Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nélkülözhetetlen elit: az olasz politikai osztályt a koronaválság is csak még inkább bebetonozza

Több mint egy hónapnyi huzavona után február 13-án a végéhez ért az olasz kormányválság. Mario Draghi, az Európai Központi Bank 2011 és 2019 közötti elnöke ugyanis megalakította a kormányát, amelyben a neofasiszta Olaszország Fivérein és a Szabadok és Egyenlők nevű baloldali kispárton kívül a teljes olasz pártpaletta képviselteti magát.

Giuseppe Conte távozó miniszterelnököt kezdetben az establishment-ellenes, populista Öt Csillag Mozgalom és a bevándorlásellenes, szélsőjobboldali Lega koalíciója támogatta, a Matteo Salvini vezette párt 2019 augusztusi kilépése után pedig a balközép Demokrata Párt (PD) szállt be a kormányba. Az idei politikai krízis amellett, hogy komoly nehézségeket okozott a koronavírus járvány és az annak következtében kialakuló gazdasági válság által kiemelten érintett Olaszországnak, a legfőbb politikai törésvonalakat is radikálisan átrajzolta, valamint remek példájául szolgált annak, hogy a hatalomban maradásért igazán semmi sem drága az olasz politikai osztálynak.

Grazie Matteo

Mint ismeretes, a kormányválság azután bontakozott ki, hogy Matteo Renzi korábbi balközép-centrista miniszterelnök pártja, az Italia Viva januárban kilépett a PD és az Öt Csillag kormányából, amely így elveszítette a többségét az olasz törvényhozás felsőházában. Renzi azzal indokolta a kormányból való kilépést, hogy szerinte Giuseppe Conte kormányfő nem megfelelően akarja elkölteni a gazdasági válság enyhítésére az országnak megítélt 209 milliárd eurós európai uniós támogatást. A 2014 és 2016 között miniszterelnökként piacpárti politikát folytató, a munkavállalói törvényeket jelentősen liberalizáló Renzi szerint ugyanis a válságot elsősorban munkahelyteremtő strukturális reformokkal, nem pedig a bajbajutott dolgozóknak járó közvetlen anyagi támogatások útján kéne kezelni.

A volt kormányfő emellett azzal érvelt, hogy Olaszországnak hitelt kéne felvennie az eurozóna bajbajutott országait megsegítő Európai Stabilitási Mechanizmuson keresztül, amely elképzelését kevesen osztják az olasz politikában, köszönhetően annak, hogy a jelenlegi gazdasági válságra létrehozott Európai Újjáépítési Alaptól az EU-tagállamok vissza nem térítendő támogatásokban is részesülhetnek, arról nem is beszélve, hogy a már amúgy is igencsak magas államadóssággal küszködő országnak nem hiányzik egy újabb többmilliárdos hitel, valamint azok a megszorító intézkedések, amelyek az ESM-kölcsönök feltételei, és amelyek jelentős száma nagyban hozzájárult az olasz gazdasági növekedés alacsony szintjéhez (ahogy erre Pogátsa Zoltán vagy éppen a párizsi Sciences Po kutatói is felhívták a figyelmet).

Matteo Renzi (Matteo Renzi facebook-oldala)

Renzi lépését a kormányból való kilépésről ezért a legtöbben egyszerű hatalomvággyal magyarázzák, mivel a volt kormányfő nehezen viseli, hogy az elmúlt években jelentősen balra tolódó Demokrata Pártból kiszorultak a hozzá köthető harmadikutas, centrista körök, valamint hogy pártja, az Italia Viva nemhogy a baloldal vezetését nem vette át, de a legtöbb felmérés szerint az is kétséges, hogy egyáltalán bejutna az olasz törvényhozásba.

Egy mindenkiért, mindenki Super Marioért!

Az Italia Viva kilépését követően a Conte-kormány egy bizalmatlansági indítványnak vetette alá magát, amelyet az alsóházban – ahol a PD-nek és az Öt Csillag Mozgalomnak magában is megvan a többsége – abszolút többséggel nyert meg, a Szenátusban viszont csupán relatív többséget szerzett, köszönhetően annak, hogy az Italia Viva szenátorai tartózkodtak a szavazáson. Ezután Contéék a független szenátorok között próbáltak támogatókat szerezni – Olaszországban hagyományosan nagy az átjárás a frakciók között, valamint az ötéves parlamenti ciklusok végére szépszámban hagyják ott a pártjaikat a képviselők – ám ez a vállalkozás sikertelennek bizonyult, ráadásul félő volt, hogy Renziék a jobboldallal szavazva elmozdítják az ötcsillagos igazságügyi minisztert, akit több párt is kritizált a büntetések elévülési idejének megreformálását célba vevő törvénytervezete miatt. Ezért végül Giuseppe Conte január 26-án bejelentette a lemondását. Ez még nem jelentette volna egyértelműen a firenzei jogi egyetem katedráját a kormányfő hivatalának otthont adó Chigi-palotára cserélő Conte miniszterelnökségének a végét. Az államfő, Sergio Mattarella még a Képviselőház ötcsillagos elnökét, Roberto Ficot is megbízta, hogy a pártokkal tárgyalva szerezzen többséget a papíron független, de az Öt Csillaghoz közel álló kormányfőnek, ám ő is kudarcot vallott. Így végül az a forgatókönyv következett be, amivel többen is számoltak:

