A tavalyi „becsület napi” támadások miatt fogvatartott olasz antifasiszta tanárnő kapcsán heti rendszerességűvé váltak az antifáról és rémtetteiről szóló cikkek a kormánypárti, jobboldali, de még az ellenzéki médiumokban is. Annával, a nemzetközi fasiszta dzsembori ellenében szerveződő, NS-Verherrlichung stoppen (Állítsuk meg a nácik dicsőítését) kampány egyik tagjával még februárban beszélgettünk arról, hogy mi az antifa, mit is csinál pontosan, és miért nem számíthatunk magunkon kívül senki másra a szélsőjobb elleni harcban?
Mérce: A szélsőjobb nyilvánosságától egészen a polgári/liberális médiákig az antifa többnyire úgy jelenik meg mint egységes (terror)szervezet, ami minden nem baloldali dolgot fasizmusnak bélyegez, ami ellen aztán legitim az erőszakos fellépés. Tudnál mesélni a németországi tapasztalataid alapján arról, hogy mit is jelent az antifa valójában?
Anna: Igen, azt hiszem, ez egy elterjedt kép a médiában, aminek célja, hogy aláássa az antifa legitimitását. Valójában az antifa egymástól függetlenül működő, különböző dolgokkal foglalkozó szervezeteknek a gyűjtőfogalma, és maga az antifa-mozgalom is sokat változott az évek alatt. Az egész 1932-ben kezdődött, amikor a Kommunisták Németországi Pártja (KPD) a szociáldemokratákkal és a szakszervezetekkel közösen megalapította az Antifaschistische Aktiont, ami egységfrontként szolgált a megerősödő fasizmussal szemben. Az itt aktívvá váló emberek később koncentrációs táborokban végezték, vagy egyéb módon ölték meg őket a nácik. A címkét aztán a 80-as évek Nyugat-Németországában kezdték el újra használni az autonóm antifa csoportok, amelyek szintén széles spektrumon mozogtak, de közös volt bennük, hogy úgy gondolták, hogy nem számíthatnak az államra a fasizmus elleni küzdelemben. Ezek a csoportok – az új szélsőjobboldali struktúrákkal szembeni küzdelem mellett – hangsúlyt fektettek a náci Németországból megmaradt folytonosságok felmutatására. Aztán az újraegyesülés során Kelet-Németországban is az újonnan megjelent szélsőjobboldali erőszakkal szemben volt szükség önvédelemre.
A kezdeményezéseket megalapozó alapélmény volt, hogy a kezünkbe kell vennünk a kezdeményezést, mert az állam nem fog minket megvédeni. A mai napig azt gondoljuk, hogy a szexizmus, a rasszizmus és a szélsőjobboldal elleni harcban csak magunkra számíthatunk.
Ez az, amit a jobboldali-polgári nyilvánosság megpróbál ezzel a képpel aláásni. Azoknak a tevékenységeknek a széles palettája, amelyeket a magukat antifának hívó csoportok csinálnak, ebből a képből kimarad. A munka legalább annyira szól felvilágosításról és oktatásról, mint az antifasiszta tevékenységek intézményesítéséről. Ilyenek például a főleg emlékezetpolitikával foglalkozó, „hagyományőrző szervezetek” mint a Náci Rezsim Üldözötteinek Szövetsége – Antifasiszták Szövetsége (VVN-BdA). Ugyanakkor szükség esetén természetesen a szabotázs akciók, a célzott rongálás vagy pedig fizikai konfrontáció is részét képezhetik ennek a munkának. Azonban az a konszenzus részét képezi, hogy az erőszak és a személy elleni erőszak végképp, kizárólag végső esetben használható – és akkor sem megengedett az életveszély okozása. Tehát igen, az erőszak része az antifa eszköztárának, és a mozgalmon belül is sok vita van arról, hogy mennyire kell militánsan fellépni a jobboldali erőszakkal szemben. Azonban az a kép hamis, hogy ez több lenne, mint egy végső esetben legitim módon használható eszköz, és az antifa éltetné, ünnepelné az erőszakot. Végképp azért, mert nincs is egységes antifa. Itt is azt érdemes látni, hogy ez a kép arra szolgál, hogy más antifasiszta akciók legitimitását aláássák. Továbbá az erőszakos ügyek alapján a teljes mozgalommal szemben növelni tudják az állami elnyomást – ahogy az az elmúlt években történt Németországban a Lina E. és társaival szembeni Antifa-OST, és a mostani budapesti ügy kapcsán is.
