Az ellenzéki pártvezetők január 5-én nyilvánosságra hozott alapelvében a következő sorokat olvashatjuk:

„Megvédjük a határainkat, fellépünk az illegális migráció, és az embercsempészet, emberkereskedelem minden formája ellen…”

Úgy tűnik, az immár hat éve tartó menekültellenes kampány döntő győzelmet aratott: az ún. demokrata ellenzéki szövetség sem képes más nyelven beszélni, mint a kormánykoalíció.

Ezt ugyan gyanítottuk egyes megnyilatkozásokból és kiszólásokból, az azonban csakugyan az újdonság erejével hat, hogy az ellenzéki pártvezetők az alapelvükké tették az idegenellenességet.

Hogy emögött gyávaság vagy meggyőződés áll – voltaképpen egyre megy.

Mindenesetre az aggasztó fejleményről a nem kormánypárti sajtó talán szégyenérzetében nem szólt, míg a kormánypárti bizonyosan jobbnak látta, ha nem zavarja vele össze az olvasóit – meg ki tudja, még az is megeshet, hogy megdöbbentek az eseten: az ellenfél meghunyászkodása nem szívderítő pillanat.

Ha csak annyiról lenne szó, hogy különös megnyilvánulásukkal a leghatározottabban elismerték az elmúlt hat esztendő kormányzati propagandájának igazságát, és visszamenőlegesen is igazolták mindazon intézkedéseket, amelyek a menekültek ellen irányultak – mindez talán az országos apátiánk és végső elesettségünk közönyébe fúlt volna.

Hiszen nem csak Magyarországon hatalmas a baj.

(De ott, ahol módszeresen ellehetetlenítik a menekültkérelmek átadását és éheztették az embereket a tranzitzónában – a világnak botrányára –, ott kivált óriási.)

Bár talán néhány jóérzésű ember akkor is kívánatosabbnak találja, ha a feltüzelt indulatokat csillapítandó, az idegen- és menekültellenességet enyhítendő békésebb hangot ütnek meg.

Miből állt volna?

Ha a nem létező „illegális migráció” helyett csakugyan azokról szólnak, akik kénytelenek elhagyni az otthonaikat. Azokról, akik háborúk elől, az éhínség, a kilátástalanság, a személyes megfélemlítés miatt kénytelenek útnak indulni, vagy éppen azért, mert víz alá kerültek a házaik vagy elöntötte őket a homok.

S hát a menekültek szempontjából – amely az egyetlen döntő aspektus, hiszen a fenyegetettség az ő oldalukon áll – miféle értelme lenne a „gazdasági bevándorló”, a „klímamenekült” vagy egyéb kitételeknek, ha mind az életet közvetlenül veszélyeztethető okokra vezethető vissza? Különféle az az éhezés, amelyet válság, aszály vagy embargó idéz elő?

Ahogyan a vendégbarátság érvényre jutását sem befolyásolják a találkozás körülményei, a vendégek száma vagy érkezésük módja.

Komolyan gondolja még valaki, hogy bárki is pusztán passzióból hagyja ott az otthonát, száll lélekvesztőbe, s gyalogol az ismeretlenben – akár aknák közt, mint Boszniában – mérföldeken át? Hogy jókedvében vereti meg magát a határőrökkel? Kísérgetteti magát felfegyverzett bandákkal? Hogy úri kedve hozza úgy, hogy a legrettenetesebb körülmények közt éljen hosszú évekig török, görög és észak-macedón sátortáborokban, szerbiai menekültszállásokon?

Miközben némely további jellemzők mintha elsikkadni látszanának.

Például, hogy az „illegális migráció” nevében hozott intézkedések, amelyek a határszélen gumibot alakját öltve tárgyiasultak, és nyers konkrétságukban zuhognak az emberek fejére, fenyegetésként valójában az egész országot érintik. Hiszen világos, hogy az „illegális migráció” politikájának fő célja a társadalom militarizálása, hovatovább egy permanens rendkívüli állapot fenntartása, amely 2015-től megszakítások nélkül tart a napjainkig.

Mintha erről az ún. demokrata ellenzéki szövetség tagjai megfeledkeznének.

Permanens válsághelyzet a járvány miatt életre hívott különleges jogrend közepette. Rendkívüli állapot a rendkívüli állapotban. „Háború” a „háborún belül”.

A bakacsizma csikorgása a kórházban és az élesre töltött fegyverrel shoppingoló katona látványa a közértben oly természetesen idomul a mindennapjainkba, mint az újabb és újabb képsorok a leégett menekülttáborokról Leszbosz szigetén, Spanyolországban vagy Németországban.

Vajon az „illegális migrációt” az embercsempészettel és emberkereskedelemmel egy sorban említő ún. demokrata ellenzéki szövetség – amely a jogállamiságba „a számonkérés (?) jogszerű (?) és hatékony (?!) rendszerének” megteremtését is beleérti –  helyénvalónak tekinti „a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” fenntartását? A tömeges kitoloncolásokat? Beleillenek ezek a Jövőbe tekintő kormányzás címszava alá?

A menekültellenesség tüze homályban hagyja a részleteket.

De ha így gondolják is, amint az „illegális migrációról” szóló fejtegetéseik sejteni engedik – még mindig ott lett volna a mentő lehetőség: hallgatni! Ha már nem tudunk mást mondani, mint a politikai ellenfelünk! Ha már ugyanabból a kottából játszunk! „Helyben kell segíteni…”, „a bevándorlással kapcsolatos döntéseket továbbra is csak a nemzeti kormányok hozhatják meg…”

Ugyan!

Hányszor kell még kimondanunk, hogy embertársaink névtelen pusztulásában a felelősségünk elvitathatatlan és elévülhetetlen?

S ha valamiben, akkor ebben igazán nem ismerhetünk sem közönyt, sem apátiát, sem restséget.