az előrehozott választást mindenképpen elkerülni kívánó Mattarella Mario Draghinak adott kormányalakítási megbízást.

Az Európai Központi Bank vezetése előtt az olasz jegybank és az olasz államkincstár elnöki pozícióját is betöltő, a Goldman Sachs-nál is megforduló Draghi mögött tulajdonképpen a teljes olasz politikai elit felsorakozott. A kormányban képviselteti magát a Silvio Berlusconi vezette jobbközép Forza Italia, a bevándorlásellenes-szélsőjobboldali Liga, a Demokrata Párt, az Öt Csillag Mozgalom, az Italia Viva, valamint az Articolo Uno nevű baloldali párt (amely nevét az olasz alkotmány egyes cikkelyéből kölcsönzi, amely kimondja, hogy Olaszország egy „munkára épülő demokratikus köztársaság”). Ami különösen díszessé teszi ezt a kompániát, az az, hogy kezdetben szinte kivétel nélkül elutasították, hogy közösen alakítanának kormányt.

Conte lemondása után eredetileg a „jobbközép koalíció” (coalizione di centro-destra) mindhárom pártja előrehozott választásokat követelt, amely a felmérések alapján könnyedén a Forza Italia-Lega-Olaszország Fivérei szövetségének győzelmét hozhatta volna. Ugyanakkor a jobboldali pártok közötti erőviszonyok jelenlegi állása szerint egy új választásból igazán csak a Giorgia Meloni vezette Olaszország Fivérei jött volna ki győztesen, a gyakran neofasisztaként jellemzett párt a 2018-as választásokon alig négy százalékot ért el, ám a legfrissebb közvéleménykutatások szerint a támogatottsága már meghaladja a 16 százalékot. Meloniék elsősorban a Matteo Salvini vezette Lega elől szipkáztak el szavazókat, a korábbi belügyminiszter pártja a 2019-es EP-választásokon elért 40 százalékának (amely után egy előrehozott választás kikényszerítésével is megpróbálkozott az Öt Csillag faképnél hagyásával) alig több mint felére, 23 százalékra számíthatna, ha most tartanák a parlamenti választásokat.

Luigi di Maio 5 Csillag, az 5 csillag volt elnöke Giuseppe Conte távozó miniszterelnökkel (kép: Luigi di Maio facebook-oldala)

Berlusconi Forza Italiája mára egy 7 százalékos kispárttá zsugorodott, és nem látszik, hogy a korrupciós botrányaival már a legtöbb választópolgár számára teljesen hitelét vesztett, de a családja érdekeltségébe tartozó médiavállalatokon keresztül a jobboldali nyilvánosságot továbbra is nagy mértékben befolyásoló Berlusconi helyett ki lehetne az, aki a pártvezetést átvéve ellen tudna tartani a Salvini-Meloni tandem szélsőjobbos irányvonalának. Így nem is csoda, hogy Berlusconiék nagy lelkesedéssel fogadták a pártfüggetlen Mario Draghi kinevezését, az egykori olasz miniszterelnök egyenesen azt mondta, hogy Draghi olyan irányba terelné az országot, ahogy azt a Forza Italia is elképzelte. Berlusconi pártja három miniszteri tárcát is megszerzett az új kormányban, ami látva a párt támogatottságát, valóban elismerésre méltó teljesítmény.

Ezért értsd meg, szeretem őt / A vén Európát, a büszke nőt!

Ami azonban sokkalta meghökkentőbb, az Matteo Salvini pálfordulása. Amíg volt esélye annak, hogy nem bomlik fel a PD és az Öt Csillag koalíciója, addig a volt belügyminiszter Lega-vezér nagy elánnal követelte Conte távozást, valamint azon sajnálkozott, hogy egyes élethosszig tartó mandátummal bíró szenátorok (akikből egyszerre öten tölthetnek be hivatalt), akik támogatták volna a volt kormányfőt „sosem halnak meg, vagy csak túl későn”. Azonban ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Contének mennie kell, Salvini is engedékenyebb hangot ütött meg és kijelentette, hogy legás miniszteri pozíciókért cserébe hajlandó támogatni Draghit.