A holokauszt-túlélő és antifasiszta aktivista Esther Bejarano szerint, aki a nácik ellen harcol, az nem hagyatkozhat az államra. Te is azt emelted ki, hogy az állami erőszak monopólium megkérdőjelezése az, ami összeköti a különböző antifa-csoportokat. Mire vezethető vissza ez a bizalmatlanság az állammal szemben?
Ehhez szerintem elég egy pillantást vetni a történelemre. A mai napig találhatunk olyan folytonosságokat, amelyek a náci Németországból maradtak velünk: például olyan, máig hatályos törvények, amelyeket a nemzeti szocializmus idejében hoztak, ahogyan azokkal sem nézett szembe érdemben a társadalom, amikor a szövetségi Németország állami apparátusában töltöttek be tisztségeket nácik. Ahogyan azokkal sem, amikor a náci rendszer haszonélvezői következmények nélkül élhették tovább az életüket. Továbbá ott vannak azok az esetek is, amikor például bevándorlók elleni erőszak kapcsán hiába hívták a rendőrséget, az tragikus módon nem érkezett meg – mint például 1992-ben Rostock-Lichtenhaggenban a napraforgós ház elleni támadás esetén. Az ehhez hasonló szélsőjobboldali támadások, bevándorlók elleni pogromok általánosak voltak az újraegyesítés környékén, és az állam nem volt a helyzet magaslatán, hogy megakadályozza őket. Ahogyan a 2015-ös menekültválság idején elszaporodott támadások idején sem. De azt sem szabad elfelejteni, hogy több olyan eset is napvilágot látott, amikor a rendőrségen és a fegyveres erőkön belül jöttek létre szélsőjobboldali csoportok. Mindezek mellett meg ott van az az általános hozzáállás, ahogy a rendőrség és az állam a baloldalinak címkézett tüntetéseket és csoportosulásokat kezelik, függetlenül attól, hogy azok mit is csinálnak pontosan. Jó példa erre a klímamozgalommal szembeni fellépés: a Letzte Generation(LG) által választott békés tiltakozási forma az volt, hogy hozzáragasztották magukat az aszfalthoz, ezzel blokkolva a forgalmat. A LG-t bűnszervezetként kezelték a hatóságok, és annak megfelelően léptek fel a tagjaival szemben. Ugyanakkor azt is mondanám, hogy elengedhetetlen, hogy az intézményes politikában részt vevő baloldali pártok és mozgalmak agendájának is részét képezze az antifasizmus. Az antifasizmus ugyanakkor mindenképpen szembehelyezkedik az elnyomás és az önkényuralom minden formájával, ennélfogva az állammal is.
Hogy néz ki mindez a gyakorlatban, hogyan képzeljük el egy antifa egy napját?
