Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy baloldali térségben aratott elsöprő konzervatív győzelem a brit politika végérvényes átalakulását jelezheti

Az Egyesült Királyságban csütörtökön választásokat tartottak: Angliában helyhatósági választást, Skóciában és Walesben parlamenti választásokat, az észak-angol Hartlepool városában pedig időközi parlamenti képviselő-választást. A tegnapi nap folyamán leadott szavazatok döntenek többek közt London polgármesteréről és arról, hogy Skócia valóban a függetlenedés útjára lép-e ismét, de a hartlepooli időközi választás az, amely hosszútávú tendenciákat vetíthet előre a jelenleg kormányzó Konzervatív Párt és a Munkáspárt jövőjét illetően.

Hartlepool az úgynevezett „Vörös Fal” (Red Wall) része, amely Közép-Anglia, Yorkshire, Észak-Kelet Wales és Észak-Anglia iparvidékét foglalja magában, ahol hagyományosan a Munkáspárt dominálja a választásokat a térség demográfiájának (a tradicionális, tehát fehér, és társadalmi kérdésekben sokszor konzervatív munkás szavazóknak) köszönhetően.

A 2019-es parlamenti választások során azonban a baloldali párt rengeteg választót veszített ezeken a területeken is, amelyet akkor sokan a brexitpárti szavazók elvándorlásával és Jeremy Corbyn vezetésével hoztak összefüggésbe. A közel százezres lakosú Hartlepoolban azonban még 2019-ben is győzött a baloldal (bár ez sokak szerint részben annak volt köszönhető, hogy a jobboldali szavazatokat megosztotta a Konzervatív Párt és a térségben rendkívül erős Brexit Párt).

1974 óta viszont most először veszítette el a Munkáspárt a hartlepooli parlamenti széket: a konzervatív jelölt, Jill Mortimer a szavazatok 52%-val egyértelmű győzelmet aratott a Munkáspárt jelöltje, a második helyezett Paul Williams fölött, akire a választóknak csupán 28,7%-a szavazott.

Owen Jones baloldali újságíró katasztrófának nevezte a hartlepooli eredményt, amiért szerinte a Munkáspárt jelenlegi vezetése felelős. Jones kiemelte, hogy míg a párt 2015-ben a szavazatok 35,6%-val nyerte el a mandátumot, addig 2017-ben 52,5%-kal, és még a baloldal 2019-es történelmi veresége idején is meg tudta őrizni a várost 37,7%-kal. Szerinte az, hogy a párt 2017-ben megfordította a csökkenő tendenciát, ráadásul sokkal, azt jelzi, hogy

nem egy megállíthatatlan trendről van szó, hanem arról, hogy a Munkáspártnak idén egyszerűen nem volt olyan üzenete, ami milliókat megmozgatott volna.

Jones a választást megelőzően dokumentumfilmet forgatott Hartlepoolról, amelynek egyik pillanata nagyon velősen támasztja alá utóbbi kijelentését. Amikor az újságíró arról kérdezi a baloldali jelöltet, Paul Williamst, hogy el tudja-e konkrétan mondani, mi a Munkáspárt víziója Hartlepoolban, Williams egy átfogó elképzelés helyett apró részletekbe bonyolódik azzal kapcsolatban, hogy az iskolákra fordított kiemelt figyelemmel a városba lehet csábítani a legjobb vállalatokat, mivel azok a képzett munkaerőt keresik. Ami persze egyfajta válasz, de semmiképpen se lehet egy sokakat megszólító és megmozgató víziónak nevezni.

A Spectator újságírója, James Forsyth szerint a hartlepooli vereség azt jelzi, hogy a Munkáspárt helyzete a „vörös fal” térségeiben tovább romolhat a jövőben, és hogy a 2019-es vereség nem a Brexitnek és Jeremy Corbyn vezetésének volt köszönhető, hanem

„az angol politika átrendeződésének volt a része –  és még sokkal kellemetlenebb helyzetbe kerülhet a Munkáspárt ezeken a területeken. Minden olyan remény, hogy a párt a Brexit bevégeztével és Corbyn távozásával regenerálódik majd, hiúnak bizonyult.”