Hovatovább, az eddig hangoztatott EU-ellenes retorikáját is lecsavarta és kijelentette, hogy „emelt fővel van Európában” és nincs Európa ellen, valamint közös európai menekültpolitikát sürgetett.

Elég erős kijelentések ezek egy olyan embertől, aki pár évvel ezelőtt még kivezette volna Olaszországot az eurózónából és az EU-ból, belügyminiszterként sosem szalasztotta el a lehetőségét, hogy a migrációt ellenző keménylegény szerepében tetszelegjen, valamint annyira elkötelezett volt a menekülteket az olasz partokhoz szállító hajók visszafordítása iránt, hogy 15 év börtönt kockáztatott, miután megtagadta a Gregoretti nevű hajó fedélzetén tartózkodó 131 menekült partraszállását.

Így néhány év leforgása alatt eljutottunk oda, hogy a Salvini vezette Lega feladta korábbi célkitűzését az észak-olasz régió függetlenné válásáról, a délieket ostorozó szólamokat felváltotta a virulens bevándorlásellenesség, most pedig, hogy felmerült a kormányzati szerepvállalás lehetősége, hirtelen az EU sem annyira problémás a pártnak – sőt mi több, ahogy arra az olasz politikáról az Azonnalin számos kiváló cikket megjelentető Techet Péter is felhívja a figyelmet, a 2019-ben még az európai szélsőjobb vezérének szerepét megpályázó Salvini pártja az Európai Néppártba való átlépést fontolgatja. Mindenki döntse el maga, hogy mennyire érzi őszintének Salvini hirtelen irányváltását, azonban az biztos, hogy a Draghi-kormányban helyet kapó három legás miniszter (akik a párt mérsékeltebb, északi szárnyához tartoznak) örül főnökük pálfordulásának.

A hatalomba vezető út elveink szembeköpésével van kikövezve

Hogy ne érje szó a ház elejét, fontos hozzátenni, hogy nem csak Salviniék váltogatták villámsebességgel a nézeteiket a politikai szélállás szerint: az Öt Csillag Mozgalom szintén merőben más képet mutat magáról, mint néhány évvel ezelőtt. A népszerű humorista, Beppe Grillo által 2009-ben alakított párt eredetileg egy olyan elitellenes erőként határozta meg magát, amely azokat a választókat kívánta megszólítani, akik a diszfunkcionális olasz politikai osztály különböző képviselőit az „egyik kutya, másik eb” elv szerint szemlélték. Ám a korrupt politikusoknak fityiszt mutató párt hamar annyira népszerű lett, hogy arra talán az alapítok sem számítottak, a 2013-as választáson már ők szerezték meg a legtöbb szavazatot. A mozgalom élén Grillo-t az akkor csupán 31 éves Luigi „Gigi” Di Maio váltotta 2017-ben, vezetésével a párt elindult a professzionalizálódás útján, valamint visszavettek a radikális nézeteikből, illetve az egykor a párt működését nagymértékben meghatározó bázisdemokratikus döntéshozatali módból.

Di Maio stílusváltását rövid távon siker koronázta, a 2018-as választásokon ők szerezték a legtöbb képviselő helyet és koalícióra léptek a Legával, amely jobboldali, neoliberális gazdaságfelfogásával és észak-olasz szeparatista múltjával szöges ellentétét képezte az erősen zöldpárti, az alapjövedelmet támogató, elsősorban a dél-olasz tartományokban népszerű Öt Csillagnak. Hiába kerültek azonban hatalomra, a másfél éves kormányzásuk alatt leginkább Salvini diktálta a tempót, aki ugyan csak belügyminisztere volt Giuseppe Contének, ám elsősorban az ő bevándorlásellenes lépései dominálták a kormány politikáját.

A közös kormányzást leginkább az Öt Csillag népszerűsége bánta, a párt 2019 nyarának végére elveszítette a támogatóinak közel felét, így érthető, hogy miután Salvini megpróbálkozott az előrehozott választás kikényszerítésével (amelyen nem volt teljesen kizárt, hogy a Lega egyedül, vagy az Olaszország Fivéreivel közösen abszolút többséget szerez), Di Maio annak ellenére is támogatta a balközép Demokrata Párttal való koalícióra lépést, hogy az általa vezetett párt korábban kategorikusan elutasította az együttműködést mindkét nagy politikai blokkal. A szövetséges-csere azonban nem segített a gyengélkedő Öt Csillagon, a Conte második kormányában külügyminiszterként tevékenykedő Di Maio ezért 2020 januárjában távozott a pártelnöki posztról, miniszteri székét azonban természetesen megtartotta.

