Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy pedagógus öröksége

Anyám, Molnár Lajosné Gömöry Éva három évvel Hitler hatalomra jutása után, 1936. január 9-én született. Karácsony előtt, húsz nappal a 85. születésnapja előtt halt meg.

„Megírtad a cikket?” – kérdezte pár éve egyik este. „Próbálom” – feleltem. „Hogy érted azt, hogy próbálod?” – kérdezte.

Családtagtól hallott az első világháborúban falhoz csapott szerb csecsemőkről, és látta a másodikat. Mesélt az óvóhelyről kiszaladó férfiakról, akik kikanyarítottak egy-egy darabot a lótetemekből, és a szovjet tisztről, aki kérte, hogy az ölébe vehesse, mert évek óta nem látta a saját kislányát.

1956-ban, húszévesen teherautóval stoppolt Pestre a falusi iskolából, ahol tanítani kezdett.

Tanítónőként költő, tanár nagyapja, Boromisza Jenő nyomába lépett. Nagyon szerette a pedagógus életet. Az augusztusokat azzal töltötte, hogy végigjárta leendő elsősei családjait, és mikor a kisgyerekek először mentek iskolába, ő már mindnek tudta a becenevét is, és azt is, hogy kik lehetnek egymásnak jó padtársai, beleértve a cigány-magyar gyerekeket is, hogy ők is otthon érezzék magukat az osztályában. A háztartási szerek dobozaiból is játékokat készített a kis tanítványainak.

Iskolaigazgatóként mindig nyitva volt az ajtaja. Mikor egy képesítés nélküli tanítónő vette a bátorságot, hogy elmondja neki kísérleti tervét, anyám válasza ez volt: „Csináld, és én segítek.” Mindent szívből oldott meg, de közben átlátta a helyzetet, és úgy beszélt, hogy senkit ne bántson meg, de a gond megoldódjon. Okos szóval, szeretettel.

Mikor még Merész Gábor rajztanárnak se volt bátorsága beszélni egy kolléga temetésén, a művelődési osztály férfi vezetője megütközött azon, hogy egy nő, anyám fog beszélni. „Hol a beszéd?” – kérdezte a temetésen. „A beszéd? A beszéd a fejemben van” – felelte anyám. Aztán az osztályvezető őszinte elismeréssel gratulált neki.

2013-ban, hetvenhét évesen, bottal járva, hosszan vonuló pedagógus tüntetés végéről sietett az elejére, hogy mint mindig, akkor is fejből elmondott beszédében, javasolja a nyugdíjas pedagógusok szervezetének létrehozását, mert mint mondta, a jelenlegi oktatáspolitika „iskolaromboló, gyerekellenes, szeretet nélküli.”

2013. március 30-án, részt vett a Fidesz újraalapításában is. (A Fidesz, amit 1988-ban alapítottunk, már akkor sem létezett – amit Fidesznek neveznek, csak az alapítói céljainkkal és alapértékeinkkel szembefordult utódpárt.) Mikor anyám odaért a dunaparti Bibó szoborhoz, pár perccel az esemény előtt kérdeztem: „Mondanál valamit? Hogy egy idős ember is beszéljen.”

Mondott. Persze akkor is fejből. Olyan beszédet, hogy az egyik aktivistatársam hihetetlennek találta, hogy anyám nem készült rá előre.

2013-tól, az első alkalomtól kezdve, mindig hozott emberi jogi süteményt a történetmesélő előadásokra, amiket a CEU-n rendeztem. Az előítéleteket szeretetbe fordító történetek három körben, nagy csapatslamként ölelték körül a Földet, és aki utána evett anyám süteményéből, attól fogva feladatának tartotta a részvételt az emberi jogi és környezetvédelmi tevékenységekben, a roma-magyar gyerekek iskolai integrációjáért is, akkor is, ha maga nem volt roma, vagy nem tudott esetleges roma felmenőjéről.

2013-ban történt az is, hogy anyám elkezdett a slamjeim részévé válni. Először két, kulcsfontosságú mondatával: „Szabad, mint anyám, aki azt mondta: ‘Menni már nem tudok, de tüntetésen három órát állni, azt igen.’ És azt is, hogy: ‘Aki fél, az sehova nem jut.’” Ezeket a sorokat a 2018-as Slam Poetry Európa Bajnokság döntőjének második fordulójában is elmondtam, anyám természetesen ott volt, bátyám, Molnár Lajos vigyázott rá.

