalmazás vagy szexuális erőszak érte, itt talál részletes információkat.

A NANE Egyesület segélyvonala bántalmazott és szexuális erőszakot átélt nőknek: 06 80 505 101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22; szerda 10-12 óráig; ingyenesen hívható mobilról is).

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) telefonszáma: 06 80 20 55 20 (ingyenesen hívható napi 24 órában, abban az esetben hívja, ha menekülnie kell otthonról vagy krízisszállást keres.)

A PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata: 06 70 220 2505 (szerdánként 16-18 óráig és csütörtökönként 10-12 óráig, e-mailen: jog@patent.org.hu)

A biztonságos internethasználatról itt olvashat bővebben.

Kiemelt kép: Anete Lusina / pexels