Beppe Grillo 2015. júniusában még a teljes politikai elit ellen hergelt (forrás: Beppe Grillo facebook-oldala)

Az Olaszországot tavaly márciusban elérő koronavírus járvány pillanatnyi politikai tűzszünetet eredményezett, ám a mostani kormányválság ismét magában hordozta az Öt Csillag Mozgalom ellenzékbe szorulását. A párt kezdetben ragaszkodott ahhoz, hogy Conte maradjon a miniszterelnök, Di Maio 48 órás ultimátumot adott a kormánytöbbség megszerzéséhez és belengette az előrehozott választásokat. Ám amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Contének mennie kell, már az Öt Csillag vezető politikusainak nagy része – köztük az alapító Grillo, illetve Róma polgármestere Virginia Raggi – is békülékenyebb hangot ütöttek meg, végül pedig a támogatásukról biztosították Draghi szakértői egységkormányát, amelybe négy minisztert delegálhattak, Di Maio pedig továbbra is külügyminiszter maradhat.

Így kevesebb mint három év leforgása alatt eljutottunk oda, hogy a kezdetben a centrumpártokat elutasító, baloldali gazdaságpolitikát képviselő, a technokraták uralmát és a hozzájuk köthető megszorításokat ellenző Öt Csillag Mozgalom összeállt a gazdasági köröknek kedvező neoliberalizmust hirdető Legával, a korábban számos megszorítást levezénylő Demokrata Párttal, hogy végül Silvio Berlusconiékkal közösen támogassa egy volt bankár szakértői kormányát.

Csúcsforgalom a damaszkuszi úton

A Draghi-kormányban részt vevő pártok természetesen azzal indokolták a döntésüket, hogy az Olaszországot súlyosan érintő koronavírus járvány és a gazdasági válság miatt most nincs idő a hatalmi harcokra, a helyzet súlyossága egy nemzeti egységkormányt követel.

Kétségtelen, hogy vannak olyan szituációk, amikor a pártok között húzódó ellentétek komolyan veszélybe sodorhatják egy ország működését és szükség lehet a politikai küzdelem időszakos felfüggesztésére vagy takaréklángra tételére. Winston Churchill konzervatívjai is a Munkáspárttal közösen vezették Nagy-Britanniát a második világháború éveiben, illetve a francia felszabadulás után létrejött átmeneti kormányba Charles De Gaulle a kereszténydemokraták mellett a szocialistákat és a Francia Kommunista Pártot is bevette, ám igencsak veszélyes precedenst teremt, ha a konfliktus első jeleit látva rögtön a pártok közötti versengés „kikapcsolása” mellett döntünk. Arról nem is beszélve, hogy bár amellett még lehet érvelni, hogy a vírus visszaszorítására hozott, technikai jellegű döntések, mint a lezárások, a kijárási korlátozások vagy éppen a vakcinák szétosztása még mellőzhetik a választott képviselők döntéshozatalát és történhetnek pusztán a szakértők javaslatai alapján – bár az egymásnak ellentmondó intézkedéseket látván már ez is erősen kérdéses -, ám a járvány miatti gazdasági válság utáni újjáépítés már korántsem egy olyan dolog, amely meghozható az állampolgárok részvétele nélkül.

Ugyanis az, hogy ki milyen mértékű támogatásban részesül, hogyan teremti elő az állam a forrásokat a válságkezelésre, milyen hosszabb távú reformokat eszközöl, velejéig politikai kérdés, amelyet nem lehet úgy eldönteni, hogy ne helyezkednénk szembe egyes társadalmi csoportok érdekeivel.

Ezért a válságkezelést nem egy Draghi-féle technokratára kell bízni – noha mostanában támogatóan nyilatkozik a keresletélénkítő gazdasági programokról, ám ahogy azt egy korábbi cikkünkben is bemutattunk, nem kell a szomszédba menni a megszorításpárti nézetekért – , hanem azokra a politikai erőkre, amelyek ezt a sok különböző társadalmi érdekcsoportot képviselik, ugyanis csak így születhetnek olyan válságkezelési döntések, amelyek valóban az állampolgárok többségének preferenciáit tükrözik, még akkor is, ha ez több fáradsággal jár.

Persze a fentiek tükrében kár is azt gondolni, hogy a közös munkát nemrég még elképzelni is képtelen pártok azért változtatták meg ilyen hirtelen az eddigi álláspontjukat, mert kollektívan belátták, hogy a válságból való egyetlen kiutat egy nemzeti egységkormány jelenti. Egyszerűen arról van szó, hogy amikor a hatalom megtartásáról van szó, akkor valahogy mindig csúcsforgalom alakul ki azon a bizonyos damaszkuszi úton.