Ez nagyon sokféle lehet: nagyon fontos az az emlékezetpolitikai tevékenység, amit például a Náci Rezsim Üldözötteinek Szövetsége – Antifasiszták Szövetsége (VVN-BdA) és a hozzájuk hasonló szervezetek végeznek, de ezen felül sokan vesznek részt oktatási, felvilágosítási programokban – sokaknak ezáltal a munkájuk részét képezi az antifasizmus, amikor a náci korszakról tartanak előadásokat,vagy antirasszista tréningeket szerveznek. Ezekhez hasonlítanak az olyan kezdeményezések, amelyek alapvetően a civil társadalmat igyekeznek megszervezni, és például tüntetéseket tartanak, vagy más tüntetéseken képviselik az antifasiszta álláspontot, mint például a „nagyik a jobboldal ellen” (Omas gegen Recht). Ez a stratégia most különösen felkapott, és tényleg meglepően sokan vettek részt az AfD elleni tüntetéseken Németországszerte. De az antifasizmus eszköztárához tartozik az a kutatómunka is, aminek keretében a szélsőjobboldali szervezetekkel és struktúrákkal kapcsolatos fejleményeket próbáljuk feltérképezni, és naprakészek maradni azzal kapcsolatban, hogy mikben vannak a fasiszták. Ahogyan az antifasiszta programmal működő, baloldali lapok is fontos szerepet töltenek be a mozgalomban, azáltal, hogy például a nyilvánosság elé tárják a szélsőjobboldali hálózatokkal kapcsolatos felderítő munkák eredményeit, valamint azzal, hogy informálnak a különböző antifasiszta kötődésű történésekről a világ minden tájáról, és teret nyújtanak az antifán belüli párbeszédnek. Mindezek mellett a mai napig vannak emberek, akik autonóm csoportokban aktívak, és a legkülönfélébb témákkal foglalkoznak a feminizmustól az internacionalizmusig.
De az elsődleges kérdés ma az, hogy mit tehetünk az állam és társadalom fasizálódásával szemben, mert a korábbi stratégiák, amelyek az utcai jelenlétre koncentráltak, ma már nem működnek.
Az állami elnyomás nagymértékben megnőtt: egyre elterjedtebb lett a megfigyelés, és gyakorivá váltak a házkutatások. És ez az állami reakció sokakat távol tart attól, hogy aktívvá váljanak. A mostani, AfD elleni tüntetések kapcsán látnunk kell szerintem, hogy arra kell koncentrálnunk, ami összeköt minket, és nem a mozgalmon belüli belharcokra. És persze fontos, hogy a különböző akcióformákról vitatkozzunk, valójában ugyanazt akarjuk: megszüntetni a fasizmust és a kapitalizmust.
Magyarországon a „Becsület napjával” kapcsolatban a legismertebb esemény a Kitörés túra, ami egészen az idei évig az állami Olimpiai Ötpróba Program részét képezte. Tehát első ránézésre egy erőszakmentes kellemes kis teljesítménytúra, „remek program” – ahogyan azt egy azonnalis újságíró korábban meg is írta, és egy 444-es újságíró is hasonló következtetésekre jutott idén. Miért fontos akkor, hogy a magyar és nemzetközi antifa ellenakciót szervezzen a rendezvénnyel szemben?
Na igen. Ez a retorika, hogy ez nem több, mint egy erőszakmentes túra, tulajdonképpen az egész eseményt meghatározó történelmi revizionizmus része.
Ezzel kívánják elfedni, hogy itt valójában jól szervezett nácik találkoznak, miközben megpróbálják átírni és átértelmezni a történelmet, és nácikat dicsőítenek SS-egyenruhákban masírozva.
Úgy próbálják meg beállítani a kitörési kísérletet, mintha az valami hősies próbálkozás lett volna a Vörös Hadsereggel szembeni védekezésre, miközben a Soáról és a fasizmus áldozatairól egy szó sem esik. Számomra meglepő, és már-már ijesztő, hogy ez a retorika milyen hatásos, és hogy mennyi ember részt vesz ezen a túrán. A náci szimbólumok ellenére. Ugyanis a túra során van olyan ellenőrző pont, ahol Hitler képe lóg a sátor falán, vagy éppen SS-szimbólumokat használnak pecsétnek. És ez már önmagában indokolná, hogy ott legyünk az utcán, és tiltakozzunk ellene, és rámutassunk, hogy ez egy szélsőjobboldali rendezvény, amit be kell tiltani. Azonban a történet nem ér véget a Kitörés túrával, ugyanis minden évben az egész hétvége arról szól, hogy különböző neonáci csoportok, egész Európából találkozzanak egymással, például a fegyveres erőszakra is nyitott Blood and Honour vagy Hammerskins tagjai, valamint a neonáci NPD vezető politikusai. Ezek a megemlékezések és „nemzeti rock” koncertek arra szolgálnak, hogy ezek az erőszakos szélsőjobboldali csoportok tovább építsék a hálózataikat.