Az aradi tizenháromból a szerb Damjanichról elnevezett utcában lakott, onnan csatlakozott legalább az Andrássy út egy részén a melegfelvonuláshoz is. Egyszer, a Roma Büszkeség Napján, a Blahán mondtam neki, hogy Setét Jenő szomorú, mert a végén elromlott az erősítés. Rögtön kért, hogy vigyem oda Jenőhöz. Két kezébe fogta Jenő kezét, és sugárzó szeretettel mondta neki: „Ne búsuljon! Nagyon jó volt!”

Mindig büszkén viselte a Klubrádió jelvényét. Váradi Júlia írta halálhírére a facebookon: „A Klubrádió is az anyukáját vesztette el.” A Klubrádió frekvenciájáról szóló közmeghallgatáson (ahol én a szólásszabadsággal érveltem), ezt mondta:

„Semmi sem oldja úgy az egyedül élő idős emberek magányát, mint a Klubrádió.”

A Klubrádió minden tárgyalásán ott volt, és a rádió közösségének minden eseményére süteményt és pogácsát vitt, Pikó Andrásnak, akinek később ott volt a kampányzáróján, diabetikus csokoládét. Gyakran betelefonált Bolgár György műsorába, és amikor, már az agyérgörcse után, elvihettem Kun Zsuzsa műsorába, a beszélgetés végén ezt mondta: „Köszönöm, hogy itt lehettem, és én továbbra is a Klubrádióval vagyok.” Ez most is így van.

Füst Milán szerint Isten talán az összesűrűsödött szeretet. „Mindig segíteni szerettem volna az embereknek” – mondta anyám. Mikor látta, hogy egy másik idős nő botja végén nem volt csúszásgátló gumitalp, odaadta neki a sajátját, és megnyugtatta a hölgyet, hogy ő majd szerez magának másikat (ez is egy gyertya lett a halála előtti napon felvett Hanuka slamemben). Egyik sétánk során pedig ezt slammelte: „Kell valaki, aki előszedi az emberekből az elrejtett szeretetet, ami bennük van, csak nem mindig valósul meg.”

Ez a mondata (amire egy egész slamet építettem) is útmutató a Földalatti Slam Akadémiának is, aminek örökös tagja, és aminek az egyik szerkesztője, Nyáry Luca ezekkel a szavakkal jellemezte egy napi slam videóhoz írt felvezetésében: „Varázslatos pedagógus, lenyűgöző asszony, kivételes ember.”

Egy éve, a bátyám által szervezett 84. születésnapján, ezt mondta: „Büszke vagyok a fiaimra, mert mindketten a jövőért dolgoznak, azért, hogy ne úgy legyen, ahogy azelőtt volt.”

Tavaly novemberben kórházba került. Az erősödő demenciája miatt különösen szüksége lett volna arra, hogy legyen elég orvos, ápoló és minden más a gondozására. Nem volt. „Vitamint nem tudunk adni, azt hozni kell.” „A küldött vitamint nem tudjuk beadni, csak a gyógyszerek beadására van kapacitásunk.” „Azért is kell infúziót adnunk neki, mert korlátozottak a kapacitásaink az etetésére és gondozására.” Ilyen borzalmas mondatok is elhangoztak a telefonban a kórházból. A hozzátartozók által a portán leadható csomagok, és házon belül a betegek szállítását tíz helyett öten végezték. Miért nem lehetett mindezekre több pénzt fordítani? Miért nem lehetett, például a megőrzendő konzervatív értéket is jelentő SZFE-nek (éppen sóval tervezik behinteni a hűlt helyét is) a lerombolására költött közpénzből is a kórházakat támogatni?

Anyám szerette volna megélni az országromboló, emberellenes és szeretet nélküli NER bukását. A hangja leszek, hogy utolsó lehelete után is részese lehessen a NER elsöprő leváltásának. A szeretete jelenvalósága által. Az ő szavai az én szavaim is. Az én szavaim az ő szavai is.

Címlapkép: Csoszó Gabriella