Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Netanjahu, Erdoğan és a Hamász: háborúk és harmónia

Miután kiújultak a harcok az izraeli hadsereg és a Hamász terrorszervezet között, nem csak a térség, de a világ legtöbb állama kinyilvánította, hogy melyik oldalt is támogatja a konfliktusban. Így tett Recep Tayyip Erdoğan török elnök is, aki hétfőn telefonon egyeztetett Hasszán Roháni iráni elnökkel arról, hogy Törökország a lehető legkeményebben fog fellépni Izraellel szemben. Bejelentését sokan úgy értelmezték, hogy Erdoğan katonákat tervez küldeni Jeruzsálembe, azonban – akármennyire is feszült volt a helyzet a tűzszüneti megállapodásig – az igazság az, hogy a két állam közötti kapcsolatok még sosem virágoztak úgy, mint jelenleg, és ezen Erdoğan és a Hamász jó viszonya sem változtat.

Gyümölcsöző Izrael-ellenes dumák

Törökország volt az első muszlim ország, amely hivatalosan is elismerte Izraelt, és a két állam kifejezetten jó kapcsolatban volt egészen az 1967-es hatnapos háborúig, amikor is Törökország nyíltan bírálta Izrael bevonulását Ciszjordániába és Kelet-Jeruzsálembe. A ‘90-es években aztán a sikeres palesztin-zsidó béketárgyalások következtében a két ország kapcsolatai ismét javulni kezdtek, 1994 és 1998 között majd fél tucat kereskedelmi és katonai megállapodás született közöttük.

Eleinte Erdoğan sem ütött meg ellenséges hangot Izraellel. Az AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) 2002-ben került hatalomra, a konzervatív pártnak pedig a kezdetektől az volt az egyik célkitűzése, hogy Törökország regionális nagyhatalommá váljon. Mint a NATO egyik tagállama, Izraellel tovább folytatta a katonai együttműködést, a kereskedelmi kapcsolatokat pedig csak tovább erősítették.

Erdoğan 2004-ben még az Amerikai Zsidó Kongresszus kitüntetését is megkapta békeközvetítői szerepe miatt.

Miközben a gazdasági és katonai kapcsolatok csak erősödtek a két ország között, Erdoğan rájött, hogy a muszlim világban igazán nagy népszerűséget csak akkor tud szerezni, ha Izrael-ellenes retorikára vált. Emlékezetes alakítást nyújtott a 2009-es davosi Világgazdasági Fórumon, ahol felháborodottan faképnél hagyta Simón Peresz izraeli elnököt, és az őket hallgató közönséget, miután összevesztek a gázai helyzeten. Ezzel a performansszal Erdoğan hatalmas népszerűségre tett szert a muszlim országokban, és hamarosan úgy kezdték mutogatni, mint az egyetlen vezetőt, akit valóban érdekelnek a palesztinok.

2010-ben aztán jött a következő botrány, amit a Mavi Marmara hajó ügye váltott ki. Az izraeli blokád alatt álló Gázába egy több hajóból álló flotta akart bejutni, állításuk szerint segélyeket akartak vinni a civil lakosságnak, ugyanakkor az akciót szervező Humanitárius Segély Alapítvány (IHH) már többször került terrorizmus finanszírozásával gyanúba, így az izraeli hadsereg erőszakot alkalmazva tartóztatta fel a hajókat, aminek következtében kilenc török állampolgár vesztette életét. Törökország ekkor megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, a gazdasági és katonai kapcsolatoknak azonban semmi baja nem esett, sőt, tovább javultak.

Ezen katonai együttműködések keretében egyébként izraeli pilóták rendszeresen kapnak kiképzést Törökország legkonzervatívabb városában, Konyában. 2012-ben, amikor Erdoğan már erősen nyugat-ellenes volt, átadták Törökország új NATO-támaszpontját az ország keleti felén található Malatyában, az iráni határhoz közel. Ezt az amerikai hadsereg használja, nem véletlen, hogy Irán több alkalommal is tiltakozott a támaszpont működése ellen, ez pedig rámutat Ankara bonyolult külpolitikai pozíciójára.