Mesélnél kicsit bővebben a NS-Verherrlichung stoppen (Állítsuk meg a nácik dicsőítését) kampányról?
A kampányt eredetileg 2004-ben alapította több szervezet, amelyek a kétezres évek elején a Wunsidelben tartott Rudolf Hess-felvonulások ellen tiltakoztak, és elsősorban az volt a céljuk, hogy láthatóvá tegyék az eseményt. Ami sikerült is, és a felvonulást betiltották. Aztán 2018-ban újraindult a kampány, amikor Spandauban szerettek volna a neonácik felvonulást tartani, szintén Rudolf Hessre emlékezve.
Azóta több rendezvényre is igyekszünk felhívni a nyilvánosság figyelmét, mint például a Becsület napja Budapesten, a Lukov-menet Szófiában, a bleiburgi usztasa megemlékezés, vagy éppen a légiósok felvonulása Rigában. De Németországon belül is vannak hasonló rendezvények, mint például a drezdai bombázásokra megemlékező neonáci felvonulás, ami azonban a sikeres ellentüntetések miatt eljelentéktelenedett. A célunk az, hogy bemutassuk, hogy mik történnek ezeken az eseményeken, és elérjük, hogy betiltsák őket. Továbbá, hogy erős nemzetközi együttműködéseket alakítsunk ki más antifasiszta kezdeményezésekkel, akikkel közösen felléphetünk a nemzetiszocializmus dicsőítése és a történelem újraírása ellen.
A nemzetközi együttműködések kapcsán beszélnél kicsit arról, hogy mit jelent számotokra az internacionalizmus, és hogyan jelenik meg az a tevékenységetekben?
Meglátásom szerint a mai globalizált világban az internacionalizmus megkerülhetetlen eszközévé vált az antifasiszta küzdelemnek. Mindenhol kapitalizmus van, mindenhol van fasizmus, és mindenhol erősödik a jobboldali populizmus.
Fontos, hogy lássuk, hogy melyek azok a hasonlóságok, amelyekkel mindannyian küzdünk, és milyen összefonódások vannak, mind történetileg, mind pedig ma, és emiatt nem elég „csak otthon” küzdeni a nácik ellen.
Az Állítsuk meg a nácik dicsőítését kampány számára a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy természetesen nem egyedül szervezkedünk, hanem a budapesti elvtársakkal közösen, velük egyeztetve. Megértve, hogyan zajlanak itt a dolgok, és átbeszélve melyek a lehetséges stratégiák, miben tudunk mi segíteni. Például Németországban is felhívjuk arra a figyelmet, hogy a „Becsület napja” a legnagyobb évente megrendezett fasiszta találkozó, amire elsősorban német nácik utaznak, és minderről itt senki sem tud. Ahogyan az is az internacionalizmus részét képezi, hogy megvizsgáljuk, és bemutassuk, hogy Németország milyen szerepet tölt be a nemzetközi politikában, és hogy milyen felelőssége van abban, hogy ezek az események megtörténhetnek – például azáltal, hogy nem akadályozza meg a német nácik részvételét ezeken a rendezvényeken.
A tavalyi támadások kapcsán többeknek az volt az érzése Magyarországon, hogy ez a fajta internacionalizmus nem érvényesült, amikor nyugati antifasiszták anélkül cselekedtek, hogy bármennyire is figyelembe vették volna, hogy milyen következményékkel járhatnak az akcióik azokra nézve, akik itt élnek, és baloldali vagy antifasiszta mozgalmi munkát végeznek, projekteteket szerveznek. Mit gondolsz a tavalyi támadásokról? Hogyan ítélik meg azokat a német antifa közegben?