Nem csak a hartlepooli időközi választás hozott a baloldal számára szomorú eredményeket csütörtökön: a helyi és/vagy megyei tanácsok képviselői helyeiből a Munkáspárt 80-at veszített, míg a konzervatívok 68-at nyertek. (A cikk írásakor az ország 143 tanácsából még csak 23-ban jelentettek eredményt.) Ian Jones, a PA hírügynökség újságírója Twitterre posztolt ábrája jól mutatja, mennyit veszített a Munkáspárt a „vörös fal” környékén 2001 óta:

Az eredmények láttán többen a jelenlegi munkáspárti vezetőt, Keir Starmert hibáztatják. Andrew Adonis, aki a Blair-kormány közlekedési minisztere volt 2009 és 2010 között (tehát nem lehet azzal vádolni, hogy a párt szélsőbaloldali, corbynista berkeiből származna) például úgy véli, hogy a vereség gyökere egy olyan munkáspárti vezető hiánya, akiről a választók elhiszik, hogy egy jobb gazdasági jövőt tud biztosítani számukra, különösen azokban az északi városokban, amelyek az elmúlt években kifejezetten rosszul jártak a munkahelyek, közszolgáltatások, az oktatás és a fiatalok lehetőségei terén.

„Keirt támogattam Jeremy helyére. Más hiteles jelölt nem volt, aki a marxista szélsőbal kezéből át tudta volna venni a vezetőséget, hogy a megválaszthatóság irányába megtegye az első lépést. Bíztam benne, hogy Keir, aki hatékony ügyész volt, elegendő vezetői képességgel és modernizáló, szociáldemokrata vízióval rendelkezik ahhoz, hogy átalakítsa a Munkáspártot. Sajnos úgy tűnik, csupán átmeneti személyiség – kedves ember és jó emberi jogi ügyvéd, de nem rendelkezik a megfelelő politikai képességekkel.”

A százezres tagsággal rendelkező kommunikációs dolgozók szakszervezetének (CWU) elnöke, Dave Ward szerint a Munkáspárt „kezd irrelevánssá válni”. A szakszervezet választást megelőző közvélemény-kutatása azt jelezte, hogy

a válaszadók túlnyomó többsége olyan baloldali lépéseket támogatna, mint az egészségügyi dolgozók béremelése, az ingyenes szélessávú internet bevezetése és a posta újraállamosítása.

„A kutatás eredményeinek elfogadása és az ország jövőjéről alkotott pozitív vízió helyett a Munkáspárt jobboldala inkább a szakszervezetünket támadta a kormány helyett. Ez a hozzáállás az irrelevancia szélére sodorta a Munkáspártot” – írja Ward.

A walesi és a skót parlamenti választás keretein belül leadott szavazatokat péntek délután még számolták, az előzetes várakozások szerint Walesben a Munkáspárt áll nyerésre (bár valószínűleg szűkösen), Skóciában pedig a függetlenségpárti erőknek (SNP, Alba, Skót Zöldek) valószínűleg sikerül majd megszerezni a parlamenti helyek és a szavazatok több mint felét.

Walesben jelenleg is munkáspárti kormány van, az ország sok szempontból hasonlít az észak-angol „vörös falhoz” (hagyományos iparvidék, dezindusztalizáció a nyolcvanas években, brexit-párti többség, a konzervatívok lassú, de biztos előretörése). Azonban a konzervatívok csak néhány százalékponttal maradnak el a baloldaltól, úgyhogy itt kérdéses, mi lesz végül az eredmény.

A skót választás eredménye döntheti el, hogy Skócia ismét megpróbálkozik-e az Egyesült Királyságtól való függetlenedéssel, úgyhogy ilyen értelemben talán a csütörtöki választások legfontosabb mozzanatáról van szó. Skóciában rekordmagas részvételről számoltak be több választókörzetben is, több helyen a 2014-es függetlenségi népszavazás részvételi adatait közelítette vagy szárnyalta túl az érdeklődés, írja a Guardian. A választás jelentőségéről és részleteiről ebben és ebben a cikkben írtunk bővebben.

A végleges walesi és skót eredményeket csak a hétvége folyamán fogjuk megtudni.