Számolatlan közös ellenségek

A Mavi Marmara esete óta a Közel-Keleten időről időre felmerül az a pletyka, hogy Erdoğan katonákat küld majd Jeruzsálembe, az igazság azonban az, hogy a két ország közötti katonai és kereskedelmi együttműködésen túl ennek nincs sok esélye, hiszen amint láttuk, a két országnak a régió legtöbb konfliktusában egymás szövetségese, nem pedig ellensége.

A szíriai polgárháborúban Izrael és Törökország is az Asszád-rezsim megbuktatásán dolgozik, ennél azonban sokkal érdekesebb a Hegyi-Karabah esete, ahol Azerbajdzsán két legnagyobb támogatója Törökország és Izrael.

Míg Azerbajdzsán lakossága mindösszesen tíz millió, a szomszédos Iránban közel tizennyolc millióra tehető az azeri kisebbség lélekszáma, Irán és Azerbajdzsán között éppen ezért mindig komoly feszültség volt, az Iszlám Köztársaság támogatni kezdte Örményországot az 1992-1994 közötti Azerbajdzsánnal folytatott háborúban, ezt látva Izrael beállt Azerbajdzsán mögé. Ez a felállás azóta is megvan, a tavalyi karabahi háborúban az azeri hadsereg nagy számban használt török és izraeli fegyvereket is. Ennek köszönhető az is, hogy a múlt hónapban, amikor az Egyesült Államok végre népirtásként ismerte el az Oszmán Birodalom 1915-ben az örmény lakosság elleni tetteit, ismét szóba került, hogy Izraelnek is hasonlóan kellene cselekednie. Ennek azonban nincs sok esélye, a Knesszetben már több alkalommal is szóba került a dolog, a legtöbbször azonban még csak napirendre sem került, mivel egy ilyen lépéssel Izrael az egyik legstabilabb szövetségesét, Azerbajdzsánt veszíti el.

Törökország és Izrael kapcsolatában a másik érdekes pont a Földközi-tenger keleti medencéje. A Ciprus környéki földgázmezők kérdése már régóta konfliktus forrás a térségben, tavaly nyárra azonban sosem látott mélypontra jutottak a felek. Egyik oldalon Törökország, a csakis általa elismert Észak-ciprusi Török Köztársaság és a Líbia területének kisebbik felét ellenőrző tripoli kormány, a másik oldalon pedig a Ciprusi Köztársaság, Görögország, Izrael, Egyiptom, Libanon, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Arab Emírségek. Annak ellenére, hogy tavaly még eléggé feszült volt a térségben a hangulat, úgy néz ki, Törökország feladta a gázmezőkért folytatott küzdelmét, márciusban ugyanis Egyiptommal kezdtek tárgyalásokba a két ország közötti kapcsolatok normalizálásáról, aminek egyik legfontosabb része éppen a gázmezők hovatartozásáról szóló vita mihamarabbi megoldása. A közeledést Netanjahu is nagyban támogatta, azaz mára már ez a konfliktus is a múlté a két ország között.

Ankara azonban nem csak Egyiptommal próbálja rendezni a sorait de Szaúd-Arábiával is, velük szintén normalizálásról tárgyalnak, sőt Erdoğan még azt is szóba hozta, hogy akár katonailag is hajlandó lenne segítséget nyújtani Szaúd-Arábiának Jemenben, ahol a szaúdi erők az Irán által támogatott milíciák ellen harcolnak, azaz ha Ankara csapatokat küldene az országba, azzal ismét csak Izrael egyik legnagyobb ellenségének, Iránnak ártana.

A Hamász is belefér a képbe

Erdoğan és Netanjahu tehát pár évente egymásnak esnek és leterroristázzák egymást a közösségi médiában, de a valóságban nem rossz a kapcsolatuk, és erre jó bizonyíték a két ország közötti kereskedelem is.