Egyetértek azzal, hogy ez egy kimondottan buta stratégiai húzás volt a részükről, és az is világos, hogy itt nem történt egyeztetés a budapesti elvtársakkal. Mi a kampányban figyelünk arra, hogy a helyi barátainkkal megbeszéltek szerint járjunk el, és az ő helyzetértékelésükre hagyatkozzunk. És még ha én személyesen úgy is gondolom, hogy fasiszták és nácik ellen beleférhet a fizikai erőszak, a konkrét magyarországi támadások esetében viszont tényleg nem látom, hogy itt végig lettek volna gondolva, hogy mindez milyen következményekkel járhat. És ennek kapcsán fontos levonni a következtetéseket, és reflektálni arra, hogy mikor és milyen körülmények között van helye az ehhez hasonló akcióknak. Mindazonáltal azt is fontos szerintem látni, hogy egészen botrányos, ahogyan a helyzetet a német és a magyar média kezeli.
Senki nem beszél arról, hogy itt erőszakra kész nácik találkoznak, hanem a szokásos rágalmazások azzal kapcsolatban, hogy az antifa egy terrorista szervezet lenne, amit be kell tiltani. És ezzel van legitimálva az állami elnyomás, valamint az irreálisan hosszú vizsgálati fogság, az embertelen börtönkörülmények és bánásmód.
Még ha azt is gondolom, hogy ezek stratégiailag átgondolatlan akciók voltak, mindenképp rá kell mutatnunk arra, hogy a német és magyar média által felépített narratíva nem az ügyről szól, hanem arról, hogy bármilyen antifasiszta tevékenység legitimitását aláássa.
Olaszországban a posztfasiszta Giorgia Meloni a miniszterelnök, Ausztriában a szélsőjobboldali Szabadságpárt vezeti a közvélemény-kutatásokat, Németországban az AfD a második helyen áll. Mindeközben az intézményesült szélsőjobboldallal ezer szálon összefonódott fasiszta alvilág is nemzetközi szinten szerveződik – gondolunk itt az őszi soproni találkozójukra, vagy éppen a „Becsület napjára”. Ezzel egyidőben az antifasiszta baloldal ijesztően gyengének és szervezetlennek, bizonyos kérdésekben pedig megosztottnak látszik. Mit gondolsz erről, hogyan lehetne egy valódi nemzetközi ellenerőt felépíteni a jobboldali előretöréssel szemben?
Ezek valóban rémisztő tendenciák, főképp ha hozzávesszük azt, hogy ez a jobbratolódás nem csak a jobboldali, hanem a konzervatív és más mainstream pártok esetében is megfigyelhető. Ugyanakkor szerintem a jelenlegi AfD elleni tüntetések optimizmusra adnak okot [az interjú februárban készült – szerk.], ugyanis azt láthatjuk, hogy rengeteg ember ment ki az utcára azért, hogy megmutassa, hogy ellenzi az AfD terveit, és hogy kiálljanak egy kulturálisan nyitott társadalom mellett. És ez azért is tölt el reménnyel, mert azt mutatja, hogy minél világosabbá válik a helyzet, az emberek annál pontosabban látják, hogy valamit muszáj ellenük tenni. A mi szerepünk itt abban van, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy ezt a felháborodást, ezt a felindulást becsatornázzuk, és ne hagyjuk elülni. Valamint azokat az információkat, és azt tudást, amit az antifasiszta mozgalom megszerzett és létrehozott, megosszuk a nyilvánossággal. Továbbá fontos, hogy megerősítsük azok között az együttműködéseket, akik már valamilyen formában aktívak, még ha különböző ügyekért is harcolunk.