A 2002-es évben – amikor hatalomra került az AKP – összesen negyvenkilenc millió dollár értékben fektettek be Törökországba izraeli cégek, 2017-ben ez a szám már egy milliárd dollár lett, és míg 2002-ben még egyetlen török cég sem volt aktív Izraelben, tavaly már százöt millió dollár értékben fektettek ott be. Izrael annyira meg van elégedve a török cégekkel, hogy még állami megrendelésekkel is megbízza őket. Miután az Egyesült Államok 2017-ben bejelentette, hogy Tel Avivból Jeruzsálembe fogja áthelyezni nagykövetségét, ezen új kirendeltség megépítéséhez egy Erdoğanhoz közel álló török cég, a Limak Holding is szóba került, de már arról is volt szó, hogy esetleg török cég építsen majd metrót Izraelben. Több tucat Erdoğan holdudvarához tartozó cég jelenleg is aktív az izraeli energetikai piacon. A két ország közötti felszíni feszültségeknek a turizmusban sincs semmi nyoma: míg 2011-ban még csak 79.000 izraeli állampolgár látogatott Törökországba, addig ez a szám tavaly már a fél milliót is meghaladta, ezzel pedig Törökország lett a második legnépszerűbb úticél az izraeliek számára. Ehhez az is hozzátartozik, hogy míg palesztin útlevéllel rendelkezők csak vízummal utazhatnak be az országba, addig a kiváltságosabb izraelieknek nincs szükségük ilyen papírra.

A helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy míg Erdoğan és Netanjahu ilyen példaértékűen építi a két ország közötti kapcsolatokat, addig Erdoğan nyíltan támogatja a Hamász palesztin terror szervezetet, amey egyfajta megmentőként tekint a török elnökre.

Mégis miért nem zavarja a Hamászt, hogy az egyik legfőbb szövetségesükhöz köthető cégek sorban nyerik a közbeszerzéseket Izraelben?

Miután 2006-ban Gázában hatalomra került a Hamász, rövid időn belül a világ egyik legkorruptabb rendszerét építették ki. Az Egyiptomból ide vezető földalatti alagutakon érkező csempészárukon hatalmas hasznokat hajt a Hamász. A kétmilliónyi gázai lakos közt kétezernégyszáz dollármilliomos van, ők mind olyan Hamászhoz köthető személyek, akik csempészetből gazdagodtak meg. Az övezet áramellátását Izrael biztosítja, ezért pedig a Ciszjordániában székelő Palesztin Hatóság fizet már hosszú évek óta, ennek ellenére a Hamász havi szinten fizetteti a lakosokkal azt az áramot, amit egyébként ingyen kaptak.

Továbbá elgondolkodtató, hogy míg az övezet lakosságának több mint egyharmada munkanélküli, addig a Hamásznak hetvenezer alkalmazottja van, ezzel a legnagyobb munkaadó Gázában. A párt alkalmazottai sok esetben semmit sem csinálnak, egyszerűen csak magas beosztású Hamász terroristák rokonai. A vezetők nagy része egyébként nem is nagyon tartózkodik Gázában. Magángépeikkel repkednek Katar és Törökország között, jelenleg közel négyszáz Hamász-vezető él családjával Törökországban, ahol gyerekeiket többnyire nyugati magániskolákba járatják, míg ők Boszporusz-parti villáikból a közösségi médián keresztül buzdítják a gázai fiatalokat arra, hogy harcoljanak az elnyomó Izrael ellen.

A konfliktus minél tovább tart, annál tovább nő Erdoğan és a Hamász népszerűsége. A török elnök tovább üzletel az általa terrorista államnak tartott Izraellel, amíg pedig rendesen megfizeti a Hamasz vezetőit, addig nem kell attól tartania, hogy ezt bárki is felhánytorgatná neki.